2012. december 18., kedd

Aida

Metropolitain HD közvetítés, MÜPA


Ludmilla Monatirszkaja
Forrás: WCNY

Legendás előadása ez a MET-nek: ha jól tudom, több évtizede megy. Fenntartásokkal is ül le az ember, de hát az Aida, az Aida, a jó szólisták biztosítva lesznek, pazarak a díszletek, jelmezek, hatalmas a statisztéria, stb, stb.
Nem is kell itt semmit túlcifrázni - monumentális, látványos műről van szó, és ha van pénz, érdemes is korhűen visszaadni az ókori Egyiptom uralkodóinak pompáját. Itt látszott, hogy a díszleteket, jelmezeket jól karban tartják, vadonat újnak néztek ki. Renée Fleming, a közvetítés háziasszonya elmondta, hogy jelenleg az egyetlen darab a MET-ben, amely a színpad mind a hét emelet magasságát teljesen betölti. Valóban, fantasztikus kamera állásokból lehetett a méreteket érzékelni. Igen, szájbarágóssá vált, milyen kicsik vagyunk mi a templomokhoz (sors), palotákhoz (regnáló hatalom) képest, de így is beleborzongott az ember. Drága, pazar jelmezek közül Aida 3-4. felvonás alatt viselt öltözetét simán elfogadnám. A győztes seregek bevonulása igazi parádé: nagy tömegeket mozgattak (az ügyelő és asszisztense mesélt erről a szünetben, mennyire sokfelé kell figyelniük), két paripa nyitotta a menetet, Radamest pedig póniszekér húzta be. (Fleming sárgarépával kínálta őket a felvonás után.) A szünetekben most aztán süröghettek a díszletmunkások, bár inkább kész elemeket mozgattak le-föl, egyedül a Nílus-partot kellett külön berendezni.
A rongyosra hallgatott Decca CD magasra tette a lécet: Vickers-Price-Gorr-Merill felvétele (Vickers tenonorja és Gorr mezzója etalon),  aztán itthon is állítottak ki nagyon jó Aidát (Sümegi Eszter-Bándi János-Pánczél Éva).
Aida szerepe tele van siránkozással, sokkal jobban tudok azonosulni Amneris-szel. Most azonban Ludmilla Monatirszkaja cselekvő emberként elevenítette meg a címszereplőt, főleg a Nílus-parti jelenetben (amelyet rendszerint egy kicsit unalmasnak találtam). Igazi őrlődő, apja megzsarolta, szerelme nem meri felvállalni - nagyon egyedül van. Ezt alkata ellenére finoman, ihletetten játsza el, és persze nem mellesleg érzékelteti hatalmas, kifejező hangjával. Vetélytársa, a félelmetes Amneris, a világon egyeduralkodó mezzó, Olga Borogyina alakítása kissé teátrális, és  - főleg az előző esti rádióközvetítésben - kissé úgy tűnt, sötétített hangon szólalt meg. De mégis, micsoda drámát visz a figurába! A nagyedik felvonásban (kedvencem) lehullik róla minden manír - könyörög, marcangolja magát, átkozódik, majd mély rezignációba süllyed. Roberto Alagna Radamese szépen szólt, és elrugaszkodott az egy tömmből faragott hős figurájától. Az első felvonás hármasában szinte sunnyog, nehogy kiderüljön a szerelme. A harmadik felvonásban pedig - de ismerősen - szánalmasan mentegetőzik Aida előtt. Szóval kicsit féltem, hogy ripacs lesz, de bőven a jó ízlés határain belül maradt. (Csak könyörgöm, ujjatlan jelmezt ne viseljen HD közvetítésnél, mert a közeli képek nem mutatják előnyösen.)
A gátlástalan - igaz, ezúttal legyőzött  - etióp király George Gagnidze volt. A próbán szólhattak volna neki, hogy most nem Scarpia, mert nekem az volt az érzésem, mintha a Toscából hozná manírjait: üvöltözött, forgatta a szemeit, fel-alá járkált, követelőzött. Igaz, Amonasro figurája elég kidolgozatlanul van megírva, de talán színpadi emberként ez lett volna a szép feladat neki. Az énekhangja azonban nagyot szólt! Szintén NAGY HANG a Ramfist éneklő nagyszombati születésű Stefan Kocan. (Róla a bécsi Macbethben írtam.) Még nagyon fiatal, de szerintem 10 év múlva Fülőp királyt fog ugyanitt énekelni. És a figura ott volt, élt, és noha egy nagyon is érzelmektől mentes karakter, mégis voltak jelzés értékű gesztusai, mint pl. a 4. felvonásban, amikor megvetését ugyan visszafogva, elfordul a könyörgő Amneristől). És végül Sebestyén Miklós. Igen, fiatal basszusunk, aki  már Budapesten is fellépett a Don Giovanni Massettojaként, a MET deszkáin állt. Szép, magvas basszusa van. És elhitette, hogy öreg király, pedig ~30 éves mindössze. Micsoda partnerekkel énekelhetett! Néztem az első felvonás háborúba hívó képénél, mennyiféle ember áll és énekel együtt a hatalmas szimpadon - persze a méretekhez "passzoló" hanggal, a világ hány sarkából!
Ja, az egyiptomi rabszolgákhoz igyekeztek az összes színesbőrű kórustagot beosztani!
Maestro Luisi azt mondta a szünetben, hogy kell 3 kitűnő énekes, a többi megy magától, nincs sok dolga. Azért azt a nem sokat derekasan tette - a hatalmas zenekar, kórus, zenészek a színpadon is, nem semmi ekkora stábot dirigálni.

2012. december 10., hétfő

Álarcosbál

Metropolitain HD közvetítés, Uránia Filmszínház

Stephanie Blythe


Valahol olvastam, hogy az a baj a new yorki közvetítésekkel, hogy túl sterilek, a címszereplőtől a zöldfülű díszletmunkásig mindenki olajozottan teszi a dolgát, természetesen a legmagasabb színvonalon. Nem tudom, engem ez különösebben nem zavar, bár értem én, hogy mit akar ezzel mondani: valahogy nem érzékelni az embert, inkább valami masina működik.
Az Álarcosbált alig ismertem, most hallottam teljes egészében. Tudtam róla, hogy a cselekményt át kellett helyezni Bosctonba, mert a királygyilkosságot a kor Itáliájában nem díjazták színpadon sem, így III. Gusztáv svéd királyból Riccardo, Boston kormányzója lett. (Most az eredeti helyszín és nevek szerepeltek, ez időnként furcs is volt, pl. René Ankström visszaküldése szülőföldjére.)
Verdi más történelmi operáitól eltérően rengeteg volt a játékosság benne. Fabio Luisi karmester a szünetben ki is emelte: egyidejűleg jelen van benne a dráma, komédia, romantika.
Egyszerű, letisztult díszleteket használtak, több jelenetben egy zuhanó Ikaruszt ábrázoló kinagyított freskó részlettel. Gyönyörűek voltak a díszletek is.
A Gustavot éneklő argentin tenor, Marcelo Álvarez az elvárt magas fokú énekesi teljesítményen túl elsősorban a komikus jeleneteiben tetszett: mint egy pajkos kisfiú, aki épp valami csínyt készül elkövetni. A rendező, David Alden úgy jellemezte a figurát, mint akinek elege van az uralkodásból, szeretné ledobni magáról a felelősséget, elvágyódik.
A Dimitrij Hovorosztovszkij által megformált Renato savanyú, kötelességtudó alaknak tűnk, bár szerintem csak én láttam ilyennek - őszintén szólva nem teljesen értem a kultuszát, no nem hangi vagy színpadi kvalitásai miatt, csak valahogy nem érzem olyan súlyú egyéniségnek, dehát de gustibus... (Viszont már tudom, hogy mi zavart ezen az egyébként jó kiállású, szimpatikusnak tűnő férfin: nem csak agyon van az arca botoxolva, de a kivetítő premier planjan jól látható apró plasztikai műtét nyomokat is látni véltem, amit vastag make-up fedett.)
A nő, akiért a két férfi harcol (Amelia állítólag Callas egyik legjobb szerepe volt, sajnálatosan kevésszer énekelte), ezúttal egyik kedvencem, Sondra Radvanovsky képében jelenik meg. (Kikerekedett, mióta Bécsben láttam.) Nagyon ihletett Amelia, a hangja pedig gyönyörűen szárnyalt minden tartományban, szépek voltak a pianói is. (Hú, azt hiszem tavaly - de temették a Momuson néhányan, érthetetlenül kárörvendve.)
Az előadás legnagyobb alakítása Stephanie Blythe Ulrikája volt. (A figura állítólag tényleg létezett!) Hát ezt a hangot! Gyönyörű matéria és hatalmasat szól! Az énekesnő vagy 150 kilós (mondjuk saját érdekében le kellene fogynia), láthatóan nehézkesen mozog. Viszont nagyon erős színpadi jelenléttel bír, hallatlan eleganciával énekelte a jósnő szerepét, sistergett a dráma körülötte, mégis képes volt egy csepp humort is becsempésznie.
Oscar karakter szerepe kicsit értelmetlennek tűnik dramaturgiai szempontból, győnyörű bel canto koloratúrákkal tűzdelt áriái vannak. Ő oldja fel a drámát, képviseli a külvilágot, ahol az egyéni drámákon túl is van élet, amely mindig megy tovább. Kathleen Kim maníroktól mentesen alakítja a nadrág szerepet. Mint egy cserfes kislány, de közben nem jutott eszünkbe, hogy a figura nem férfi.
Remek előadás volt, ja a gyönyörű jelmezeket meg sem említettem. Jövő héten Aida.

2012. december 7., péntek

London calling

Jaj, ezek a reggel 6 órás túrista járatok, hát ezeket a jövőben kerülnöm kell! (Már ha lehet.) Főleg, ha az ember előtte éjjel alig alszik, mert 3/4 4-kor kelni kell úgyis, és ezért már 3 óra óta éberen hánykolódik.
Fagyos Angliát találok, a Lutonból befelé vezető vonatúton látom az ablakból, hogy fehér minden a dértől - ilyet sem láttam még itt. Közben egy-két főváros környéki település állomásépülete mögül néhány pillanatra felbukkannak a tipikus angol főutvák (a falvak is gyakra mintha városok lennének - utcaképileg mármint). A réteken gazdik sétálnak a kutyáikkal - rossz nyelvek szerint jobban szeretik őket, mint a gyerekeket, de szerintem ez nem igaz - max. tradicionálisan nem élnek vissza a másik kiszolgáltatottságával. De mondjuk a kutya tényleg speciális eset - erre később még fogok hivatkozni.
A vonat a St Pancras pályaudvarra futott be - nagyon szép pályaudvar, de a csarnokban is fázom. Reggelit egy francia bisztróban eszünk, az omlós péksüteményemhez forró csokit iszom - mindkettő isteni! Sok a francia, ide érkezik az Euroexpress a csatorna alagúton át. Ez a jegyvásárlásnál probléma - ahhoz, hogy az automaták francia menüjét megtalálják, érteni kell minimális angolt. Értik is, de sok az idős ember, ők nem boldogulnak segítség nélkül.
Szállás felejthető, nincs benne semmi, elég hideg a szoba (na, erre mondjuk számítottam), főleg pakisztániak lakják. Viszont szemben van a Hyde Park.
Otthon kinéztem magamnak egy sétát Islington kerületben, úgyhogy a délelőtt itteni bóklászással telt. Elsősorban a New Riverre voltam kíváncsi, amely egy mesterséges folyó, és 1613-ban készült el, és Herfordból hozza (-ta?) a vizet, viszont nem vagyok benne biztos, hogy azt láttam-e tényleg, mert igen kicsinynek tűnt - a neten böngészve a képeket viszont csak az lesz mégis! Tele volt szürke mókusokkal, különösebben nem féltek az emberektől - hozzászoktak, hogy szeretgetik őket! Gyönyörű lehet itt lakni, sok György-kori ház kertje kiér majdnem a partig.



 Ami viszont biztos, hogy a Regent-csatornánál jártunk. Sokkal hangulatosabb, mint a Saint-Martin Párizsban, pedig sok helyen gyárak szegélyezik, de sok új apartmannház is épült mellé, és jó szokás szerint szerves egységben vannak a vízzel. (Én, mint zuglói, kicsit szomorúan gondoltam arra, hogy a Rákos-patak mennyire kihasználatlan.) A part mentén hajók voltak - legtöbb téliesítve, de nem mind: Árultak valahol könyveket, valamelyik bár volt, vagy csak épp főztek rajta, mert szépen sütött a nap.





Szerettem volna megnézni Hampsteadben Goldfinger Ernő egykori lakóházát, de sajnos zárva volt - egy lelket sem láttunk közel s távol, pedig csak december 1-től írták, hogy zárva, de mi november 30-án jártunk ott. De nem bánom, hogy arra jártam, mert egyik kedvenc londoni kerületem. Falusias hangulata van, itt található a szerintem legszebb metróállomás (gyönyörű zöld majolika csempék díszítik a bejáratát), dimbes-dombos utcáit, diszkréten pompázatos lakóházait, az üzletekkel és kávézókkal teli 'highstreetjét". Itt egy teljesen modernizált pubban (vagy bisztró volt) finom makréla salátát ettem, amelyet helyi sörrel öblítettem le.





Kicsit még sétáltunk az Oxford Streeten (beszereztem egy Hyppolite és Aricie CD-t), aztán aludtunk, mert én már nagyon kivoltam, este pedig a Camden Highstreet felé vettük az irányt - itt már javában zajlott a péntek esti láz - a dugig tömött kocsmák előtt számtalan bagós állt (valahol kiírták, hogy poharakat kivinni tilos), végül sikerült helyet kapnunk a másodikban - a kandalló mellett! Igazi autentikus hely volt - a környék nem épp London legelőkelőbb negyede, viszont divatos a bohémek között. Na itt volt a szomszéd asztalnál ülő triumvirátussnál egy kutya. Tudjátok, az a fehér, pirosas szemű véreb, vagyis harci kutya, annak egy kisebb változata, lehet, hogy nem fajtiszta volt. Na, neki kedvesen szóltunk, na onnantól nyomult volna felénk, de aki csak elment arra, mind megdögönyözte, megsímogatta. Volt előtte egy tál is, amiből ihatott. Nem volt szájkosár, meg acsarkodás. A
Kivételesen steaket kértem, de a maradékot neki adtam - egy laffantással lenyelte persze. Végül beleüld a gazdi ölébe. Na ez Anglia. Nagyon bírom! Nálunk meg mindennapra jut állatkínzás a királyi híradóban, és hát hova vihető ilyen kutya be? Hazamenet még betépett fiatalok rugdostak egy bódét a camdeni mertó lejáratnál. Olyan félholt voltam, hogy alig bírtam felkapaszkodni a hotel lépcsőjén (lift nem volt). Ja, mér kocsma előtt vettem egy Karen Millen topot, logós selyempapírba csomagolták, utána szép szatyorba tették, és egy szintén logós matricával leragasztották. Jaj, imádok így vásárolni. Kár, hogy nem vagyok még magyar mérce szerint sem gazdag nő - kicsit sem!
Másnapra szerencsére kialudtam magam, és végre elmehettem a nemrégiben divatossá vált Notting Hill negyedbe, ahova eredetileg gyarmatokról nyugállományba küldött tiszviselők és katonatisztek előszeretettel vásároltak otthont maguknak. Itt van a híres Poertobello Street, annak is teljes hosszában piac. Le kell szállni a Notting Hill Gate állomásnál a metróról, és menni a nép után. Nyüzsögnek köztük a küldöldiek. Először több vintage bolt ötlik szembe - számos nagy tervezők régi darabjait árulta, töredék áron, ami nekem így is drága volt. (Egy házon kis kerek tábla jelzi, hogy valaha George Orwell is lakta.) Aztán a skót üzletetek jöttek (az árun felirat: nem Kínában készült!), majd a régiségesek. (Itt egy fotót vettem egy dobozban szállított kutyusról: "Animal Rescue -1942"- hát igen, megint hát igen! A bácsi, aki árusított, átélte a bombázásokat - őt vajon nem telepítették ki gyerekként?) Következnek az élelmiszeresek, végül a vasúti híd alatt, és onnan lefelé a józsefvárosihoz hasonló gagyisok. Nem csak standok vannak az utcán, de rengeteg úzlet és kávézó is., és a mellékutcákba is érdemes betérni. Egész délelőtt elbókláasztam, mert a férjem közben elment meccsre, így egyedül lehettem délután. Kicsit megkeserítette, hogy iszonyúan fájt a bokámnál végződő izomzat a jobb lábamban, de szerencsére elmúlt egy idő után legalábbis nem zavart.



A Nottinghill Gate-en van egy diszkont könyvesbolt, ott láttam meg ezt a könyvet. Teljesen beleszerettem, de akkora méretű és súlyú volt, hogy nem mertem megvenni, mert a spórolós férjem csak egy poggyászjegyet vett (bakker, én a gyerekimnek mindig mevettm külön - mielőtt valaki sipákol: az általam megkeresett pénzből), így fájó szívvel otthagytam. Legalább megmaradt 20 fontnyi összeg a számlámon. bevallom ez sem volt mellékes. (Egyébként az utazásaim alatt meg nem vett könyvek egy külön történelem az életemben. Egyedül Koppenhágában adódott a lehetőség, hogy megvegyem a 3 évvel korábban otthagyott vaskos, nagy albumot.) Viszont a fiamnak vettem egy -természetesen jóval kisebb - második világháborús könyvet, sok fotóval, karácsonyra. (De megsérült. Leejtettem odahaza!)
Egyedül kóricáltam, végig a Queensway-en, itt megettem egy pekándiós pitét, amúgy az utva meglehetősen unalmas volt. Izgalmasabb volt a Kensington Highstreet, itt sok üzlet van - Topshop, csokiüzlet, dizájn bolt, áruház, katolikus bolt, charity shop, és persze könyves bolt, 3 szintes, micsoda könyvekkel! Az Oxford Circus-ön beszéltük meg, hogy találkozunk, mivel volt időm mászkáltam még egy kicsit. Mászkáltam? Inkább sodródtam. Iszonyat tömeg volt, krosszoznom kellett ügyesen az emberek között, hogy haladni tudjak egyáltalán! Itt lehetett tömegiszonyt kapni. Fájt a fejem, egész nap nem ittam, csak egy pohár forró csokit. Most vetettem magamnak egy limonádét, és még egy pekándiós szeletet, meg reggelire egy citromosat, azt elraktam. Fáradt voltam már. Picit megcsodáltuk még a Regent Street arisztokratikus kirakatait, aztán a Picadillyn hosszas tömörülés után (mindez persze fegyelmezetten - valahogy így vonulhattak az óvóhelyre is a háborúban) le a metróba. A Paddington pályaudvaron még vettem egy Wallpaper és egy Town magazint. Hotel, picit próbáltam aludni, de nem múlt el a fejfájásom, úgyhogy pubozás előtt még visszaugrottunk a Paddintonra, hogy a Bootsban vegyünk egy fájdalomcsillapítót, mert közben elfogyott a Miralginom. Mondtam, valami nagyon erőset, erre elmondta, hogy paracetanolos, ne kombináljam más paracetanol tartalmú gyógyszerrel, meg esetleg szédülhetek - na de ez erős. Úgyhogy inkább be sem vettem, a pubban meg szerencsére elmúlt. Na itt meg vagy fél tucat kivetítőn lehetett meccset nézni. Itt most egy pub tálat kértünk - kolbik, rákocskák, krumpli, miegyebek. Persze finom volt. (Amit sajnálok az, hogy sehol sem sikerült Bombardiert innom.) Amikor a meccsnek vége lett, szinte kiürült a kocsma, onnantól megváltozott a hangulata is, valami bár zene szólt, világítást is visszavették. (Vagy csak a kivetítők miatt űnt olyan világosnak?)
Utolsó reggel, dél körül indulni kell a repülőtérre. A könyvemből a Cleranwell negyedet néztem ki. Mint a helyszínen kiderült, ez is Islington része, de egészen más világ. A City hivatalnokok közül sokan laktak itt, innen a Clerk előtag. (A well meg egy gyógyhatásúvizű kút után adatott.) A viktóriánus Anglia egyik legrosszabb hírű nyomornegyede is itt volt, később olasz bevándorlók is szívesen telepedtek itt meg. Mára ennek a kétes romantikának csekély nyoma maradt, mert tele van 40, 50, 60-as években épült házakkal, szellősek az utcák, és budapesti szemmel eléggé zöld. De azért vannak utcák, házak, üzemek, amelyek ebből az időből származtak, és tényleg van egy hangulatuk.






Lutonon még vettem Country Livinget meg ajándékot, és aztán fél 6 körül Budapesten voltunk. Közben itt is nagyon hideg lett, és esett.