Pántlika - városligeti retro érzés

A tegnapi langyos, már-már nyárias estén megittam az idei év első szabadtéri sörét itt: http://www.pantlika.hu/ Az egység a Városligetben található, a Hermina út mentén. Eredetileg info centerként funkcionált az akkori vásárközpontban, ami azóta Kőbányára költözött. Néhány éve az örvendetesen szaporodó városligeti bisztrók csapatát erősíti, igazi - mostanában oly divatos - retro feelinggel. A berendezés sem akárhonnan való: aligai pártüdülő, zamárdi-i kertmozi, siófoki bár. És persze a tört metlachi padozat, falakat borító suba falvédők, régi teasüteményes doboz, stb. Odakint már világítottak a színes lampionok, esténként lehet táncolni, vannak koncertek, előadások. Lehet enni (persze csak ilyesmit, mint babgulyás, virsli, palacsinta), inni és persze nagyot beszélgetni, vagy csak betérni bringázás után, kutyasétáltatás közben. Nyitva vannak télen is, szép időben kint van néhány műbőr kagylófotel (párttitkárok előszobájának bútorai),és lehet kortyolgatni a forralt bort, vagy teát, mondjuk egy PECSA bolhapiaci halászgatást követően.

Léda és Csinszka

Képek: www.litera.hu

Jó lenne rendszeresen ismertetőt írni az olvasmányaimról, ez azonban mégis rendszertelenül teszem, mert nagyon felületesre sikerülnek, hosszabb elemzésre nincs kedvem, meg időm sem, kritikához dilettáns vagyok - akkor meg minek. A csábításnak viszont nem egykönnyen állok ellen, hiszen szívesen beszélgetnék könyvekről, de nincs igazán kivel.

Egy rádió műsorban beszélt Rockenbauer Tamás "A halandó múzsa" c. könyvéről, amelyet Csinszkáról írt. Ady két szerelme közül minid is ő érdekelt jobban, úgy éreztem (így is volt), háttérbe szorul Léda mögött. Na nem mintha olyan nagy irodalmi érdeklődéssel bírnék, mindez csak érintőleges része volt az érdeklődésemnek. A könyv Ady temetésétől Boncza Berta temetéséig ismerteti a múzsa életét. Mert múzsa volt ő a javából. Végigjátszotta z életét, de közben magányos maradt - legalábbis nekem ez a benyomásom támadt olvasás közben, mert sokszor hivatkoznak szándékolt ferdítésekre, amelyekkel nyilván érdekesebbé vagy épp titokzatosabbá akarta magát tenni. Rengeteg tehetség szorult belé, de a kor viszonyai között ezeket nem igen tudta volna kellően kibontakoztatni. Mivel nyilván (joggal) rettenetesnek találta a kortársnői számára előírt életutat (ezzel persze alig hiszem, hogy egyedül lett volna), érdekes, sőt rendkívüli emberek társaságát kereste, kicsit sarkosan fogalmazva bármi áron. Persze mondhatjuk, könnyű volt neki, maga is egy ilyen "érdekes, rendkívüli" ember volt. Tudott valamit. Egyáltalán nem volt szép (ezt azok is megállapították, akik rajongtak érte, pl. Babits), művelt, nagyvilági asszony is akadt bőven az országban, függetlenségre törekvése - hát, az talán ritkább volt - ő mindenesetre - hála körülményeinek - megengedhette magának ezt a luxust.

Kétségtelenül sok rosszakarója volt - maga is elég konfliktusos személyiség lévén - nyilván ezeknek is köszönhette későbbi negatív megítélését. Ezek zömmel az Ady művek kiadatásának joga körüli pereskedésnek köszönhetők, illetve annak, hogy a Márffyval kötött házassága bizony sikeres frigy volt, és mellette mintegy 15 év olyan életvitel adatott meg számára, amelyre nyilván mindig is vágyott. Jó volt olvasni az őket körülvevő pezsgő társaságról, utazgatásokról, kertről, otthonról. A sors megkímélte az öregedéstől, mindössze 40 évesen halt meg - egyébként Brüll Adéllal egy esztendőben.

Amikor befejeztem a könyvet, érdekelni kezdett Brüll Adél élete is. Találtam is egy jót, Péter I. Zoltán: Ady és Léda. Egy szerelem története című könyvét. Ez is nagyon alapos munka, számtalan levél részletet és visszaemlékezést vetett egybe, így törekedve a lehető legnagyobb hitelességre. Léda rendkívüli asszony volt, sokkal titokzatosabb 'utódjánál', és személye rendkívüli módon felkeltette érdeklődésem, nagyon át tudom élni érzéseit. Magányos, jobb sorsra érdemes, művelt és szép asszony. Adyban nyilván az életet látta, azt, amivé válhatott volna, és amivé a Léda-verseken keresztül vált is. (A könyv nyitotta fel a szemem, ezeknek a verseknek a szépségére. Sose voltan nagy versrajongó, de ezek gyönyörűek! Kár, hogy egy középiskolásnak ezek még olyan keveset mondanak, hogy elveszik a kedvüket attól, hogy egyszer újraolvassák és értelmezzék őket. Persze pl. a gimnazista korú Csinszka nagyon is értett azokat.) A kapcsolat utolsó éveiben görcsösen kapaszkodott Adyba, érezte, hogy a kapcsolat lezártát követő sivár élet olyan lesz számára, mint akit élve eltemettek. Kislánya 1908-ban halva született, gyermek sem adatott meg neki. Az Elbocsátó szép üzenet után alig említette Adyt. Diósyék az első világháború kitörésekor mindenüket hátrahagyva menekültek Franciaországból. A férj aztán idehaza hadsereg szállítója lett, meggazdagodtak. Villájuk volt a Bajza utcában és Gödöllőn, rengeteg állattal vette magát körül. Életének erről a szakaszáról nagyon keveset tudunk, de egy régi, Gödöllőről szóló rádióműsorban elhangzott, hogy a Gödöllőn tartózkodó - zömmel budapesti - társaság kivetette magából, házasságon kívüli kapcsolata miatt. (Ja, a Léda-versekért persze lelkesedtek.) Léda kegyetlen véget ért: trópusi bőrbetegségben halt meg 1934-ben.

Léda és Csinszka sohasem találkoztak személyesen, bár Csinszka igyekezett mindent megtenni, hogy megismerhesse. A legenda szerint egyszer futottak össze egy fodrásszalonban, az esetet több szemtanu is megemlítette, bár 100% hitelességet nem ad Rockenbauer sem neki. Nagy tisztelettel tekintett rá, jellemző, hogy szobája falán édesanyja mellett Brüll Adél képe volt kirakva. Mindkét nő független gondolkodású, bár nem teljesen emancipált asszony volt, kortársaiknak azonban így is szemet szúrtak.

Léda temetésekor koporsójára Csinszka csokrot küldött, amelyet meglátván azonban Diósy elhajított onnan. Még abban az évben meghalt Csinszka is - hozzá némileg kegyesebb volt a sors, agyvérzést kapott, alig néhány napra rá egy újabbat, amelyet már nem bírt ki a szervezete.

De én nagyon örülök, hogy két ilyen rendkívüli embert - még ha csak könyvön keresztül is - megismertem. Köszönet a szerzőknek az alapos munkáért.

Ólomidő

Igen, hetek óta nehezedik már rám. Ennyi minden egyszerre összejött. Pontosabban nem jött össze. Ráadásul ma eltűnt a földrajzi számlálómból is a korábbi látogatók száma és eloszlása. Jó lenne sírni egy nagyot, megsiratni a fontos dolgokat, amelyeken mindig kívül maradtam, meg a sose teljesült vágyaimat. Mert nem igaz, hogy nem tettem értük, csak kevés voltam. Nem tudok ám sírni, lehet, hogy igaz, hogy az ember könnyei végesek, és egy idő után elfogynak. Simándy Józsefet figyelmeztette egyszer valaki (talán Ferencsik?), amikor egy baráti társaságban dalolászás közben tökéletes C-t vágott ki, hogy most már életében eggyel kevesebbszer tudja csak ezt megtenni.
Volt egy-két szép élményem (apróbbak), de nincs kedvem írni róluk. Talán egyszer. Ez egy szabálytalan napló. Most rettentő fáradt vagyok. Jó lenne aludni.
Eredetileg azért kezdtem írni, hogy megosszam a gondolataimat mással, de voltaképpen csak egy-egy napom, hetem lenyomatát tettem bele. Idővel - ahogy több bloggert olvastam - kedvet kaptam mindenféle témára, hogy azokról fejtsek ki némi mondanivalót, dehát dilettáns vagyok - sebaj, a műfajban az a szép, hogy semmihez nem kell érteni. Na ezt most minek írtam le? Nem magamnak, szóval látszik, már másoknak írok, és így nem az igazi. Ejnye, ez a számláló így felmérgesített. Még az is lehet, hogy visszahozható, de most lusta vagyok angol szöveget is olvasni.

Választási plakát

Bokros Lajos ("Munkahelyteremtő") mosolygós portréja alatt korábban két fiatal arcképe szerepelt az MDF választási plakátján. Egy 20-as éveiben járó fiatalemberé ("Egyetemi hallgató") és egy hasonló korú hölgyé ("asszisztens"). Örömmel vettem, hogy utóbbit lecserélték. 50-es (igaz, Dávid Ibolyára erősen emlékeztető arcberendezésű) nő, alatta felirat "jogász". Szimpatikus változtatás!

Ma

Ma 16.40-re megy a fiam az Álmos Vezér Gimnáziumba angol nyelvi meghallgatára.
Aki olvas, szurkoljon, imádkozzon, vagy bármi. ISzonyúan félek, hogy nem veszik fel sehová:SSSSSSS

Don Giovanni a Művészetek Palotájában

Félig szcenírorott előadás azt jelenti, hogy szinpadi kellékeke vannak (persze kevés), „meg van rendezve” a darab, de az énekesek estélyi ruhában vannak (ez néha röhelyes – estélyi ruhás Liú), vagy jelzés értékű jelmezben (pl. tollas kalap).
Ezen a Don Giovannin a berendezést nagyrészt pantomimesek jelentették, akik ha kellett asztallá, ha kellett szobrokkal keretezett ablakká, vagy éppen a DG-t elnyelő alvilággá változtak, de ők voltak a lakodalmi táncosok is.
Mindig zavarban vagyok, amiért nem tudom Mozart és Da Ponte eme művét boncolgatni, de ehhez nincs kedvem. Szerintem egy szimpla történet, miként csömörlött meg saját magától egy férfi, aki sármosan, ámde gátlástalanul (ki)használt mindenkit, aki útjába került. A végén a pokol nyilván a gyilkosság miatt érzett bűntudat, amely elnyeli hősünket, persze jó útra már nem tud térni, ki tudja, mi lesz vele – a szerzők ezt – miként a triász másik két darabjánál is – nyitva hagyták.
Tassis Chriystoiannis Don Giovánnija végre egy igazi, megnyerő, jó svádájú csibész volt, kifogástalan hangi és színészi adottságokkal. A Pezsgődal végén nem fogyott el a szufla (á la Peter Mattei), csak úgy peregtek az utolsó szavak és a végén a kacaj is. Leporellót José Fardilha amolyan - na mire is vette? Talán olasz filmekben látni ilyen farmeringes, jó humorú, de mindenki eszén túljáró fickókat. Nagyon szívébe zárta a közönség.
Ne szeretem, amikor Donna Annát hisztérikaként állítják be – saját otthonába akarták megerőszakolni (ráadásul olyasvalaki, akit grál lovagnak hitt), megölik az apját – naná, hogy képtelen testi szerelmet érezni vőlegénye iránt egy jó ideig. Laura Aikin igazán szép hanggal énekelt. Miként a Donna Elvirát alakító Juliane Banse is – bár neki az első áriában volt néhány gikszer gyanús hangja. Mindenesetre ő volt a legszebb. Bájos Zerlina volt Sunhae Kim. Igazi lírai koloratúrának tűnik (?), mégis jól hallható volt az első emeletieknek is. Nagy öröm volt hallani két fiatal magyar énekest. Az egyik az erdélyi születésű Molnár Levente, aki túlzás nélkül mondhatom, hogy nemzetközi hírnév kapuján sétál épp keresztül - Massettot azt hiszem a Covent Gardenben már elénekelte. Nos ez a Masetto társadalmi helyzeténél, kiszolgáltatottságánál és nem ostobaságánál fogva tehetetlen. Ő itt a mindenkori kisember. És a mostanság sokat futtatott Meggyesi Zoltán Don Ottaviója előtt is le a kalappal - mind hangilag, mind szinészileg sokat tett az előadáshoz. Don Ottavio nem puhány fráter. A testőrség tisztje, mint ilyen, ott sem lehetne, ha gyáva, hezitáló alak volna. Egyszerűen nem elhamarkodott, agresszív állat. Tapintatos Donna Anna fájdalmát illetően, mielőtt bárkit súlyos váddal illet, igyekszik tájékozódni a körülményekről. Utóbbi két karakter jeleníti meg a valódi férfiakat - lám, mindegyik meglelte a párját, akiket nem saját tulajdonuknak tekintenek. Míg a hatalmaskodó DG és a gátlástalanul mindekit kiszolgáló Leporello a másik oldal, velül azonban nem sokan cserélnének.

Végül, de nem utolsósorban említem az izlandi Kristinn Sigmundssont, aki a Commendatore rövid, de annál fontosabb szerepében lépett fel. A januári MET-es Rózsalovag Ochs bárója után most élőben hallhattam, nagyon szimpatikusnak tűnt.

Az előadást Fischer Iván rendezte és persze vezényelte is.

Még valami: a mutatós, de annál beképzeltebb hostessek egyáltalán nem segítőkészek (régen azért azok voltak), csak állnak, mint egy szobor, és a korábban ingyenes műsort árusítják, immáron 300 frintért. Na ja, változnak az idők...