Buenos Aires, 1-2 nap

Reggel kakaszóra ébredek. Hát de vicces! megnézem a telefonom, magyar idő szerint van beállítva, gyorsan levonok mínusz ötöt, megállapítom, nincs még késő. Jól esne egy kávé, no meg szemben van egy pékség - veszélyes, most, hogy úgy nézek ki, mint egy modell. (OK, 40+ modell - mit bámultok, van ilyen, csak nem a világ eme részén, mármint Kelet-Eu-ban!)

Bekapcsolom a TV-t, keresnék valami reggeli hírműsort, ahol folyamatosan ki van írva az idő, csak a félreértés elkerülése végett. Az idegenvezető 11-re jön. Már minden csatornán sorozatokat vagy teleshopot adnak. Végül a Rural TV marhaárverés közvetítésén látok pontos ídőt a sarokban kirakva. Kinézek a francia erkélyen,elég forgalmas az utca, de szerencsére egyirányú. Alattam egy lila virágba borult jacaranda fa ontja illatát. Nem tudom megítélni, milyen idő várható, felveszem a mustár színű skinny farmerem (Látomás) egy piros spagettipántos toppal (Newhouse), és egyelőre rá a sötétkék garbóm - ebben még vékonyabbnak nézek ki, és különlegessé teszi az arcom. Cipőnek felveszem az Oxfordot. Ehhez jöhet a WAMP-on vás,árolt piros árnyalatú üveggyűrűm, vörös Chanel rúzs - ennyit az első nap stylingjáról. Írok skypon a fiamnak, a könyvespolcról leszedek egy spanyol nyelvkönyvet, olvasgatom az utikönyvet, beikszelem, mit akarok feltétlen látni. Időm lesz! Kint a teraszon - ami a hátsó udvarra néz - elszívok egy cigit. Tetők sűrűje előttem - izgalmasnak néz ki, mondogatom is magamnak, hogy igen, itt vagyok, itt vagyok! Sikerült, mindenki más bekaphatja!

Végül egy óra késéssel megjön vezetőm - mondjuk napi 100 USD-ért nem nagyon tetszik, hogy ennyit késett,de jelezte skypon, hogy nagy a dugóba került. 

Meghívtam a ház földszintjén található bárba, aztán uccu neki! 

Elsőként irány a szomszédos barrio, a Boca. Leparkolunk és kimegyünk a Riachuelo partjára. Hát tiszta mocsok. Dél-amerikai feeling. Gyalog sétálunk a híres Caminitoig. Kérem, hogy fényképezzen le a színesre festett sarokház előtt. A színes bádog és fa épületek története közismert: azért ilyen tarka-barka minden, mert az itt élő hajógyári munkások lopott festékkel mázolták be a házaikat - mikor milyet tudtak épp szerezni. Itt kószáltunk, hál'istennek még viszonylag kevés volt a túrista, de a szuvenír festők így is kipakoltak, ahová csak tudtak. Néhány utcai tangós, bár, turista kacat árusító boltok, stake éttermek. Kéretem, vigyen beljebb is - hát az idegenforgalmi övezetet elhagyva kezdett szürreálissá válni a környék. Megnéztük még a La Bombonierát - a Boca Juniors stadionját (nem mentünk be), koszos, pisi szagú. Előtte az utcán a csapat hírességeinek betonba öntött lábnyoma, Maradonáét laposra taposták - egyszerűen nem maradt belőle semmi! Bementünk még egy tipikus környékbeli házba - ennek az egyik udvari lakását bemutatták, úgy, hogy a külső falait üveggel helyettesítették. Kezdett meleg lenni. Visszaindulunk az autóhoz.

Hamarosan a Microcentroban voltunk, itt  bementünk a Plaza de Mayo-n található Catedralba - Buenos Aires legnagyobb székesegyháza, itt működött Ferenc pápa érsek korában. Már 1580-ban is állt egy templom a helyén, jelenlegi klasszicista homlokzatát a XIX. század elején építették. Az egyik mellék kápolnában van a függetlenségi harcok vezetőjének, San Martin tábornoknak a sírboltja.
A következő állomás az előkelő Recoleta-negyed. Itt található Buenos Aires egyik leghíresebb temetője, itt nyugszik pl. Evita is a Duarte család sírboltjában. A temető a világörökség része, Szicíliában láttam ilyet, de csak kívülről: igazi kriptaváros. Úgy temetkeznek, hogy a frissen elhunyt a felső "polcra" kerül, és amint követi valaki, eggyel lejjebb teszik, és a legalsót porrá törik, mert őt nagy valószínűséggel már senki személyesen nem ismerte...

Bementünk még a temető szomszédságában lévő jezsuita kolostorba, azután elmentünk egy ügyvédhez - szívesen beleegyeztem, legalább láttam valamennyit az igazi argentin hétköznapokból.
Innen Puerto Maderoba vezetett az utunk - ez egy revitalizált ipari negyed, ahol jellemzően dokkok, raktárak, malmok voltak. Ezeket részben felújították, részben új ingatlanokat húztak fel: egy szó mint száz, nagyon posh környék lett, állítólag a legmagasabb négyzetméter árakkal. Tetszett, de azért annyira nem láttam nagy számnak...

Viszont innen az idegenvezető haverjával találkoztunk, ki tudja, a város mely részén, jó sokat vártunk rá, utána a barát kocsijában beszéltek, csak sejtem, hogy valami kábítószert adtak-vettek. A "mi" kocsinkak dőlve cigiztem, és fáradt meg türelmetlen voltam. Csak az villanyozott fel, hogy az illetőnek tetszettem, elmenet szórta a puszikat, na meg ahogy végigmért...! ("Me gustas!") Hát igen, az utóbbi időben tényleg jól nézek ki... Még egy kávé egy benzinkútnál, de már mennék "haza" a Chacabucco utcába. De ez a pillanat is elérkezik, igaz, jó későre jár már.
Másnap is késik az idegenvezető (továbbiakban iv.), amit eléggé zokon veszek, de aztán megérkezik, és mondja, hogy ma gyalogosan elmegyünk ide-oda, megmutatja, hogyan kell a várost "használni". Kimegyünk az Independencia sugárútra, onnan az Independencia metróállomásig. Útközben felfedezek egy internet kávézót (ahol nem lehet kávét venni). Szép spanyol stílusú csempékkel van kirakva a lejárata.

Elmegyünk a Retiro pályaudvarig, szerzünk feltöltős bérletet (elvileg csak helyieknek jár), figyelmeztet, hogy viselkedjek koldusokkal, meg egy-két zsebtolvaj trükkre. És mindenek előtt: tegyek úgy, mintha helyi lennék. Ezt egyébként több útikönyv is ajánlja. (Egy-két nap múlva gond nélkül megy kék szemszínem, világos barna hajam és testmagasságom ellenére.) Na itt van aztán nem kevés rossz arc, szorítom is a táskám rendesen. Amúgy nyűgös vagyok. Talán most jön ki rajtam az időeltolódás?
A pályaudvarral szemben van a Torre de los Ingleses, olyan, mintha egy brit kisváros főteréről hozták volna ide, valójában az itt letelepedett angolok építették, és a falklandi háború után át is keresztelték Torre Monumentalra, szép klinker téglával kirakott, fehér sisakos óratorony.
Innen, ha átkelünk az Avenida del Libertadoron (ez része az Alaszkától Tűzföldig futó pánamerikai autópályának), a Plaza San Martinra érünk. Ez egy csinos, árnyas, párizsi stílusú tér, igazából egy nagy park, elegáns art nouveau középületek veszik körül, mégis szomorúvá teszi a Monumento a los Caídos en Malvinas - azaz a falklandi háborúban elesettek emlékműve. Hiába állt őrt két szép hegyivadász a tűző napsütésben, elszontyolodtam a sok nevet olvasván - alig voltak idősebbek a fiamnál! Mindezt ráadásul egy zsebkendőnyi területért, de főleg, hogy ezt a nevetséges, zsebkendőnyi területet egy hanyatló diktatúra trófeaként mutogathassa. Ezért aztán semmi sem volt drága, az angolok meg ugrottak, mint kutya a gumicsontra!

Így aztán, amikor a Calle Floridába értünk (itteni Váci utca), nyűgös és rosszkedvű voltam. Iv. rávett, hogy üljünk be egy kávéra, de bedobtam a reggeli késésért a durcit, ráadásul többször elment a mosdóba, míg ott ültünk, majdnem biztos vagyok benne, hogy valami extasi-szerűséget vett magához, amit az előző napi taxistól szerzett be. Elkérte a napi díját is, hogy itt beválthassa - ugyanis igen rosszul váltanak a bankok, hivatalos átváltó helyek, viszont a dollár - mint nálunk 15 éve - nagyon keresett, a folyamatos infláció miatt, és nehéz hozzájutni. Kell-e mondjam, hogy jól ismerte a pénzváltókat, be is vitt valami gyanús helyre, de én inkább kint ácsorogtam az utcán, qrva mérgesen. Az igazsághoz tartozik, hogy ő viszont szintén jó áron adott nekem pezót. Ja, meg amúgy tök jó fej volt, de kicsit viszont link, én meg nyűgös, így hát akkor épp a pokolba kívántam.
Következett Buenos Aires híres operaháza, a Teatro Colón. Hatalmas opera, vezetéssel lehet megtekintgeni. A séta nem nagy szám, bár ne feledjük, szezon van, a épp egy ősbemutató próbája zajlik, erre jegyet is veszek. Sajnos a tartózkodásom alatt - lévén staggione rendszer - csak ez van műsoron. Na de ilyet máshol nem igen látok.

Innen megtekintjük testközelből az Obeliscot a Plaza de la Repúblicán (Avenida 9 de Julio és a Corrientes kereszteződése).

Nem nagy szám, inkább a Július 9 sugárút az izgalmas: mint ilyen, a világ leszélesebb utcája, egyes helyeken 12 sávos, 3 hosszanti füves rész osztja fel. Középen gyorsított buszok (collectivok) részére alakítottak ki sávokat. Itt szálltunk egy buszra fel, és Oncébe mentünk - ez egy Józsefváros-szerű kerület, közel a Microcentrohoz, és jeleztem, hogy szeretném látni, mert tudtommal nem egy turista látványosság. Na itt beültünk kávézni - minő véletlen? Hát nem, iv-nek erre vót dolga. Beszélt egy fószerrel, akinek az üzletét meg akarta venni, vagy ki akarta bélelni, mindegy, leszarom, megint az én időm/energiám bánta. Ja, de én akartam Oncét látni. Ehem! Már nagyon minden mindegy volt. Szerencsére a fószernek tetszettem, mondta iv-nek, hogy adja meg a telefonszámát nekem. Röhögtünk, hogy mit szólna, ha felhívnám. Elmenet nagyokat kacsintgatott, és hát persze nekem tényleg tetszett, hogy tetszem. Mindegy, még meg akarom említeni a Puyerridon utcát, ami egy hatalmas kínai piac, szaharabbnál szaharabb árukkal, olyan, mint a Nagykörút a 90-es évek elején, kipakolva minden gagyi, olcsó, de rettenet, tömeg van, és nekem ott semmi keresnivalóm.
Na aznapra jutott még egy kedves látványosság: a Café Tortoni a Pellegrini utcában, ez BA legpatinásabb kávéháza, az itteni Sacher vagy Florian. Kint sor áll, csak akkor lehet bemenni, ha kijön valaki.
Gyönyörű, gazdagon díszített cukrászda, egykor idejárt Buenos Aires értelmisége, rengeteg skicc, festmény, autogramm díszíti a falakat, színes üvegek, plakátok, filetadók (jellegzetes buenos airesi kurzív írás). Az egyik kiállítóteremnek berendezett helyiségben egy tablón a világ híres kávéházai vannak; köztük a mi New Yorkunk. Hah!

Ittam egy forró csokit. Különös, de nagyon finom íze volt, nem sűrű, de mégis autentikusnak tűnt. (60 pezót kostált!) Na itt még iv. rámtukmált egy tangó showt (szerintem jutalékot kapott érte, 100 peso volt - végül is nem drága, de kicsit sem érdekeltek az ilyen bepalizós programok.)
Innen végre haza, gyalogosan. (Azt nem is modtam,hogy az utcák itt nagyon hosszúak: kb. olyanok, mint nálunk az Üllői út.)
Végre egyedül a Chacabucco utcában!

Buenos Aires, 0. nap

A vasárnap esti géppel Amsterdamba repülök. A kisbőröndömbe már előző nap próba csomagolást végeztem. Kikerült testápoló (majd veszek ott), néhány ruhadarab, és a finn halászkabátom is. Ballon kabátot veszek, rajta a stólám. A retikülömbe paszírozom a 4 éve Koppenhágában vásárolt Ilse Jacobsen kardigánom. Ott lapul egy Argentína útikönyv is. Csekkolásnál probléma: túlkönyvelve a járat, lehet, hogy nem férek fel: sebaj, másnap reggel indulok tovább, addig csak odaérek. Volt már ilyen. Kiadják a Buenos Airesbe szóló beszállókártyát is. Látom ablak mellé szól. (Később áldom a szerencsém érte!) 

Odakinn cigit szívok, és elköszönök a családomtól. 3 hétig nem látom őket. A jegyet április közepén megvettem már. Egész évben rossz lelkiállapotban voltam, már télen eldöntöttem, hogy megyek. Egyszál magam.

A várócsarnokban még újságot veszek, a beszálló kapu előtt pedig meglátom az Alföldi Róbert nemzetijéről szóló könyvet - korábban gondoltam, be kéne szerezni az útra. Amikor elkezdődik a beszállás, odamegyek a pulthoz, mi a helyzet velem. Van hely, eresztenek is soron kívül.

Érkezéskor mégis elszontyolodok - mit csinálok itt éjszaka? Egyáltalán, maradhatok a reptéren? Már kong az ürességtől, ami azért furcsa, mert Európa egyik legforgalmasabb reptere. Megnézem, melyik terminálról megyek reggel tovább (a check-in pultot 8 órakor nyitják meg), és elindulok a jelzett irányba. Hopp: itt lezárt kapukat találok, biztonságiakkal. De valaki arra megy, beengedik. Követem, elkérik a kártyát, szó nélkül tovább engednek. 

Ez a tengeren túli járatok csarnoka. Hatalmas és gyönyörű. És kong az ürességtől! Már olvastam, micsoda belsőépítészettel rendelkezik, és tényleg! A gyerekváró külön bejegyzést érdemelne. Nem ám néhány szobacsúszda, meg fejlesztőjáték. Itt a szülőkre is gondoltak, könyvtárral, kényelmes fotelokkal igazán otthonos érzést keltett.  Egyes-egyedül megyek végig a hosszú folyosón, megkeresem a kapumat (most zárva), és látom a táblán kiírva a 10.00 órakor induló járatot. Vannak valami 60 EUR-ért bérelhető kabinok, amolyan hostel-szerűségek, illetve kényelmes alvószékek a galérián, takarót is el lehet venni. Odatelepszem az egyikhez, a stólámba burkolózba olvasok, lábamra terítve a ballon kabát (Zara), olvasok, a kölcsön tabletet próbálom beállítani, rövid chat elejéig felmegyek a fészre. Próbálok aludni, de ég a villany, amúgy rossz arcú utasok veszik igénybe a helyet, főleg arabok. De minden nyugis. Időnként elmegy egy biztonsági, amúgy nincs mozgás. KLM Asia feliratú gépek sziluettje sötétlik valahol kint a párában. A csarnok is elég hűvös. De azt hiszem, hihetetlen kegyelem látni egy nyüzsgő repteret reset módban!

Aztán ébredezik Schipol. Odalenn pedig már nyüzsögnek. Iszom egy kávét, odaülök egy szabad géphez (2,50 EUR/10 perc), mert ezúttal a free WIFI nem működik, és írok az idegenvezetőnek, akivel felvettem a kapcsolatot, hogy az első nap segítsen belakni a várost. Keresek cigizős helyet - hát szörnyű 20 bagós egy helyiségben, ráadásul én voltam az egy szem nő, úgyhogy hamar kimentem, ha nem akartam bagószagot árasztani. Kicsit nézelődöm még, klotyóra megyek, aztán megkeresem a kaput.

Itt egy bárpultnál kérek egy pohár vörösbort, és tadamm: meglátom az első argentinokat, az asszonyság kérdi a pultos csajt, beszél-e spanyolul. Szerencséje volt. Én viszont elképedtem, hogy még egy kávét kérni sem tud úgy, hogy azt mondja: café, vagy ilyesmit - mindegy, úgyis megértik mindenhol. Bor a fejembe száll, még egy klotyó, és irány tényleg a kapum.

Azta! Hatalmas a gépem, ez fog felszállni?! Kézitáska, kabát átvilágítása, beszállókártya, útlevél ellenőrzése, és itt már csak a buenos airesi utasok. Nézegetem őket. Eeegen, a férfiak elég jóképűek, több meg is bámul. Na igen, csinos vagyok, év eleje óta legalább 10 kilót fogytam, és tudatosan figyeltem, miként hatok a férfiakra, és arra jutottam, hogy még a magyarokra is elég jól. Jön a személyzet, eltűnik a folyósón. Hangos köszönt minket, indulhat a tényleges beszállás. Kikapcsolom a telefonom, ellenőrzöm, hogy a tablet is repülő módra van-e állítva, majd kikapcsolom azt is. 

A repülőbe lépve kicsit szorongok, mikor meglátom a világoskék takarókat és a fehér párnákat az ülésekre készítve. Hál'isten nem a középső blokkban ülök, hanem pont az ablaknál. Nagyon udvarias személyzet, több középkorú és testes hölgy, és elég sok férfi utaskísérő. Maga az ülések elfoglalása is vagy egy órán át tart.  Babonásan végigtanulmányozom a biztonsági szabályokat ismertető brossúrát. Közben ellenőriznek még egyszer mindent, ám várnunk kell 40 percet. Na ebbe belefér az "illedelmes", kikéredzkedem az egyik stewardesstől, mosolyogva mutatja az utat.

De eltelik, és indulás!!!!!!! Take-off, már jelzi is az ülésbe épített monitor a föld térképen (Mercator-vetület!) egy mini repülőgép segítségével a státuszunk, kiírja a megtett távolságot, a repült időt, ugyanezekből mennyi van még vissza, hány óra van most a célállomásom, repülési magasságot, utazási sebességet, három nyelven. A térkép a földgömb vetület után szűkíti a bemutatott térséget, majd közeli Google térképen is mutatja. És az is látszik, hol van a bolygón nappal és éjszaka. Mi megyünk a sötétedés előtt - majd Buenos Airesben fog utolérni bennünket, de addig van 13,5 óra! Folyamatosan etetnek bennünket - egy kis cukorka, chips, innivaló; lehet filmet nézni (nem néztem, helyette a térképet bámultam) és aludni, meg mászkálni. (Utóbbi ajánlott). Olvasgatok, elteszem a szalvétát, amelyen ez a felirat szerepel: Time flies, but you are the pilot. Nagggyon jó!

Kicsit elszundítok, amikor kinyitom a szemem, döbbenten tapasztaltam, hogy még csak 4 órát mentünk! Mellettem az argentin úr viszont húzza a lóbőrt! Bakker! Ki akarok menni! Megmozdul, és felpattanok, kicsit körbejárkálok. In Style magazin kivégezve, jön a könyvem, megint monitort bámulok. Most repülhetünk az óceán felett, de inkább csak felhőket látok. Az út meglehetősen sima, egyszer Stockholmból hazajövet jobban dobált, vagy tavaly Brüsszel felé is. Most alig valami. Vigyázok, nehogy elaludjak, mikor átrepüljük az Egyenlítőt, de mondjuk egyáltalán nem vagyok álmos. A közeli státusz-jelzőn becsúszik a dél-amerikai kontinens. A partjainál elérjük az Egyenlítőt. A térképen Belém, az Amazonas deltájában fekvő város. Nézek ki az ablakon, nem igen látom az őserdőt. De néha mégis elkapok valamit, nincs akkora pára. Bizony, látszanak az irtások, fentről nézve nagy kiterjedésűek és sok van belőlük. Még mindig hosszabb út van hátra, mint Koppenhágától Reykjavíkig tartott 2006-ban. De már Buenos Airest is jelzi a térkép!

És készülünk a leszálláshoz, kiosztják a vámáru nyilatkozatokat - jó és, ilyet sose kellett kitöltsek. Ha belegondolok, lehet, hogy a megengedett érték (300 USD) felett vagyok. Sőt, biztos! 5 éves mobil, rozzant tablet - OK, nem nagy érték. Na de: sorszámozott ezüst ötvösmunka a nyakamban? Jó, letagadom, tucatáru :), de egy új és nem olcsó hajszárító, hajvasaló (az olcsó), aranygyűrű az ujjamon, fényképezőgép, svéd és dán, finn ruhák, magyar tervezői ruhák+cipők (na jó, ezek ugye azért használtak) - reméljük nem lesz baj...

Látom már alattam Buenos Airest, itt is kezd szürkülni, hatalmas barna massza a város, azt látom, hogy nagyon sűrűn lakott, alig egy zöld felület, háztömbök, háztömbök mindenütt. És nagyon nagy - ezt mondjuk tudtam, meg Berlin is nagyon nagy, de Buenos Airest 13 millióan lakják. 

Leszálláskor fanyalgok a gazos reptéren, de nincs mese, argentin földre léptem. Sorban állás az útlevél ellenőrzésnél, közben bekapcsolom a telefonomat, és működik, az SMS-em elmegy. Itt este 8 óra, odahaza öttel több, alszanak. Anyukám izgult, mert üzenet várt tőle. Én meg parázok, meg van-e a bőröndöm - Budapestről egyenest Buenos Airesig küldték, azóta nem tudom, mi van vele. A jóképű vámtisztviselő nem udvarol (hogy rohadjon meg!), ellenben törni inglése, mutatja, hogy melyik ujjam helyezzem a lenyomat vizsgálóba, és hogy nézzek a kamerába. De minden OK, pecsét a vadi új útlevelembe, és mehetek a csomagomért. Hál'isten, megvan az is! Még egyszer átvilágítanak belépéskor. Ellenőrzöm, nálam van-e 1. az idegenvezető mobil száma 2. a kulcs átadó személyé, akitől a lakást bérelem 3. a lakás címe. Minden megvan. Klotyó, szájfény - tükör - minden OK, nem látszik az út nyoma, kilépni. 

Rengeteg várakozó, mind táblával. Elindulok jobbra, de nem látom senkinél a nevem. A baloldalon viszont észreveszem a nevem, meg az idegenvezetőt is, akinek a fizimiskáját már a Facebookról ismerem. Ő is felismert, és láttam, hogy ezt tetszéssel nyugtázta. Mosolyogva megyek felé, puszi, mindjárt megkínál cigivel. Elszívjuk, közben ő beszél a lakástulaj képviselőjével, aki kérte, hívjam, mielőtt elhagyom a repteret. 

Istenem, Dél-Amerika! A városba vezető autópálya sávjait elég rugalmasan értelmezik. Útközben cigit szívunk, kérdezem, hova dobhatom a csikket. "Dobd csak ki az ablakon!" Hát dehát.... :S "Dobd csak ki, Dél-Amerikában vagy!" (Igen, ezt még mindig nem fogtam fel. Fejjel lefelé a Föld golyón.) OK, mondom, csak nem akarom senkinek a szélvédőjére dobni. "Azzal te ne törődj, az az ő baja!" :DDD

Útközben elmegyünk egy favella mellett, a GPS figyelmezteti, hogy precautión legyen a környéken.

Beérünk a városba, és a belső kerületek déli részén, San Telmóban fogok lakni, ez az ős Buenos Aires, itt volt az első erődítmény, de a tangó is itt született (ezt a Boca negyed vitatja, pedig valahol azt olvastam, hogy egyik sem, mert Montevideoban), most pedig leginkább a VII. kerülethez tudnám hasonlítani - bárok, kávézók, feltörekvő dizájnerek üzletei, és sok-sok régi casa!

A lakás a Chacabucco utcában van az Airbnb-n keresztül béreltem, amelyet gondos tanulmányozás előzött meg. Az áron és a környéken túl a biztonságosságra, a házra és a berendezésre is figyelemmel kellett lennem. Hát hú de jól beletaláltam! Pont olyan volt, mint a képeken. Koloniális stílusú, hatalmas, mégis lakájos, ventillátorok a plafonon, még egy kis teraszom is volt. Egyedül a fürdőszoba volt gyanús, de a világ ezen részén teljesen elment. 

Kipróbáltam a kulcsot a zárakban, az idegenvezetővel cigiztünk a teraszon, beváltotta a dollárt pezóra, megbeszéltük a továbbiakat, aztán elment. Én meg kipakoltam még, lezuhanyoztam, megkerestem a különböző formájú és eldogott helyeken lévő villanykapcsolókat, olvastam egy kicsit Alföldi Robit, majd lámpaoltás, és szundi. Valamikor felébredtem az éjszaka - valószínű, magyar idő szerint keltem volna, de hamar visszaaludtam. És tudtam, hol vagyok, mindennek tudatában voltam. Istenem, 3 hét, hogy én mit hagytam magam mögött! Buenos Aires!

Bécs 2

Hétfőn reggel SMS pityegése ébredtem - 70 EUR vásárlás, Levante Laudon Hotel - na ne! Ugyan bejelentkezéskor elkérték a bankkártya adatokat, de csak letét miatt, ha elveszteném a kulcsot. A szoba árát pedig előre kifizettem. Reklamálok a recepción: jaj, hát véletlenül 2x érvényesítették a zárolást. (Én 50 EUR-ról írtam alá a hozzájárulást, na mindegy.)
Reggelire a szomszédos Langegasse alsó részén található francia bisztróba mentünk. Persze hülyeség Bécsben francia bisztrót keresni, de tényleg hívogató volt nagyon, kislányom is szerette volna, meg közel is volt. Tényleg francia volt, nem franciás(kodó). A croissant valódi volt, olvadós, nem az a vacak amit itthon sóznak ránk ilyen néven.
Innen Schönbrunnba vettük az irányt, hétfőn is nyitva tartanak. Úristen, immáron hatodszor járom végig a termeket, a belépő k... drága, hosszú sor kígyózik a kasszánál, de a kislányom (űjra) látni akarja. Még ovisként járt itt velem. Persze azért élmény ez, ennyi alkalom után is. Imét meghallgathattam a hordozható lejátszóból a siralmasan felolvasott magyar vezetést - könyörgöm, ilyen helyre, mint a schönbrunni palota, miért nem figyelnek arra, hogy ne legyen ez sem színvonalon alul? Csak akad ott valaki magyar származású, akinek feltűnik, milyen ügyetlen és béna az egész!
Mire kiétünk, jó meleg lett, leverten kullogtunk a Gloriette-ig. Onnan be az erdős részbe, és a fák között le.
A egy villamosmegállóra volt az Am Platz - Bécs 13. kerülete, Hietzing központja. Mivel itt áll a schönbrunni kastély, számos udvari ember építetett itt nyarlót. Pl. mindjárt a park falánál áll Kaunitzé- most postahivatal működik benne. De a helyi plébániatemplomba járt a Mária Teréziá misét hallgatni, nem mellesleg itt volt az esküvője is. A tér amúgy nagyon bájos, kisvárosias, egyemeletes házaival, szentháromság szobrával, bon-bon üzletével. Egy itteni Anker pékségben vettünk ebédre valót, még terasza is volt, hogy kiülhessünk. Az egész környék nagyon aranyos, vidéskies. Az utikönyvek a Maximilliangasséra hívják fel a figyelmet, biedermeier házaival Bécs vrágkorát vázolja fel - az egyik házban írta Strauss a Denevért. Az ületek aranyosak (és megélnek!), hiába van kívül a Gürtelen, itt is láttunk designer üzletet, márkás vintage ruhákat árusító boltot, házi sörfőzdét, kézműves pékséget, heurigert. Tudom mindig ezen lamentálok, de annyira szembetűnő volt, hogy már fájt.
Bevillamosoztunk a Westbahnhofig, hogy bámészkodjunk a szépemlékű Mariahilfersrassén, illetve a 7. kerület, Neubau osztrák feltörekvő dizájnereinek kis boltjaiban. Előbbi jellegtelen chain brandek ületeivel volt tele, semmi különös nem volt, sok szláv beszéd (egyébként is rengeteg orosz él a városban, de csodák csodája, itt ők alkalmazkodtak az új helyhez, nálunk meg - átvettük a vadkeleti/balkáni stlusukat), tömeg, lerazás - viszont árnyat adó fák, deígy sem bírtuk sokáig.
Neubaut a legizgalamasabb kerületnek tartottam - most kissé csalódtam benne. Azért még mindig törekszik felfelé. Itt van a legtöbb dizájner üzlet, köztük van a magyar Printa is, és ez nagyon jó. (Szóval ne mondja senki, hogy itthon nem látok pozitív, reményteljes dolgokat.) Vonzó a Spittelberggasse környéke a kicsiny éttermekkel, boltocskákkal. De azért nem Prenzlauerberg vagy Norrebro. Ne tudom persze, miért így élt az emlékezetemben... Amúgy meg olyan meleg volt, hogy a kislányom visszavittem a hotelbe, mert érthetően nagyon unta a banánt, én meg egyedül visszajöttem. De csak bámészkodtam, nagyon drága volt minden, ami tetszett, és most igazán nincs felesleges fillérem, hogy csak úgy vásárolgassak!
Este irány a Grinzing! Na ide legalább eljutottam, ez is régi vágyam volt. Tudom, hogy turista látványosság, gagyi, mint Szentendre, na de én most turista vagyok! Nem gasztrosznobnak jöttem, hanem hűs újbort inni, meg bekapni valami heuriger kaját, amiről pontosan nem tudtam mi az. A boltíves végállmástól fefelé indultunk el, több szimpatikus helyet is láttunk, aztán visszafelé sétáltunk, és már ketté vált a főút, amelynek egyik ágán még sorakoztak a kocsmák, és hamar kiválasztottunk egyet - mondván, ez kicsit kijjebb esik a fősodrásból. (kb. 50 méterrel.) Mondjuk itt is voltak turisták, szólt a sramli, de csak diszkréten, hátul tánc is volt. Kimérettem negyed liter új bort, bent egy egykori magyar diszidens hölgy segített ételt választani. Desszertnek még egy kis almás rétes is lecsúszott + még egy pohár bor. Siettünk is vissza, nehogy elmenjen az utolsó 38-as (igazi faüléses, régi villamos), és taxizni kelljen.
Másnap megint jött az SMS a banktól, ismét levontak 70 EUR-t, sőt észrevettem, hogy már vasárnap is érkezett. Ez így már 210 EUR! Ismét reklamálok, hamarosan újabb SMS, hogy visszavonták - az utolsó leemelést! /(Sajnos a másik kettőt itthonról kellett utánajárásokkal visszaszereznem.) Ezen a reggelen a Wieden kerületben (4) kezdtünk, a Naschmarktnál szálltunk le, a Rechte Wienzeilléből nyíló utcákban reméltem, hogy találunk kávézót, ami olcsó, és helyiek látogatják. Elindultunk a Kettenbrückegassén, és hosszadalmasan mentünk, de zömmel kínai éttermeket, zöldséges boltokat találtunk. Gondoltam, ez aztán tényleg jellegtelen kerület, végül egy semmilyen kávéházba ültünk be, én a szokásos tejeskávéra, gondolván, majd a piacon eszem valami finomságot. A teraszon nézelődve azért láttam, hogy turisták a piac emez oldalára már ritkán jutnak el. Azonban ahogy tettünk néhány lépést, mindjárt egy lekvárokat, kézzel készült tárgyakat, helyben varrott (ott volt a varrógép is) ruhákat árusító üzletbe botlottunk, a szomszédban pedig osztrák tervezők munkáit (ruha és kiegészítők) árusították! Sétálunk tovább, és a Schönbrunner Strasse, Margaretenstrasse, Mühlgasse környéke még számos hasonló helyet rejteget, de a Google térképet nézve pici, meghitt parkokból is van néhány - én rátettem a listámra az 5. kerülettel, Margaretennel együtt. Azt hiszem, sok felfedezni való van arra felé.
Meleg van és éhesek vagyunk, visszamegyünk a Naschmarktra. Innen, a Rechte Wienzeilléről lehet szépen látni a puccosabb Linke Wienzeille házsorát, köztük az Otto Wagner házakat. Most nincs olyan tömeg, mint 7 éve persze akkor szombat volt, cserében a kínálat kisebb - bár még így is bőséges - volt. Gyönyörű húsok, tengeri kütyük - éjjel szállíthatták, talán az Adriáról, fűszerek, keleti édességek, rengeteg zöldéség, pékek, sajtosok... Hát sajnáltam, hogy nálunk még a Bosnyák sem üti ezt a mércét. Hanem az árak! Azért vettünk arab csemegéket, amelyet a Stadtparkban ettünk meg.
A Stadtparkban hüssöltünk, bámészkodtunk, oadjött egy indiai, hogy nekem kitűnő karmám van, nagy szerencse fog érni (na az rám fér, nem túl remek ez az évem), és majd jósol. Na itt megállítottam, majd még fizethetek érte, az kéne csak a leemelt depozitok után! A park egyébként tele volt újságokat árusító koldussal, hittérítővel, egyáltalán nem lehetett így normálisan pihenni.
Innen tértünk vissza a Naschmarkthoz, hogy a Linke Wienzeillétől bolyongjunk egy kicsit a Mariahilfen.  Nagyon szeretem ezt a kerületet is, mindig tartogat valami meglepetést. Mivel a a Mariahilferstrasse egy domb tetejéek a gerincén fut végig, és a Linke Wienzeillétől emelkedik, a sok lépcső, kanyargós utca némi romantikus bájt kölcsönöz neki. A Grumpendorferstrasse környéke pedig tele van izgalmas üzletekkel, kávézókkal - itt található a híres Sperl is, persze csak bementünk körbenézni - kiülős helyekkel. A Mariahilferstrassén megiszom egy pohár sört, aztán elsétálunk a MuseumsQuartierbe. Nagyon meleg van, séttálunk, nézelődünk az udvaron, lógatjuk a lábunkat a szükőkút medencéjébe. Gyerekek, kutyák pancsolnak benne, de senki nem szól rájuk - itt a tér a látogatóké, értük van. Egy kiállítást sem néztünk meg, viszont a szuper könyvesboltjában jó sok időt eltöltöttünk! A helyet mondjuk a MÜPA könyvesboltjához hasonlítanám, de sokkal gazdagabb kínálattal. Hihetetlen, hogy német nyelvterületen micsoda művészeti témájú könyvkiadás folyik! Nem vagyok valami nagy szakértő (sőt, kicsi sem), de azt sem tudtam, melyik polchoz lépjek hirtelenjében. És angol nyelvű anyag is majd annyi volt, komoly monográfiáktól populáris témáig. A kislányom pl. vett egy szitázásról szóló könyvet, részletes leírásokkal és sablonokkal. (Sajnos én meg ott hagytam egy raffolt/ráncolt ruhák készítését bemutató könyvet - szintén szabásmintákkal, leírásokkal. De hülye voltam!)
A délután második felében tettünk egy sétát "lakóhelyünkön", a Josephstadtban, éspedig a Langegasse mentén. Mindjárt a sarkon áll a Schönborn-palota. Eléggé kopott, és valami néprajzi múzeum-szerűség van benne. Tovább haladva a Langegasse 34 szám alattBécs legrégebbi pékségét "hírdette" az utikönyvünk de csak valami étterem volt az amúgy nagyon bájos házban.Aztán ott volt tovább a 29. sz. ház - itt szépen konzerváltak néhány XVIII. századból megmaradt echte proli házat. Hát ilyenből volt nekünk is, csak sajnos ingatlanbefektetők kezeibe kerültek, úgyhogy el lehet képzelni, mi maradt belőlük. A szomszédos párhuzamos utca, a Piaristengasse egyik "ölble" a Jodok-Fink Platz a tipikus barokk Maria Treu Kirchével és egy pestis-oszloppal. Azért senki ne gondolja, hogy ez valami szigorú, szakrális tér - tele van kávéházakkal és éttermekkel.
Amúgy - min azt írtam már - rengeteg érdekes üzlet, étterem, bár, galéria teszi élővé a kerületet. Egyik kávézóban például rendszeresen tartottak tangóesteket - azaz milongákat.
Mivel igen meleg van, elmetrózunk a Donauparkba, Bécs plázsára. Valami 50 km hosszú holtág, igazi vizisport paradicsom, mindez 10 perc metróútra a Schottentortól. Rengeteg embernek van nyaralója, sok közvetlenül a víz mellett, saját stéggel, minikikötővel, hatalmas fizetős stranddal, de van szabad-strand is, számos helyen bérelhetünk vizisít, kajakot. Ilyesminek kellene lennie a Római-partnak! Többféle étterem, sütöde, szálloda teszi hasonlatossá valami nyaralóhelyhez
Hanem este nagy csalódás volt a Linke Wienzeile egyik vendéglője - drága volt és elég felejtős. A smarni (császármorzsa) viszont kiváló volt!
Elérkezett az utolsó reggel - ismét elmentünk a Jodok-Fink platzra, és ettünk egy reggeli menüt, persze nagyon bécsi volt és minőségi. Még egy keveset kószáltunk a Josephstadt utcáin, és még mostanra is jutott felfedezés: egy apró terecske a Tulpengasse - Weknburggasse találkozásánál. Én nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket, az apró terek meg különben is s szívem csücskét jelentik!
A "mi villamosmegállónk" a régi Allgemeine Krankenhaus klasszicista épülettömbje előtt volt, így nap mint nap elsétáltunk előtte. Azt láttam, hogy belül hatalmas kert van, babakocsis anyukák igyekeztek a bejáratához. Nekem szimpatikus volt, hogy a forgalmas és jelentéktelen Alserstrasse és a nyomasztó monstrum falai mögött valami titok-féle rejtőzhet. Mint megtudtam, a II. József által alapított ispotály ma a bécsi egyetem egyik campusa, vagy 12 udvara van, meg egy híres kerek tornya - állítólag az őrülteket ott tartották bezárva. A park nem nagy durranás, de campusnak ideális, a kisebb kertek pedig izglmas labirintust alkotnak. (Ez az oldal már az Alsergrund, Bécs 9. kerülete.) Vicces, hogy a nagyudvarban van egy Spar üzlet.
Visszamentünk a hotelbe, összepakoltunk, és levittük a csomagjainkat az őrzőbe.  Innen még besétáltunk a Kärtner Strasséra, kislányom szöszölt egy sort az Operashopban vagy félórát, én már minden kiadványt megcsodáltam ez idő alatt, sőt a falakon is a hírességek dedikált fényképeit, akik itt vásároltak - csak a teljesség igénye nélkül: Sondra Radvanovsky, Lado Atanelli, Renée Fleming, Edita Gruberova... - és ők még aktívak.
Meleg volt nagyon. Visszavillamosoztunk a Ringen a Burgtheaterig. (Úristen, hiszen csak most érkeztünk, vezetek a Ringen, és mutogatom a kislányomnak, melyik épület micsoda. Előttünk volt néhány gondatlan nap, szabadság... Most meg már búcsúzunk!) Itt még egy icinyke meglepetés; a Mölker-Bastei: itt kísérelt meg Ferenc József ellen sikertelen merényletet egy bizonyos Libényi nevű szabó. Félkörívet leíró, lejtős kis utca, egykor a városfal egyik bástyája volt. Valaha lakott itt Beethoven is, ma - kihasználva kisvárosias, ódon hangulatát - számos éttermet működtetnek itt, igazi kiülős hely.
A Schottentornál még veszek egy Bécset valamelyest az én szememmel bemutató albumot, majd utoljára elvillamosozunk langegassei megállóig, felkapjuk a csomagjainkat, és megyünk Heiligenstadtba a kocsiért. Visszafelé haladun a Gürtelen - az egyszerű, hétköznapi Bécs képeit magamba vésve távozunk. Még szerencse, hogy nincs messze! De hát a majd, az mindig nagyon sokára szokott bekövetkezni. Wien, Wien, nur Du allein.... dúdolom. Hiányozni fogsz nagyon!

Wien, Wien, nur Du allein...

Bécs! Az első nyugat-európai város, ahol jártam. Mennyire lenyűgözött! Több egymást követő nyáron elutaztam oda, és a látogatások között a térképét, útikönyveket, meg beszámolókat tanulmányoztam - így egészen képben voltam a várost illetően. Később  megritkultak a látogatások, és legfeljebb 2 napra szorítkoztak, rendszerint opera, vagy ügyintézés kapcsán. (Javítok: egyszer volt 2,5 nap, elég kicsik voltak még a gyerekek.)
Idén a kislányom volt a soros gyerek, és ő Bécset választotta. Jó is, mert kevés a pénzem, a benzint fizetik, így legalább az utazást megspórolom.
Szombat reggel indultunk a kiskocsimmal, és elég jó időt mentünk. Szállásunk Bécs 8. kerületében, a Joseph Stadtban volt - remek választás, egy kicsi bökkenővel, de arról később. Mivel hétvégén ingyenes volt a parkolás, egyelőre az egyik szomszéd utcában hagytuk a kocsit. Kellemesen hűvös, sötét (udvari), de kényelmes apartmanunk volt: háló, nappali, az asztalon bécsi magazinok, fürdő, komplett konyha - mindez ugyab sorozat gyártott, dizájn hatású bútorokkal berendezve, de nagyon otthonos volt. Jó kis "séjour" elé néztünk!
Elsőként megcéloztunk egy cukrászdát az Alser Strassén. Teljesen mezei hely volt, mégis tökéletes tejeskávét, és finom sütit ettem. Innen gyalogoltunk el a Schottentorig, majd átvágtunk a Votivkirche előtti parkon. (Egyszer álmomban itt mászkáltam, éjszaka volt.). Elámultam milyen kulturált lett. Klassz játszótér, installációk, és ami legjobban tetszett: nyugágyak a füvön. Mivel nincs körülkerítve, éjjel-nappal mehet a buli - itt senki nem tart attól, hogy összetörik/ellopják. És tényleg. A Schottentornál megvettük a 72 órás bérletünket (van gyerek is, de nem emlékszem, hány éves korig), automatából, jegyárus egy darab sem, automatán magyar nyelvű opció (amúgy a bank automatáknál is), ja és persze kártyás fizetés lehetséges!
A Ringen haladva elvillamosoztunk az operáig, be is tértünk a shopba, kislányom nem kis örömére - imád múzeum shopokban tollászkodni. Rémes! (Régen én is szerettem őket.) Séta a Kärtner Strassén, egész a Stephansdomig. Odabent körbejártunk - már ahol lehetett. Őszintén szólva nem különösebben érdekelnek a templomok, de megnéztük azokat a részleteket, amelyekre az utikönyv felhívta a figyelmünket. Különösen bájos volt az építőmesterről készült dombormű. Felmásztunk az északi toronyba - ma már nem lehet egész a födémig menni. 1987-ben még ott voltak a füstös cirill betűs feliratok. (Bár ez most gyanús: 1945 februárjában leégett a torony, a lezuhanó nagyharang - a Pummerin: török ágyúkból öntötték, amelyeket otthagytak Bécs alatt - beszakította a födémet. A darabjaiból öntötték ujjá, és ha jól emlékszem, 1954-ben szentelték fel újra.) Aztán csak sétálgatunk a környező ódon utcákban. Késő délután van, bemegyünk a régi egyetem melletti Jezsuita templomba - micsoda pompa, nagyzolás: nem takarékoskodtak az aranyfüsttel, faragásokkal. (Érdekes, sehol egy kép Ferenc pápáról. Az apró téren korábban két kagyló alakú medencébe víz csobogott egy falból - most szárazak... A Kärtneren, a Duna felé haladva hosszú sort látunk egy nyilván méltán népszerű fagyizó előtt tekeregni. Mi nem próbáltuk ki, de hátha valakit érdekel. Valahol az Aida kávéház magasságában az egyik mellékutcában maci kiállítás van egy nagy vitrinben, még a 20-as évekből is vannak mackók, egészen a 60-as évekig. A görög/ortodox környék bájos, cseppnyi dél a derék Bécsben. (De a Griechenbeisl megint kimaradt...) Visszatérünk a dóm környéki utcákra, viszonylag kevés az ember, amikor megszólal a Pummerin az összes társával - hát valami felséges élmény volt. Megálltunk és hallgattuk, ahogy zúgnak - így zúgnak évszázadok óta, hányszor fordult fel a világ, de ők csak zúgnak.Megrendítő volt!
Ideje volt visszatérni a hotelbe. Kis pihenő, azután irány a Práter! A villamosról ezúttal volt szerencsém szemügyre venni a lepukkant Bécset, ami azért nem olyan, mint a budapesti rossz környékek.
Szóval a Práter. Nálam ez mindig szinonimája volt Bécsnek. A fények, a vidám emberek, a történelmi levegő, a kockás abroszos kis kocsmák - hát ez már a múlt! Kiskocsma alig volt (porzott a vesém!), a helyükre új, amerikai vidámparkokba való masinákat telepítettek, eltűnt sok régi játék, a belső részeken pedig rossz arcú alakok flangásznak. Turisták csak a Riesenrad környékén tűnnek fel. De a kereket is körbeépítették, mindenféle bemutatóval a Práter történetére vonatkozóan. Bár gyanítom a cél a turisták beterelése az érkezési oldal hatalmas shopjába! No, azért egy kis bécsi virsli és némi arany színű sör lecsúszott egy kis kocsmában, amit nagy nehezen sikerült találnunk!:) Az óriáskerék pedig a régi - nekem mindig felszabadító volt onnan fentről, a sötétségből és csendből a lenti lüktetést és a várost érzékelni. A cikázó fényeket, a megvilágított felséges épületeket, a tompa sötétséget a hegyek felé... olyan szürreális, mégis valóságos! A Praterstern villamos fordulójában már rengeteg jópipa összegyűlt - indult a szombat éjjel.
Vasárnap némileg bajban vagyunk reggelit illetően, valami bécsies kávéházra vágyunk, de a legtöbbje zárva van ilyenkor. A kislányom nagyon éhes volt, így a Schottentor aluljárójában az egyik pékségnél vettünk süteményt+én ittam egy tejeskávét is - nem is volt rossz! Elmetróztunk a Karlsplatzig, ott a parkban megettük a reggelinket. A metró kijárattól a templom felé menet megbújt egy igazi retro presszó - a régi Bécsből, amikor mi, magyarok csak ámultunk a Nyugaton. A parkot amúgy elcsúfította egy hatalmas kivetítő, ahol a nyár kulturális rendezvényit lehet élőben nézni. (A városban több ilyen is van - pl. a Városházánál - ami jelzi, hogy van itt ilyesmire igény.) A templom előtti szökőkútba valami szobor installáció került - ez is bizonyítja, hogy a város organikusan fejlődik, él - ez egyébként az egész várost lépten-nyomon jellemzi: új és régi szervesen illeszkednek. (legtöbbször). Az okos várostervezés itt hozzáadott értékként jelenik meg. A Karlskirche sajnos fizetős lett, úgyhogy ez kimaradt. (Egyszer jártam bent - nem nagy durranás, agyonzsúfolt, hatásvadász barokk templom - na persze gyönyörű!) Innen buszoztunk a Belvederhez, de rossz helyen szálltunk le. Mindegy, legalább tettünk egy kis sétát a nem túl izgalmas Landstrasse kerületben. (Itt is van a hírhedt második világháborús beton bunkerekből, amelyek felrobbantása a környék épületeinek is a végét jelentené. Egy ilyet alakítottak akváriummá a Mariahilfen.)
A Belvedere-t az alsó kastély felől érjük el. Nagy a szél, elég hűvös van. Sajnos az oldalsó szökőkutak nem működnek - úgy látszik spórolnak, még vasárnap is. Fent megnézzük a biedermeier kor képeit, az impresszionistákat. Sok a francia (Monet, Renoir, Cézanne), de nagyon tetszenek az osztrákok is. És persze a századelő: Klimt, Schiele, Kokoschka! Pazar! Nagyon élveztem, ahogy a kislányomnak magyaráztam, hirtelen számomra is élőbb lett minden, nem csak elvonultam a képek előtt. Végére maradtak az 1920-1950 közötti művek - ez már eléggé sok volt, nem tudtam befogadni. A múzeumshop szuper, de nekem elég volt rá 10 perc.
Innen még megpróbáltunk elmenni a Judenplatz környékének egyik kis sikátorában található játék múzeumba, de egyszerűen képtelen voltam megtalálni! Viszont felfedeztem magamnak ezt a környéket is: a teret és a belőle nyíló utcácskákat gyalogosok használhatják csak, és persze a kitelepülős kávézók és vendéglősök is birtokba vették. Még vásároltunk szendvicset egy kioszkból, amit a Graben kútjának a lépcsőjén kaptunk be. De várt még ránk egy nagy hadművelet: a kocsit kivinni egy P+R parkolóba, mert hétfő reggel 7-től fizetős lesz az utcán.
A helyek megvoltak, de a térképemen nem tudtam, merre menjek, mert nem voltak bejelölve. Találomra kiválasztottam a heiligenkreuzit, de egy csomópontnál rossz helyen mentem le, és az autópályára jutottam. Kétségbeesetten hajtottam egyik útról a másikra, míg egyszer csak a Duna mentén jártam, és csak egyenesen mehettem tovább. Végre egy lámpa, balra le lehet fordulni. Aranyos kis faluba érünk, térkép elő - na, most vajon hol vagyunk? Lám, az utcanév táblán 19. kerület szerepel - akkor ez még Bécs, csak rajta van a térképen! Azta! Kahlenberg! Szőlő termesztő falu, még (majdnem) autentikus heurigerekkel! Ezt a helyet ajánlják új bort kóstolni, itt - írják - még olyan a hangulat, mint a régi, szép időkben. Mindig el akartam jönni ide, csak megrémített, hogy annyira kiesik a tömegközlekedésből. (Egyébként van busz.)
Ha már itt jártunk, körülnéztünk egy picit. Néhány utcácska az egész - takaros házikók (nem szegények lakják), néhány heuriger, plébánia templom, feljebb pincék.
A kislányom zseniális navigátor (ez már a szállás megkeresésekor kiderült), így végül simán eljutottunk Heiligenkreuzba, ahol már jó előre ki volt táblázva, hogy P+R, átmentünk a Karl Marx Hof egyik íve alatt, és lőn! Napi 3 EUR-ért ott maradhatott a kocsi, bankkártyával lehetett az automatából jegyet venni előre - őrizni igaz, senki nem őrizte. És tényleg metró közelben volt, csak egy pár métert kellett gyalogolni.
A metró sokáig a felszínen haladt, és láttuk, hogy a Duna-csatornát miként vették birtokukba a bécsiek. Valóban, a város részét képezi, nem úgy mint a budapesti rakpartok. Kávézók, bicikli út, kocogók, szobor installációk, koncertek. És ez csak egy keskeny sáv. Le is szálltunk, és visszamentünk egy megállót, hogy sétálhassunk.
Este a hotel környékén vacsoráztunk. (Floriangasse??) Azt azért meg kívánom jegyezni, hogy a környéken - de más Ringen kívüli kerületekben is kivétel nélkül - egymást érték az éttermek, sörözők kávézók, kiülős helyek, és ezek működtek is, mindig voltak vendégek - szóval itt nem szegényedtek el annyira az emberek a válságban, nem zártak be tömegesen vendéglátó helyek. Egy város ugye ettől is élhető.
Folytatás következik!

Könyvek, még múlt év végéről

Balla D. Károly: Tejmozi
Egy anyjától leválni nem tudó fiatalember, apjával történő utolsó találkozásain keresztül nyavajog ezen, nekem elég ellenszenves, önmagáért felelősséget vállalni nem képes figura rajzolódott ki. Szemmel láthatóan ez a méltatlan helyzet nagyon kényelmes is neki, nem igazán áll szándékában változtatni ezen. Anyja halála is ebben az állapotban hagyja, talán amikor apja elmegy, elindul benne valami - de nagyon csak talán.


Dea Trier Morch: Téli gyerekek
Az újrahasznosító konténerek mellől mentettem ki, és nagy élvezettel olvastam a koppenhágai közkórház szülészetének életéről a 70-es évek egyik devemberre és januárja között. Az én fiam is decemberi, így szinte a fényeket, a fűtőtestek sugárzását is érzékeltem. Középpontban egy veszélyeztetett terhes ovónő, aki grönlandi alter zenésztől vár babát, és a szülés előtt hosszabban időznie kell időznie a kórházban. Eképp mutat be számos sorsot - ne nagy írói bravúr, de mindenképpen élvezetes olvasmány, mert szépen van megírva (és nyilván lefordítva is).



Keleti Ágnes: Egy olimpiai bajnok három élete
Ötszörös olimpiai bajnok tornásznő - maga is megérne egy külön posztot. Nagyon megragadó volt. Kezdve, ahogy leírta, mekkora gát volt kislánykorában az állítólagos csúnyasága, amely későbbi életére is rányota a bélyegét. Micsoda szerencse, találkékonyság és küzdelem mentette még életét a holokauszt idején, a semmiből történő újrakezdés, a céltudatosságából és sikereiből adódó elmagányosodás. 1956-ban elege lesz, nem tér haza Melbourne-ből (egyébként 4 aranyat nyert ott), kisebb kitérők után Izraelbe telepedik le. Egyenessége, megalkuvást nem tűrő személyisége hamar konfliktusok forrásai lesznek - harcait magányosan vívja, és ezt az a tény, hogy ő egy nő, csak nehezíti. Férjhez megy, gyermekei születnek, de a házassága nem boldog, igazi jómadár férjet fogott ki, de a merítés persze nem volt túl nagy. A végén levonja a konklúziót, hogy az élet egyetlen értelme, hogy gyermekei vannak, más nemigen számít. Szerintem csodálatra méltó ember, az én top 50 kortárs nő listámon (egyszer össze kéne szednem, és leírnom ide) mindenképp helye van. Nehéz élete ellenére példa minden ember lánya számára.



Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja
Még az azeri baltás gyilkos ügye keltette fel az 1916-os örmény népirtással kapcsolatos érdeklődésem - bevallom, azon kívül, hogy tudtam, hogy volt, nem sok ismerettel rendelkeztem.
Meglehetősen dagályos mű - hiába, Werfel költőnek készült -viszont történelmileg meglehetősen pontosan dokumentálja mind az előzményeket, mind a tényeket. Nem szabad leragadni néhány dolognál - például a nőkről jobb esetben vállveregető módon szól, de a fogyatékosokat is úgy ábrázolja páriaként, hogy a igen csekély együttérzést mutat irántuk. Mert hát maga az örménység - és ez alatt nem az egyes emberek, családok tragédiáját értem - tragédiája a tehetősebb örmény férfiak tragédiája.
A történet valódi: Aleppo környékének néhány örmények lakta faluja majdnem komplett fel költözik a Musah-hegyre, és felveszi a harcot a törökökkel. Végül egy szerencsétlenségnek vélt akció során felfigyel egy francia hajókonvoj, és az életben maradottakat hajóra veszi. A főszereplő Gabriel Bagradian nem tart velük - miután fiát elvesztette - bevárja a törököket, akik annak rendje és módja szerint végeznek vele.


Örkény István: Lágerek népe

Hát bevallom, nekem nem tetszett. Több ezer interjúból készült, Örkény groteszkbe hajló stílusában, amelyet sehogyan sem tudtam szinkronba hozni a leírt körülményekkel. Mert hát nem abszurd maga a háború, a fogság, a hadifogoly lét maga? Akik az ellenség kezében vannak, élnek, viszonylagos biztonságban (na jó, persze milyen már egy orosz hadifogoly tábor biztonsága?), az otthoniak viszont fronttól, rémuralomtól, éhezéstől, stb. súlytva, de nem foglyok... Tudom, ki vagyok én, hogy fanyalgok Örkényre - talán csak nem ezt vártam. Valami megrázóbbat, de ez azt sugallta, hogy egész jól el lehetett viselni - persze tudom, azokban az időkben mi mást írhatott volna. A végére betett olvasói levelek meg még ezt is felháborítónak tartják.

Polcz Alaine: Asszony a fronton

No comment. Közben sajnáltam, hgy elkezdtem, de lebilincselő volt, nem tudtam letenni. Emberi kiszolgáltatottságról, képmutató külvilágról, elállatiasodott emberekről, a háttérben folyamatosan érzékelhető verbálisan bántalmazó kapcsolattal megspékelve. Én innen töltöttem le:http://ddl3.data.hu/get/0/3474338/Asszony.pdf



Hát a jó hír után tegnap egy rossz, amit már egy hónapja tudok, és azt hittem, most már a feldolgozás jön, de mekkorát tévedtem. Kimondva. (A gyerekei a legfontosabbak, nem akar olyasmibe belebonyodódni, ami miatt elvesztheti őket, blablabla. Aha, úgy értsem miattam nem érdemes belebonyolódnia?) De legalább beszéltünk. A franc gondolta, hogy ez még mindig ilyen rossz, és hogy akkor most indul csak az óra.

Szerencsére nincs semmi, egy cisztát láttak, amire azt mondták, nincs vele semmi tennivaló. Mindenesetre figyelmeztető jelnek fogom fel.
Hanem az az egy óra, amit várakozással töltöttem az Uzsokiban.. hát senkinek sem kívánom! mert persze csúszás volt.

Közeledik a hétfő és én nagyon félek! Pedig elhatároztam már a rettenetes telefon előtt, hogy elmegyek kinezológushoz, mert valahogy úgy érzem, egyedül nem tudok megközdeni a rengeteg visszautasítottsággal. Közben - a rettegésem közepette - egyértelműen azonosítottam a problémámat: iszonyatos szükségem van egy társra, aki elfogad, kíváncsi rám, aki átölel. Igen ez a testi kontaktus nagyon hiányzik: egy ölelés, akár baráti, szülői - ebben nem igen volt részem, maximum b...s közben, de nem az érzések kifejezéseként. A férjem most felajánlotta, hogy elkísér az UH-ra, meg menjek moziba, meg mit ennék - csupa javadalmazás, mert megteheti. Érzelem nélkül. És nekem ebből elegem van. Elegem van abból, hogy ha forgalmas úton tilosban átszaladunk, nem vár be, csak fut előre. Sose várt be, akkor sem, amikor szerelmes voltam belé. Nem törli le a könnyeimet, de ezt se tette soha. Egyébként a szüleim se. A gyermekeim maximum. Miattuk élnem kell, pedig rémülten döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt az életet nem is kívánom annyira. De a halált sem. Nyilván az lesz a megoldás, hogy elválok, és megkeresem valahol az életem párját. Csak van rajtam valami, amit szeretni lehet. Nagyon egyedül vagyok, szeretném megleni a társam, mert nagyon hiányzik!

Szüzanyám! Visszahívtak mammográfiáról, hétfőn ultrahangra kell menjek! Félek!!!!

Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)

Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.

Most már biztos

... hogy nem akar semmit. Tegnap végre eltépett mindenki, és fél órával hamarabb hazaküldtem a részmunkaidős új csajt is, imádkozva, hogy kolléga még ne menjen, de valahogy az is volt az  érzésem, hogy négyszemközt akar maradni velem. Elég nyugisan dolgozgatott, majd arra lettem figyelmes, hogy csak kattogtatja az egeret, szóval játszik, pedig ő is hazamehetett volna, főleg, hogy már tényleg nem volt senki. Egyszer csak belém hasított, hogy ő is beszélni akar velem, de rám vár hogy kezdjem. Pánikba estem, hogy na de mégis, hogyan? Még arra is gondoltam, hogy talán, ha arra kér, ne lássak többet abba, ami történt, mint amennyi volt, azt mondta volna. Na itt tévedtem, de azt gondoltam szinte vidáman: mindegy, csak legyek bizonyos, mert így megbolondulok. Végül kinyögtem, hogy nincs-e kedve kijönni cigizni. De van. De már fent mondta, hogy ugye nem miatta vagyok így ki, hogy ennyit cigizem (mert amúgy nem nagyon szoktam, akár hónapszám), mert akkor ott említettem, hogy félek tőle. (Hö: tényleg?) Mondtam nem, de itt már tudtam az nem az, amit reméltem még titkon. Hülyén csaptam bele, mert utána csupa semleges témáról beszélt kint, be nem állt a szája, azon túl, hogy megállapította, nagyon le vagyok mostanában törve, csak nem otthon van megint valami? És pillanatokon belül feltűnt egy másik kollégám autója, amint beparkol, és ettől kezdve mindennek vége volt. Pedig amaz bement, hogy megmelegítse az ebédjét, de ő utánament, és nekem végem volt. El is köszönt, hogy megy, nem jön már fel. Szerencsére hamarabb el kellett menjek, mert időpontom volt mammográfiára, de útközben többször sirvafakadtam a kocsiban (na végre!).
Örökké hálás leszek az Uzsoki Kórházban annak az asszisztensnek, aki a felvételeket készíti. Mire ugyanis behívtak, reszkettem a kitörni készülő szomorúságtól, ami félelem formájában szublimálódott (az kellene, hogy most még valami mellrákot is növesszek a bánat és csalódottság miatt), hogy elnézést kértem, és elsírtam magam. Azt mondta, nyugodtan tegyem, amíg jól esik, majd a többiek várnak. És ott derékig pucéran, nyomorultan, elkezdtem zokogni szégyentelenül, de  muszáj volt. Aztán elmesélt egy semmire sem jó történetet, hogy ha a rosszat akarjuk növeszteni a bennünk lévő jó helyett, akkor az fog nőni - na kössz, mit csináljak a sosem sikerül érzéssel, meg a szomorúsággal? De mondtam neki, hogy a legjobb, ami tegnap történt velem, az az ő embersége.
Otthon többször elvonultam stikában sírni, a lányom átölelt, a fiam kérdezte mi van, de csak annyit nyögtem, hogy nem mondhatom el neki. (Szerintem sejti.)
Ma reggelre befejeztem Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban című kisregényét. Egyszer már írtam róla, akkor elég érdektelennek tűnt, de most nagyot szólt a többszörösen elhagyott, korombeli asszony története.
Brünhilde írta hasonló szituációról, hogy a fájdalom a húsáig hatol, és leéget mindent róla, egészen a csontokig, hogy aztán a csupasz vázra újra építkezni lehessen. Mennyi idő ez? 120 nap? Nekem nem sok van, 46 éves vagyok. (Köszönöm a sok ismerősnek - meglepően nagy számban hívtak a cseppet sem boldog szülinapomon, mintha éreznék, baj van.)
Cigi 5, alkoholegység 4,5, negatív gondolatok ~10 000, étel: alma, 1 dg camembertes/rukkulás magos zsemle (Liedl).

Attól még q-va szar...

Étel: kb. fél fekete retek, 1 dl tejszínes gombakrém leves, 3 dkg 70%-os Rózsavölgyi csoki, negyed nugátos patkó, alkoholmennyiség 0 (holnapi szülinapomon úgyis iszom), cigi 3, negatív gondolatok 500.

.... hogy azt gondolom, na így jobb, is hogy nincs folytatás.
Attól még el kell viselnem, hogy levegőnek néz, mi több, finom utalásokat kapok, hogy ne is magyarázgassak semmit a dolgokba.
Attól még nem jobb, ha tüntetően otthagy, amikor cigizek a szomszéd cégtől egy pasival, aki koslat utánam.
Attól még eszembejut, mi mindent mondott, és milyen boldognak tűnt...
(Háhá, most hívott, hogy madjam az új kolléganőt, mert nem tudják, milyen füzetet hozzanak neki. Tudta, hogy én veszem fel a telefont, és hogy szar lesz nekem. Nem is pitiáner... de attól még nem jobb nekem.)

Mindenki együtt ebédel, csak én dolgozgatok... jaj, de szar!

Ma láttam légikísérő hirdetést. Csak alsó korhatár van, s noha nincsenek illúzióim, elküldöm az önéletrajzom. Ha nem estem volna az utóbbi időben eleget pofára.
Mégsem merek elmenni. Pénteken lesz. De most valahogy rajta vagyok a témán. Mantrázom, hogy jó nő vagyok, szexy - ha már ezt hazudták, azért is igaz lesz.

Berlioz: Trójaiak

MET HD közvetítés, Uránia Mozi

www.nytimes.com

Teljesen ismeretlen opera, egyáltalán, Berliozt, mint operaszerzőt nem tudom hova tenni, pedig láttam a Faust elkárhozását, nagyon tetszett, és egyszer koncertszerű előadásban a a Benedek és Beatrix-ot, és az sem volt uncsi.
A trójai eposz, amely Aeneas útját követi, izgalmas kihívásnak éreztem - mondják, itt csúcsosodott ki a mester elképzelése az énekes színházról. Az est háziasszonya, Joyce DiDonato - aki ezúttal nem nagyon mórikálta magát - nem felejtette el megemlíteni, hogy a monumentalitása miatt kevés operaházban tudják színre vinni, na de a MET-ben... És ez tény, a kórus 110 emberből állt + statiszták, táncosok, valami 15 szólista volt - ehhez csakugyan rengeteg pénz kell, és hát hol másutt ne lenne, mit a világ  - na jó, a Scalával holtversenyben - első operaházában?
Előadás előtt próbáltam utánaolvasgatni, van is a MET honlapján egy interjú a rendezőnővel, valamint Deborah Voighttal és Susan Grahammel. Arról írnak, hogy ezek a nők itt igazi népvezérként jelennek meg, ami ritkaság az operákban, mert - naná! - a férfiaknak van fenntartva. Míg Cassandra a kevés józanul ítélő (a történetben persze látnoki képességű) emberek közé tartozik a görögök által gyanúsan hirtelen elhagyott Trójában, addig Didon egy békés, együttműködésre és munkára (nem az orbáni értelemben) épülő országot épít - nem is sikertelenül. Nos, a cikkben olyan nőalakokat hoznak említenek, mint Hillary Clinton, Indira Ghandi vagy Eva Peron - nők, akikben bíztak, és akik a maguk módján ezzel nem éltek vissza. (Én Cassandrára hazai - sokszor leugatott - politikus nőket is tudnék mondani.)
Az öt órás opera cselekménye meglehetősen szaggatott - és nekem bevallom unalmas - volt. Berlioz nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos szinfóniákat ne komponáljon a jelenetek közé. Ezeket a trójai képben még próbálta balettel, néma játékkal, mozi-szerű tömegjelenetekkel érdekessé tenni, de a karthagói rész tele volt balettel, és igen untam. Így aztán minden szörnyen darabosra sikeredett - mondjuk nem is értem, miért nem húztak belőle. A Faustból bezzeg kivették a Walpurgis jelenetet.
Deborah Voight Cassandrája leginkább egy hibbant jósnőre emlékeztettek- kb. Berlioz idejében lehettek az énekesnőknek ilyen manírjai - de én egy okos királylányt vártam volna, aki finoman, de logikusan interpretált jelekből sejti az eljövendőket. Coroebus alakítója, Dwayne Croft már sokkal hitelesebb volt.
A Trójából kereket oldó Aeneast Bryan Hymel énekelte, és mondhatom, ő vitte az est pálmáját! Pedig beugró volt, de gyönyörűen énekelt, jó megjelenésű - nem csoda, hogy beleszeretett Didon. Önönmga fontosságáról meggyőződött (á lá "isteni küldetés") férfiú, aki talált indokot (menekíti jó messzire a király kincseit), hogy otthagyja harcoló társait Trójában, aztán meg akar dugni egy szépasszonyt, majd ha már uncsi az egész, nyomasztja a senki által ugyan el nem várt hála, akkor megint lekoccol.
És akkor Didon, akivel azonosulnom kellett volna, de azon kívül, hogy jó rossz kedvem lett, az említett szétdaraboltság miatt nem lehetett. Szóval Karthago királynője (Susan Graham - a szünetben azt nyilatkozta, hogy a szerep az ő Brünhildéje) elvesztette férjét, menekülnie kellett, de sikerült - mint említettem volt - egy sikeres államot létrehoznia, viszont a szerelem, a vágy, a társ hiányzik neki. És akkor végre jön valaki, mindent odadobna, mert tudatára ébred, mennyire nagyon várta azt a valakit. Kezd is a nép elégedetlenkedni! Aeneas megy, Didonnak nincs ereje újrakezdeni, és leszúrja magát. Ezen momentán tényleg könnyeznem kéne, de a 11 óra utáni befejezés - és hát bocs, de nem egy Istenek alkonya volt - inkább az unalmas betétekben előtörő gondolataim miatt vagyok szomorú. Sajnos Graham sem volt 100% hiteles, Voightnál mindenesetre ihletettebb volt.
Szépen énekelt a házibölcs Narbal szerepében Kwangchul Youn, és az Annát megformáló Karen Cargill.
A díszletek meglepően korszerűek voltak a poros karakterekhez képest. Fabio Luisi boldogan vezényelt Berliozt - mint mondotta, nem mindenkinek adatik meg a Trójaiak, és hát itt aztán szól a rendkívüli méretű zenekar!

Nem jobb

Kezdem így: alkoholegység 2, cigi 2, karácsonyról maradt saját sütésű rozmaringos keksz 1, nugátkrémes keksz kb. 5, mandulás-cukormázas keksz ~3, vadászzsemle camembert sajttal, rukkolával 1. (de 2 napja alig eszem)

A legrosszabb az, amikor itthon vagyok. Most valahogy már nagyon nem tudom elviselni a kiüresedett házasságomat. A munkahelyi mellőzésre fogom a depresszióm.
Ma bent volt a kolléga is, na csak lássa a tüntetően hűvös képemet, bár nyilván jót nevet magában, hogy az öregasszony hogy bevette. Őszintén szólva persze ezt nem hinném, kicsit kellemetlen neki, de hamar túl lesz rajta. Próbál udvarias lenni, de én csak tőmondatokban válaszolok, és úgy teszek, mintha valami fontosat csinálnék. De túlságosan nem érzi magát rosszul. Én meg egy nyamvadt fél órától teljesen becsavarodtam.
Napok óta alig eszem, cigizek, és ennek egyetlen hozadéka, hogy a szűk ruhák jól állnak, na de minek? Az arcom pocsék, hiába a smink, 8-án 46 leszek... Most nem érzem épp szexi 40-esnek magam. A hajam csak lóg, pedig minden reggel gondosan megcsinálom. És noha az eszem tudja, a szívem néha reméli, hogy csak félreértem, hiszen azt mondta, hogy... Mondjuk azt az eszem sem tudja felfogni, felnőtt ember akkor miért mondta. Bakker, 22 évesen hittem ilyen naívan utoljára, igaz, akkor nem mondták, hogy milyen boldogok attól, amit mondtam. Szóval, hogy miért gondolta meg magát, ha végre hallotta, amit titkon sem remélt. Vagy pedig  a másik verzió: nálam is részegebb volt, és nem tudta, mit beszél. (Viszont még órákig bowlingozott, miután visszament.) Mekkora vén szamár vagyok! Mindig azt mondtam, jaj, csak ilyen nem legyek!
Tegnap este elküldtem a jelentkezésem a skandináv hátterű céghez, az a baj, hogy dec. 21-i hirdetés volt... És vettem egy bokacsizmát. Ma pedig egy pigment foltok elleni krémet, befizettem a villanyszámlát, az önkéntes nyugdíjat és a büntetést (nem elég, hogy a kocsim elszállították decemberben - 25 ezer forint).
Ma a Klub Rádión Alföldi Róberttel beszélgetett Rangos Katalin, majdnem sírtam én is, de főleg mert így át tudom érezni a veszteségét. Meg hát tényleg sajnálom is.
Holnap Trójaiak MET közvetítés.

Rossz ómen

VIGYÁZAT! NAGYON SZEMÉLYES DOLGOK VANNAK BENNE!
BUÉK mindenkinek!
Hát nekem hogy kezdődött, az valami katasztrófális, pedig már az év vége sem volt semmi, alig vártam, hogy szabira mehessek.
Hogy én milyen hülye vagyok!
El kell meséljem, bár nem vagyok magamra épp büszke, de talán valamennyire sikerül kiírnom magamból a szomorúságot, mert most úgy érzem, bedilizek mindjárt, de persze a legszörnyűbb az, hogy tartanom kell magam. (Nem nagyon sikerül.)
Szóval az történt, hogy a céges karácsonyi bulin nagyon sokat ittam, vagyis szerintem nem többet, mint mondjuk Olaszországban egy vacsihoz (ott 1 palack könnyű fehér+prosecco előtte), de minden esetre úgy berúgtam, hogy haj! Az egyik kollégám lekísért, hogy fog taxit. Előtte cigiztünk, és dumálgatni kezdtünk. Mondtam, hogy nagyon félek, jön az új csaj, és attól tartok, hogy fokozatosan átadják a munkám neki, ugyanis még augusztusban fizetésemelést kértem. És félek, mert öreg vagyok, elszürkültem, és emlékszem, hogy állították félre a másik kolléganőm, mikor én idekerültem. Erre á, csinos vagy, meg mindenki imád itt, bla, bla, bla... Megemlítettem, hogy régen ő is milyen más volt, mennyit beszéltünk, és sokat segített, de mennyire megváltozott Azt mondta, nincs velem semmi baja, csak én bezártam magam az elefántcsont tornyomba, és egy jégkirálynő vagyok, aki drága ruhákban jár, operába megy, meg utazgat, és ő egy vidéki bunkó, ezzel nem tud versenyezni. És ekkor - nagy alkoholos állapotomban - elmondtam neki azt - ami igaz egyébként - hogy ő az egyetlen férfi, akivel kapcsolatban sajnáltam, hogy 13 évvel (na ezt ilyen pontosan még piásan sem fejtettem ki) idősebb vagyok nála. Mire ő: basszus, ezt csak most mondom. És ez azt jelenti, hogy tetszik nekem? (Igen.) És hogy el tudom képzelni, hogy én vele...? (Igen, el.) Mert hogy ő is, de én elérhetetlen voltam neki, és tudom-e, hányszor kívánt, édes, gyönyörű, izgalmas, kívánatos Melisande. Ilyen jó nő még nem mondta neki soha, hogy tetszik! És tudom-e, hogy mennyire örül ennek. És erre én is örültem, bizony ám! Csak sajnos Londonban valami ismeretlen gyógyszert vettem még hó elején fejfájásra, és utólag láttam a tájékoztatóján, hogy tilos rá alkoholt inni - na, ez a sok pia, hát igen, kidobtam a taccsot - még jó, hogy félre tudtam fordulni. Persze erre is, hogy ugyan már, semmiség ő is ivott (igen, de jobban bírta), és magához ölelt. Na most állapotomnál fogva nem tudom minden ömlengését felidézni, amiket persze ott tényleg boldogan hallgattam, de kérdezte azt is, elvigyen-e iziben valahová. (Hát ilyen állapotban inkább ne, mert reggelig fel nem kelek.) OK, megérti. A máskorról gyanítom szó esett (ezt most jó lenne pontosan tudni, bár végül is tök mindegy). Cirógatta, csókolgatta az arcom, szám - igaz a hányás miatt nem engedtem, hogy megcsókoljon (milyen kár!), az ölembe fúrta az arcát, és láttam, hogy tényleg örül, és én is nagyon örültem. (Ezt már írtam.) Sajnos persze egyre inkább olyan lettem, mint egy rongybaba, a gondolataim nem követték mozdulatok, úgyhogy végül csak leintett egy taxit, és valahogy hazaértem. Igaz megkérdezte, elkísérjen-e, de szumma szummárum, mikor kiszálltam (ja, nem fizettem), alig tudtam bemenni a kapun, nem is tudom, valami szerencse folytán mégis eltaláltam a kódot, különben a detoxban kötök ki, vagy esetleg meg is fagyok. A kaputelefon alatti járdára így is ment egy újabb adag okádék (következő délutánra szedtem magam össze, hogy egy palack vizet odaöntsek, szerencsére nem fagyott még), de bent voltam a lakásban. Másnap aztán olyan macskajaj, mint soha! Aztán kezdtek visszajönni a dolgok, és karácsonyra már valami lila ködszerűségben éltem, szerintem csak úgy ragyogtam, azon kaptam magam, hogy az utcán mosolyogva megyek, aztán úrrá lett a bizonytalanság, és kételkedni kezdtem abban, amit saját szememmel láttam. Szilveszterkor küldtem egy semleges buék üzenetet és odabiggyesztettem svédül egy "milliószor csókollak" mondatot is, nehogy illetéktelenek olvassák, google fordító is van a világon ugye. A válasz, hát az aztán elég világossá tette a dolgok állását: mi is kívánunk nektek. Egyes első az egyes másodiknak, ő meg többes első többes másodiknak. Aha! De persze attól még reménykedtem, pedig kínok kínját álltam ki, képzelhetitek! Ma reggel aztán mintha mi sem történt volna, és éreztem, nem azért, mert itt a fél iroda. Ráadásul megjött az új csaj, sürögnek-forognak körülötte (ő is, persze tény, hogy tényleg mindenkivel segítőkész), a csaj vagy 15 évvel fiatalabb nálam, és jobban néz ki, mint az interjúról emlékszem, pedig én választhattam a jelöltek közül. (Amúgy szimpatikus, kedves lány.) Teljesen padlón vagyok, hogy így átbasztak, én a legmélyebb érzéseim tártam fel, őszinte voltam részegen is, és nagyon sebezhető. És persze semmi magyarázat, hogy bocsi, vagy hogy piás volt, és csupán kanos, és félreértettem. Pedig hát tényleg, egy érdeklődő telefon nem volt, hogy hazaértem-e, vagy boldog karácsonyt, semmi.
A legszarabb, hogy persze ezt senkinek sem mondhatom el, noha jó lenne Brigitte Jones mintájára búfelejteni, de nem. Mielőtt beszálltam a taxiba, megeskettem, hogy minden köztünk marad, a hányás is - sajnos pedig férfi létére nagyon könnyen eljár a szája. Az hiányzik, hogy még mások is tudjanak róla! Most, hogy írom, kezdek aggódni.
Ma még semmit nem ettem, két korty vizet ittam, ellenben 4 cigit szívtam, ráadásul a menzim is megjött. És nagyon félek.
Sürgősen állás után kell nézni, találtam is egy "skandináv hátterű cég" hirdetést, az önéletrajzom már aktualizáltam. Kár, hogy még azt sem válaszolhatom, mint Brigitte Jones arra a kérdésre, miért akar munkahelyet változtatni, hogy "dugtam a főnökömmel" (nem a főnököm, viszont a főnök kedvence) - legalább ez az élmény lenne meg. Mert folyton parancsolnom kell magamnak szilveszter délután óta, hogy nem gondolni arra a szerda éjszakára, pedig nagyon szép volt!!! Most múlik... de mi minden! Komolyan a földet kaparom, és én barom állat még mindig valahol reménykedem, hogy legalább magyarázatot ad, pedig az eszem tudja, hogy azt leshetem.
Elnézést az olvasóimtól, biztos nagyot csalódtak bennem, de ez is én vagyok.