Buenos Aires 6-7. nap

Reggel mérhetetlenül elégedett voltam: az esti programom után már nem féltem a várostól!
Mivel ezen a napon látogatható a Casa Rosada - az elnöki palota - méghozzá ingyér, úgy döntöttem, a délelőttöt erre a látogatásra szánom.

Hajnalban esett, és kora-délutánig borús volt az idő. Szóval a Casa Rosada (vagyis rózsaszín ház) talán a legismertebb buenos aires-i épület: a Plaza de Mayora néző erkélyéről mondta Evita híres beszédét, amit a musical révén Don't cry for me Argentina-ként ismerünk - azt hiszem amikor visszautasította az alelnöki posztot, valami egyezség értelmében, amely Perón és ellenlábasai között született.
Szóval: az épület helyén a gyarmati időkben is egy folyóparti erődítmény állott, persze a sok feltöltésnek köszönhetően a folyó immáron vagy egy kilométerre folydogál. Az építkezést 1862-ben kezdték építeni, Sarmiento elnöksége alatt, de leghíresebb dolgozója kétségtelenül Eva Perón volt. 1955-ben a haditengerészet lövedékei záporoztak rá, ekkor távolították el hivatalából Juan Perónt.
Most vezetéssel tekinthető meg. Az előcsarnokban jeles latin-amerikai történelem jeles alakjainak portréi - Argentína függetlenségének 200. évfordulója alkalmával adományozták a kontinens országainak vezetői. Mindegyik alatt szépen, hogy ki adta (pl. Hugo Chávez), és kit ábrázol, ki volt az illető. Utána kijut az ember a patioba - ez egy gyönyörű, színes kövekkel lerakott, szökőkutas belső udvar . és ott az egyik folyosó ajtajánál lesz egy kis asztal, ahol ellenőrző sorszámtömbből adnak egy számot, és majd ha kiabálják, hogy mondjuk cuatro!, akkor akinek négyese van, az beáll a gyülekező sorba, és aztán mehet. Nem is ósdi, mi? :)

Odabent persze pazar minden, viszont nagyon tetszett, hogy külön termet szenteltek a nőknek, a fehérkendős asszonyoktól Ocampoig, na és persze a mostani elnökasszonyik, Christina Fernandez-Kirschnerig. (Őt egy fehérkendős asszonyokat ábrázoló - elég naiv stílusú - festményen is felismerhetjük: rajta nincs kendő, de ott van azért! :) ) Láthatók Evita dlogozószobái, ki lehet menni az erkélyre, ahonnan beszélt, és ahonnan a világbajnok focicsapat élén Maradona is megjelent az ünneplők előtt, bevittek bennünket a terembe, ahol a fontos szerződéseket aláírják.

Végezvén még mindig hűvös van, az eső sem száradt fel teljesen. Elindulok a téren, látom, az egyik utcában árusok sorakoznak. Nézzünk csak el arra! Néhány méter után rájöttem, hogy a Defensán vagyok, ahol a vasárnapi kézműves vásár van, ami olyasmi, mint nálunk a WAMP, persze sokkal hígabb, de ennek ellenére kevés gagyit láttam - de azért persze akadt az is. A délutánt éppen erre akartam szánni, de meglepődtem, hogy a Defensa a Plaza de Mayoig tart... persze, itt ez normál utcahossz, a nagy sugárutak, mint pl. a Córdoba, Independencia, Rivadavia, Corrientes, stb. elképesztően hosszúak. Nagyon fellelkesültem - hát még amikor láttam, hogy egy csomó tervezői üzlet is nyitva. Ráadásul az utca keresztül megy a Monserrat kerületen, be lehetett kukkantani a kis utcákba, régi, kockaköves utcákba, aztán a Calle Chile után elérte fatornyos ideiglenes hazám, a San Telmo kerületet.

Az árusok között megtaláltam Telmát, akitől az Etsy-n rendeltem még 2012-ben egy tunikát. Megszólítottam, és emlékezett rám!
Mivel kevés készpénz volt nálam, hazaugrottam, előtte az Independencián lévő Carrefourban vásároltam némi kaját, otthon megebédeltem, aztán ismét belevetettem magam a forgatagba, és késő délutánig ott időztem.

Zárásképpen pedig megittam egy pohár Malbecet az egyik bár teraszán - isten királyság volt!

Hétfőn délelőtt tangó cipő vadászatba kezdtem. Mivel a San Telmo kerület amolyan tangó fellegvárnak számít, több üzlet is kiszolgálja a rengeteg turistát. Én a Bolivar utcai Liber-Tangoba mentem, és meg is vettem egy szép cipőt - nem túl olcsón, viszont nagyon szép! A boltban a lábamra segítették - ez eléggé zavart, mert ez számomra nem elvárás egy eladótól. Beszélt hozzám spanyolul, érdeklődött budapesti milongákról (ezt megértettem), és a végén adott egy újságot, amelyben több száz milonga helyszín, tangó kurzus, üzlet, zenekar, stb. címe volt. Ezután megkerestem a Perun található Buenos Ayres Clubot, hogy este ne kelljen a sötétben keresgélnem. Ez a szomszéd utca, csak az Independencia túloldala. Elmentem még a Suipachára - úgy tűnt, ez amolyan tangó kellékes utca a Microcentroban, úgyhogy ezen a napon az üzletekben grasszáltam, és persze a környéket is szemügyre vettem. Nyüzsgő, európaias környék, zömmel a közeli irodákban dolgozók lepték el a negyedet.
Aztán nekiálltam készülődni. Úgy döntöttem, nem öltözök ki, turistásra veszem a figurát, tudják, hányadán kell állni velem! De igen jól sikerült a styling!
Milonga előtt órát is adtak, tehát aszerint érkeztem. Kicsit korán, úgyhogy kint kellett várakozzak, itt beszédbe elegyedtem egy német nővel, aki volt olyan kedves, és meginvitált az általa foglalt asztalhoz. (Milyen jó! Mert én erre nem is gondoltam!)
Hát várakozás felett jól sikerült az este! :) Már a gyakorlásnál is rengetegen odajöttek, hogy párom legyenek - többek között S. is, akit már a bejáratnál beszélgetve is észrevettem, de akkor ellenszenves volt. Azt láttam, hogy ő - és még mások is - nem tanulni jöttek, hanem szerintem a külföldi nők miatt, akik nyilván nagyon hálásak lesznek, hogy táncoltatják őket, és így könnyebb lesz felcsípni. Már itt észrevettem, hogy az argentin férfiak magabiztosan vezetnek, határozottan, de maximálisan rád figyelve. Nem úgy a külföldiek! Ők folyamatosan bizonyítani akartak. Erőszakosan vezettek, és türelmetlenül javítottak.
Aztán amikor a milonga elkezdődött, S. egyszer csak az asztalunknál termett, és vitt is táncolni. A tangóban ugye a párok mindig egy-egy tandát - több számból álló blokkot - táncolnak végig, viszont utána le kell tenni mindenképpen a partnert. S. beszélt hozzám folyamatosan - spanyolul, persze, hogy más nyelven nem beszélt. Azaz egyszer csak közölte, hogy you - como se dice... - beautiful! Igazán kedves volt! És hogy ölelt! Meg persze dícsért: muy bien! Na gondoltam, te sem teketóriázol sokat. A végén szépen megköszöntem a táncot, addigra az asztalnál ült egy másik  - szép szőke, fiatal - német nő. De jött egy őszes elegáns férfi, és engem hívott. (Semmi cabeceo - szemmel felkérés.) Angolul, franciául ő sem, viszont olaszul igen - annyit megértettem, hogy Buenos Airesben nagy olasz közösség él (ezt tudtam), és olaszul viszont tud. Áááá - godoltam - az jó, az operákból talán ragadt rám annyi, hogy szót értsünk! Ő is nagyon jól táncolt, akárcsak S. Nem sokára koncert kezdődött, és csak néhányan maradtak a parkettán - akik a tangó nuevo verzióját táncolták. Ki is szúrtam egy középkorú párt  -gondoltam is, milyen szépek, nálunk ilyet ritkán lehet látni. Hallgattam a koncertet, mondom, kevesen táncoltak, mígnem ez a pasas odajött, hogy megyek-e? Hát gondoltam, mostanra csak a vak nem látta, hogy kezdő vagyok, ő tudja, mit csinál! Ő már kicsit beszélt angolul, mondta is, hogy egy újabb felelőtlen lány vagyok, aki spanyol tudás nélkül érkezik Buenos Airesbe. Kezdetben egyedül voltunk a parketten, de pillanatok alatt elfeledkeztem erről, és volt olyan, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, csak követtem! Hát ilyen ez a tangó - tettem, amit kértek, mert megbíztam a vezetőben! És ez nagyon jó érzés! Ráadásul jó hosszú volt a tanda!
A következő sajnos egy ott élő külföldi, fiatal, jóllakott napközis képű pasi kért fel - nem volt hajlandó elárulni, honnan származik - szerintem ausztrál, vagy ír volt. De lehet, hogy angol. Ő viszont tisztában volt a magyar lányok rossz hírével, közölte is velem, hogy minden nő kalandot keresni jön ide. (Ez mondjuk igaz.) Erőszakosan táncolt, nem is tudtam követni rendesen - bezzeg az előző argentinok! Meg is jegyezte, hogy biztos szívesebben táncolnék egy argentinnel. (Igen!) Végül meghívott egy italra - hál'isten már megtapasztaltam, milyen erősek az argentin borok, úgyhogy épp csak kortyolgattam, végül mondtam neki, hogy nem hinném, hogy engem keres. Szerencsére ezt tudomásul is vette - akadt ott még elég középkorú nő, akinek elege volt a korábbi életéből! Vissza is mentem az asztalomhoz, de sajnos a német csaj menni készült, és gondoltam jobb, ha én is lépek, így is elmúlt már éjfél. Jó darabig együtt mentünk, mondjuk ez 5 perc volt gyalog, aztán elköszöntünk egymástól. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a környék - rengetegen voltak az utcán hazafelé tartók, kutyasétáltatók, na jó, guberálók is. Elégedetten tértem nyugovóra, és S. ölelésére gondoltam.

Buenos Aires 4-5. nap

Elkezdem önálló Buenos airesi életem. Mindjárt a szemközti pékségben. Aztán gondosan megtervezem az utam, magamhoz veszek egy adag pesot, az iv. útmutatása alapján szétosztom 3 különböző helyre. Bankkártya otthon marad. No, akkor mai nap legyen Recoleta - jó módú környék és sok látnivaló is van. Nem elfeledni: tégy úgy, mint egy helyi. Tehát térképet például nem elővenni (ezzel később nem foglalkoztam), pirosnál - ha nem jön autó - átmenni (valahol nincs lámpa, viszont az autóknak van, ha állnak, szabad a pálya...), metróban nem tanácstalannak lenni (egy hét múlva ezen sem paráztam). Első akadályt vettem, eljutottam - átszállással - a kívánt állomásra, és meg akartam keresni a XUl Solar múzeumot, de első körben nem sikerült meglelnem. Így volt egy hosszú sétám a Pueyrredonon végig a Libertadorig. Átvágtam a Plaza Francián - jócskán sütött már a nap, pont dél körül járt - és bementem a Palais de Glace épületébe - megváltás volt a hűvös. Ez egy francia stílusú szecessziós kör alakú épület, eredetileg - mint a neve is jelzi - korcsolyapálya volt benne, de később, ahogy csökkent a népszerűsége, átalakult bálteremmé, manapság pedig kortárs kiállítások vannak benne. Díjmentes a belépés, megnéztem hát - nem mintha elzárkóznék a kortárs művészektől, de én főleg a belsejére voltam kíváncsi. Legjobban egy óriási gombolyag tetszett. Eddigre már persze majd megszakadtam a táskám súlya alatt. A fényképezőgép nehéz, de az útikönyv is, viszont mindegyik kell.
Innen átkoccoltam a tér másik oldalára - ami nem ám olyan egyszerű, mert iszonyat nagy (meghitt terekből kevés van BA-ben), és több lámpás átkelőnél meg kellett állnom. (Napsütés!) A szépművészeti múzeumba akartam bemenni. (Itt sem kell bélölődíjat fizetni.) Elsősorban argentin művészek munkáit állították ki a XVIII. századi művektől kezdve, de vannak ókori keleti, illetve pre-koloniális tárgyak is. A gyűjtemény alapja José Prudencio de Guerrico és Adriano Rossi adománya volt. Nekem legjobban a régi argentin hétköznapokat ábrázoló festmények tetszettek, ezek mindig sokat elárulnak egy nép történelméről, még ha nem is jegyzik a világ művészettörténeti könyveiben. Meglepően sok francia impresszionista képet is láttam, és persze Xul Solart. Az emeleten egy képregényrajzoló munkásságát mutatták be - érdekes volt, de nyomták be veszettül a klímát, úgyhogy igyekeztem gyorsan végezni. Rendesen húzott is a táska súlya, és enni sem igen ettem. (A gyaloglástól égett a zsír - nem is ültem le indulás óta.)
Ismét keresztül a Libertadoron, át a Plaza Francián és a Plaza Mitrén - ezek egymásba érő, parkos terek (de nem valami árnyasak), és az Agüerot elérve a Nemzeti Könyvtárnál kötöttem ki. Nekem tetszett a kissé szocialista, kissé skandináv stílusú épület, az útikönyv szerint ronda - én semmiképp nem nevezném annak. Tömör beton építmény, szigorú struktúrákkal, un. brutalista stílusban tervezték 1961-ben, 1971-ben kezdték építeni, végül 1992-ben adták át - szóval jó sokáig tartott a projekt megvalósulása! Van előtte egy pici park, ahova Evita posztereket raktak ki. (Az épület az egykori házuk helyén áll.)

Elindulok visszafelé, az Avenida Santa Fee irányába, de még egy kísérletet teszek a Xul Solar gyűjtemény megtalálására - és igen, sikerült! Ott bolyongtam délelőtt is, néhány méterre tőle! (Volt már ilyen.) Xul Solarról a Living in Argentina albumban olvastam először, tetszett a bemutatott háza, amely igazi szalonként működött a XX. század középső évtizedeiben. Furcsa, excentrikus figura lehetett. A festményei nekem kicsit Chagall, kicsit Dali, kicsit Csontváry, eléggé Klee, és szerintem az összes izmusban próbálgatta magát. De készített szobrokat, verseket írt és művészet-filozófiai könyveket, társasjátékokat szerkesztett és saját nyelvet talált ki. Sajnos a lakószobákba nem lehetett bemenni, pedig amikor egy ilyen kreatív ember egykori otthonában nézelődöm, mindig úgy érzem, hogy én is feltöltődöm kreatív energiával. De a képei is nagyon tetszettek. Fáradtan szálltam metróra, visszafelé még beszereztem egy kis avokádót meg némi péksüteményt - ezúttal a Piedras/Independencia sarki pékségben. Már sötét volt, és az útikönyvek az "Egyedül utazó nők" pont alatt azt tanácsolták, hogy ismeretlen helyen sötétben: ne! El is kavartam, véletlenül a Piedrason mentem vissza, és megrémültem, hogy most elvesztettem az utat. De semmi baj, kimentem az Independenciára, és innen tudtam, hogy az én utcámnak a sarkán egy hentes kell legyen. Még egy kioskoban (pici, éjjel-nappali boltok) vettem egy üveg Malbecet, aztán odahaza voltam. Ittam néhány pohár bort az egyik antik, metszett üveg pohárból, tettem-vettem még, fürödtem, olvastam és szundi.
Másnap fejfájással ébredtem - macskajaj volt, de kit érdekelt. Persze így jól elment a délelőtt. Lementem a pékségbe, de elkövettem azt a luxust, hogy egész álló nap szinte semmit nem csináltam. Még a környéken mászkáltam picit (megnéztem, mi van az Independencia túloldalán, próbáltam megtalálni a hétfői milonga helyszínt a Perú-n), és aludtam, meg szahar kedvem volt, de megengedtem magamnak ezt is: végre nem kellett viselkednem, tartani magam. Persze az sem tett jót a hangulatomnak, hogy iv. megvetette velem a Café Tortoni tangó showjára a jegyet, pedig engem milonga érdekelt, ahol én táncolhatok. Biztos jutalékot kapott érte. És az bizony este fél 11-kor kezdődött - vagyis sötétben, taxit kell fogjak, félek, hogy átvernek, kirabolnak, megerőszakolnak. Plusz a turista lehúzó műsor sem érdekel. Azt sem tudom, mit vegyek fel. Végül nem bonyolítom túl a dolgot: mustár színű skiny farmer, sötétkék garbó, nepáli stóla, azt uccu neki. Előtte még a TV-ben a zürichi Macbethet néztem, Thomas Hampsonnal a címszerepben. Íme néhány kép a Chacabucco utcai otthonomról.
Elsőként a google térkép műhold felvételét. Jól kivehető rajta a beépített grillező, de igazából az a külseje volt valami sufni szerűségnek. :)

Ez pedig a belső udvar. Tipikus koloniál stílusú városi ház: elől, a homlokzati részen az előkelőbb lakások pl. az enyém!), a keskeny udvarban pedig a cselédlakások, vagy inkább a szegényebb bérlők otthonai. Ugye hasonlít a mi gangos bérházainkhoz?

Aztán indulás, setét van már, ki az independenciára, de a metró szerencsére jár még, de már kevesen utaznak rajta. A Lima állomáson, ahol át kellett szálljak, odajött hozzám egy asszonyság, valamit kérdezett, nekem meg eszembe jutott, hogy nem szabad lássák, hogy idegen vagyok, és rávágtam válaszul egy "Si!"-t, aztán látva zavarom, odament máshoz, és ő is igent mondott (vagyis eldöntendő kérdést tett fel a nő) - ezt megúsztam! Kiérve az Avenida de Majo-n sokan mászkáltak, azt is láttam, hogy rengeteg a taxi, tehát nem kell hívatnom senkivel. Egészében nem tűnt olyan vészesnek ilyen későn sem a város.
Az ajtóban igen udvariasan engedtek be, aztán leültettek három brazil csaj asztalához, mindjárt a színpad mellett. A show maga gagyi volt, egy erőszakos banya énekelt, néhány öreg zenélt (azok jók voltak), és egy nagyon fiatal táncos pár táncolt egy keveset, de főleg a néni énekelt. (50 körüli nő, picit molett, de elegáns, a stílusa, ahogy erőltetetten kommunikált a közönséggel, viszont nem jött be nekem.) Aztán hál'isten vége lett, kb. egy órás volt, senkinek nem ajánlom, ha ilyen programot keres valaki, menjen inkább Puerto Maderoba - mondjuk az jóval drágább. A Tortoniban meg igyon csokoládét.
Kimenet hamar elkaptam egy Radio Taxit (ezt iv. kötötte a lelkemre, mert jellemzően nem húznak le), és mivel nem volt messze az apartmanomtól, hamar otthon voltam, át sem vágott. (Vicces volt, hogy a rádiójából Nena 99 Luftballon száma szólt, igen, itt Buenos Airesben - eszembe jutott a középiskolás korom. Vajon melyik osztálytársam engedheti meg magának, hogy BA-be utazzon? Elégedett vagyok, mert sokat kellett tegyek érte.)
Ezt az estét megúsztam, bár kár volt pénzért, időért, aggódásért. De legalább megtudtam, hogy a buenos airesiek nem esznek embert! Mostantól könnyebb lesz minden!

3. nap - Tigre

Ezen a napon kirándulunk, irány a Paraná deltavidékének kedvelt pihenőhelye, Tigre, kb. 30 km Buenos Airestől.

Persze megint minimum egy órás késéssel kezdünk, de már lesz@rom. Szemben van egy veszélyes pékség (ajtajában egy nyilvános telefonkészülékkel - bizony, itt még van ilyesmi), le is megyek, kézzel lábbal elmutogatom az indián eladónak, mit szeretnék. Annyira nem voltam elájulva az amúgy bőséges kínálattól: csupa levelestészta, meg más, szerintem agyon adalékozott anyagból készült édességek. Én Viennesét (Vagy mi) vettek, apró koszorúk, cukormázzal leöntve. Legalább ettem reggelit.

Ahogy haladunk az autópálya városi szakaszán, lelassít az iv., és szól, hogy kultúrprogram jön, nézzek jobbra. Hamarjában kapcsolok, hogy egy hatalmas favella közvetlen közelében megyünk, kattintgatok is a fényképezőgépemmel, igazi dél-amerikai nyomortanya, pont mint a filmekben. És baromi nagy. Mondjuk nem szép, hogy mások nyomorát kuriózumként mutogatom, de íme egy kép róla.

Első megállónk az Aeroparque-kal szemben (ez BA kicsiny, belső reptere) jól látni a La Plata torkolatot, tényleg fémesen csillog, szürkés-sárgás színű a hordaléktól. A partja persze tele van kosszal. A La Pláta maga csak egy torkolat, ide ömlenek a már említett Paraná, a Paraguay és az Uruguay folyók, a túloldala (amit nem látni) Uruguay. A part szakadékos, pedig maga a folyó nem árad soha, mert a csapadékmennyiség állandó, viszont az Atlanti-óceán bizonyos nyugati szeleknél mélyen betódul a tölcsérbe - ez évente néhány alkalom, nehéz előrejelezni.

Innen tovább Olivosba mentünk, az előváros egybeépült teljesen Buenos Airessel, itt van az elnöki rezidencia és itt él a legnagyobb magyar közösség Argentínában. Csinos kis hely, de nekem tiszta Anglia, éppen ezért annyira nem is érdekes.

Jön a gyönyörűséges San Isidro - a Living in Argentina c. könyvemben számos itteni házat mutatnak be - a főváros legelőkelőbb emberei élnek itt. Sok-sok régi, angol stílusú ház, villák, a templom mintha a Bakáts téren volna. A város alatt csillog a La Pláta, egy teraszban végződő utcáról néztünk le, párás, tavaszi levegő volt, virágillat, pálmafák, dús vegetáció - kicsit Taorminára emlékeztetett. Megittunk még egy kávét és tovább mentünk Tigre felé. Meglepő, de útközben megint szólt a GPS, hogy veszélyes környék közelében vagyunk.

Aztán elérjük Tigrét is, ami rögtön feltűnt, az a sok bútorkészítő. Rengeteg fát hoznak a szubtrópusi őserdőből, eleve a város az ottani rengeteg gyümölcs és miegyéb piaca. A deltavidék mintegy 2000 km vízi utat jelent, a települések jelentős része csak hajóval közelíthető meg - iskolahajók szedik össze a gyerekeket, így érkezik az áru, vízi rendőrség ügyeli a rendet, szervizhajók közlekednek - csakúgy, mint Velencében, de azért az egy nagy város, itt meg gyakorlatilag szubtrópusi esőerdő. 

Veszünk egy sétahajó jegyet, a fedélzeten megiszunk egy sört (aztán egy másikat is), kezdek feloldódni, elmesélünk egymásnak ezt-azt magunkról. Közben a folyó mentén nyaralók, evezős klubok, golf klubok, vendéglők - mind saját kikötő stéggel, amelyet az önkormányzat épít, mivel az esetlegesen rosszul összebuherált, beszakadt stégek több gondot okoznak, így inkább megcsinálják ők. Ja, meg egy csomó rozsdás hajótest is kallódik erre-arra - túl drága lenne őket szétszedni.

Mire visszaérünk, már egész őszintén elmondtunk sok mindent, de még hosszasan elücsörgünk egy kávé mellett a kikötő közelében (az étterem meg erősen Finnországra emlékeztetett).

Felkerekedünk, megnézzük még a híres piacot, ahol az árusok már szedelődzködnek.

Hatalmas dugóra érünk vissza BA-be, kezdenek fűzögetni, de nekem valahogy nincs kedvem. Megegyezünk, hogy következő szombaton kivisz a reptérre, amikor Mendozába megyek. Elég sok bosszúságot okozott, viszont korrekten váltott pénzt, szerzett közlekedési bérletet és: elkezdte keresni a chilei osztálytársam, akit nem sikerült megtalálnom az FB-n.