Így néhány nap elteltével mi jut eszembe Berlinről? Hát, hogy hatalmas. Hogy
besorolhatatlan. Kaotikus. A sárgára perzselt fű. Meg hogy mindezek ellenére élhető. Sok blogger megjegyezte, hogy Budapest is lehetne ilyen, de távolról sem az.
Kivételesen pontosan szállt fel a repülőgépünk, a kora esti órákra értünk a
Lichtenberg kerületben található
szálláshelyünkre.
Lichtenberg nem a belváros, de nem is külső kerület. A Grand City Hotel Berlin
East-ben szálltunk meg. Ez egy panel
monstrum egy kelenföldihez hasonló
lakótelep közepén, még az NDK-s időkből - nem mondom, szépen rendbe hozták, jó a közlekedés, de amire nem számítottunk az az, hogy dög meleg van, és az ablakok közül csak az egyik nyitható - bukóra!!!
Odakünn a nappali hőmérséklet 33 fok volt! Hát legalábbis nyáron nagy ívben kerüljétek el, mert éjszaka nem bírtunk
nagyfiammal aludni, folyt a víz rólunk (
szabályosan!), függönyt el kellett húznunk, hogy járjon némi levegő, emiatt viszont 5 órakor már világos volt, és persze a zaj is feljött a
prospektről. Kimerítő városnézést itt ki nem pihen senki!
Mi napijeggyel jártuk be a várost, ez most 6,80
EUR felnőtt, illetve 4,50
EUR gyerekárat jelent (fiam 14). Metróra, villamosra, gyorsvasútra és buszra is érvényes. Első utunk az
Alexanderplatzra vezetett, itt láttam,
hogy a gyermekkorom képeslapjairól ismert
Világóra milyen pici, és szerényen húzódik meg az immár gyalogos forgalom által birtokba vett hatalmas téren. Berlinnel foglalkozó
blogokban olvastam, hogy a
Fernsehenturmnál akár órákig is várni kell a feljutásra - na mi rögtön tudtunk menni, délelőtt 10 óra felé. Csak a
bankkártyámmal bénáztam a
jegyvételnél (10,50
EUR). 205 m magas, gyors lift visz fel, a dizájnja most nagyon
divatos - de feltételezem, még az eredeti van benne, valamikor a 70-
es évekből. Fentről remek rálátás a városra. Épp szemerkél, de a látványt ez nem akadályozza. Innen elsétáltunk a középkori Berlin - hát azt nem mondanám, hogy megmaradt - egy darabkájába, a
Nicolaus Viertelbe. Súlyos károkat szenvedett a II. világháborúban, így újraépítették - panelből! Ez így elég bizarrul hangzik, de el kell ismerjem, nem is olyan rossz.
Egyrészt öröm, hogy nem kúrták szét, mint az Alexet (bocs),
másrészt mi maximum a 2. szintig látunk, azt meg befutotta a vadszőlő, meg az mívesebb is eleve. Azért számos épület megmaradt, az
utcaszerkezettel együtt, persze autók nem
hajthatnak be, és
telis-tele van ízléses ajándékboltokkal (na jó, árulnak
Berlin táskát is, pici fiam vett is magának), éttermekkel, kávézókkal, ott folyik a
Spree - meg is ittunk a partján egy frissítőt. Az egy
kicsit koppenhágás volt. Aztán metróra szálltunk - na ezt azért említem meg, mert nagyon szép állomások voltak, a XX. század első harmadának stílusában. Ez a város zivataros elmúlt száz évi történetét ismerve meglepő volt.
Következő - fiam által választott - látnivaló a
Checkpoint Charlie volt. Ma már egy
jelentéktelennek tűnő
túrista látványosság a
Friedrichstrasse és a
Zimmerstrasse kereszteződésében, 20 éve ez volt az egyetlen átkelőhely, ahol külföldiek átjárhattak a város két fele között. (A
meki teraszáról jól rálátni:)). Egy komoly képű, fiatal szovjet tiszt portréja emelkedik a homokzsákokkal körülvett bodega felett, és egy hatalmas tábla, amely a nyugati oldalról arra igyekvőket imigyen
figyelmezteti:
YOU ARE LEAVING THE AMERICAN SECTORВЫ ВЫЕЗЖАЕТЕ ИЗ АМЕРИКАНСКОГО СЕКТОРА
VOUS SORTEZ DU SECTEUR AMÉRICAINSIE VERLASSEN DEN AMERIKANISCHEN SEKTOR!
Ezzel a felirattal a környék tucatnyi, csak a kettéosztott Berlinnel kapcsolatos szuveníreket árusító boltjaiban is kaphatók pólók, táskák, jelvények, meg ami kell. És van egy múzeuma is (belépő
asszem 10,50
EUR - felnőtt, gyerek icipicit olcsóbb). Rengeteg relikviát összegyűjtött az alapítója, számtalan szerkezetet, vagy annak modelljét, amelyben embereket csempésztek át, újságcikkeket szerencsés
szökésekről, kilyuggatott ruházatot, amelynek viselője
csodával határos módon túlélte az
automata tüzelő golyóit. Az
őr kutyák házait. Makettet a senki földjéről. És persze a tragédiákat... Akiknek nem sikerült, akik soha nem láthatták a szerelmüket, pedig egy városban éltek, de nekem legszörnyűbb mégis a rendszer által megbízhatatlannak tartott anyák vallomásai voltak, akiktől elvették a gyerekeiket! Sokan csak a fal leomlása után láthatták viszont egymást! Szörnyű volt! Igen rossz kedvem kerekedett.
Így mentünk tovább a város dicstelen
legújabb kori történelmének másik jelképéhez, a
Potsdamer Platzra. Hajdan a város
szíve volt, 1945-
ben romhalmaz. Mivel itt ment keresztül a fal, senki
följe volt, hatalmas szántóföld a város szívében (tényleg olyan volt!). Az újraegyesítés után úgy döntöttek, hogy megteszik a főnix madárként feltámadó Németország szimbólumává. Hát...
dicséretes munka volt, tényleg hihetetlen, hogy ott volt a nagy semmi nem is olyan rég. Most ha nézem, egy új birodalom kialakulását látom. Nem azért nyomaszt, mert német, hanem mert birodalom. Az épületek nyilván az építészet csodái, a statika remekművei, de számomra a kevesebb több lett volna. Ott a nyüzsgő
Sony Center, de nem vágytam betérni a
csillogó áruházakba, eszpresszókba. A szépen megmaradt fajansz borítású
metró állomás itt még kontrasztosabb. Vegyes érzéseim vannak.
Kisfiú visszamegy a hotelbe aszalódni, így enyém a
Mitte városrész! Mindjárt elsőnek a
Hackescher Höfe - erről vagy tíz éve olvastam egy
napilap hétvége mellékletében, és nagyon izgalmasnak tűnt. Amúgy is imádom a titokzatos, egymásba nyíló udvarokat. Na, itt 9 is van belőlük! Az első, a híres mázas csempékkel díszített. Aztán van szökőkutas, átjáró
folyosó jellegű, és csupa parkos is! Rengeteg étterem és tervezők butikjai - viszonylag megfizethető, bár nem olcsó kategória. Amúgy a környék szépen átvészelte az ostromot és a kommunista időket. Jellemző a
sok udvaros, gyakran
átjárós ház, ezek nincsenek lelakatolva, mint
pl. Budapesten, nem is parkolónak használják őket, hanem élő terei, sőt szerves részei a városnak! "
Atelier"-k, bárok, kávézók, galériák vannak itt. De számos ilyen kicsi, helyi egység van az utcáról nyíló üzletekben. De ha ilyesmi nincs, hát van mini játszótér,
pihenőpad. Kijutok az
Oranienburger Strasséra. Nagy a forgalom,
kicsit vegyes a környék, de izgalmas. Este prostik is sétálgatnak, de még több a gyerekes
turista - itt ez valahogy természetes. (No nem a prostitúció. Nagyon fiatal, nyilván
kelet-európai lányok voltak...) Látom az Új Zsinagóga épületét, ez is, mint minden, hatalmas. És a túloldalon azt, amit mindenképp meg akartam nézni: a
Tachelest! Ez egy félig lebombázott áruház, hasonlít a D
ivatcsarnokra, de kettéválik az egész a semmibe vezetnek a
folyosók. Most
undergund művészek szállják meg a világ minden tájáról, rebesgetik, bezárják, aláírom névvel, címmel a petíciót, hogy a német kultúra szerves és
megismételhetelen részének tartom. Felmegyek a
félhomályos kihalt lépcsőn - először bátortalanul. H
úgyszag van,
grafittik, és persze kosz. Kilátok a színes ablakokon át - lent valami kusza, homokkal felszórt
nyomortelep-szerűségen folyik a késő délutáni élet. Odabent mégiscsak jönnek-mennek. Az egyik teremben
táncpróba.
Felejebb árusítanak - nem túl művészi - dolgokat. Vehettem volna egy 5 eurós
sokszorosított akvarellt. Na mindegy, majd legközelebb. Van még
egy-két kiállítás. Több helyiség
lezárva, nincsenek
ott a lakói. Körülnézek az u
dvarban.
Kiszuperált kanapék a porban, mindenféle installációk helyben megvehetők, lehet adományozni, folyik a sör - más egyelőre még nem - koncert lesz este későn. A földszinti utcafronton néhány enervált művész árulja alkotásait - megjegyzem, nem épp alacsony áron!
Visszamegyek a fiamért, este ismét a
Mitte - a
Hackesche Markt egykori piactere a magasvasút tövében telezsúfolva vendéglőkkel, nem olcsók, 36, 70
EUR-t fizettem kettőnkért, benne volt a sör is, a hangulat meg pazar, na mit panaszkodjak, úgysem tudom ilyen
kamatcsökkentési lázban befektetni a kis megspórolt, kevéske pénzemet. Ez meg legalább mindig az enyém lesz. (Hiába közhely ám!)
Képek jönnek - majd, és holnap következik a második nap, talán a nyúlfarknyi harmadik délelőttel.