2009. november 30., hétfő

Advent első hétvégéje - szombat




Bosnyák piac szuper volt, nagyon félek, hogy bezárják, és utána olyan silány steril valami lesz, mint a Lehel v. a Nagycsarnok. Na egyszer erről is regélek még. Hanem az árak nagyon el voltak szállva - én meg hónap végén, néhány ezer forinttal állok ott...
Délután a kislánnyal megnéztük a Szépművészetiben a Botticellitől Tizianoig kiállítást. Még jó, hogy húgom egyszer adott 2000 Ft értékű kultúra utalványt. Persze tömeg volt, ami nagyon sokat evesz az élvezrtből. Hiába számít rá az ember, mégiscsak bosszankodik. Nem egyszer bornírt megjegyzéseket hallani, a kislányom elé lazán beállnak, stb. Nehéz dolog a festészetet megismertetni, vagyis inkább megszerettetni egy kisgyerekkel. Egyszer a mediterrán napsütésben a dalmát tengerparton olvastam Szinte Gábor: Velence és Firenze titkai c. könyvét (ezt oda is akartam tenni velencei utibeszámolómhoz, ajánlóként). Azt gondoltam, én sose leszek olyan kifinomult műértő, mit ő és a felesége, Emőke (akiről csodálatosan ír). Szóval nehéz ilyenné válni, de nem lehetetlen egy kicsit mégis beépítein valamit magunkba az ő szemléletükből. (Könnyű nekik, Szinte Itáliában tanult festművészetet!) Na a műértéstől azért nagyon távol vagyok. A reneszánsz festmények is inkább a szépségük miatt vonzanak.
Szembeszökő volt, mennyi képpel rendelkezik a Szépművészeti Múzeum ebből a korszakból! Bár ezt már hallottam, de amolyan magyaros túlzásnak véltem. Így azonban kirakva...
Persze én is, mit a látogatók jelentős része a Hermelines hölgyre voltam a legkíváncsibb. Donna Ceciliát ábrázolja, Lodovico Sforza nagyrabecsült szeretőjét. A hölgyet a kislányom is ismerte a Loenardo sorozatból. (Én még általános iskola első osztályába jártam, mikor először adta a televízió, s teljesen a hatása alá kerültem, magam a szereplők bőrébe bújva játszottam - akkor is gyakran egyedül.) Valóban rendkívüli asszony lehetett, az idita, bulvárkodó kiírással ellentétben nem kamasz lány volt - amikor a kép készült, 18 éves volt - ma sem számítana annak. Mondjuk 16 éves korában került az udvarhoz (na jó, lehet, hogy 15) - akkoriban a lányok már anyák voltak - gondoljunk csak Júliára - tehát semmiképp sem számítottak kamasznak. Cecilia Gallerani nagy műveltségű, gyönyörű, különleges asszony volt. Később, amennyire tudom Isabella d'Este mantovai udvarába került. Tavaly Krakkóban "elkerültük" egymást (rosszul ütemeztem a programot). Régen anyukám ágy fölött egy nagy plakáton ki volt téve a falra, az eredeti festmény sokkal kisebb!:)
Este még nekiálltam bonbont készíteni, de lehet, hogy többet nem fogok, mert nagyon pepecses, nem sűrüsödött szirubbá a cukoroldat, nem lehetett rendesen kipattinatani, a Tibi prémiumcsoki silánynak bizonyult. Ízre jó volt, mandula, illetve pisztácia marcipán (saját készítésű) volt a töltelék, előbbi felét 2 kupak rózsvízzel ízesítettem.

Tosca, Sámson és Delila




Ezeket az operákat hallgattam hétvégén:

Előbbit Callassal - nálan ő "a" TOSCA. Live felvétel 1964-ből. Ezt a szerepét énekelte színpadon utoljára, a rákövetkező évben. A III. felvonást követő leugrása szimbólikus mélybeugrás, a folytatás ismeretében. Sokan, sokszor ismertették a szerep és a művésznő közötti analógiát, mára közhely számba megy. A felvételen hangja már nem a régi, de ettől válik annyira szívszorítóvá a dráma. Egyszer Sass Syilvia mesélt arról, hogy világhírű Toscákkal beszélgettek egy dokumentumfilmben, akik arról szólnak, mennyi önfeláldozással járt az életük, és mennyire kifosztottak, magányosak lettek a pálylájuk vége felé.Szeretem ezt az élő felvételt: a hangok nem szépségre, hanem kifejezésre törekszenek. Gobbi nem kifejezetten szép voce, de Cioni is "kiabál" (bocsánat) néha, a karakteszereplők (Sekrestyés, Angelotti) szintén nagyon expresszívek.

Saint-Saëns Sámson és Deliláját - mint a francia operák nagyon nagy részét - méltatlanul hanyagolják magyar szinpadokon. Pedig kioszthatók volnánk a a szerepek, méltó jutalomjáték lehetne több drámai mezzónak, altnak - az operaházi (és ezt most minden hazai operajátszóhelyre értem) nem kényezteti el őket énekelnivalóval. Hálás szerep a tenoré és a főpapé is. (3 éve ott voltam a Dohány utcai zsinagógában azon a bizonyos konceertszerű előadáson (Wiedeman-Bándi-Fokanov a főszerepekben), persze van más jelöltem is mindhárom szerepre.
A lemezen kedvenc mezzo hangom, Rita Gorr énekelte a főszerepet - gyönyörű mélységekkel, végig kiegyenlítetten. Kár, hogy kevés elérhető felvétel készült vele. A másik címszereplő Jon Vickers - ő tenorban ugyanaz, mint Gorr mezzóban - vele hál1isten sok felvétel készült. A főpapot Ernest Blanc tolmácsolja. A monumentális jelenetek szinte tapinthatóvá teszi a zenekar és kórus a Prêtre keze alatt.

Örkény István: Macskajáték

Fotó: www.orkenyszinhaz.hu

A darabot csütörtökön láttam a régi Madách Kamarában. (Most: Örkény Színház) Igazából nincs mit mondanom róla, ne is értem, miért említem meg, hacsak azért nem, hogy akik idetévednek konstatálhassák, micsoda kultúrális életet élek - közben pedig nem.
Az Örkény honlapján az ismertető mindent elmond, nem kell mit hozzátegyek:

„ A Macskajáték meséjét énelőttem már több ezren elmesélték. Két ember szereti egymást, de akadályok lépnek föl, s a csábító harmadik minden női varázsát latba vetve magához láncolja a férfit, s a boldog pár oltár elé lép... Ez a szerelmi háromszög csak abban különbözik elődeitől, hogy szereplői nem tizen-, nem is huszon-, hanem hatvan-egynéhány évesek.Mindnyájan akarunk egymástól valamit.Csak az öregektől nem akar már senki semmit.De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.” Örkény István
A szereposztás (mind megérdemlik, hogy kint legyenek nálam):
ORBÁNNÉ
Pogány Judit
GIZA
Molnár Piroska mv.
PAULA
Csomós Mari mv.
EGÉRKE
Kerekes Éva
ILUS
Szandtner Anna
CS. BRUCKNER ADELAIDA
Békés Itala
CSERMLÉNYI VIKTOR
Végvári Tamás
JÓZSI
Polgár Csaba
Első helyen azért Pogány Juditot kiemelem, nagyot játszott.

2009. november 25., szerda

Tiltakozás a nőkkel szembeni erőszak ellen

Magyarországon minden héten meghal legalább egy nő családtagja, partnere által elkövetett bántalmazás következtében. Sajnos ez olymértékben közhely, hogy az emberek hajlamosak elmenni, mint valami szomorú, megváltoztathatatlan tény mellett. Ennek egyik legfőbb oka az emberek kényelmessége mellett a magánszféra és a közügy közötti szűk mezsgye, amelynek következtében - tévesen - sokan úgy gondolják, a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar.
A mai nap - hátha valaki el tud menni (nem szerencsés az időpont, mert sokan még dolgoznak ilyenkor), így megkésve propagálom - Budapest belvárosában figyelemfelhívó akcióra gyűlnek össze minadazok, akik úgy gondolják, ideje felszámolni a patriarchatust, amely a társadalom nagy részére elnyomorító hatással van, s amely Magyarországon oly erőteljesen él. (Sőt, úgy tűnik mostanság virul.)

A néhány másodperces villámakción a résztvevők csoportba rendeződnekés a lakáskulcsukat csörgetik, ezzel jelezve, hogy az erőszak zártajtók mögött zajlik, melyben nekünk is van felelősségünk. Előtte és utána a november 28-i felvonulásról szórólapot osztunk.Ha részt akarsz venni az eseményen, gyere november 25-én szerdán aVörösmarty térre a Gerbeaud Cukrászda elé 16:45-re! A villámakciókezdete 17.00. (Forrás: www.nokert.hu )

Sajnos kötve hiszem, hogy a döntéshozóknak valamennyire is felkelti a figyelmét az akció - azt ugyanis a jövő évi választások kötik le, meg egyébként is, jó nekik így, ahogy van. Parasztvakításnak ott a 3 napos távolságtartás - szigorúan csak férjek esetében. Most bányásszak elő adatokat, csak az utóbbi hónapokban hány (volt) élettárs, ex-férj, udvarló, apa, visszautasított próbálkozó gyilkolt? Csak b@szki, ezeknek a f...fejek közül senkinek nincs lánya, unokája, testvére, anyja? Egyiknek sem jut eszébe, hogy ők is megszenvedhetik mindezt. Vagy úgy gondolják, majd hatalmi szóval közbelépnek? Olyan biztosak ebben? Mert lehet, hogy a bántalmazásról (amely ugye titokban zajlik) késve szereznek tudomást...
Persze amíg olyan személyiségek örvendenek köz-megbecsülésnek, mint a feleségét verő Knézi Jenő (az ifjabb ugyebár), addig miről beszéljek... Érdekelne, hogy külföldön hogy megy az ilyesmi. Bazsajoghat-e valaki a TV-ben, miközben testi sértésért eljárás folyik ellene. Vagy más: maradhat-e polgármester?

2009. november 16., hétfő

Nem szállhatott fel a brüsszeli járatra

Pénteken nem engedtek fel egy magyar utast Ferihegyen a brüsszeli gépre, mert a biztonsági ellenőrzés során viccelődve mondta, hogy minden alkalommal bomba van nála.

Na OK, talán annak ez tényleg nem vicces, akinek repülős terrortámadáskor valakije odaveszett. De ennyire ne legyen humorérzékük, hogy a cseppet sem rosszhiszeműen beszóló utassal így elbánjanak! Talán az ilyenkor nem ritka feszkót akarta oldani.

De riszpekt, ferihegyi biztonságiak, és most kapjátok fel a fejeteket: isten bizony az egyik ez év júliusi stockholmi járaton az egyik utas körzőt vitt a fedélzetre! A kutya nem vette észre! Pedig bizonyosan így igaz, ugyanis ez az utas a kislányom volt; elkérte a délelőtti pakoláskor a bátyja tolltartóját, aki vonakodva, de odaadta. Mivel a suliévnek réges-rég vége volt, senki nem nézte meg a tartalmát. És a 7. osztályt végzett kis(nagy)fiú bökős hegyű körzője benne volt!

Hát kérem, keménykedés helyett inkább jól kéne dolgozni! Ugyanis ez tényleg szarvas hiba!

Mielőtt lázasan myomozni kezdenének, ki volt az utas, illetve annak nagykorú kísérője, közlöm, hogy q-ra nem vállalom a felelősséget, pedig tényleg így volt. A tény azonban tény marad - nem vették észre a szúró szerszámot, csak én, másnap reggel, mikor a hotelben elkezdett rajzolni vele a levélpapírra!

Legközelebb lehet, hogy eltérítik valamelyik Ferihegyről induló járatot, amelyen pont én ülök? (Persze nem tudom, mikor lesz legközelebb, anyagiak miatt nem tervezek mostanság semmit.:( )

2009. november 11., szerda

Massenet: Werther (CD)


Meggyőződésem, hogy hamarabb megbarátkozom a művel, ha egy színvonalasabb felvételen hallgatom. Pedig általában szeretem az élő felvételeket, de ez nem a legfényesebb égő a live lemezek csillárjában. Pedig szinte minden adott: fülbemászó muzsika, világhírű karmester, többségében remek szólisták, a Bayerische Staatsoper, és két világsztár: Placido Domingo és Brigitte Fassbaender. Az Orfeo lemezkiadó mentségére szolgáljon, hogy teljes egészében, nyugodtan végigülve és figyelemmel a mű felé fordulva soha nem volt alkalmam meghallgatni a CD-t. (Most sem.)
Massenet operáit Magyarországon jelenleg sehol nem játsszák, egyébként sincs a hazai operatársulatok repertoárjában francia operákból túlkínálat. A Werther muzsikája pedig már-már Puccini-szerű, erős zenei kifejező hatásokkal, és deklamáló énekléssel íródott, így biztos sok operarajongó lelné örömét benne. Arról nem szólva, hogy a mai rendezői operajátszás is dőzsölhetne! (Persze mértékkel!)
Mi lehetett hát zavaró? Az, hogy nekem kissé szétesettnek tűnik az előadás, főleg az első része, amikor még minden vidám, csak Wertheren hatalmasodik el az akkor még mélabúnak nevezhető depresszió. Persze Charlotte sem vidám - nincs is rá oka. Gyerekként felnőtt szerepbe kényszerül - ő a pótmamája az árvánmaradt (elég nagyszámú) kistestvérnek. A ház, amelynek úrnőjévé lép elő, amúgy cseppet sem gyászos, mert a papa nagymulató, gyakori vendégek fiatal cimborái. Aztán hamarosan férjhez megy egy hozzá nem illő pasihoz, Alberthez, mert megígérte anyjának. Ide érkezik Werther, de csalóka fény a lány életében, a társadalmi dogmák miatt a szófogadó Charlotte életét nem aranyozhatja be, sőt inkább szembesíti reménytelen eljövendő életével.
Az első két felvonás tehát ezt a kontrasztot kívánja érzékeltetni. Domingo igazi, de cseppet sem tolakodó hősszerelmes, amolyan szép lélek, de senki se gondolja holmi nyámnyila fickónak! A két vidám cimbora, Schmidt és Johann (Miként a legidősebb húg, Sophie) nem szerepelnek az eredeti Goethe regényben, dramaturgiai jelentőségük azonban igen fontos, mert ők jelenítik meg a felhőtlen ifjúságot a romantizáló mélabúval szemben. (Albert egyáltalán nem jelenít meg ifjúságot, miként a tiszttartó sem - na jó, ő kora szerint már nem olyan ifjú. De Albert igen.) Sajnos a barátok szörnyű francia kiejtéssel deklamálták a szöveget, az énekhang majdnem hiányzott belőle. Egy fokkal volt jobb Keith Engen, mint Tisszttartó, hiányoltam a mélységeit, valahogy az volt az érzésem, mintha mindig pityókás lenne. (Lehet, hogy ez rendezői koncepció volt?) A gyermekek kórusa sem nagyon tetszett, szólhatott volna szebben is, a mű némileg monumentálisnak hat (persze ez un. opera lyric, de akkor is - épp ez benne az izgalmas), tehát lehetett volna erőteljesebb hangú gyerekkart toborozni.
A harmadik és negyedik felvonás színvonala azonban léyegesen jobb. Itt maradtak a jó szereplők, mint a Sophie-t végig kiegyenlítetten éneklő Marianne Seibel, az Albertet (tisztességesen, bár némileg -na jó, a megengedetten belül azért - faragatlanra) alakító Hans Günther Nöcker, és persze a két főszereplő. Két felvonáson át bontakozik ki a tragédia, de egy jó előadásnál ez nem lehet vontatott, miként a Tosca második felvonása sem az. Sajnos azonban ennek az előadásnak egyik erőssége, Brigitte Fassbaender elég lélektelenül tolmácsolja a Levéláriát. Egyszerűen unalmas lesz, pedig mind előtte, mind a dráma végkifejleténél nagyon ihletett.
A karmester Jesús Cobos-López, nagy bajom nincs vele, nem értek a muzsikához annyira, hogy minősítsem.

2009. november 2., hétfő

Túlélésre ítélt tárgyak


Minap érdekes könyv akadt a kezembe a leértékelt kupacban: London Katalin Túlélésre ítélt tárgyak című könyve. Nagyon szeretem a tárgyaimat. Nemcsak ami szép, hanem azt is, ami hozzám, a múltamhoz, személyemhez szignifikánsan hozzátartozik. (Felmerül a kérdés, hogy lehet egy tárgy szignifikánsan valaki személyéhez tartozó? Lehet. A blog kereteit meghaladja ennek magyarázata.) Itt a tárgyakon kívül sok enteriőrt is fényképeztek, amelyek nagyon inspiratívak számomra: ezek ugyanis nem a magyar lakberendezési magazinok (tisztelet a kivételnek) trendkövető, ne adj' isten külvilágnak megfelelni akaró, vagy épp azt elkápráztatandó lakásbelsők ezek, hanem személyesek, épp ezért megismétehetetlenek, meghittek. Nem a drága dizájntól, hanem a meghittségtől. Kevés lakást ismerek, amelyekről elmondhatom, hogy ó, igen, ez tetszik! Jellemzően nem gazdag emberek otthonai ezek, hanem inkább az átlag magyar középosztályé.

Szóval, a könyvben ismert emberek vallanak tárgyakhoz fűződő viszonyukról, amellyel egyúttal megfogalmazzák önmagukhoz és a világhoz fűződő viszonyukat is. Érdekes, hogy sokan visszautasítják, hogy a tárgyak számukra fontosak, a végén azonban mindig kiderül (számomra legalábbis), hogy igen is lényeges helyük van az életükben. Kinek több, kinek kevesebb tárgy. Ugyanis a hitvallásukat, sikerüket, érzéseiket, esetleges elfojtásaikat nem ritkán egy tárgy közvetíti a külvilág felé.

Érdekes vallomások, értékes emberek. Így ismertem meg vészabónoémi festőművészt, aki mind ars poetikájával, mind külső megjelenésével nagy hatást tett rám. Nagyon különleges asszony! Már ezért megérte a könyvet pénzszűke ellenére megvenni. Ha még van belőle, a Récsey Líra könyvesboltjában 1000 forintért kapható!