2013. december 30., hétfő

Buenos Aires, 1-2 nap

Reggel kakaszóra ébredek. Hát de vicces! megnézem a telefonom, magyar idő szerint van beállítva, gyorsan levonok mínusz ötöt, megállapítom, nincs még késő. Jól esne egy kávé, no meg szemben van egy pékség - veszélyes, most, hogy úgy nézek ki, mint egy modell. (OK, 40+ modell - mit bámultok, van ilyen, csak nem a világ eme részén, mármint Kelet-Eu-ban!)
Bekapcsolom a TV-t, keresnék valami reggeli hírműsort, ahol folyamatosan ki van írva az idő, csak a félreértés elkerülése végett. Az idegenvezető 11-re jön. Már minden csatornán sorozatokat vagy teleshopot adnak. Végül a Rural TV marhaárverés közvetítésén látok pontos ídőt a sarokban kirakva. Kinézek a francia erkélyen,elég forgalmas az utca, de szerencsére egyirányú. Alattam egy lila virágba borult jacaranda fa ontja illatát. Nem tudom megítélni, milyen idő várható, felveszem a mustár színű skinny farmerem (Látomás) egy piros spagettipántos toppal (Newhouse), és egyelőre rá a sötétkék garbóm - ebben még vékonyabbnak nézek ki, és különlegessé teszi az arcom. Cipőnek felveszem az Oxfordot. Ehhez jöhet a WAMP-on vás,árolt piros árnyalatú üveggyűrűm, vörös Chanel rúzs - ennyit az első nap stylingjáról. Írok skypon a fiamnak, a könyvespolcról leszedek egy spanyol nyelvkönyvet, olvasgatom az utikönyvet, beikszelem, mit akarok feltétlen látni. Időm lesz! Kint a teraszon - ami a hátsó udvarra néz - elszívok egy cigit. Tetők sűrűje előttem - izgalmasnak néz ki, mondogatom is magamnak, hogy igen, itt vagyok, itt vagyok! Sikerült, mindenki más bekaphatja!
Végül egy óra késéssel megjön vezetőm - mondjuk napi 100 USD-ért nem nagyon tetszik, hogy ennyit késett,de jelezte skypon, hogy nagy a dugóba került. 
Meghívtam a ház földszintjén található bárba, aztán uccu neki! 
Elsőként irány a szomszédos barrio, a Boca. Leparkolunk és kimegyünk a Riachuelo partjára. Hát tiszta mocsok. Dél-amerikai feeling. Gyalog sétálunk a híres Caminitoig. Kérem, hogy fényképezzen le a színesre festett sarokház előtt. A színes bádog és fa épületek története közismert: azért ilyen tarka-barka minden, mert az itt élő hajógyári munkások lopott festékkel mázolták be a házaikat - mikor milyet tudtak épp szerezni. Itt kószáltunk, hál'istennek még viszonylag kevés volt a túrista, de a szuvenír festők így is kipakoltak, ahová csak tudtak. Néhány utcai tangós, bár, turista kacat árusító boltok, stake éttermek. Kéretem, vigyen beljebb is - hát az idegenforgalmi övezetet elhagyva kezdett szürreálissá válni a környék. Megnéztük még a La Bombonierát - a Boca Juniors stadionját (nem mentünk be), koszos, pisi szagú. Előtte az utcán a csapat hírességeinek betonba öntött lábnyoma, Maradonáét laposra taposták - egyszerűen nem maradt belőle semmi! Bementünk még egy tipikus környékbeli házba - ennek az egyik udvari lakását bemutatták, úgy, hogy a külső falait üveggel helyettesítették. Kezdett meleg lenni. Visszaindulunk az autóhoz.





Hamarosan a Microcentroban voltunk, itt  bementünk a Plaza de Mayo-n található Catedralba - Buenos Aires legnagyobb székesegyháza, itt működött Ferenc pápa érsek korában. Már 1580-ban is állt egy templom a helyén, jelenlegi klasszicista homlokzatát a XIX. század elején építették. Az egyik mellék kápolnában van a függetlenségi harcok vezetőjének, San Martin tábornoknak a sírboltja.
A következő állomás az előkelő Recoleta-negyed. Itt található Buenos Aires egyik leghíresebb temetője, itt nyugszik pl. Evita is a Duarte család sírboltjában. A temető a világörökség része, Szicíliában láttam ilyet, de csak kívülről: igazi kriptaváros. Úgy temetkeznek, hogy a frissen elhunyt a felső "polcra" kerül, és amint követi valaki, eggyel lejjebb teszik, és a legalsót porrá törik, mert őt nagy valószínűséggel már senki személyesen nem ismerte...


Bementünk még a temető szomszédságában lévő jezsuita kolostorba, azután elmentünk egy ügyvédhez - szívesen beleegyeztem, legalább láttam valamennyit az igazi argentin hétköznapokból.
Innen Puerto Maderoba vezetett az utunk - ez egy revitalizált ipari negyed, ahol jellemzően dokkok, raktárak, malmok voltak. Ezeket részben felújították, részben új ingatlanokat húztak fel: egy szó mint száz, nagyon posh környék lett, állítólag a legmagasabb négyzetméter árakkal. Tetszett, de azért annyira nem láttam nagy számnak...

Viszont innen az idegenvezető haverjával találkoztunk, ki tudja, a város mely részén, jó sokat vártunk rá, utána a barát kocsijában beszéltek, csak sejtem, hogy valami kábítószert adtak-vettek. A "mi" kocsinkak dőlve cigiztem, és fáradt meg türelmetlen voltam. Csak az villanyozott fel, hogy az illetőnek tetszettem, elmenet szórta a puszikat, na meg ahogy végigmért...! ("Me gustas!") Hát igen, az utóbbi időben tényleg jól nézek ki... Még egy kávé egy benzinkútnál, de már mennék "haza" a Chacabucco utcába. De ez a pillanat is elérkezik, igaz, jó későre jár már.
Másnap is késik az idegenvezető (továbbiakban iv.), amit eléggé zokon veszek, de aztán megérkezik, és mondja, hogy ma gyalogosan elmegyünk ide-oda, megmutatja, hogyan kell a várost "használni". Kimegyünk az Independencia sugárútra, onnan az Independencia metróállomásig. Útközben felfedezek egy internet kávézót (ahol nem lehet kávét venni). Szép spanyol stílusú csempékkel van kirakva a lejárata.

Elmegyünk a Retiro pályaudvarig, szerzünk feltöltős bérletet (elvileg csak helyieknek jár), figyelmeztet, hogy viselkedjek koldusokkal, meg egy-két zsebtolvaj trükkre. És mindenek előtt: tegyek úgy, mintha helyi lennék. Ezt egyébként több útikönyv is ajánlja. (Egy-két nap múlva gond nélkül megy kék szemszínem, világos barna hajam és testmagasságom ellenére.) Na itt van aztán nem kevés rossz arc, szorítom is a táskám rendesen. Amúgy nyűgös vagyok. Talán most jön ki rajtam az időeltolódás?
A pályaudvarral szemben van a Torre de los Ingleses, olyan, mintha egy brit kisváros főteréről hozták volna ide, valójában az itt letelepedett angolok építették, és a falklandi háború után át is keresztelték Torre Monumentalra, szép klinker téglával kirakott, fehér sisakos óratorony.
Innen, ha átkelünk az Avenida del Libertadoron (ez része az Alaszkától Tűzföldig futó pánamerikai autópályának), a Plaza San Martinra érünk. Ez egy csinos, árnyas, párizsi stílusú tér, igazából egy nagy park, elegáns art nouveau középületek veszik körül, mégis szomorúvá teszi a Monumento a los Caídos en Malvinas - azaz a falklandi háborúban elesettek emlékműve. Hiába állt őrt két szép hegyivadász a tűző napsütésben, elszontyolodtam a sok nevet olvasván - alig voltak idősebbek a fiamnál! Mindezt ráadásul egy zsebkendőnyi területért, de főleg, hogy ezt a nevetséges, zsebkendőnyi területet egy hanyatló diktatúra trófeaként mutogathassa. Ezért aztán semmi sem volt drága, az angolok meg ugrottak, mint kutya a gumicsontra!

Így aztán, amikor a Calle Floridába értünk (itteni Váci utca), nyűgös és rosszkedvű voltam. Iv. rávett, hogy üljünk be egy kávéra, de bedobtam a reggeli késésért a durcit, ráadásul többször elment a mosdóba, míg ott ültünk, majdnem biztos vagyok benne, hogy valami extasi-szerűséget vett magához, amit az előző napi taxistól szerzett be. Elkérte a napi díját is, hogy itt beválthassa - ugyanis igen rosszul váltanak a bankok, hivatalos átváltó helyek, viszont a dollár - mint nálunk 15 éve - nagyon keresett, a folyamatos infláció miatt, és nehéz hozzájutni. Kell-e mondjam, hogy jól ismerte a pénzváltókat, be is vitt valami gyanús helyre, de én inkább kint ácsorogtam az utcán, qrva mérgesen. Az igazsághoz tartozik, hogy ő viszont szintén jó áron adott nekem pezót. Ja, meg amúgy tök jó fej volt, de kicsit viszont link, én meg nyűgös, így hát akkor épp a pokolba kívántam.
Következett Buenos Aires híres operaháza, a Teatro Colón. Hatalmas opera, vezetéssel lehet megtekintgeni. A séta nem nagy szám, bár ne feledjük, szezon van, a épp egy ősbemutató próbája zajlik, erre jegyet is veszek. Sajnos a tartózkodásom alatt - lévén staggione rendszer - csak ez van műsoron. Na de ilyet máshol nem igen látok.


Innen megtekintjük testközelből az Obeliscot a Plaza de la Repúblicán (Avenida 9 de Julio és a Corrientes kereszteződése).


Nem nagy szám, inkább a Július 9 sugárút az izgalmas: mint ilyen, a világ leszélesebb utcája, egyes helyeken 12 sávos, 3 hosszanti füves rész osztja fel. Középen gyorsított buszok (collectivok) részére alakítottak ki sávokat. Itt szálltunk egy buszra fel, és Oncébe mentünk - ez egy Józsefváros-szerű kerület, közel a Microcentrohoz, és jeleztem, hogy szeretném látni, mert tudtommal nem egy turista látványosság. Na itt beültünk kávézni - minő véletlen? Hát nem, iv-nek erre vót dolga. Beszélt egy fószerrel, akinek az üzletét meg akarta venni, vagy ki akarta bélelni, mindegy, leszarom, megint az én időm/energiám bánta. Ja, de én akartam Oncét látni. Ehem! Már nagyon minden mindegy volt. Szerencsére a fószernek tetszettem, mondta iv-nek, hogy adja meg a telefonszámát nekem. Röhögtünk, hogy mit szólna, ha felhívnám. Elmenet nagyokat kacsintgatott, és hát persze nekem tényleg tetszett, hogy tetszem. Mindegy, még meg akarom említeni a Puyerridon utcát, ami egy hatalmas kínai piac, szaharabbnál szaharabb árukkal, olyan, mint a Nagykörút a 90-es évek elején, kipakolva minden gagyi, olcsó, de rettenet, tömeg van, és nekem ott semmi keresnivalóm.
Na aznapra jutott még egy kedves látványosság: a Café Tortoni a Pellegrini utcában, ez BA legpatinásabb kávéháza, az itteni Sacher vagy Florian. Kint sor áll, csak akkor lehet bemenni, ha kijön valaki.
Gyönyörű, gazdagon díszített cukrászda, egykor idejárt Buenos Aires értelmisége, rengeteg skicc, festmény, autogramm díszíti a falakat, színes üvegek, plakátok, filetadók (jellegzetes buenos airesi kurzív írás). Az egyik kiállítóteremnek berendezett helyiségben egy tablón a világ híres kávéházai vannak; köztük a mi New Yorkunk. Hah!




Ittam egy forró csokit. Különös, de nagyon finom íze volt, nem sűrű, de mégis autentikusnak tűnt. (60 pezót kostált!) Na itt még iv. rámtukmált egy tangó showt (szerintem jutalékot kapott érte, 100 peso volt - végül is nem drága, de kicsit sem érdekeltek az ilyen bepalizós programok.)
Innen végre haza, gyalogosan. (Azt nem is modtam,hogy az utcák itt nagyon hosszúak: kb. olyanok, mint nálunk az Üllői út.)
Végre egyedül a Chacabucco utcában!

Nincsenek megjegyzések: