2012. augusztus 31., péntek

Bakker, megy a hiradó, és mi a sporthírek kezdő témája? A Videoton bejutott az európai kupa főtáblájára! A mellékágról, mert simán, csak úgy, fel sem engedik. OK, derék dolog. Megy is hozzájuk a pénz mondjuk. Jó sokat foglalkoztak vele. Perceken át. Aztán jön csak Sors Tamás, aki a londoni paraolimpiai játékokon aranyérmet nyert pillangóúszásban. Ezerszer nagyobb teljesítmény, csak 4 évente, a világ legjobb olimpikonjai között, olimpiai rekorddal. De ez nem olyan fontos hír, mint a Vidi diadala, rövidebb spotot is kap. Ilyen minálunk a dolgok prioritása.

2012. augusztus 27., hétfő

Rózsalovag a MET-ből

Uránia mozi, MET HD közvetítések

Annak idején hallottam a rádiós közvetítést, s noha mostanában kicsit sok volt/lesz a Strauss - akiért különösebben nem rajongok - mindenképpen meg akartam nézni, mégpedig a paréádés szereposztás miatt. Mert Och báró szerepében az izlandi Kristin Sigmundsson volt látható/hallható, és hát lássuk be, kvés izlandi jut el a világ vezető operaszinpadaira, másodszor Pedig Renée Flemingre is kíváncsi voltam, mégpedig ebben a szerepében, mert a rádióban, de a kritikák szerint is nagyot alakított. Mivel a rendezés hagyományos volt, semmi nagy durranás percepciót illetően nem volt várható, és ez be is igazolódott.
A három "lány" nagyot szólt (de ideteszem még a két kisebb karakterszereplőtz: Anninát és a nevelőnőt, mert szép hangon énekeltek, bár utóbbi a szerepét kissé elripacskodta), Fleming csodálatos volt, számomra ő a Marschallin. Hallottam a gyorsan romló hangi állapotáról, de itt ebből (még) semmi nem érződött. (2010-es előadás?) De a pálmát mégis Susan Graham vitte el, mint Octavian. Nem is  - az egyébként tökéletesen szóló - hangja miatt, hanem mert véleményem szerint hitelesen nadrágszerepet alakítani igen nehéz, márpedig ennek a típusnak ő specialistája, bár én csak a Faust elkárhozása Margitjaként láttam eddig a Mezzon. Igen hatásosan volt megrendezve, de nagyon kellett hozzá ő is, ahogy a 2. felvonásban az ezüst rózsa átadásakor feljött a hatalmas lépcsün, és belép kíséretével a kitárt üvegajtón...! Beleborzongtam. Mondjuk a zene - ha már opera - meg is követeli, de akkor is! Sophie szerepében Christine Schäffer halovány jelenség volt, még túlzott mache melett is, viszont gyönyörűen deklamálta a német szöveget.

2012. augusztus 23., csütörtök

5 éves a blog!


Közben most látom, hogy 5 éves lett a blogom! A látogatók száma ugyan még a 10 000-t sem éri el, de az igazsághoz tartozik, hogy a Bloggeren  még csak 2008 óta vagyok jelen, ugyanis egy alkalommal napokig nem tudtam belépni a tárhelyemre, és átmásolgattam ide egyenként mindet. Nem bánom, hogy csak ennyien olvassák, mert elsősorban kiírok magamból, vagyis inkább dokumentálok, benyomásokat, élményeket, megírom a véleményem. Persze van, amit direkt azért teszek ki, hogy felhívjam az idetévedők figyelmét, meg gyébként is nyilvános, úgyhogy nem teljesen igaz, hogy csak magamnak szól. Egyébként nagyon érdekes dolog a régi bejegyzéseket visszaolvasni!
Annak idején Brünhilde hatására fogtam bele az egészbe. (Sajnos ő már hónapok óta nem ír.) Aztán lettek más kedvenceim is, néhányan közülük szintén abbahagyták, szerencsére sokan folytatják is. Külön hálás vagyok azoknak, akik követnek - bár itt is voltak leiratkozók - mert jelzést adnak arról, hogy amit itt olvasnak, az megragadta őket kicsit.

Ezek voltak a legnépszerűbb keresőkifejezések:
vári cukrászda
 
 
zakopane
 
parti nagy lajos magyar mesék
 
méhecskés rajzok
 
eurovisio
 
svéd nők
 
mélisande
 
vári cukrászda árak
 
bosnyák téri piac
 
léda

Boldog szülinapot blog!

Újabb könyvek

Jó régen jelentkeztem "olvasónaplóval", pedig eredetileg negyedévente akartam beszámolni arról, mit olvastam. (Vagyis inkább naplózni magamnak.)

Carson McCullers: Óra mutató nélkül
A helyszín, mint az írónő többi regényében is az amerikai Dél egyik poros kisvárosa. Miről is szól? Szerintem azokat a dolgokat hozza összefüggésbe, amelyek valóban kéz a kézben járnak: fajgyűlölet, nők elnyomása, az idősek kritikátlan tisztelete, a friss szellemiség előli elzárkózás. Meg az elfolytások, piszkos dolgok elhallgatása, és a nem szól szám, nem fáj fejem hozzáállás. Mindhalálig.
Borító: Óra mutató nélkül (Könyv) - Carson McCullers

Isabell Allende: Kísértetház
Egy tehetős chilei családon keresztül követhető az ország kevesek által ismert XX. századi történelme. Plasztikusan és jól követően meséli el Pinochet hatalomra jutását és az azt közvetlenül megelőző időket. Számomra különösen érdekes azért is, mert általános iskolában volt egy chilei osztálytársam, akinek a családja a diktatúra elől menekült el. Szerintem nagyon olvasmányos, bepillantást nyerhetünk a korabeli dél-amerikai középosztály mindennapjaiba.
ALLENDE, ISABEL - KÍSÉRTETHÁZ
Hannu Mäkelä: Anya
Az író édesanyjának utolsó néhány hónapját dokumentálja, a napi látogatásokat követő emlékek gondolatok, szinte teljesen kizárja a kinti világot. Mozaikokból összeáll egy asszony eléggé küzdelmes élete, leépülése, fiához való viszonya. Semmi megrázó, olyan, mint egy orvosi jelentés, pedig szó sincs közönyről. Inkább a megváltozhatalan kezdetektől történő elfogadásáról.



Rakovszky Zsuzsa: VS
Nem nagyon merek semmit írni, mert az írónő többi könyvéhez hasonlóan ez is olyan, amelyről ha lefejtjük a felső réteget, újabbat találunk. De talán nem is a réteg a legmegfelelőbb kifejezés. Szóval inkább valami nagyon összetett dolog, amelyet nem tudok hirtelen megnevezni. Főhőse Vay Sándor, alias Sarolta, ál-önéletrajzi regénye. (Egyébként valóban élt.) A transszexualításában világosan érthető, miért is találja már gyermekként vonzóbbnak a férfi létet, a mű mégsem feminista írás. Az örök igazságot egyik mondata foglalja össze, amikor arra a kérdésre válaszol, hogy miért is ragaszkodik ahhoz, hogy önmaga lehessen, így felel: "Van-e fontosabb ennél?" Igaza van!



Kertész Erzsébet: Napraforgó-lány
Ifjúsági regény, 1944-ben járunk. 16 éves zárdanövendékek, a heterogén középosztály mindenféle leánygyermekéből álló osztály egyik leánykája. Mi más is érdekelné őket, mint a fiúk. Ami a XX. század közepén még jócskán a boldog házassággal egyenlő. Legalábbis az egész oda kell vezessen. Közben ruhák, színésznők, pletysák, de közben ott dübürüg a történelem. A történet kurtán-furcsán végződik, számomra érethetetlenül. Vagy a végét egyszerűen levágták. Délvidékre visz a szerelmi szál - ugyan mi jó vége lett volna? Hideg napok megtorlása, aztán a harag Jugoszláviával, esetleg Rajk per... így mindenesetre csonka maradt.


 
 
Jókai Anna: 4447
Egy ház helyrajzi száma, egy házé, amely szorosan összefonódott egy asszony életével. Küzdelmes, megalkuvó, gyakran visszataszító és fájdalmas. Épp ezért környezte elfordul tőle, mi több megveti, egyedül a félbolond, job napokat látott albérlő veszi emberszámba - persze csak addig, amíg bele nem avatkozik az ő személyével egybeforrott világába. Mindenki elfelejti, hogy az aszony körülményei szükségszerűen tették érdessé szívét-lelkét, amely tény viszont egyetlen módja volt az élet adta helyzeteken való felülemelkedésnek. Rebesgetik, hogy hamarosan megkezdődik a környék tereületrendezése ...
 
Daniel Vernet: Berlin regénye
Na jó, ebből még van néhány oldal. Semmi különös, csak néhány szemelvény berlin történelméből, olvasmányosan leírva, némi bennfentes információval. Remek alkalom a várossal ismerkedőknek!
Daniel Vernet: Berlin regénye
 
 
 


2012. augusztus 14., kedd

Olimpia után

Olimpia után nekem az jut ezembe, hogy milyen kár, hogy vége. persze örül az ember a magyar sikereknek, de én egyáltalán nem érzem emiatt többnek magam, és nem erősödik fel bennem a nemzeti összetartozás feeling sem. Kimondottan idegesít, amikor elkezdik a kiket-miket előztünk meg az éremtáblázaton, meg már félidőben jöttek az egyfőre jutó aranyak számával, hogy abban haj, de milyen jól állunk.
Pedig ezek a sportolók nyilván kizárólag saját magukért hajtottak, és amikor odaálltak a rajtkőre, vagy beszálltak a ringbe, stb, csakis arra figyeltek, hogy jól teljesítsenek, önmagukat és az ellenfelet győzzék le, egyiknek sem jutott eszébe, hogy dicsőséget szerezzenek az országnak. (Főleg nem vezérének.) Egyedül vannak ott, a dicsőség is egyedül az övék. Mi csak örülhetünk az ő örömének és sikerének. (Utóbbihoz semmi közünk sincs, csak az előbbiben osztozhatunk.)
Egyébként elképesztő volt látni, mennyire összetörtek azok, akik vereséget szenvedtek, és nem csak magyarok. Szerintem szörnyű nyomás van a sportolókon, iszonyat a tét manapság, iszonyat a munka, a lemondás, a veszélyek, amelyek a sikerig vezetnek. Ezért aztán minden ideg pattanásig feszül a végére. És ha valami nem jön össze, bizony egy világ omlik össze!
A győzteseké a dicsőség. Mert rájuk örökké emlékezni fognak. Nevüket bevésik a stadion falába. Láttam berlinben is. Ott voltak, mind. Világháború, légiriadók, ostrom, kettéválasztott város, labdarúgó világbajnoki döntő után is. Csak az elsők. Az ezüstérmesek nem. pedig lehet, hogy csak miliméterekkel voltak rosszak. lehet, hogy azok az elsők sem előtte, sem utána nem voltak sehol. De akkor, ott igen, és visznek mindent. Persze a dobogósoknak legalább ott az érem. Az akkor is jó eséllyel megmarad, amikor ők már nem lesznek. Az un. pontszerzők - hát, ők csak elmondhatják (ami nem kis dolog!), hogy 4-6. helyen végeztek egy olimpián. Ha már nem lesznek, senki nem fog rájuk emlékezni. Ez így nagyon kegyetlen, mert hallatlanul nagy szó ám résztvenni egy olimpián, nagy teljesítmény eljutni odáig, és nagyon becsülöm is őket ezért a teljesítményért. Akkor is ez az igazság.
Egy szó, mint száz - szeressük az olimpikonjainkat, olyan teljesítmény van mögöttük, amire egy átlagember nem képes! Én minden  - nem csak magyar - résztvevőnek szívből gratulálok!

2012. augusztus 11., szombat

Felfelé az olasz csizmán - Ferrara

Salernotól Ferraráig vagy 700 km. A Ferrara előtti kihajtónál fizetéskor nem sokat kaphat a pénztáros Salerno feliratú jegyet a kezébe.
Elég későn érkeztünk, az idő esőre állt. Ezt mondjuk nem bántuk. A hotel a város közepén volt, néhány méterre a vártól. Mivel ragadt mindenünk, először lezuhanyoztunk, aztán mentünk várost nézni, és persze harapni valamit, mert igen megéheztem.
Nagy meglepetés volt nekem ez a hely. Magam Dél-Olaszországot jobban kedvelem (na persze Velence rajonjója vagyok továbbra is), és tök mindegy volt, visszafelé hol éjszakázunk. Biztos valami kellemes város, nagyot nem tévedhetünk. Ehhez képest teljesen elbűvölt. Nagyon rendezett, igaz kissé steril város, a Pó-síkség közepén, éppen ezért a területet rengeted kis folyóág szabdalja. (Itt van az olimpiai evezősközpont is, de ahogy nétem, aféle olasz Tata lehet, mert kerékpár centrum is volt kiírva.)
A város közepén egy gyönyörű tégla vár áll, vizesárokkal körülvéve. Egykor az Este család tulajdonát képezte, most múzeum, de mi sajnos későn érkeztünk, így már megint lemaradtam, mint tavaly Fagarasban. Aztán csak kószáltunk, és ősziontén szólva nem tudom, merre, mit láttam. Láttuk a Székesegyházat kivülrűl, meg a harangtornyot, keresztülmentünk a gyönyörű városháza loggiás udvarán. (Ez is téglából épült - igaz, errefelé sár az van, mészkő már kevesebb. A Pó-delta közlében vagyunk.)
Érdemes megnézni a girbe-gurba utcákat google satelit képről. Rendkívül sűrűn lakott, egész labirintus-szerű. Bár azt hallottam, sík vidékeken előszeretettel építkeztek így, ne' már megkönnyítség a betolakodók dolgát! (Figyelem Larion, konkrétan Kecskeméten mondta egy helybeli!). Egy ilyen utcában találtunk egy szimpatikus vendéglőt, sajnos a gyerekek nem akartak a teraszra ülni (picit csepergett az eső), hát bent elég puccos volt, de azért nem kellett nyársat nyelve várakoznunk. Gyönyörű üvegekben hozták a hűs vizet, és az étlapot tanulmányzva megállapítottam, hogy a környék egyik jellegzetes étele a sütőtök. Én például sütőtökkel töltött raviolit kértem, előételnek padlizsános-rikottás-rukkolás falatokat. Mivel itt a friss (olasz értelemben!) hal beszerzése problémás, nm is szerepeltek tengeri ételek az étlapon!
Bolognába járnak diszkont repülőgépek. A reptérről közvetlen mennek Ferrarába buszok - ideális hosszúhétvégi célpont, ajánlom mindenkinek!
Jó fáradtan tértünk utolsó itáliai esténken nyugovóra.





Másnap megálltunk még Padovában, de elég rövid időt töltöttünk itt, mindössze a bazilikába mentünk be, ahol épp mise volt, és rengeteg sorbanálló a Szent Antal sírnál. Elképesztő, na mindegy! A főteret szabályosan körbe veszi egy csatorna, barokk hidakkal lehet megközelíteni a parkot, a másik oldal amolyan korzó, de most épp régiségpiac volt - lévén vasárnap. Egyébként néhány környékbeli utcára is kiterjedt.
Szent város, és szép is persze, de valahogy hiányoltam belőle a couleur locale-t. Ha csak nem számítjuk ide a Szent Antal képet szorongató koldusokat.



Innen már hazafelé vezet az út, perzse most is, mint mindig lógatom az orrom, hogy haza kell jönni, főleg így, a feldúlt lakásba, az asztalos semmit nem csinált, tovább kerülgetjük a zsákokat, könyvkupacokat, és fürdőszobában mosogatunk, a kosz belep mindent. És máris hiányoznak az olaszok, akik egyáltalán nem vidámak mindig, egyáltalán nem udvariasak mindig, nem is mindenki vékony és jól öltözötz, viszont állítom, hogy a városaik nem olyan koszosak, mint Budapest, és hát az életet vitathatatlanul igyekeznek megélni, és nem túlélni.

2012. augusztus 8., szerda

Lefelé az olasz csizmán V - Costa d'Amalfi

Immáron a csizma bokájánál járunk. Közvetlenül a parton meredek sziklák emelkednek, azokra kapaszkodnak a települések, szorosan összezárt házaikkal. Lentről nézve mindig sokkal kisebbnek tűnnek, ha már benne jár az ember, meglepődik, milyen könnyű elveszni.

Maiori ~5000 főt számláló község, a középkorban az Amalfi köztársasághoz tatozott. Az 1943-as salernoi partraszállás során az egyik brit páncéloshadosztály is itt ért partot. Megható modern szobor emlékeztet az egykori hegyivadászokra - nagyon kifejező. A partot szállodák és apartman házak szegélyezik. A kis hajókikötőbe torkollik a fő utca. Keskeny, gyér hozamú patak - vagy inkább vízmosás - mentén halad, amelyet részben befedtek, részben mélyebbre tereltek, és felül sűrű futúnövények indáival fedték el. Nevezetessége a Mezzacapo palota. Nagyon szép lépcsőháza van, hatalmas növénnyel a fordulóban, és egy szép díszterembe is belátni, freskóval a boltozatos mennyezetén. Megmaradt a középkori városból néhány piciny, keskeny utca, az egyikben egy tábla is szemlélteti az akkori település szerkezetét. Jellemzően azonban a turizmusra rendezkedtek be. Városszerte rengeteg étterem, kávézó van, péntekenként piac a szokásos bóvlival, de jönnek környékbeli termelők és halászok - sajt, dögök, zöldség-gyömölcs, rákok, olivabogyó, olajak és ami kell - na ez viszont nagyon klassz! Persze a sima zöldségboltok is magát a kánaánt jelentették nekem - sokféle, friss, nem mű áru - kedvencem a zsenge - leginkább valami gazra hasonlító - brokkoli volt. Szárastul meg lehetett enni, olivaolajjal és egy ki parmezánnal isteni! De sokan foglalkoznak a teraszokon citrom, szőlő, olaj termesztéssel, meg persze ott a halászat is. Feledhetetlen a sok friss kagyló - majd minden este azt ettem! Számos üzlet is van itt, magam is vettem egy ruhát a bolt pultjaként egy régi, faragott tömörfa ajtó szolgált), amelyet itteni varrodák készítenek. (Ámbár: Cataniában több háztömbnyi kínai negyedben varrtak görnyedtem szombat délután is ázsiai forma emberek. De így már akkor is made in Italy.) A szupermarketben pedig kapható volt a Szicíliában megismert mandulatej! De már itthon is láttam, sőt azt is tudom, hogy kell csinálni. Csak a szicíliai édességeket hiányoltam. Itt inkább citrommal készült finomságokat árultak.
A strandok többsége fizetős, ezért jár napernyő - kell is, mert árnyék nélkül elviselhetetlen a tűző campaniai nap! De lehet 10 EUR-ért városszerte napernyőt kapni a bazárokban. A víz nem mindig tiszta teljesen, főleg a kis öblöknél fordulhat ez elő. Mivel itt töltöttük a leghosszabb időt, erről a településről szereztem a legtöbb benyomást. Sokszor rám tör az egyedüllét érzése. Irigylem a középkorú francia párt, akik egymásnak mutatják, milyen szépek a fényviszonyok - én csak magamban csodálkozom rá a sok szépségre.





Ravello elnevezés a rebello szóból származik (?). Ugyanis a nomannok idején ellendózsét választottak. Innen lehet az elnevezés. Fent van a hegyoldalban, az odavezető út jórésze egyszerre csak egy irányban járható - addig az ellenkező irány egy piros lámpánál várakozik. Ottjártunkkól ép trópusi zápor szakadt az Amapfi-partra, és a hegyoldal sűrű párát és meleget ontott magából. Legbefolyásosabb családja a Rufolo család volt. Vagyonukra jellemző, hogy I. Károly szicíliai király bankárai lehettek. A város püspöki székhely is, híres a dómja, de a legszebbek mégis a dús kertek - hihetetlen, hogy ebben a meleg, csapadékszegény térségben miként tenyészhetnek ilyen pompás növények. (Ez anno Szicíliában is szembeötltött.) A Rufolo palotában szerezte Wagner a Parsifalt, állítólag a gyönyőrű kert ihlette Klingsor varázsló kertjének megírásakor is. Híres kerámiáiról is, valamint az évente megrendezésre kerülő jazz fesztiváljáról. Hangulatos, szűk utcácskái vannak, palotákkal szegélyezett terecskék - sok a turista, gyanús, hogy a kerámiák zöme Kínában készül. De a csacsit (kedvenc állatom) ábrázoló szobrok akkor is nagyon aranyosak. (Az én utópiám az ember-állat egyenrangú világ. Akkor a szamarak mind ide költöznének, az biztos! Így lenne fair!) Itt ismét sok japán és koreai csipog, amerikai bömböl affektálva. Jó drága település. Ja és a lényeg, gyönyörű kilátás az öbölre!!!
Vigyázat: kevés parkoló hely van, és nagyon drága!




Amalfi - (parkolni itt sem egyszerű) gyönyörű fekvésű kereskedő város, egykoron az Amalfi köztársaság központja, a Földközi-tenger hajózási kódexének alapjait ők foglalták írásba. Hanyatlása az 1013-as szökőár következménye (valószínűleg). Meredek sziklákra kapaszkodnak fel apró utcái, fedett (!) sikátorai, amelyek piciny terekbe futnak. Rengeteg a turista, az üzletek többsége szuveníreket árul, én is egy ilyen üzletben választottam ajándékot anyukámnak: mindenhez citromot használtak fel. Szép üvegekben fördőolaj, fürdősó, vagy épp szappan, citrom parfüm, citromos kekszek, lekvárok, na meg persze limoncello!
Utólag tudtam meg, hogy a városka - és a környéke, Maiorit is ideértve - híres volt papírgyártásáról, ezeket a kis manufaktúrákat azonban a nagyipari előállítás tönkretette. Múzeum őrzi emléküket.
Főbb látnivalók közé tartozik a Szent András Bazilika, amelynek legrégebbi részei bizánci stílusban épültek, de majd' minden korszak stílusjegyei felfedezhetők rajta, ami eléggé heterogén külsőt alkot, mégis elgondolkodtató látni, hogy a többször feldúlt város mindig feltámadt, a meglévőt rendbehozták, megtoldották. Na, mifelénk minden földig ugye. Ha nincs ellenség, akkor más miatt. Igazi megváltás a forróság elől a templom hűvöse!
Nagyon aranyos cukrászdában ettünk süteményt, és ittunk is persze, mert valami iszonyat meleg volt, én tisztára ki voltam purcanva. (Ezért is nem mászkáltunk sokat a Maioriban töltött 5 nap alatt.) Na ezt a pasticceriát 1813-ban alapították - ugyanakkor, mint a budai Várnegyed Ruswurmját! (Hál' isten, az is "jó egészségben" megmaradt forradalmak, háborúk, diktatúrák dacára.) Itt is korabeli a berendezés, szép evőeszközök, porcelánok, tüneményes kiszolgálás. A dóm téren van, de nem mernék rá megesküdni. Megjegyezhettem volna igazán!
Érdekesség még az a díszesen faragott és festett evezős, amely az egykori tengeri köztársaságok regattáin vesz részt, de számos helyen külföldön is. Most a városháza udvarán tekinthető meg, körben pedig rengeteg archív fotó látható a versenyekről.











Salerno - Itt sajnos rövid időt töltöttünk, pedig a város érdekesebb, mint első pillantásra gondolná az ember. Nagy forgalmú kikötője van, erre mindjárt rálátni, ahogy az autópályáról ránéz az ember. Rengeted raktár a körgyűrün, meg a szokásos diszkont áruházak. A parti korzót épp feltúrták, valami EU-s pénzből újítják fel. A városháza előtt parkoltunk - Azt hiszem, 1947-ben épült fel, az akkori idők stílusában. Az előtte futó sugárutat pálmák szegélyezik, a hegy felőli oldalát (az már az óváros alja) éttermek, bárok szegélyezik. Az óváros a szokásos szűk utcákból áll, de eléggé kevés maradt meg. Az egyik üzlet aljának egy kis része  - ahol egy átlátszó szilikon strand szandált vásároltam - plexi üvegből volt, és azon keresztül romokat lehetett látni. Akad még itt számos delikát üzlet, és persze a felső korzón egy csomó luxus márka is - hű, de beleszerettem egy Fendi ruhába - potom 1100 EUR-ért. (A Via Mercanti a középkori eredetű főutca, nagyon keskeny, a via Vittorio Emanuelle modern, sokkal szélesebb, és persze kevésbé hangulatos.)
Amúgy a városban 1350-ben megszállt Nagy Lajos királyunk, aki nápolyi hadjárata során Salernot is bevette, és nagyon kegyesen bánt a lakosokkal. Itt létesült Európa első orvosi egyeteme is. A Teatro Giuseppe Verdi pedig gazdag opera repertoárral rendelkezik, több nagyágyú nevét is felfedeztem a szereposztásban.
Kicsit talán sokat írtam üzletekről, bevásárlásról, de amikor nagyon rövid ideje van az embernek egy helyen, akkor ezekből próbál benyomást szerezni az ottani emberek életéről. És lehet is, mert ilyenkor nem csak kirakatokat nézeget az ember, hanem valamilyen módon kontaktusba kerül másokkal.