Van egy emlékem, ami az idők ködéből bukkan elő haloványan, és mostanság sokat foglalkoztat, bár talán nincs is jelentősége. Egész kicsiny korom óta él bennem ez a kép. Akkoriban biztosan tudtam, hogy ez megtörtént velem, mára már nem vagyok benne biztos.
Valamikor a gyermekkorom hajnalán történt(?) meg velem mindez. A téma a meleg, biztonságot jelentő éjjeli fekhely, a "vacok".
Pesterzsébeten laktunk, nem lehettem több 3-4 évesnél (a kisebbik húgom bizonyosan nem élt még!), és én nem szívesen mentem aludni, azt hiszem azért, mert azokra az órákra sem akartam elszakadni anyámtól. Valamiért a kisasztalomra feküdtem le (miért????), úgy rémlik, valami párnaféle, talán pokróc is volt ott, de az biztos, hogy betakarózni nem tudtam semmivel. (Biztos, hogy oda nem ágyaztak meg nekem. Én készítettem oda ezeket napközben? Ez lehet, hogy tényleg csak álom volt...). Aztán mikor becsukódott a gyerekszoba ajtaja (amit egyébként utáltam, noha akkoriban még nem féltem), átmentem a megvetett ágyamba, és hirtelen biztonságba éreztem magam. És nagyon jó volt.
A másik már valóságosabb - szinte biztos, hogy megesett. Valószínűleg előjöttem a szobámból, pedig nyilván azt hitték, már alszom. És akkor apám kérdezte tréfálkozva, bár némileg bosszúsan, hogy a fürdőkádban akarok-e aludni. Én nem mertem azt mondani, hogy nem, mert engem is, és az idősebb húgomat is (egy év van köztünk) többször fenyegették büntetéssel, amiért furtonfúrt nemet mondunk mindenre. (Kizártnak tartom, hogy így lett volna, de talán néha nem volt logikus a felnőtteknek a tagadás vagy elutasítás.) Így hát nem mertem nemet mondani; helyette igent mondtam. Emlékszem, egy rücskös szivacs kilépőnk volt a fürdőszobában, azt betették a kádba, és mondták, akkor feküdjek le. Szintén tréfásan megjegyezte apám, hogy ha akarok, vizet is engedhetek bele, ott a csap a fejem felett. Ahogy a kádból kinéztem (kétségbeeséssel töltött el a gondolat, hogy az ágyikóm helyett a hideg és barátságtalan kádban kell legyek), sok kacagó fejet láttam - legalábbis én erre emlékszem. Még mintha a nagymamám feje is felbukkant volna. Talán vendégség volt, és ezért különösen kívánatos volt, hogy menjek aludni. Én meg nyilván részt akartam venni a társaságban. Aztán persze megkegyelmeztek, biztos meg kellett ígérnem, hogy ha aludni küldenek, akkor nem mászkálok ki.
Ez az emlék cseppet sem rémisztő, mert mint írtam, jó hangulatban folyt a móresre tanítás, kizárt, hogy traumát okozott volna, inkább még világosabbá vált a rossz tapasztalat miatt, milyen kincs egy biztonságos fészek, ahol lehajthatom a fejem. Hanem világos, hogy már akkor sem mertem konfrontálódni, már addigra is remekül megtanultam NEM nemet mondani, még ilyen, számomra elviselhetetlen helyzetre sem. Apám alig vett részt a nevelésemben, leszámítva, hogy időnként (ha nem is gyakran, de ritkán sem) jól elvert, főleg engem. A konfrontáció kerülésére történt kondicionálás tehát anyám sara. Oviba nem jártam, csak 2 hónapot, ott sem tanulhattam meg.
Most kéne egy olyan donna qiuchottés fotót belinkelnem illusztrációnak.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Szia, Mélisande!
Milyen jól vissza tudsz nyúlni gyermekkori önmagadba..... Ez jó is meg nem is.............?
Mindenesetre látod az összefüggés néhány mozzanatát , mely akár kapcsolódhat a mostanihoz....
Ez annyira ismerős érzés, hogy az akkori rendszer ( ? ), időszak milyen hasonló elvárásokat támasztott alá a gyermeknevelésben az akkori családmodellekben......., hogy a legtöbb helyen nem lehettünk partnerei a szüleinknek........
Milyen kár nekik, hogy lemondtak millió csodapillanatról, melyeket magunkba kellett zárnunk......!
Én is érzek összefüggést abszolút az ilyesféle alapozásból adódó , nem mindig előnyös társválasztásból....
Ha ahhoz szokik egy gyermek, hogy a szorongás-félelem-rossz hangulat a természetes a családi életben, akkor könnyen hozzászokhat és természetes ( ? ), állapotként alkalmazhatja, és könnyű szerrel választja azokhoz az érzelmekhez tartozó társat, kivel átélheti újra ...., bár valahol a lelke mélyén meg érzi, hogy nem mindig túl fényes érzés így élni...
Amíg nem ismeri fel, hogy miért történik vele újra mindez, addig marad fogságban.... Ha egyedülálló, akkor könnyebben léphet ki egy ilyesmi kapcsolatból . ha nem ilyen minőségben akarja leélni az életét, mert választhat.....
És ez milyen könnyű dolog mindezt így leírni, az élet t viszont ennél bonyolultabb szálakkal átszőtt....
Ki tudja mi az a feladat, amiért át kell élni akár az ilyesmi érzéseket, miért, mi fog történni, ha beleragad az ember, mi történik, ha nem akar beleragadni....?
Az én apám már megtörtebb, nem beszélünk a régi sérelmeimről, de korábban sokszor a szemére hánytam , nem hánytam...ágyúval lőttem rá...., ( tanulnom kell még a helyes kommunikációt), amit nem mindig akart elfogadni........, de érzem mégis, hogy megbánt egy csomó mindent, amit akkor rosszul működtetett......
Megtehettem volna, hogy ugyanúgy idomítom a gyerekeim ( néha hosszú, keskeny szíjjal büntetve fegyelmezett, megfélemlített, és engedelmes kisgyerekeit), ahogy a gyenge idegrendszerrel irányítottan így tette ( és anyukám passzívan , felé bólogatott ) és ahogy könnyebb út lett volna a megszokottan járni, és ráfogni a múltamra az irányt.....
Képtelen lettem volna rá, hogy lássam a félelem és magárahagyottság picire zsugorodott fényeit a gyerekeim szemében......,ha ezt az utat választom.....
Biztos, hogy sokszor nem a legjobb felnőttmintát működtetem a saját gyermekeim nevelésében, majd biztos később visszahallom a hibáim, nem baj....., de igyekszem úgy jelen lenni az életükben, hogy soha ne érezzék át azokat a gondolatokat, melyek az "elégedett" felnőtté válásukat hátrányos helyzetbe hozná.....
Tudom, hogy nem mindig jó, ha barátjukként is működök, mert néha összezavarodik bennem az anya és barátnői szerep, de örömteli együttlétekre törekszem, hogy jól érezzék magukat közöttünk, és ha bajba kerülnek, ne érezzék magukat magukra hagyva....
Lehet, nekem pont ezt kellett átélnem ahhoz, hogy Ők harmónikus életet kapjanak tőlünk.... Mindegy már, ez a mostani lét fontosabb lett..., a Férjem meg remek társam mindebben, aki pont ellentettje az apám természetének, mert a korábbi sok rossz férfiválasztásom után, eljött a pillanat, amikor tudtam, hogy mit nem akarok az életemben, hogy milyen pillanatokban szeretnék élni helyette inkább, de ehhez napi munkák is járnak, nem csak úgy odapottyan az ember ölébe kényelmesen...
Igen, most rendezettség van körülöttem és nem lehetek elég hálás mindezért, de meg volt az ára erősen....... és jó érzés egyensúlyban élni , mert ha nem így lenne nem tudom merre futnék ijedtemben..... .))
Na, ámen....
Hát igen, ha választhat... Mert a zsarolás áll fent az egyik lehetőségnél - hát, azt nem igazán nevezném választásnak.
Igen én is születésüktől fogva igyekeztem partnerként tekinteni őket. A világ azonban úgy érzem keveset változott. Sok rokon (na persze a férjem családja:)) szememre is veti, milyen nevelés ez. És sajnos az oktatási rendszer sem tolerálja őket, még mindig jobban szeretik az idomított kiskutyákat, mint a farkasokat.
Igen... a világ szemléletmódja erősen le van maradva...., széllel szemben működni a legnehezebb feladat.....
Az oktatás minősége....., mennyi mindenben kell ott is változtatni, nálunk a nagyobbik lányomat darálta be néhány hasonló karakterű öregedős női pedagógus, kikkel szembe kellett szállnom az érdekében, mert a nagyra növesztett szárnyait és a jól működős lelkiberendezését alaposan tönkretették.... Ne is írjam, hogy hasonló hozzám, csak nekem kb. 30 éves korom után sikerült merni beszélnem,megvédeni magam ha sérelem ért....., azóta... ?...egyre erőteljesebbé váltam..... A Lányom meg tizenévesen formálja a szavakat úgy, ahogy én nem mertem volna akkor, persze már más suliban van..., de ráment 2 évünk családügyileg, mire ez tűnt a legjobb döntésnek.... Szerencsére visszakaptuk egy idő után a mosolyait, belső békéjét, amitől megfosztották a rosszul irányított pedagógiai eszközökkel....
Lázadós vagyok és jó nem jó, de ugyanezen az uton jár a nagyobbik lányom is, és nem lesz neki se emiatt túl könnyű felnőtt élete....bár a családi alapozás úgy érzem rendben van körülötte....
Ugye, nem értessz félre, nem bántóak a gondolataim..... Csak együttérzek Veled, mélyen megérintett az a múltkori bejegyzésed, rossz érzés, ha valaki így megkínlódik a mindennapjaival otthon......
Ó, én tisztára ezt élem meg a fiammal, aki most 14. És ne hidd, hogy csak az öregedő tanárnők ilyenek! Szerintem a fiatalabbak még kényelmesebbek, még kevesebb ugyanis a hivatástudatuk, alig várják, hogy dobbanthassanak v.mi fizetősebb állásba. De a fiam már nem egyszer tanubizonyságát adta, hogy ő polgár és nem alattvaló. Ismeri a jogait és élni is mer vele! (Az én nevelésem...)
Amúgy az otthonom leszámítva mindenhol azt veszem észre, hogy hatással vagyok az emberekre, és hamar amolyan véleményformáló-szerűséggé válok. Ezt egyedül a családom (férj, anya, apa, anyós, habár pl. a sógornők férjei már nem így viszonyulnak hozzám:DDD). Nem vagyok ám az a típus, aki várja a sültgalambot, a házasságommal, illetve a férfiakhoz való viszonyommal nem tudok mit kezdeni. Ha pl. egy férfinek beszélnie kell velem, főleg ha ez nem munka, vagy vizsga, de sokszor akkor is, szinte sajnálom őket, hogy egy ilyen szürke, jelentéktelen, és most már öregedő ás lestrapált nővel kell, hogy dolguk legyen. Ha ezt nem érzem, és tetszik az illető, szerelmes leszek belé. És ha úgy látom, hogy megragadtam, kkor évekig nem tudok szabadulni tőle, és senki más nem érdekel.
Na, most én is kitárulkoztam, nem hinném, hogy többségeteket elriasztanám, de ilyen vagyok és kész!
Jaj én nem Rád értettem a sült kacsaságot, általánosságban írtam..... Persze rossz így kommunikálni, mert nem mindig tudom jól érzékeltetni amit akarok......
Úgy látom ebben is hasonló lelkek vagyunk, mert az én rokonságom se bírja sokszor az erőmet és energiáim elbírni....., de ebből én sem csinálok problémát.....
Jó az, ha van ereje az embernek, ugye?
A fiatal pedagógusok közül még nem fogtam ki azt a típust, akiről Te írtál......, ebben a suliban a tényleg örgedősökből van több, sőt nyugdíjasokat is visszahívnak ( ez a legrémesebb ), akiknek nincs végképp eszköztára a mostani generációhoz.....és még mindig aláznak, büntetnek....szánalmas.....
Tetszik, ahogy neveled a Fiad, most már bevallom én is folyton felvilágosítom Őket a jogaikról és csak ezt nem veszik jó néven a fennt említett egyének, de a mostani suliban sokkal liberálisabb a tanári kar és gyermekcentrikusabbak....
Csak ennyi a különbség, máris több a szülői nyugalom... :))
Na, szia, mára ennyi....
Akkor is jó fej vagy és tetszik az erőd !!!
Megjegyzés küldése