Buenos Aires, 1-2 nap

Reggel kakaszóra ébredek. Hát de vicces! megnézem a telefonom, magyar idő szerint van beállítva, gyorsan levonok mínusz ötöt, megállapítom, nincs még késő. Jól esne egy kávé, no meg szemben van egy pékség - veszélyes, most, hogy úgy nézek ki, mint egy modell. (OK, 40+ modell - mit bámultok, van ilyen, csak nem a világ eme részén, mármint Kelet-Eu-ban!)

Bekapcsolom a TV-t, keresnék valami reggeli hírműsort, ahol folyamatosan ki van írva az idő, csak a félreértés elkerülése végett. Az idegenvezető 11-re jön. Már minden csatornán sorozatokat vagy teleshopot adnak. Végül a Rural TV marhaárverés közvetítésén látok pontos ídőt a sarokban kirakva. Kinézek a francia erkélyen,elég forgalmas az utca, de szerencsére egyirányú. Alattam egy lila virágba borult jacaranda fa ontja illatát. Nem tudom megítélni, milyen idő várható, felveszem a mustár színű skinny farmerem (Látomás) egy piros spagettipántos toppal (Newhouse), és egyelőre rá a sötétkék garbóm - ebben még vékonyabbnak nézek ki, és különlegessé teszi az arcom. Cipőnek felveszem az Oxfordot. Ehhez jöhet a WAMP-on vás,árolt piros árnyalatú üveggyűrűm, vörös Chanel rúzs - ennyit az első nap stylingjáról. Írok skypon a fiamnak, a könyvespolcról leszedek egy spanyol nyelvkönyvet, olvasgatom az utikönyvet, beikszelem, mit akarok feltétlen látni. Időm lesz! Kint a teraszon - ami a hátsó udvarra néz - elszívok egy cigit. Tetők sűrűje előttem - izgalmasnak néz ki, mondogatom is magamnak, hogy igen, itt vagyok, itt vagyok! Sikerült, mindenki más bekaphatja!

Végül egy óra késéssel megjön vezetőm - mondjuk napi 100 USD-ért nem nagyon tetszik, hogy ennyit késett,de jelezte skypon, hogy nagy a dugóba került. 

Meghívtam a ház földszintjén található bárba, aztán uccu neki! 

Elsőként irány a szomszédos barrio, a Boca. Leparkolunk és kimegyünk a Riachuelo partjára. Hát tiszta mocsok. Dél-amerikai feeling. Gyalog sétálunk a híres Caminitoig. Kérem, hogy fényképezzen le a színesre festett sarokház előtt. A színes bádog és fa épületek története közismert: azért ilyen tarka-barka minden, mert az itt élő hajógyári munkások lopott festékkel mázolták be a házaikat - mikor milyet tudtak épp szerezni. Itt kószáltunk, hál'istennek még viszonylag kevés volt a túrista, de a szuvenír festők így is kipakoltak, ahová csak tudtak. Néhány utcai tangós, bár, turista kacat árusító boltok, stake éttermek. Kéretem, vigyen beljebb is - hát az idegenforgalmi övezetet elhagyva kezdett szürreálissá válni a környék. Megnéztük még a La Bombonierát - a Boca Juniors stadionját (nem mentünk be), koszos, pisi szagú. Előtte az utcán a csapat hírességeinek betonba öntött lábnyoma, Maradonáét laposra taposták - egyszerűen nem maradt belőle semmi! Bementünk még egy tipikus környékbeli házba - ennek az egyik udvari lakását bemutatták, úgy, hogy a külső falait üveggel helyettesítették. Kezdett meleg lenni. Visszaindulunk az autóhoz.

Hamarosan a Microcentroban voltunk, itt  bementünk a Plaza de Mayo-n található Catedralba - Buenos Aires legnagyobb székesegyháza, itt működött Ferenc pápa érsek korában. Már 1580-ban is állt egy templom a helyén, jelenlegi klasszicista homlokzatát a XIX. század elején építették. Az egyik mellék kápolnában van a függetlenségi harcok vezetőjének, San Martin tábornoknak a sírboltja.
A következő állomás az előkelő Recoleta-negyed. Itt található Buenos Aires egyik leghíresebb temetője, itt nyugszik pl. Evita is a Duarte család sírboltjában. A temető a világörökség része, Szicíliában láttam ilyet, de csak kívülről: igazi kriptaváros. Úgy temetkeznek, hogy a frissen elhunyt a felső "polcra" kerül, és amint követi valaki, eggyel lejjebb teszik, és a legalsót porrá törik, mert őt nagy valószínűséggel már senki személyesen nem ismerte...

Bementünk még a temető szomszédságában lévő jezsuita kolostorba, azután elmentünk egy ügyvédhez - szívesen beleegyeztem, legalább láttam valamennyit az igazi argentin hétköznapokból.
Innen Puerto Maderoba vezetett az utunk - ez egy revitalizált ipari negyed, ahol jellemzően dokkok, raktárak, malmok voltak. Ezeket részben felújították, részben új ingatlanokat húztak fel: egy szó mint száz, nagyon posh környék lett, állítólag a legmagasabb négyzetméter árakkal. Tetszett, de azért annyira nem láttam nagy számnak...

Viszont innen az idegenvezető haverjával találkoztunk, ki tudja, a város mely részén, jó sokat vártunk rá, utána a barát kocsijában beszéltek, csak sejtem, hogy valami kábítószert adtak-vettek. A "mi" kocsinkak dőlve cigiztem, és fáradt meg türelmetlen voltam. Csak az villanyozott fel, hogy az illetőnek tetszettem, elmenet szórta a puszikat, na meg ahogy végigmért...! ("Me gustas!") Hát igen, az utóbbi időben tényleg jól nézek ki... Még egy kávé egy benzinkútnál, de már mennék "haza" a Chacabucco utcába. De ez a pillanat is elérkezik, igaz, jó későre jár már.
Másnap is késik az idegenvezető (továbbiakban iv.), amit eléggé zokon veszek, de aztán megérkezik, és mondja, hogy ma gyalogosan elmegyünk ide-oda, megmutatja, hogyan kell a várost "használni". Kimegyünk az Independencia sugárútra, onnan az Independencia metróállomásig. Útközben felfedezek egy internet kávézót (ahol nem lehet kávét venni). Szép spanyol stílusú csempékkel van kirakva a lejárata.

Elmegyünk a Retiro pályaudvarig, szerzünk feltöltős bérletet (elvileg csak helyieknek jár), figyelmeztet, hogy viselkedjek koldusokkal, meg egy-két zsebtolvaj trükkre. És mindenek előtt: tegyek úgy, mintha helyi lennék. Ezt egyébként több útikönyv is ajánlja. (Egy-két nap múlva gond nélkül megy kék szemszínem, világos barna hajam és testmagasságom ellenére.) Na itt van aztán nem kevés rossz arc, szorítom is a táskám rendesen. Amúgy nyűgös vagyok. Talán most jön ki rajtam az időeltolódás?
A pályaudvarral szemben van a Torre de los Ingleses, olyan, mintha egy brit kisváros főteréről hozták volna ide, valójában az itt letelepedett angolok építették, és a falklandi háború után át is keresztelték Torre Monumentalra, szép klinker téglával kirakott, fehér sisakos óratorony.
Innen, ha átkelünk az Avenida del Libertadoron (ez része az Alaszkától Tűzföldig futó pánamerikai autópályának), a Plaza San Martinra érünk. Ez egy csinos, árnyas, párizsi stílusú tér, igazából egy nagy park, elegáns art nouveau középületek veszik körül, mégis szomorúvá teszi a Monumento a los Caídos en Malvinas - azaz a falklandi háborúban elesettek emlékműve. Hiába állt őrt két szép hegyivadász a tűző napsütésben, elszontyolodtam a sok nevet olvasván - alig voltak idősebbek a fiamnál! Mindezt ráadásul egy zsebkendőnyi területért, de főleg, hogy ezt a nevetséges, zsebkendőnyi területet egy hanyatló diktatúra trófeaként mutogathassa. Ezért aztán semmi sem volt drága, az angolok meg ugrottak, mint kutya a gumicsontra!

Így aztán, amikor a Calle Floridába értünk (itteni Váci utca), nyűgös és rosszkedvű voltam. Iv. rávett, hogy üljünk be egy kávéra, de bedobtam a reggeli késésért a durcit, ráadásul többször elment a mosdóba, míg ott ültünk, majdnem biztos vagyok benne, hogy valami extasi-szerűséget vett magához, amit az előző napi taxistól szerzett be. Elkérte a napi díját is, hogy itt beválthassa - ugyanis igen rosszul váltanak a bankok, hivatalos átváltó helyek, viszont a dollár - mint nálunk 15 éve - nagyon keresett, a folyamatos infláció miatt, és nehéz hozzájutni. Kell-e mondjam, hogy jól ismerte a pénzváltókat, be is vitt valami gyanús helyre, de én inkább kint ácsorogtam az utcán, qrva mérgesen. Az igazsághoz tartozik, hogy ő viszont szintén jó áron adott nekem pezót. Ja, meg amúgy tök jó fej volt, de kicsit viszont link, én meg nyűgös, így hát akkor épp a pokolba kívántam.
Következett Buenos Aires híres operaháza, a Teatro Colón. Hatalmas opera, vezetéssel lehet megtekintgeni. A séta nem nagy szám, bár ne feledjük, szezon van, a épp egy ősbemutató próbája zajlik, erre jegyet is veszek. Sajnos a tartózkodásom alatt - lévén staggione rendszer - csak ez van műsoron. Na de ilyet máshol nem igen látok.

Innen megtekintjük testközelből az Obeliscot a Plaza de la Repúblicán (Avenida 9 de Julio és a Corrientes kereszteződése).

Nem nagy szám, inkább a Július 9 sugárút az izgalmas: mint ilyen, a világ leszélesebb utcája, egyes helyeken 12 sávos, 3 hosszanti füves rész osztja fel. Középen gyorsított buszok (collectivok) részére alakítottak ki sávokat. Itt szálltunk egy buszra fel, és Oncébe mentünk - ez egy Józsefváros-szerű kerület, közel a Microcentrohoz, és jeleztem, hogy szeretném látni, mert tudtommal nem egy turista látványosság. Na itt beültünk kávézni - minő véletlen? Hát nem, iv-nek erre vót dolga. Beszélt egy fószerrel, akinek az üzletét meg akarta venni, vagy ki akarta bélelni, mindegy, leszarom, megint az én időm/energiám bánta. Ja, de én akartam Oncét látni. Ehem! Már nagyon minden mindegy volt. Szerencsére a fószernek tetszettem, mondta iv-nek, hogy adja meg a telefonszámát nekem. Röhögtünk, hogy mit szólna, ha felhívnám. Elmenet nagyokat kacsintgatott, és hát persze nekem tényleg tetszett, hogy tetszem. Mindegy, még meg akarom említeni a Puyerridon utcát, ami egy hatalmas kínai piac, szaharabbnál szaharabb árukkal, olyan, mint a Nagykörút a 90-es évek elején, kipakolva minden gagyi, olcsó, de rettenet, tömeg van, és nekem ott semmi keresnivalóm.
Na aznapra jutott még egy kedves látványosság: a Café Tortoni a Pellegrini utcában, ez BA legpatinásabb kávéháza, az itteni Sacher vagy Florian. Kint sor áll, csak akkor lehet bemenni, ha kijön valaki.
Gyönyörű, gazdagon díszített cukrászda, egykor idejárt Buenos Aires értelmisége, rengeteg skicc, festmény, autogramm díszíti a falakat, színes üvegek, plakátok, filetadók (jellegzetes buenos airesi kurzív írás). Az egyik kiállítóteremnek berendezett helyiségben egy tablón a világ híres kávéházai vannak; köztük a mi New Yorkunk. Hah!

Ittam egy forró csokit. Különös, de nagyon finom íze volt, nem sűrű, de mégis autentikusnak tűnt. (60 pezót kostált!) Na itt még iv. rámtukmált egy tangó showt (szerintem jutalékot kapott érte, 100 peso volt - végül is nem drága, de kicsit sem érdekeltek az ilyen bepalizós programok.)
Innen végre haza, gyalogosan. (Azt nem is modtam,hogy az utcák itt nagyon hosszúak: kb. olyanok, mint nálunk az Üllői út.)
Végre egyedül a Chacabucco utcában!

Buenos Aires, 0. nap

A vasárnap esti géppel Amsterdamba repülök. A kisbőröndömbe már előző nap próba csomagolást végeztem. Kikerült testápoló (majd veszek ott), néhány ruhadarab, és a finn halászkabátom is. Ballon kabátot veszek, rajta a stólám. A retikülömbe paszírozom a 4 éve Koppenhágában vásárolt Ilse Jacobsen kardigánom. Ott lapul egy Argentína útikönyv is. Csekkolásnál probléma: túlkönyvelve a járat, lehet, hogy nem férek fel: sebaj, másnap reggel indulok tovább, addig csak odaérek. Volt már ilyen. Kiadják a Buenos Airesbe szóló beszállókártyát is. Látom ablak mellé szól. (Később áldom a szerencsém érte!) 

Odakinn cigit szívok, és elköszönök a családomtól. 3 hétig nem látom őket. A jegyet április közepén megvettem már. Egész évben rossz lelkiállapotban voltam, már télen eldöntöttem, hogy megyek. Egyszál magam.

A várócsarnokban még újságot veszek, a beszálló kapu előtt pedig meglátom az Alföldi Róbert nemzetijéről szóló könyvet - korábban gondoltam, be kéne szerezni az útra. Amikor elkezdődik a beszállás, odamegyek a pulthoz, mi a helyzet velem. Van hely, eresztenek is soron kívül.

Érkezéskor mégis elszontyolodok - mit csinálok itt éjszaka? Egyáltalán, maradhatok a reptéren? Már kong az ürességtől, ami azért furcsa, mert Európa egyik legforgalmasabb reptere. Megnézem, melyik terminálról megyek reggel tovább (a check-in pultot 8 órakor nyitják meg), és elindulok a jelzett irányba. Hopp: itt lezárt kapukat találok, biztonságiakkal. De valaki arra megy, beengedik. Követem, elkérik a kártyát, szó nélkül tovább engednek. 

Ez a tengeren túli járatok csarnoka. Hatalmas és gyönyörű. És kong az ürességtől! Már olvastam, micsoda belsőépítészettel rendelkezik, és tényleg! A gyerekváró külön bejegyzést érdemelne. Nem ám néhány szobacsúszda, meg fejlesztőjáték. Itt a szülőkre is gondoltak, könyvtárral, kényelmes fotelokkal igazán otthonos érzést keltett.  Egyes-egyedül megyek végig a hosszú folyosón, megkeresem a kapumat (most zárva), és látom a táblán kiírva a 10.00 órakor induló járatot. Vannak valami 60 EUR-ért bérelhető kabinok, amolyan hostel-szerűségek, illetve kényelmes alvószékek a galérián, takarót is el lehet venni. Odatelepszem az egyikhez, a stólámba burkolózba olvasok, lábamra terítve a ballon kabát (Zara), olvasok, a kölcsön tabletet próbálom beállítani, rövid chat elejéig felmegyek a fészre. Próbálok aludni, de ég a villany, amúgy rossz arcú utasok veszik igénybe a helyet, főleg arabok. De minden nyugis. Időnként elmegy egy biztonsági, amúgy nincs mozgás. KLM Asia feliratú gépek sziluettje sötétlik valahol kint a párában. A csarnok is elég hűvös. De azt hiszem, hihetetlen kegyelem látni egy nyüzsgő repteret reset módban!

Aztán ébredezik Schipol. Odalenn pedig már nyüzsögnek. Iszom egy kávét, odaülök egy szabad géphez (2,50 EUR/10 perc), mert ezúttal a free WIFI nem működik, és írok az idegenvezetőnek, akivel felvettem a kapcsolatot, hogy az első nap segítsen belakni a várost. Keresek cigizős helyet - hát szörnyű 20 bagós egy helyiségben, ráadásul én voltam az egy szem nő, úgyhogy hamar kimentem, ha nem akartam bagószagot árasztani. Kicsit nézelődöm még, klotyóra megyek, aztán megkeresem a kaput.

Itt egy bárpultnál kérek egy pohár vörösbort, és tadamm: meglátom az első argentinokat, az asszonyság kérdi a pultos csajt, beszél-e spanyolul. Szerencséje volt. Én viszont elképedtem, hogy még egy kávét kérni sem tud úgy, hogy azt mondja: café, vagy ilyesmit - mindegy, úgyis megértik mindenhol. Bor a fejembe száll, még egy klotyó, és irány tényleg a kapum.

Azta! Hatalmas a gépem, ez fog felszállni?! Kézitáska, kabát átvilágítása, beszállókártya, útlevél ellenőrzése, és itt már csak a buenos airesi utasok. Nézegetem őket. Eeegen, a férfiak elég jóképűek, több meg is bámul. Na igen, csinos vagyok, év eleje óta legalább 10 kilót fogytam, és tudatosan figyeltem, miként hatok a férfiakra, és arra jutottam, hogy még a magyarokra is elég jól. Jön a személyzet, eltűnik a folyósón. Hangos köszönt minket, indulhat a tényleges beszállás. Kikapcsolom a telefonom, ellenőrzöm, hogy a tablet is repülő módra van-e állítva, majd kikapcsolom azt is. 

A repülőbe lépve kicsit szorongok, mikor meglátom a világoskék takarókat és a fehér párnákat az ülésekre készítve. Hál'isten nem a középső blokkban ülök, hanem pont az ablaknál. Nagyon udvarias személyzet, több középkorú és testes hölgy, és elég sok férfi utaskísérő. Maga az ülések elfoglalása is vagy egy órán át tart.  Babonásan végigtanulmányozom a biztonsági szabályokat ismertető brossúrát. Közben ellenőriznek még egyszer mindent, ám várnunk kell 40 percet. Na ebbe belefér az "illedelmes", kikéredzkedem az egyik stewardesstől, mosolyogva mutatja az utat.

De eltelik, és indulás!!!!!!! Take-off, már jelzi is az ülésbe épített monitor a föld térképen (Mercator-vetület!) egy mini repülőgép segítségével a státuszunk, kiírja a megtett távolságot, a repült időt, ugyanezekből mennyi van még vissza, hány óra van most a célállomásom, repülési magasságot, utazási sebességet, három nyelven. A térkép a földgömb vetület után szűkíti a bemutatott térséget, majd közeli Google térképen is mutatja. És az is látszik, hol van a bolygón nappal és éjszaka. Mi megyünk a sötétedés előtt - majd Buenos Airesben fog utolérni bennünket, de addig van 13,5 óra! Folyamatosan etetnek bennünket - egy kis cukorka, chips, innivaló; lehet filmet nézni (nem néztem, helyette a térképet bámultam) és aludni, meg mászkálni. (Utóbbi ajánlott). Olvasgatok, elteszem a szalvétát, amelyen ez a felirat szerepel: Time flies, but you are the pilot. Nagggyon jó!

Kicsit elszundítok, amikor kinyitom a szemem, döbbenten tapasztaltam, hogy még csak 4 órát mentünk! Mellettem az argentin úr viszont húzza a lóbőrt! Bakker! Ki akarok menni! Megmozdul, és felpattanok, kicsit körbejárkálok. In Style magazin kivégezve, jön a könyvem, megint monitort bámulok. Most repülhetünk az óceán felett, de inkább csak felhőket látok. Az út meglehetősen sima, egyszer Stockholmból hazajövet jobban dobált, vagy tavaly Brüsszel felé is. Most alig valami. Vigyázok, nehogy elaludjak, mikor átrepüljük az Egyenlítőt, de mondjuk egyáltalán nem vagyok álmos. A közeli státusz-jelzőn becsúszik a dél-amerikai kontinens. A partjainál elérjük az Egyenlítőt. A térképen Belém, az Amazonas deltájában fekvő város. Nézek ki az ablakon, nem igen látom az őserdőt. De néha mégis elkapok valamit, nincs akkora pára. Bizony, látszanak az irtások, fentről nézve nagy kiterjedésűek és sok van belőlük. Még mindig hosszabb út van hátra, mint Koppenhágától Reykjavíkig tartott 2006-ban. De már Buenos Airest is jelzi a térkép!

És készülünk a leszálláshoz, kiosztják a vámáru nyilatkozatokat - jó és, ilyet sose kellett kitöltsek. Ha belegondolok, lehet, hogy a megengedett érték (300 USD) felett vagyok. Sőt, biztos! 5 éves mobil, rozzant tablet - OK, nem nagy érték. Na de: sorszámozott ezüst ötvösmunka a nyakamban? Jó, letagadom, tucatáru :), de egy új és nem olcsó hajszárító, hajvasaló (az olcsó), aranygyűrű az ujjamon, fényképezőgép, svéd és dán, finn ruhák, magyar tervezői ruhák+cipők (na jó, ezek ugye azért használtak) - reméljük nem lesz baj...

Látom már alattam Buenos Airest, itt is kezd szürkülni, hatalmas barna massza a város, azt látom, hogy nagyon sűrűn lakott, alig egy zöld felület, háztömbök, háztömbök mindenütt. És nagyon nagy - ezt mondjuk tudtam, meg Berlin is nagyon nagy, de Buenos Airest 13 millióan lakják. 

Leszálláskor fanyalgok a gazos reptéren, de nincs mese, argentin földre léptem. Sorban állás az útlevél ellenőrzésnél, közben bekapcsolom a telefonomat, és működik, az SMS-em elmegy. Itt este 8 óra, odahaza öttel több, alszanak. Anyukám izgult, mert üzenet várt tőle. Én meg parázok, meg van-e a bőröndöm - Budapestről egyenest Buenos Airesig küldték, azóta nem tudom, mi van vele. A jóképű vámtisztviselő nem udvarol (hogy rohadjon meg!), ellenben törni inglése, mutatja, hogy melyik ujjam helyezzem a lenyomat vizsgálóba, és hogy nézzek a kamerába. De minden OK, pecsét a vadi új útlevelembe, és mehetek a csomagomért. Hál'isten, megvan az is! Még egyszer átvilágítanak belépéskor. Ellenőrzöm, nálam van-e 1. az idegenvezető mobil száma 2. a kulcs átadó személyé, akitől a lakást bérelem 3. a lakás címe. Minden megvan. Klotyó, szájfény - tükör - minden OK, nem látszik az út nyoma, kilépni. 

Rengeteg várakozó, mind táblával. Elindulok jobbra, de nem látom senkinél a nevem. A baloldalon viszont észreveszem a nevem, meg az idegenvezetőt is, akinek a fizimiskáját már a Facebookról ismerem. Ő is felismert, és láttam, hogy ezt tetszéssel nyugtázta. Mosolyogva megyek felé, puszi, mindjárt megkínál cigivel. Elszívjuk, közben ő beszél a lakástulaj képviselőjével, aki kérte, hívjam, mielőtt elhagyom a repteret. 

Istenem, Dél-Amerika! A városba vezető autópálya sávjait elég rugalmasan értelmezik. Útközben cigit szívunk, kérdezem, hova dobhatom a csikket. "Dobd csak ki az ablakon!" Hát dehát.... :S "Dobd csak ki, Dél-Amerikában vagy!" (Igen, ezt még mindig nem fogtam fel. Fejjel lefelé a Föld golyón.) OK, mondom, csak nem akarom senkinek a szélvédőjére dobni. "Azzal te ne törődj, az az ő baja!" :DDD

Útközben elmegyünk egy favella mellett, a GPS figyelmezteti, hogy precautión legyen a környéken.

Beérünk a városba, és a belső kerületek déli részén, San Telmóban fogok lakni, ez az ős Buenos Aires, itt volt az első erődítmény, de a tangó is itt született (ezt a Boca negyed vitatja, pedig valahol azt olvastam, hogy egyik sem, mert Montevideoban), most pedig leginkább a VII. kerülethez tudnám hasonlítani - bárok, kávézók, feltörekvő dizájnerek üzletei, és sok-sok régi casa!

A lakás a Chacabucco utcában van az Airbnb-n keresztül béreltem, amelyet gondos tanulmányozás előzött meg. Az áron és a környéken túl a biztonságosságra, a házra és a berendezésre is figyelemmel kellett lennem. Hát hú de jól beletaláltam! Pont olyan volt, mint a képeken. Koloniális stílusú, hatalmas, mégis lakájos, ventillátorok a plafonon, még egy kis teraszom is volt. Egyedül a fürdőszoba volt gyanús, de a világ ezen részén teljesen elment. 

Kipróbáltam a kulcsot a zárakban, az idegenvezetővel cigiztünk a teraszon, beváltotta a dollárt pezóra, megbeszéltük a továbbiakat, aztán elment. Én meg kipakoltam még, lezuhanyoztam, megkerestem a különböző formájú és eldogott helyeken lévő villanykapcsolókat, olvastam egy kicsit Alföldi Robit, majd lámpaoltás, és szundi. Valamikor felébredtem az éjszaka - valószínű, magyar idő szerint keltem volna, de hamar visszaaludtam. És tudtam, hol vagyok, mindennek tudatában voltam. Istenem, 3 hét, hogy én mit hagytam magam mögött! Buenos Aires!