2013. január 28., hétfő

Szerencsére nincs semmi, egy cisztát láttak, amire azt mondták, nincs vele semmi tennivaló. Mindenesetre figyelmeztető jelnek fogom fel.
Hanem az az egy óra, amit várakozással töltöttem az Uzsokiban.. hát senkinek sem kívánom! mert persze csúszás volt.

2013. január 26., szombat

Közeledik a hétfő és én nagyon félek! Pedig elhatároztam már a rettenetes telefon előtt, hogy elmegyek kinezológushoz, mert valahogy úgy érzem, egyedül nem tudok megközdeni a rengeteg visszautasítottsággal. Közben - a rettegésem közepette - egyértelműen azonosítottam a problémámat: iszonyatos szükségem van egy társra, aki elfogad, kíváncsi rám, aki átölel. Igen ez a testi kontaktus nagyon hiányzik: egy ölelés, akár baráti, szülői - ebben nem igen volt részem, maximum b...s közben, de nem az érzések kifejezéseként. A férjem most felajánlotta, hogy elkísér az UH-ra, meg menjek moziba, meg mit ennék - csupa javadalmazás, mert megteheti. Érzelem nélkül. És nekem ebből elegem van. Elegem van abból, hogy ha forgalmas úton tilosban átszaladunk, nem vár be, csak fut előre. Sose várt be, akkor sem, amikor szerelmes voltam belé. Nem törli le a könnyeimet, de ezt se tette soha. Egyébként a szüleim se. A gyermekeim maximum. Miattuk élnem kell, pedig rémülten döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt az életet nem is kívánom annyira. De a halált sem. Nyilván az lesz a megoldás, hogy elválok, és megkeresem valahol az életem párját. Csak van rajtam valami, amit szeretni lehet. Nagyon egyedül vagyok, szeretném megleni a társam, mert nagyon hiányzik!

2013. január 22., kedd

Szüzanyám! Visszahívtak mammográfiáról, hétfőn ultrahangra kell menjek! Félek!!!!

Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)
Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.

2013. január 12., szombat

Most már biztos

... hogy nem akar semmit. Tegnap végre eltépett mindenki, és fél órával hamarabb hazaküldtem a részmunkaidős új csajt is, imádkozva, hogy kolléga még ne menjen, de valahogy az is volt az  érzésem, hogy négyszemközt akar maradni velem. Elég nyugisan dolgozgatott, majd arra lettem figyelmes, hogy csak kattogtatja az egeret, szóval játszik, pedig ő is hazamehetett volna, főleg, hogy már tényleg nem volt senki. Egyszer csak belém hasított, hogy ő is beszélni akar velem, de rám vár hogy kezdjem. Pánikba estem, hogy na de mégis, hogyan? Még arra is gondoltam, hogy talán, ha arra kér, ne lássak többet abba, ami történt, mint amennyi volt, azt mondta volna. Na itt tévedtem, de azt gondoltam szinte vidáman: mindegy, csak legyek bizonyos, mert így megbolondulok. Végül kinyögtem, hogy nincs-e kedve kijönni cigizni. De van. De már fent mondta, hogy ugye nem miatta vagyok így ki, hogy ennyit cigizem (mert amúgy nem nagyon szoktam, akár hónapszám), mert akkor ott említettem, hogy félek tőle. (Hö: tényleg?) Mondtam nem, de itt már tudtam az nem az, amit reméltem még titkon. Hülyén csaptam bele, mert utána csupa semleges témáról beszélt kint, be nem állt a szája, azon túl, hogy megállapította, nagyon le vagyok mostanában törve, csak nem otthon van megint valami? És pillanatokon belül feltűnt egy másik kollégám autója, amint beparkol, és ettől kezdve mindennek vége volt. Pedig amaz bement, hogy megmelegítse az ebédjét, de ő utánament, és nekem végem volt. El is köszönt, hogy megy, nem jön már fel. Szerencsére hamarabb el kellett menjek, mert időpontom volt mammográfiára, de útközben többször sirvafakadtam a kocsiban (na végre!).
Örökké hálás leszek az Uzsoki Kórházban annak az asszisztensnek, aki a felvételeket készíti. Mire ugyanis behívtak, reszkettem a kitörni készülő szomorúságtól, ami félelem formájában szublimálódott (az kellene, hogy most még valami mellrákot is növesszek a bánat és csalódottság miatt), hogy elnézést kértem, és elsírtam magam. Azt mondta, nyugodtan tegyem, amíg jól esik, majd a többiek várnak. És ott derékig pucéran, nyomorultan, elkezdtem zokogni szégyentelenül, de  muszáj volt. Aztán elmesélt egy semmire sem jó történetet, hogy ha a rosszat akarjuk növeszteni a bennünk lévő jó helyett, akkor az fog nőni - na kössz, mit csináljak a sosem sikerül érzéssel, meg a szomorúsággal? De mondtam neki, hogy a legjobb, ami tegnap történt velem, az az ő embersége.
Otthon többször elvonultam stikában sírni, a lányom átölelt, a fiam kérdezte mi van, de csak annyit nyögtem, hogy nem mondhatom el neki. (Szerintem sejti.)
Ma reggelre befejeztem Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban című kisregényét. Egyszer már írtam róla, akkor elég érdektelennek tűnt, de most nagyot szólt a többszörösen elhagyott, korombeli asszony története.
Brünhilde írta hasonló szituációról, hogy a fájdalom a húsáig hatol, és leéget mindent róla, egészen a csontokig, hogy aztán a csupasz vázra újra építkezni lehessen. Mennyi idő ez? 120 nap? Nekem nem sok van, 46 éves vagyok. (Köszönöm a sok ismerősnek - meglepően nagy számban hívtak a cseppet sem boldog szülinapomon, mintha éreznék, baj van.)
Cigi 5, alkoholegység 4,5, negatív gondolatok ~10 000, étel: alma, 1 dg camembertes/rukkulás magos zsemle (Liedl).

2013. január 7., hétfő

Attól még q-va szar...

Étel: kb. fél fekete retek, 1 dl tejszínes gombakrém leves, 3 dkg 70%-os Rózsavölgyi csoki, negyed nugátos patkó, alkoholmennyiség 0 (holnapi szülinapomon úgyis iszom), cigi 3, negatív gondolatok 500.

.... hogy azt gondolom, na így jobb, is hogy nincs folytatás.
Attól még el kell viselnem, hogy levegőnek néz, mi több, finom utalásokat kapok, hogy ne is magyarázgassak semmit a dolgokba.
Attól még nem jobb, ha tüntetően otthagy, amikor cigizek a szomszéd cégtől egy pasival, aki koslat utánam.
Attól még eszembejut, mi mindent mondott, és milyen boldognak tűnt...
(Háhá, most hívott, hogy madjam az új kolléganőt, mert nem tudják, milyen füzetet hozzanak neki. Tudta, hogy én veszem fel a telefont, és hogy szar lesz nekem. Nem is pitiáner... de attól még nem jobb nekem.)

Mindenki együtt ebédel, csak én dolgozgatok... jaj, de szar!

Ma láttam légikísérő hirdetést. Csak alsó korhatár van, s noha nincsenek illúzióim, elküldöm az önéletrajzom. Ha nem estem volna az utóbbi időben eleget pofára.
Mégsem merek elmenni. Pénteken lesz. De most valahogy rajta vagyok a témán. Mantrázom, hogy jó nő vagyok, szexy - ha már ezt hazudták, azért is igaz lesz.

2013. január 6., vasárnap

Berlioz: Trójaiak

MET HD közvetítés, Uránia Mozi

www.nytimes.com
Teljesen ismeretlen opera, egyáltalán, Berliozt, mint operaszerzőt nem tudom hova tenni, pedig láttam a Faust elkárhozását, nagyon tetszett, és egyszer koncertszerű előadásban a a Benedek és Beatrix-ot, és az sem volt uncsi.
A trójai eposz, amely Aeneas útját követi, izgalmas kihívásnak éreztem - mondják, itt csúcsosodott ki a mester elképzelése az énekes színházról. Az est háziasszonya, Joyce DiDonato - aki ezúttal nem nagyon mórikálta magát - nem felejtette el megemlíteni, hogy a monumentalitása miatt kevés operaházban tudják színre vinni, na de a MET-ben... És ez tény, a kórus 110 emberből állt + statiszták, táncosok, valami 15 szólista volt - ehhez csakugyan rengeteg pénz kell, és hát hol másutt ne lenne, mit a világ  - na jó, a Scalával holtversenyben - első operaházában?
Előadás előtt próbáltam utánaolvasgatni, van is a MET honlapján egy interjú a rendezőnővel, valamint Deborah Voighttal és Susan Grahammel. Arról írnak, hogy ezek a nők itt igazi népvezérként jelennek meg, ami ritkaság az operákban, mert - naná! - a férfiaknak van fenntartva. Míg Cassandra a kevés józanul ítélő (a történetben persze látnoki képességű) emberek közé tartozik a görögök által gyanúsan hirtelen elhagyott Trójában, addig Didon egy békés, együttműködésre és munkára (nem az orbáni értelemben) épülő országot épít - nem is sikertelenül. Nos, a cikkben olyan nőalakokat hoznak említenek, mint Hillary Clinton, Indira Ghandi vagy Eva Peron - nők, akikben bíztak, és akik a maguk módján ezzel nem éltek vissza. (Én Cassandrára hazai - sokszor leugatott - politikus nőket is tudnék mondani.)
Az öt órás opera cselekménye meglehetősen szaggatott - és nekem bevallom unalmas - volt. Berlioz nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos szinfóniákat ne komponáljon a jelenetek közé. Ezeket a trójai képben még próbálta balettel, néma játékkal, mozi-szerű tömegjelenetekkel érdekessé tenni, de a karthagói rész tele volt balettel, és igen untam. Így aztán minden szörnyen darabosra sikeredett - mondjuk nem is értem, miért nem húztak belőle. A Faustból bezzeg kivették a Walpurgis jelenetet.
Deborah Voight Cassandrája leginkább egy hibbant jósnőre emlékeztettek- kb. Berlioz idejében lehettek az énekesnőknek ilyen manírjai - de én egy okos királylányt vártam volna, aki finoman, de logikusan interpretált jelekből sejti az eljövendőket. Coroebus alakítója, Dwayne Croft már sokkal hitelesebb volt.
A Trójából kereket oldó Aeneast Bryan Hymel énekelte, és mondhatom, ő vitte az est pálmáját! Pedig beugró volt, de gyönyörűen énekelt, jó megjelenésű - nem csoda, hogy beleszeretett Didon. Önönmga fontosságáról meggyőződött (á lá "isteni küldetés") férfiú, aki talált indokot (menekíti jó messzire a király kincseit), hogy otthagyja harcoló társait Trójában, aztán meg akar dugni egy szépasszonyt, majd ha már uncsi az egész, nyomasztja a senki által ugyan el nem várt hála, akkor megint lekoccol.
És akkor Didon, akivel azonosulnom kellett volna, de azon kívül, hogy jó rossz kedvem lett, az említett szétdaraboltság miatt nem lehetett. Szóval Karthago királynője (Susan Graham - a szünetben azt nyilatkozta, hogy a szerep az ő Brünhildéje) elvesztette férjét, menekülnie kellett, de sikerült - mint említettem volt - egy sikeres államot létrehoznia, viszont a szerelem, a vágy, a társ hiányzik neki. És akkor végre jön valaki, mindent odadobna, mert tudatára ébred, mennyire nagyon várta azt a valakit. Kezd is a nép elégedetlenkedni! Aeneas megy, Didonnak nincs ereje újrakezdeni, és leszúrja magát. Ezen momentán tényleg könnyeznem kéne, de a 11 óra utáni befejezés - és hát bocs, de nem egy Istenek alkonya volt - inkább az unalmas betétekben előtörő gondolataim miatt vagyok szomorú. Sajnos Graham sem volt 100% hiteles, Voightnál mindenesetre ihletettebb volt.
Szépen énekelt a házibölcs Narbal szerepében Kwangchul Youn, és az Annát megformáló Karen Cargill.
A díszletek meglepően korszerűek voltak a poros karakterekhez képest. Fabio Luisi boldogan vezényelt Berliozt - mint mondotta, nem mindenkinek adatik meg a Trójaiak, és hát itt aztán szól a rendkívüli méretű zenekar!

2013. január 4., péntek

Nem jobb

Kezdem így: alkoholegység 2, cigi 2, karácsonyról maradt saját sütésű rozmaringos keksz 1, nugátkrémes keksz kb. 5, mandulás-cukormázas keksz ~3, vadászzsemle camembert sajttal, rukkolával 1. (de 2 napja alig eszem)

A legrosszabb az, amikor itthon vagyok. Most valahogy már nagyon nem tudom elviselni a kiüresedett házasságomat. A munkahelyi mellőzésre fogom a depresszióm.
Ma bent volt a kolléga is, na csak lássa a tüntetően hűvös képemet, bár nyilván jót nevet magában, hogy az öregasszony hogy bevette. Őszintén szólva persze ezt nem hinném, kicsit kellemetlen neki, de hamar túl lesz rajta. Próbál udvarias lenni, de én csak tőmondatokban válaszolok, és úgy teszek, mintha valami fontosat csinálnék. De túlságosan nem érzi magát rosszul. Én meg egy nyamvadt fél órától teljesen becsavarodtam.
Napok óta alig eszem, cigizek, és ennek egyetlen hozadéka, hogy a szűk ruhák jól állnak, na de minek? Az arcom pocsék, hiába a smink, 8-án 46 leszek... Most nem érzem épp szexi 40-esnek magam. A hajam csak lóg, pedig minden reggel gondosan megcsinálom. És noha az eszem tudja, a szívem néha reméli, hogy csak félreértem, hiszen azt mondta, hogy... Mondjuk azt az eszem sem tudja felfogni, felnőtt ember akkor miért mondta. Bakker, 22 évesen hittem ilyen naívan utoljára, igaz, akkor nem mondták, hogy milyen boldogok attól, amit mondtam. Szóval, hogy miért gondolta meg magát, ha végre hallotta, amit titkon sem remélt. Vagy pedig  a másik verzió: nálam is részegebb volt, és nem tudta, mit beszél. (Viszont még órákig bowlingozott, miután visszament.) Mekkora vén szamár vagyok! Mindig azt mondtam, jaj, csak ilyen nem legyek!
Tegnap este elküldtem a jelentkezésem a skandináv hátterű céghez, az a baj, hogy dec. 21-i hirdetés volt... És vettem egy bokacsizmát. Ma pedig egy pigment foltok elleni krémet, befizettem a villanyszámlát, az önkéntes nyugdíjat és a büntetést (nem elég, hogy a kocsim elszállították decemberben - 25 ezer forint).
Ma a Klub Rádión Alföldi Róberttel beszélgetett Rangos Katalin, majdnem sírtam én is, de főleg mert így át tudom érezni a veszteségét. Meg hát tényleg sajnálom is.
Holnap Trójaiak MET közvetítés.

2013. január 2., szerda

Rossz ómen

VIGYÁZAT! NAGYON SZEMÉLYES DOLGOK VANNAK BENNE!
BUÉK mindenkinek!
Hát nekem hogy kezdődött, az valami katasztrófális, pedig már az év vége sem volt semmi, alig vártam, hogy szabira mehessek.
Hogy én milyen hülye vagyok!
El kell meséljem, bár nem vagyok magamra épp büszke, de talán valamennyire sikerül kiírnom magamból a szomorúságot, mert most úgy érzem, bedilizek mindjárt, de persze a legszörnyűbb az, hogy tartanom kell magam. (Nem nagyon sikerül.)
Szóval az történt, hogy a céges karácsonyi bulin nagyon sokat ittam, vagyis szerintem nem többet, mint mondjuk Olaszországban egy vacsihoz (ott 1 palack könnyű fehér+prosecco előtte), de minden esetre úgy berúgtam, hogy haj! Az egyik kollégám lekísért, hogy fog taxit. Előtte cigiztünk, és dumálgatni kezdtünk. Mondtam, hogy nagyon félek, jön az új csaj, és attól tartok, hogy fokozatosan átadják a munkám neki, ugyanis még augusztusban fizetésemelést kértem. És félek, mert öreg vagyok, elszürkültem, és emlékszem, hogy állították félre a másik kolléganőm, mikor én idekerültem. Erre á, csinos vagy, meg mindenki imád itt, bla, bla, bla... Megemlítettem, hogy régen ő is milyen más volt, mennyit beszéltünk, és sokat segített, de mennyire megváltozott Azt mondta, nincs velem semmi baja, csak én bezártam magam az elefántcsont tornyomba, és egy jégkirálynő vagyok, aki drága ruhákban jár, operába megy, meg utazgat, és ő egy vidéki bunkó, ezzel nem tud versenyezni. És ekkor - nagy alkoholos állapotomban - elmondtam neki azt - ami igaz egyébként - hogy ő az egyetlen férfi, akivel kapcsolatban sajnáltam, hogy 13 évvel (na ezt ilyen pontosan még piásan sem fejtettem ki) idősebb vagyok nála. Mire ő: basszus, ezt csak most mondom. És ez azt jelenti, hogy tetszik nekem? (Igen.) És hogy el tudom képzelni, hogy én vele...? (Igen, el.) Mert hogy ő is, de én elérhetetlen voltam neki, és tudom-e, hányszor kívánt, édes, gyönyörű, izgalmas, kívánatos Melisande. Ilyen jó nő még nem mondta neki soha, hogy tetszik! És tudom-e, hogy mennyire örül ennek. És erre én is örültem, bizony ám! Csak sajnos Londonban valami ismeretlen gyógyszert vettem még hó elején fejfájásra, és utólag láttam a tájékoztatóján, hogy tilos rá alkoholt inni - na, ez a sok pia, hát igen, kidobtam a taccsot - még jó, hogy félre tudtam fordulni. Persze erre is, hogy ugyan már, semmiség ő is ivott (igen, de jobban bírta), és magához ölelt. Na most állapotomnál fogva nem tudom minden ömlengését felidézni, amiket persze ott tényleg boldogan hallgattam, de kérdezte azt is, elvigyen-e iziben valahová. (Hát ilyen állapotban inkább ne, mert reggelig fel nem kelek.) OK, megérti. A máskorról gyanítom szó esett (ezt most jó lenne pontosan tudni, bár végül is tök mindegy). Cirógatta, csókolgatta az arcom, szám - igaz a hányás miatt nem engedtem, hogy megcsókoljon (milyen kár!), az ölembe fúrta az arcát, és láttam, hogy tényleg örül, és én is nagyon örültem. (Ezt már írtam.) Sajnos persze egyre inkább olyan lettem, mint egy rongybaba, a gondolataim nem követték mozdulatok, úgyhogy végül csak leintett egy taxit, és valahogy hazaértem. Igaz megkérdezte, elkísérjen-e, de szumma szummárum, mikor kiszálltam (ja, nem fizettem), alig tudtam bemenni a kapun, nem is tudom, valami szerencse folytán mégis eltaláltam a kódot, különben a detoxban kötök ki, vagy esetleg meg is fagyok. A kaputelefon alatti járdára így is ment egy újabb adag okádék (következő délutánra szedtem magam össze, hogy egy palack vizet odaöntsek, szerencsére nem fagyott még), de bent voltam a lakásban. Másnap aztán olyan macskajaj, mint soha! Aztán kezdtek visszajönni a dolgok, és karácsonyra már valami lila ködszerűségben éltem, szerintem csak úgy ragyogtam, azon kaptam magam, hogy az utcán mosolyogva megyek, aztán úrrá lett a bizonytalanság, és kételkedni kezdtem abban, amit saját szememmel láttam. Szilveszterkor küldtem egy semleges buék üzenetet és odabiggyesztettem svédül egy "milliószor csókollak" mondatot is, nehogy illetéktelenek olvassák, google fordító is van a világon ugye. A válasz, hát az aztán elég világossá tette a dolgok állását: mi is kívánunk nektek. Egyes első az egyes másodiknak, ő meg többes első többes másodiknak. Aha! De persze attól még reménykedtem, pedig kínok kínját álltam ki, képzelhetitek! Ma reggel aztán mintha mi sem történt volna, és éreztem, nem azért, mert itt a fél iroda. Ráadásul megjött az új csaj, sürögnek-forognak körülötte (ő is, persze tény, hogy tényleg mindenkivel segítőkész), a csaj vagy 15 évvel fiatalabb nálam, és jobban néz ki, mint az interjúról emlékszem, pedig én választhattam a jelöltek közül. (Amúgy szimpatikus, kedves lány.) Teljesen padlón vagyok, hogy így átbasztak, én a legmélyebb érzéseim tártam fel, őszinte voltam részegen is, és nagyon sebezhető. És persze semmi magyarázat, hogy bocsi, vagy hogy piás volt, és csupán kanos, és félreértettem. Pedig hát tényleg, egy érdeklődő telefon nem volt, hogy hazaértem-e, vagy boldog karácsonyt, semmi.
A legszarabb, hogy persze ezt senkinek sem mondhatom el, noha jó lenne Brigitte Jones mintájára búfelejteni, de nem. Mielőtt beszálltam a taxiba, megeskettem, hogy minden köztünk marad, a hányás is - sajnos pedig férfi létére nagyon könnyen eljár a szája. Az hiányzik, hogy még mások is tudjanak róla! Most, hogy írom, kezdek aggódni.
Ma még semmit nem ettem, két korty vizet ittam, ellenben 4 cigit szívtam, ráadásul a menzim is megjött. És nagyon félek.
Sürgősen állás után kell nézni, találtam is egy "skandináv hátterű cég" hirdetést, az önéletrajzom már aktualizáltam. Kár, hogy még azt sem válaszolhatom, mint Brigitte Jones arra a kérdésre, miért akar munkahelyet változtatni, hogy "dugtam a főnökömmel" (nem a főnököm, viszont a főnök kedvence) - legalább ez az élmény lenne meg. Mert folyton parancsolnom kell magamnak szilveszter délután óta, hogy nem gondolni arra a szerda éjszakára, pedig nagyon szép volt!!! Most múlik... de mi minden! Komolyan a földet kaparom, és én barom állat még mindig valahol reménykedem, hogy legalább magyarázatot ad, pedig az eszem tudja, hogy azt leshetem.
Elnézést az olvasóimtól, biztos nagyot csalódtak bennem, de ez is én vagyok.