Harmincegy

Úristen, tegnap ízelítőt kaptam abból, milyen, amikor az ember ki akarja adni a dühét, és másra szublimálja... Milyen, amikor szánalmat, megértést várunk, de elriasztunk mindenkit magunk mellől. Milyen pocsék dolog, ha bocsánatot kér valaki tőled azért amit el sem követett. Olyan emberek, akik felett hatalmad van... Fujjj!!!! Ennek soha többé nem szabad előfordulnia!!!! SOHA!

Északi lány

A hétvégén elolvastam életem első izlandi regényét - na ki mástól, mint Halldór Laxnesstől. Nem mondom, hogy nem olvastam már jobb regényt, valahogy mégis megfogott. Ezt onnan láttam, hogy nagyobb kedvvel vetettem magam a hétköznapok - pardon: hétvégék - tennivalói közé. A cselekmény időnként pergős, időnként kissé terjengős, megfoghatatlan misztériumra vált, amely részekre kissé nehéz ráhangolódni a mozgalmasabb fejezetek után.
Némi párhuzamot vélek felfedezni Uhla, a főszereplő lány, és Ditte, Andersen-Nexö hősnője között. De északi mivoltukon, és szerény származásukon, fiatalon, házasságon kívül megszült gyermekeiken túl alapvetően más karakterek. (Bár ez a két attribútum már elégséges egyfajta párhuzam felállítására.) Ja, és mindketten jóságosak, hisznek abban, hogy az emberek általában jók, csak néha (nagyon) eltévednek. Alapvetően más sorsukat nem utolsósorban annak köszönhetik, hogy mintegy 50 év választja el egymástól őket. Ditte nehéz sorsa ellenére is idealista, nehezebben érvényesíti saját gondolatait, alapvetően elfogadó, és a kor korlátai nem is igen teszik lehetővé, hogy mostoha életén pozitív irányba változtasson.
Uhla határozott és bátor. Teheti is a háború utáni időszak változásai közepette. Szeretet teljes családból érkezik, és mindig számíthat is az otthonmaradottakra. Ditte túlélni akar (nem sikerül), Uhla minőségi életet (valószínűleg sikerül neki). A sorsuk javítását megcélzó eszmékről nem csak mint valami távoli, intellektusát meghaladó dologról hall, hanem tevékenyen részt is vesz benne. Ditte nyomorúságára ő a megoldás, mert kezébe veszi saját életét. Nem akar megalkudni, legfeljebb addig a szintig, ameddig nem érzi meghasonlottnak magát. Szabad asszony akar lenni, mint amilyennek született.
Közben persze megismerhetjük a 40-es évek végének reykjavíki figuráit, a korrupt politikust (na, mi még csak most tartunk itt!), a csalódott, világmegváltókat, az elkényeztetett aranyifjúságot, az amerikai jólét morzsáit habzsoló polgárságot, a megélhetéséért keményen dolgozó parasztokat, vagy városi kisembereket.

Harminc

Szutyok kedvem van. Úgy érzem magam megint, mint egy megvert kutya. most már az irodában sem mennek rendben a dolgok, persze tudtam, hogy az otthoni cirkuszok előbb-utóbb ide is begyűrűznek.
Önbizalmam a béka segge alatt, pont most lenne pedig nagy szükségem rá megint. Marad a gyávaság, a biztosnágos szürke. De hát hogyan adhatnám magam, állnék ki magamért, amikor kerülök minden konfrontációt, mert hisz nyugalomra, harmóniára vágyom, megértésre, nem elutasításba. Az ön-menedzselésnek ezek pedig óhatatlan velejárói, de hát könyörgöm, ha odahaza (ahol mellesleg menedékre kéne lelnem) folyton cirkusz van, konfliktus van, agresszió van, akkor persze, ha az ember napközben legszívesebben egész nap csak adatot rögzítene. Most már értem, miért dolgozik ennyi "nyanya" ilyen munkakörben. Elég néhány év pokoli házasság...
Szombaton visszamentem arra a helyre ahol az első éveim töltöttem. Egészen pontosan az első osztály után költöztünk el onnét. Olyan mély nyomot hagyott bennem. Tényleg előtörtek az emlékek... Még a biciklik által kikoptatott "vályú" is megvolt a rézsűn... A suli, a közért. Ott mintha nem éreztem volna, milyen szomorú gyermekkorom van, pedig akkor is ütött-vert az apám. Azt hiszem akkor még az élet velejárójának gondoltam, amin túl kell esni, oszt jónapot! Pedig volt lelki terror, véraláfutásosra verés. (Iskolában kérdezték, hát ez miért? Mondtam, hogy azért, mert összerágtam a tollam. De emlékszem, a pofonoknál már exkalálódott az egész, hogy én milyen rossz vagyok, kvázi meg is érdemlem, amit kapok. Ilyenkor anyám sokszor nem volt jelen. De ha jelen volt, nem mert szólni. Szerintem még talán ő is kapott volna. Apámat mindenki úriembernek tartja, fontos beosztása van az egyik televíziónál. Anyám szerencséjére lelépett, igaz nem elég hamar, én már 21 éves voltam.) Na, ott "sajátítottam" én el az áldozat szerepet. Sokan autonóm nőnek tartanak, magam is szívesen tetszelgek ebben a szerepben, pedig ha tudnák...
Ja, múlt péntek este megint kitört a cirkusz, tök igazam volt, erre valószínűleg a kedves házastársam is észbe kapott, szombaton már más volt a téma. Jó, hogy szólt, mert azt hittem volna, hogy még mindig azon lovagol, hogy megkértem rá (egyébként tök normálisan, de tényleg!), hogy halkítsa le a TV-t. Ezért aztán leordította a fejem. Na. Vasárnap jött a menetrendszerű enyhülés, de nekem olyan elegem van. Sajnos egyre jobban félek a válástól, mármint hogy anyagilag mi lesz velem. Kisfiam mesélte, hogy haverja anyja egyedül neveli a gyereket, állásból kirakták, 53 éves, lakás hitel törlesztésnek nuku! Amúgy is, ki tudna hitelt felvenni a mai világban? Na mindegy, elmegyek a bírósági fogadó órára, utánanézek, mire számíthatok, aztán tudok gondolkodni ilyesmin...