Adriana Lecouvreur Szegedről, Mezzo Tv

Azt hiszem - eredeti terveimmel ellentétben – mégsem fogom élőben megnézni. Na nem azért, mert nem tetszett, inkább csak mert most sikerült - a kései időpont dacára - végignéznem bealvás nélkül. (Nem mint amikor a versenyt élőben adta a Mezzo.)
Milyen benyomásaim is voltak? Az operát illik egy kicsit lenézni bugyutácska cselekménye miatt, noha inkább csak a címszereplő tényleg ügyetlenre sikeredett halálmódja miatt húzzák a mű egészére. (Ez is inkább a Verissimonak nevezett korszak miatt van így szerintem.) Viszont ahhoz képest, milyen lesújtó véleménnyel vannak róla bennfentes zenészkörökben, elég gyakran játszák. Ennek oka egyrészt a szép muzsikában keresendő, másrészt remek jutalomjáték lehetőség a szopránnak.
Adva van két rivális szépasszony – pechükre mindketten egy olyan karrieristába szerettek bele, aki gond nélkül elfogadja a nők „közbenhálását” érdekében. (Pontosabban Bouillon hercegnőét, de Lecouvreur asszony is kész megtenni hasonló szolgálatot.) Persze a két rivális egymmásnak esik, végül a hercegné fondorlatos módon mérgezett virágcsokorral teszi el az útból vetélytársát. (Mérgezett virág: Meyerbeer Afrikai nő, Delibes – Lakmé)
A rendezés egészében tetszett, de néhány dolog szájbarágós volt már megint. Csak a folyton lesben álló halál figurát emelném ki. Tök fölösleges előrevetíteni a tragédiát, nem olyan bonyolult a cselekmény, hogy ne sejtsük, melyik mozzanata visz a végzet felé. Meg könyörgöm, ez opera, a zene mindig jelzi, amikor kell.
A címszerepet éneklő amerikai szoprán versenyző Kristin Sampson meggyőző Adriana volt, és – ne feledjük verseny volt – nagy lehetőségek előtt áll szerintem. Kívánom neki, hogy a megmérettetés fontos kapukat nyisson meg számára. Ha kellett érzékeny, sebezhető, ha kellett kegyetlen, vagy éppen megbízható cinkos tudott lenni. TV-ben szép, telt hangnak tűnt, de nem harsogta végig szólamát. A végén a csodás pianisszimóit a novemberi Momus kritika is méltatta – magam már ennek tükrében figyeltem az adást.
Bouillion hercegnő Bódi Marianna volt. Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy alkoholista öregasszonynak ábrázolják. Egyrészt befolyásos, bájaival befolyást gyakorló nő, aki ugyanakkor bejáratos a legfelsőbb körökbe is – ez világosan kiderül róla. Tehát sem nem öreg (max. idősebb, mint Adriana, de erre sincs célzás), sem deviáns. Pedig szép hangú, kifinomult megjelenésű énekesnő, kissé világos beütésű mezzóval.
Adam Diegel és Maurizio figurája nagyon egymásra találtak. Hozta a felfelé kapaszkodó ficsúr figuráját, láthatóan jól érezte magát benne (mint játék lehetőségben). Ő nyerte a férfiak versenyét, és szerintem már be is indul a nemzetközi karrierje.
A Michonet-et éneklő Timothy John Sarrist viszont túl fiatalnak találtam az idős, sokat megélt színi direktor szerepére. Jó megjelenésű bariton, de néga bizonytalannak tűnt a hangja is - furcsamód nem az áriákban, inkább dialógusokban.
Szépen meg lehetne hagyományosan is rendezni, nem beskatulyázva a figurákat, hanem árnyaltabbra szcenírozva.