Buenos Aires 6-7. nap

Reggel mérhetetlenül elégedett voltam: az esti programom után már nem féltem a várostól!
Mivel ezen a napon látogatható a Casa Rosada - az elnöki palota - méghozzá ingyér, úgy döntöttem, a délelőttöt erre a látogatásra szánom.

Hajnalban esett, és kora-délutánig borús volt az idő. Szóval a Casa Rosada (vagyis rózsaszín ház) talán a legismertebb buenos aires-i épület: a Plaza de Mayora néző erkélyéről mondta Evita híres beszédét, amit a musical révén Don't cry for me Argentina-ként ismerünk - azt hiszem amikor visszautasította az alelnöki posztot, valami egyezség értelmében, amely Perón és ellenlábasai között született.
Szóval: az épület helyén a gyarmati időkben is egy folyóparti erődítmény állott, persze a sok feltöltésnek köszönhetően a folyó immáron vagy egy kilométerre folydogál. Az építkezést 1862-ben kezdték építeni, Sarmiento elnöksége alatt, de leghíresebb dolgozója kétségtelenül Eva Perón volt. 1955-ben a haditengerészet lövedékei záporoztak rá, ekkor távolították el hivatalából Juan Perónt.
Most vezetéssel tekinthető meg. Az előcsarnokban jeles latin-amerikai történelem jeles alakjainak portréi - Argentína függetlenségének 200. évfordulója alkalmával adományozták a kontinens országainak vezetői. Mindegyik alatt szépen, hogy ki adta (pl. Hugo Chávez), és kit ábrázol, ki volt az illető. Utána kijut az ember a patioba - ez egy gyönyörű, színes kövekkel lerakott, szökőkutas belső udvar . és ott az egyik folyosó ajtajánál lesz egy kis asztal, ahol ellenőrző sorszámtömbből adnak egy számot, és majd ha kiabálják, hogy mondjuk cuatro!, akkor akinek négyese van, az beáll a gyülekező sorba, és aztán mehet. Nem is ósdi, mi? :)

Odabent persze pazar minden, viszont nagyon tetszett, hogy külön termet szenteltek a nőknek, a fehérkendős asszonyoktól Ocampoig, na és persze a mostani elnökasszonyik, Christina Fernandez-Kirschnerig. (Őt egy fehérkendős asszonyokat ábrázoló - elég naiv stílusú - festményen is felismerhetjük: rajta nincs kendő, de ott van azért! :) ) Láthatók Evita dlogozószobái, ki lehet menni az erkélyre, ahonnan beszélt, és ahonnan a világbajnok focicsapat élén Maradona is megjelent az ünneplők előtt, bevittek bennünket a terembe, ahol a fontos szerződéseket aláírják.

Végezvén még mindig hűvös van, az eső sem száradt fel teljesen. Elindulok a téren, látom, az egyik utcában árusok sorakoznak. Nézzünk csak el arra! Néhány méter után rájöttem, hogy a Defensán vagyok, ahol a vasárnapi kézműves vásár van, ami olyasmi, mint nálunk a WAMP, persze sokkal hígabb, de ennek ellenére kevés gagyit láttam - de azért persze akadt az is. A délutánt éppen erre akartam szánni, de meglepődtem, hogy a Defensa a Plaza de Mayoig tart... persze, itt ez normál utcahossz, a nagy sugárutak, mint pl. a Córdoba, Independencia, Rivadavia, Corrientes, stb. elképesztően hosszúak. Nagyon fellelkesültem - hát még amikor láttam, hogy egy csomó tervezői üzlet is nyitva. Ráadásul az utca keresztül megy a Monserrat kerületen, be lehetett kukkantani a kis utcákba, régi, kockaköves utcákba, aztán a Calle Chile után elérte fatornyos ideiglenes hazám, a San Telmo kerületet.

Az árusok között megtaláltam Telmát, akitől az Etsy-n rendeltem még 2012-ben egy tunikát. Megszólítottam, és emlékezett rám!
Mivel kevés készpénz volt nálam, hazaugrottam, előtte az Independencián lévő Carrefourban vásároltam némi kaját, otthon megebédeltem, aztán ismét belevetettem magam a forgatagba, és késő délutánig ott időztem.

Zárásképpen pedig megittam egy pohár Malbecet az egyik bár teraszán - isten királyság volt!

Hétfőn délelőtt tangó cipő vadászatba kezdtem. Mivel a San Telmo kerület amolyan tangó fellegvárnak számít, több üzlet is kiszolgálja a rengeteg turistát. Én a Bolivar utcai Liber-Tangoba mentem, és meg is vettem egy szép cipőt - nem túl olcsón, viszont nagyon szép! A boltban a lábamra segítették - ez eléggé zavart, mert ez számomra nem elvárás egy eladótól. Beszélt hozzám spanyolul, érdeklődött budapesti milongákról (ezt megértettem), és a végén adott egy újságot, amelyben több száz milonga helyszín, tangó kurzus, üzlet, zenekar, stb. címe volt. Ezután megkerestem a Perun található Buenos Ayres Clubot, hogy este ne kelljen a sötétben keresgélnem. Ez a szomszéd utca, csak az Independencia túloldala. Elmentem még a Suipachára - úgy tűnt, ez amolyan tangó kellékes utca a Microcentroban, úgyhogy ezen a napon az üzletekben grasszáltam, és persze a környéket is szemügyre vettem. Nyüzsgő, európaias környék, zömmel a közeli irodákban dolgozók lepték el a negyedet.
Aztán nekiálltam készülődni. Úgy döntöttem, nem öltözök ki, turistásra veszem a figurát, tudják, hányadán kell állni velem! De igen jól sikerült a styling!
Milonga előtt órát is adtak, tehát aszerint érkeztem. Kicsit korán, úgyhogy kint kellett várakozzak, itt beszédbe elegyedtem egy német nővel, aki volt olyan kedves, és meginvitált az általa foglalt asztalhoz. (Milyen jó! Mert én erre nem is gondoltam!)
Hát várakozás felett jól sikerült az este! :) Már a gyakorlásnál is rengetegen odajöttek, hogy párom legyenek - többek között S. is, akit már a bejáratnál beszélgetve is észrevettem, de akkor ellenszenves volt. Azt láttam, hogy ő - és még mások is - nem tanulni jöttek, hanem szerintem a külföldi nők miatt, akik nyilván nagyon hálásak lesznek, hogy táncoltatják őket, és így könnyebb lesz felcsípni. Már itt észrevettem, hogy az argentin férfiak magabiztosan vezetnek, határozottan, de maximálisan rád figyelve. Nem úgy a külföldiek! Ők folyamatosan bizonyítani akartak. Erőszakosan vezettek, és türelmetlenül javítottak.
Aztán amikor a milonga elkezdődött, S. egyszer csak az asztalunknál termett, és vitt is táncolni. A tangóban ugye a párok mindig egy-egy tandát - több számból álló blokkot - táncolnak végig, viszont utána le kell tenni mindenképpen a partnert. S. beszélt hozzám folyamatosan - spanyolul, persze, hogy más nyelven nem beszélt. Azaz egyszer csak közölte, hogy you - como se dice... - beautiful! Igazán kedves volt! És hogy ölelt! Meg persze dícsért: muy bien! Na gondoltam, te sem teketóriázol sokat. A végén szépen megköszöntem a táncot, addigra az asztalnál ült egy másik  - szép szőke, fiatal - német nő. De jött egy őszes elegáns férfi, és engem hívott. (Semmi cabeceo - szemmel felkérés.) Angolul, franciául ő sem, viszont olaszul igen - annyit megértettem, hogy Buenos Airesben nagy olasz közösség él (ezt tudtam), és olaszul viszont tud. Áááá - godoltam - az jó, az operákból talán ragadt rám annyi, hogy szót értsünk! Ő is nagyon jól táncolt, akárcsak S. Nem sokára koncert kezdődött, és csak néhányan maradtak a parkettán - akik a tangó nuevo verzióját táncolták. Ki is szúrtam egy középkorú párt  -gondoltam is, milyen szépek, nálunk ilyet ritkán lehet látni. Hallgattam a koncertet, mondom, kevesen táncoltak, mígnem ez a pasas odajött, hogy megyek-e? Hát gondoltam, mostanra csak a vak nem látta, hogy kezdő vagyok, ő tudja, mit csinál! Ő már kicsit beszélt angolul, mondta is, hogy egy újabb felelőtlen lány vagyok, aki spanyol tudás nélkül érkezik Buenos Airesbe. Kezdetben egyedül voltunk a parketten, de pillanatok alatt elfeledkeztem erről, és volt olyan, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, csak követtem! Hát ilyen ez a tangó - tettem, amit kértek, mert megbíztam a vezetőben! És ez nagyon jó érzés! Ráadásul jó hosszú volt a tanda!
A következő sajnos egy ott élő külföldi, fiatal, jóllakott napközis képű pasi kért fel - nem volt hajlandó elárulni, honnan származik - szerintem ausztrál, vagy ír volt. De lehet, hogy angol. Ő viszont tisztában volt a magyar lányok rossz hírével, közölte is velem, hogy minden nő kalandot keresni jön ide. (Ez mondjuk igaz.) Erőszakosan táncolt, nem is tudtam követni rendesen - bezzeg az előző argentinok! Meg is jegyezte, hogy biztos szívesebben táncolnék egy argentinnel. (Igen!) Végül meghívott egy italra - hál'isten már megtapasztaltam, milyen erősek az argentin borok, úgyhogy épp csak kortyolgattam, végül mondtam neki, hogy nem hinném, hogy engem keres. Szerencsére ezt tudomásul is vette - akadt ott még elég középkorú nő, akinek elege volt a korábbi életéből! Vissza is mentem az asztalomhoz, de sajnos a német csaj menni készült, és gondoltam jobb, ha én is lépek, így is elmúlt már éjfél. Jó darabig együtt mentünk, mondjuk ez 5 perc volt gyalog, aztán elköszöntünk egymástól. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a környék - rengetegen voltak az utcán hazafelé tartók, kutyasétáltatók, na jó, guberálók is. Elégedetten tértem nyugovóra, és S. ölelésére gondoltam.

Buenos Aires 4-5. nap

Elkezdem önálló Buenos airesi életem. Mindjárt a szemközti pékségben. Aztán gondosan megtervezem az utam, magamhoz veszek egy adag pesot, az iv. útmutatása alapján szétosztom 3 különböző helyre. Bankkártya otthon marad. No, akkor mai nap legyen Recoleta - jó módú környék és sok látnivaló is van. Nem elfeledni: tégy úgy, mint egy helyi. Tehát térképet például nem elővenni (ezzel később nem foglalkoztam), pirosnál - ha nem jön autó - átmenni (valahol nincs lámpa, viszont az autóknak van, ha állnak, szabad a pálya...), metróban nem tanácstalannak lenni (egy hét múlva ezen sem paráztam). Első akadályt vettem, eljutottam - átszállással - a kívánt állomásra, és meg akartam keresni a XUl Solar múzeumot, de első körben nem sikerült meglelnem. Így volt egy hosszú sétám a Pueyrredonon végig a Libertadorig. Átvágtam a Plaza Francián - jócskán sütött már a nap, pont dél körül járt - és bementem a Palais de Glace épületébe - megváltás volt a hűvös. Ez egy francia stílusú szecessziós kör alakú épület, eredetileg - mint a neve is jelzi - korcsolyapálya volt benne, de később, ahogy csökkent a népszerűsége, átalakult bálteremmé, manapság pedig kortárs kiállítások vannak benne. Díjmentes a belépés, megnéztem hát - nem mintha elzárkóznék a kortárs művészektől, de én főleg a belsejére voltam kíváncsi. Legjobban egy óriási gombolyag tetszett. Eddigre már persze majd megszakadtam a táskám súlya alatt. A fényképezőgép nehéz, de az útikönyv is, viszont mindegyik kell.
Innen átkoccoltam a tér másik oldalára - ami nem ám olyan egyszerű, mert iszonyat nagy (meghitt terekből kevés van BA-ben), és több lámpás átkelőnél meg kellett állnom. (Napsütés!) A szépművészeti múzeumba akartam bemenni. (Itt sem kell bélölődíjat fizetni.) Elsősorban argentin művészek munkáit állították ki a XVIII. századi művektől kezdve, de vannak ókori keleti, illetve pre-koloniális tárgyak is. A gyűjtemény alapja José Prudencio de Guerrico és Adriano Rossi adománya volt. Nekem legjobban a régi argentin hétköznapokat ábrázoló festmények tetszettek, ezek mindig sokat elárulnak egy nép történelméről, még ha nem is jegyzik a világ művészettörténeti könyveiben. Meglepően sok francia impresszionista képet is láttam, és persze Xul Solart. Az emeleten egy képregényrajzoló munkásságát mutatták be - érdekes volt, de nyomták be veszettül a klímát, úgyhogy igyekeztem gyorsan végezni. Rendesen húzott is a táska súlya, és enni sem igen ettem. (A gyaloglástól égett a zsír - nem is ültem le indulás óta.)
Ismét keresztül a Libertadoron, át a Plaza Francián és a Plaza Mitrén - ezek egymásba érő, parkos terek (de nem valami árnyasak), és az Agüerot elérve a Nemzeti Könyvtárnál kötöttem ki. Nekem tetszett a kissé szocialista, kissé skandináv stílusú épület, az útikönyv szerint ronda - én semmiképp nem nevezném annak. Tömör beton építmény, szigorú struktúrákkal, un. brutalista stílusban tervezték 1961-ben, 1971-ben kezdték építeni, végül 1992-ben adták át - szóval jó sokáig tartott a projekt megvalósulása! Van előtte egy pici park, ahova Evita posztereket raktak ki. (Az épület az egykori házuk helyén áll.)

Elindulok visszafelé, az Avenida Santa Fee irányába, de még egy kísérletet teszek a Xul Solar gyűjtemény megtalálására - és igen, sikerült! Ott bolyongtam délelőtt is, néhány méterre tőle! (Volt már ilyen.) Xul Solarról a Living in Argentina albumban olvastam először, tetszett a bemutatott háza, amely igazi szalonként működött a XX. század középső évtizedeiben. Furcsa, excentrikus figura lehetett. A festményei nekem kicsit Chagall, kicsit Dali, kicsit Csontváry, eléggé Klee, és szerintem az összes izmusban próbálgatta magát. De készített szobrokat, verseket írt és művészet-filozófiai könyveket, társasjátékokat szerkesztett és saját nyelvet talált ki. Sajnos a lakószobákba nem lehetett bemenni, pedig amikor egy ilyen kreatív ember egykori otthonában nézelődöm, mindig úgy érzem, hogy én is feltöltődöm kreatív energiával. De a képei is nagyon tetszettek. Fáradtan szálltam metróra, visszafelé még beszereztem egy kis avokádót meg némi péksüteményt - ezúttal a Piedras/Independencia sarki pékségben. Már sötét volt, és az útikönyvek az "Egyedül utazó nők" pont alatt azt tanácsolták, hogy ismeretlen helyen sötétben: ne! El is kavartam, véletlenül a Piedrason mentem vissza, és megrémültem, hogy most elvesztettem az utat. De semmi baj, kimentem az Independenciára, és innen tudtam, hogy az én utcámnak a sarkán egy hentes kell legyen. Még egy kioskoban (pici, éjjel-nappali boltok) vettem egy üveg Malbecet, aztán odahaza voltam. Ittam néhány pohár bort az egyik antik, metszett üveg pohárból, tettem-vettem még, fürödtem, olvastam és szundi.
Másnap fejfájással ébredtem - macskajaj volt, de kit érdekelt. Persze így jól elment a délelőtt. Lementem a pékségbe, de elkövettem azt a luxust, hogy egész álló nap szinte semmit nem csináltam. Még a környéken mászkáltam picit (megnéztem, mi van az Independencia túloldalán, próbáltam megtalálni a hétfői milonga helyszínt a Perú-n), és aludtam, meg szahar kedvem volt, de megengedtem magamnak ezt is: végre nem kellett viselkednem, tartani magam. Persze az sem tett jót a hangulatomnak, hogy iv. megvetette velem a Café Tortoni tangó showjára a jegyet, pedig engem milonga érdekelt, ahol én táncolhatok. Biztos jutalékot kapott érte. És az bizony este fél 11-kor kezdődött - vagyis sötétben, taxit kell fogjak, félek, hogy átvernek, kirabolnak, megerőszakolnak. Plusz a turista lehúzó műsor sem érdekel. Azt sem tudom, mit vegyek fel. Végül nem bonyolítom túl a dolgot: mustár színű skiny farmer, sötétkék garbó, nepáli stóla, azt uccu neki. Előtte még a TV-ben a zürichi Macbethet néztem, Thomas Hampsonnal a címszerepben. Íme néhány kép a Chacabucco utcai otthonomról.
Elsőként a google térkép műhold felvételét. Jól kivehető rajta a beépített grillező, de igazából az a külseje volt valami sufni szerűségnek. :)

Ez pedig a belső udvar. Tipikus koloniál stílusú városi ház: elől, a homlokzati részen az előkelőbb lakások pl. az enyém!), a keskeny udvarban pedig a cselédlakások, vagy inkább a szegényebb bérlők otthonai. Ugye hasonlít a mi gangos bérházainkhoz?

Aztán indulás, setét van már, ki az independenciára, de a metró szerencsére jár még, de már kevesen utaznak rajta. A Lima állomáson, ahol át kellett szálljak, odajött hozzám egy asszonyság, valamit kérdezett, nekem meg eszembe jutott, hogy nem szabad lássák, hogy idegen vagyok, és rávágtam válaszul egy "Si!"-t, aztán látva zavarom, odament máshoz, és ő is igent mondott (vagyis eldöntendő kérdést tett fel a nő) - ezt megúsztam! Kiérve az Avenida de Majo-n sokan mászkáltak, azt is láttam, hogy rengeteg a taxi, tehát nem kell hívatnom senkivel. Egészében nem tűnt olyan vészesnek ilyen későn sem a város.
Az ajtóban igen udvariasan engedtek be, aztán leültettek három brazil csaj asztalához, mindjárt a színpad mellett. A show maga gagyi volt, egy erőszakos banya énekelt, néhány öreg zenélt (azok jók voltak), és egy nagyon fiatal táncos pár táncolt egy keveset, de főleg a néni énekelt. (50 körüli nő, picit molett, de elegáns, a stílusa, ahogy erőltetetten kommunikált a közönséggel, viszont nem jött be nekem.) Aztán hál'isten vége lett, kb. egy órás volt, senkinek nem ajánlom, ha ilyen programot keres valaki, menjen inkább Puerto Maderoba - mondjuk az jóval drágább. A Tortoniban meg igyon csokoládét.
Kimenet hamar elkaptam egy Radio Taxit (ezt iv. kötötte a lelkemre, mert jellemzően nem húznak le), és mivel nem volt messze az apartmanomtól, hamar otthon voltam, át sem vágott. (Vicces volt, hogy a rádiójából Nena 99 Luftballon száma szólt, igen, itt Buenos Airesben - eszembe jutott a középiskolás korom. Vajon melyik osztálytársam engedheti meg magának, hogy BA-be utazzon? Elégedett vagyok, mert sokat kellett tegyek érte.)
Ezt az estét megúsztam, bár kár volt pénzért, időért, aggódásért. De legalább megtudtam, hogy a buenos airesiek nem esznek embert! Mostantól könnyebb lesz minden!

3. nap - Tigre

Ezen a napon kirándulunk, irány a Paraná deltavidékének kedvelt pihenőhelye, Tigre, kb. 30 km Buenos Airestől.

Persze megint minimum egy órás késéssel kezdünk, de már lesz@rom. Szemben van egy veszélyes pékség (ajtajában egy nyilvános telefonkészülékkel - bizony, itt még van ilyesmi), le is megyek, kézzel lábbal elmutogatom az indián eladónak, mit szeretnék. Annyira nem voltam elájulva az amúgy bőséges kínálattól: csupa levelestészta, meg más, szerintem agyon adalékozott anyagból készült édességek. Én Viennesét (Vagy mi) vettek, apró koszorúk, cukormázzal leöntve. Legalább ettem reggelit.

Ahogy haladunk az autópálya városi szakaszán, lelassít az iv., és szól, hogy kultúrprogram jön, nézzek jobbra. Hamarjában kapcsolok, hogy egy hatalmas favella közvetlen közelében megyünk, kattintgatok is a fényképezőgépemmel, igazi dél-amerikai nyomortanya, pont mint a filmekben. És baromi nagy. Mondjuk nem szép, hogy mások nyomorát kuriózumként mutogatom, de íme egy kép róla.

Első megállónk az Aeroparque-kal szemben (ez BA kicsiny, belső reptere) jól látni a La Plata torkolatot, tényleg fémesen csillog, szürkés-sárgás színű a hordaléktól. A partja persze tele van kosszal. A La Pláta maga csak egy torkolat, ide ömlenek a már említett Paraná, a Paraguay és az Uruguay folyók, a túloldala (amit nem látni) Uruguay. A part szakadékos, pedig maga a folyó nem árad soha, mert a csapadékmennyiség állandó, viszont az Atlanti-óceán bizonyos nyugati szeleknél mélyen betódul a tölcsérbe - ez évente néhány alkalom, nehéz előrejelezni.

Innen tovább Olivosba mentünk, az előváros egybeépült teljesen Buenos Airessel, itt van az elnöki rezidencia és itt él a legnagyobb magyar közösség Argentínában. Csinos kis hely, de nekem tiszta Anglia, éppen ezért annyira nem is érdekes.

Jön a gyönyörűséges San Isidro - a Living in Argentina c. könyvemben számos itteni házat mutatnak be - a főváros legelőkelőbb emberei élnek itt. Sok-sok régi, angol stílusú ház, villák, a templom mintha a Bakáts téren volna. A város alatt csillog a La Pláta, egy teraszban végződő utcáról néztünk le, párás, tavaszi levegő volt, virágillat, pálmafák, dús vegetáció - kicsit Taorminára emlékeztetett. Megittunk még egy kávét és tovább mentünk Tigre felé. Meglepő, de útközben megint szólt a GPS, hogy veszélyes környék közelében vagyunk.

Aztán elérjük Tigrét is, ami rögtön feltűnt, az a sok bútorkészítő. Rengeteg fát hoznak a szubtrópusi őserdőből, eleve a város az ottani rengeteg gyümölcs és miegyéb piaca. A deltavidék mintegy 2000 km vízi utat jelent, a települések jelentős része csak hajóval közelíthető meg - iskolahajók szedik össze a gyerekeket, így érkezik az áru, vízi rendőrség ügyeli a rendet, szervizhajók közlekednek - csakúgy, mint Velencében, de azért az egy nagy város, itt meg gyakorlatilag szubtrópusi esőerdő. 

Veszünk egy sétahajó jegyet, a fedélzeten megiszunk egy sört (aztán egy másikat is), kezdek feloldódni, elmesélünk egymásnak ezt-azt magunkról. Közben a folyó mentén nyaralók, evezős klubok, golf klubok, vendéglők - mind saját kikötő stéggel, amelyet az önkormányzat épít, mivel az esetlegesen rosszul összebuherált, beszakadt stégek több gondot okoznak, így inkább megcsinálják ők. Ja, meg egy csomó rozsdás hajótest is kallódik erre-arra - túl drága lenne őket szétszedni.

Mire visszaérünk, már egész őszintén elmondtunk sok mindent, de még hosszasan elücsörgünk egy kávé mellett a kikötő közelében (az étterem meg erősen Finnországra emlékeztetett).

Felkerekedünk, megnézzük még a híres piacot, ahol az árusok már szedelődzködnek.

Hatalmas dugóra érünk vissza BA-be, kezdenek fűzögetni, de nekem valahogy nincs kedvem. Megegyezünk, hogy következő szombaton kivisz a reptérre, amikor Mendozába megyek. Elég sok bosszúságot okozott, viszont korrekten váltott pénzt, szerzett közlekedési bérletet és: elkezdte keresni a chilei osztálytársam, akit nem sikerült megtalálnom az FB-n.

Buenos Aires, 1-2 nap

Reggel kakaszóra ébredek. Hát de vicces! megnézem a telefonom, magyar idő szerint van beállítva, gyorsan levonok mínusz ötöt, megállapítom, nincs még késő. Jól esne egy kávé, no meg szemben van egy pékség - veszélyes, most, hogy úgy nézek ki, mint egy modell. (OK, 40+ modell - mit bámultok, van ilyen, csak nem a világ eme részén, mármint Kelet-Eu-ban!)

Bekapcsolom a TV-t, keresnék valami reggeli hírműsort, ahol folyamatosan ki van írva az idő, csak a félreértés elkerülése végett. Az idegenvezető 11-re jön. Már minden csatornán sorozatokat vagy teleshopot adnak. Végül a Rural TV marhaárverés közvetítésén látok pontos ídőt a sarokban kirakva. Kinézek a francia erkélyen,elég forgalmas az utca, de szerencsére egyirányú. Alattam egy lila virágba borult jacaranda fa ontja illatát. Nem tudom megítélni, milyen idő várható, felveszem a mustár színű skinny farmerem (Látomás) egy piros spagettipántos toppal (Newhouse), és egyelőre rá a sötétkék garbóm - ebben még vékonyabbnak nézek ki, és különlegessé teszi az arcom. Cipőnek felveszem az Oxfordot. Ehhez jöhet a WAMP-on vás,árolt piros árnyalatú üveggyűrűm, vörös Chanel rúzs - ennyit az első nap stylingjáról. Írok skypon a fiamnak, a könyvespolcról leszedek egy spanyol nyelvkönyvet, olvasgatom az utikönyvet, beikszelem, mit akarok feltétlen látni. Időm lesz! Kint a teraszon - ami a hátsó udvarra néz - elszívok egy cigit. Tetők sűrűje előttem - izgalmasnak néz ki, mondogatom is magamnak, hogy igen, itt vagyok, itt vagyok! Sikerült, mindenki más bekaphatja!

Végül egy óra késéssel megjön vezetőm - mondjuk napi 100 USD-ért nem nagyon tetszik, hogy ennyit késett,de jelezte skypon, hogy nagy a dugóba került. 

Meghívtam a ház földszintjén található bárba, aztán uccu neki! 

Elsőként irány a szomszédos barrio, a Boca. Leparkolunk és kimegyünk a Riachuelo partjára. Hát tiszta mocsok. Dél-amerikai feeling. Gyalog sétálunk a híres Caminitoig. Kérem, hogy fényképezzen le a színesre festett sarokház előtt. A színes bádog és fa épületek története közismert: azért ilyen tarka-barka minden, mert az itt élő hajógyári munkások lopott festékkel mázolták be a házaikat - mikor milyet tudtak épp szerezni. Itt kószáltunk, hál'istennek még viszonylag kevés volt a túrista, de a szuvenír festők így is kipakoltak, ahová csak tudtak. Néhány utcai tangós, bár, turista kacat árusító boltok, stake éttermek. Kéretem, vigyen beljebb is - hát az idegenforgalmi övezetet elhagyva kezdett szürreálissá válni a környék. Megnéztük még a La Bombonierát - a Boca Juniors stadionját (nem mentünk be), koszos, pisi szagú. Előtte az utcán a csapat hírességeinek betonba öntött lábnyoma, Maradonáét laposra taposták - egyszerűen nem maradt belőle semmi! Bementünk még egy tipikus környékbeli házba - ennek az egyik udvari lakását bemutatták, úgy, hogy a külső falait üveggel helyettesítették. Kezdett meleg lenni. Visszaindulunk az autóhoz.

Hamarosan a Microcentroban voltunk, itt  bementünk a Plaza de Mayo-n található Catedralba - Buenos Aires legnagyobb székesegyháza, itt működött Ferenc pápa érsek korában. Már 1580-ban is állt egy templom a helyén, jelenlegi klasszicista homlokzatát a XIX. század elején építették. Az egyik mellék kápolnában van a függetlenségi harcok vezetőjének, San Martin tábornoknak a sírboltja.
A következő állomás az előkelő Recoleta-negyed. Itt található Buenos Aires egyik leghíresebb temetője, itt nyugszik pl. Evita is a Duarte család sírboltjában. A temető a világörökség része, Szicíliában láttam ilyet, de csak kívülről: igazi kriptaváros. Úgy temetkeznek, hogy a frissen elhunyt a felső "polcra" kerül, és amint követi valaki, eggyel lejjebb teszik, és a legalsót porrá törik, mert őt nagy valószínűséggel már senki személyesen nem ismerte...

Bementünk még a temető szomszédságában lévő jezsuita kolostorba, azután elmentünk egy ügyvédhez - szívesen beleegyeztem, legalább láttam valamennyit az igazi argentin hétköznapokból.
Innen Puerto Maderoba vezetett az utunk - ez egy revitalizált ipari negyed, ahol jellemzően dokkok, raktárak, malmok voltak. Ezeket részben felújították, részben új ingatlanokat húztak fel: egy szó mint száz, nagyon posh környék lett, állítólag a legmagasabb négyzetméter árakkal. Tetszett, de azért annyira nem láttam nagy számnak...

Viszont innen az idegenvezető haverjával találkoztunk, ki tudja, a város mely részén, jó sokat vártunk rá, utána a barát kocsijában beszéltek, csak sejtem, hogy valami kábítószert adtak-vettek. A "mi" kocsinkak dőlve cigiztem, és fáradt meg türelmetlen voltam. Csak az villanyozott fel, hogy az illetőnek tetszettem, elmenet szórta a puszikat, na meg ahogy végigmért...! ("Me gustas!") Hát igen, az utóbbi időben tényleg jól nézek ki... Még egy kávé egy benzinkútnál, de már mennék "haza" a Chacabucco utcába. De ez a pillanat is elérkezik, igaz, jó későre jár már.
Másnap is késik az idegenvezető (továbbiakban iv.), amit eléggé zokon veszek, de aztán megérkezik, és mondja, hogy ma gyalogosan elmegyünk ide-oda, megmutatja, hogyan kell a várost "használni". Kimegyünk az Independencia sugárútra, onnan az Independencia metróállomásig. Útközben felfedezek egy internet kávézót (ahol nem lehet kávét venni). Szép spanyol stílusú csempékkel van kirakva a lejárata.

Elmegyünk a Retiro pályaudvarig, szerzünk feltöltős bérletet (elvileg csak helyieknek jár), figyelmeztet, hogy viselkedjek koldusokkal, meg egy-két zsebtolvaj trükkre. És mindenek előtt: tegyek úgy, mintha helyi lennék. Ezt egyébként több útikönyv is ajánlja. (Egy-két nap múlva gond nélkül megy kék szemszínem, világos barna hajam és testmagasságom ellenére.) Na itt van aztán nem kevés rossz arc, szorítom is a táskám rendesen. Amúgy nyűgös vagyok. Talán most jön ki rajtam az időeltolódás?
A pályaudvarral szemben van a Torre de los Ingleses, olyan, mintha egy brit kisváros főteréről hozták volna ide, valójában az itt letelepedett angolok építették, és a falklandi háború után át is keresztelték Torre Monumentalra, szép klinker téglával kirakott, fehér sisakos óratorony.
Innen, ha átkelünk az Avenida del Libertadoron (ez része az Alaszkától Tűzföldig futó pánamerikai autópályának), a Plaza San Martinra érünk. Ez egy csinos, árnyas, párizsi stílusú tér, igazából egy nagy park, elegáns art nouveau középületek veszik körül, mégis szomorúvá teszi a Monumento a los Caídos en Malvinas - azaz a falklandi háborúban elesettek emlékműve. Hiába állt őrt két szép hegyivadász a tűző napsütésben, elszontyolodtam a sok nevet olvasván - alig voltak idősebbek a fiamnál! Mindezt ráadásul egy zsebkendőnyi területért, de főleg, hogy ezt a nevetséges, zsebkendőnyi területet egy hanyatló diktatúra trófeaként mutogathassa. Ezért aztán semmi sem volt drága, az angolok meg ugrottak, mint kutya a gumicsontra!

Így aztán, amikor a Calle Floridába értünk (itteni Váci utca), nyűgös és rosszkedvű voltam. Iv. rávett, hogy üljünk be egy kávéra, de bedobtam a reggeli késésért a durcit, ráadásul többször elment a mosdóba, míg ott ültünk, majdnem biztos vagyok benne, hogy valami extasi-szerűséget vett magához, amit az előző napi taxistól szerzett be. Elkérte a napi díját is, hogy itt beválthassa - ugyanis igen rosszul váltanak a bankok, hivatalos átváltó helyek, viszont a dollár - mint nálunk 15 éve - nagyon keresett, a folyamatos infláció miatt, és nehéz hozzájutni. Kell-e mondjam, hogy jól ismerte a pénzváltókat, be is vitt valami gyanús helyre, de én inkább kint ácsorogtam az utcán, qrva mérgesen. Az igazsághoz tartozik, hogy ő viszont szintén jó áron adott nekem pezót. Ja, meg amúgy tök jó fej volt, de kicsit viszont link, én meg nyűgös, így hát akkor épp a pokolba kívántam.
Következett Buenos Aires híres operaháza, a Teatro Colón. Hatalmas opera, vezetéssel lehet megtekintgeni. A séta nem nagy szám, bár ne feledjük, szezon van, a épp egy ősbemutató próbája zajlik, erre jegyet is veszek. Sajnos a tartózkodásom alatt - lévén staggione rendszer - csak ez van műsoron. Na de ilyet máshol nem igen látok.

Innen megtekintjük testközelből az Obeliscot a Plaza de la Repúblicán (Avenida 9 de Julio és a Corrientes kereszteződése).

Nem nagy szám, inkább a Július 9 sugárút az izgalmas: mint ilyen, a világ leszélesebb utcája, egyes helyeken 12 sávos, 3 hosszanti füves rész osztja fel. Középen gyorsított buszok (collectivok) részére alakítottak ki sávokat. Itt szálltunk egy buszra fel, és Oncébe mentünk - ez egy Józsefváros-szerű kerület, közel a Microcentrohoz, és jeleztem, hogy szeretném látni, mert tudtommal nem egy turista látványosság. Na itt beültünk kávézni - minő véletlen? Hát nem, iv-nek erre vót dolga. Beszélt egy fószerrel, akinek az üzletét meg akarta venni, vagy ki akarta bélelni, mindegy, leszarom, megint az én időm/energiám bánta. Ja, de én akartam Oncét látni. Ehem! Már nagyon minden mindegy volt. Szerencsére a fószernek tetszettem, mondta iv-nek, hogy adja meg a telefonszámát nekem. Röhögtünk, hogy mit szólna, ha felhívnám. Elmenet nagyokat kacsintgatott, és hát persze nekem tényleg tetszett, hogy tetszem. Mindegy, még meg akarom említeni a Puyerridon utcát, ami egy hatalmas kínai piac, szaharabbnál szaharabb árukkal, olyan, mint a Nagykörút a 90-es évek elején, kipakolva minden gagyi, olcsó, de rettenet, tömeg van, és nekem ott semmi keresnivalóm.
Na aznapra jutott még egy kedves látványosság: a Café Tortoni a Pellegrini utcában, ez BA legpatinásabb kávéháza, az itteni Sacher vagy Florian. Kint sor áll, csak akkor lehet bemenni, ha kijön valaki.
Gyönyörű, gazdagon díszített cukrászda, egykor idejárt Buenos Aires értelmisége, rengeteg skicc, festmény, autogramm díszíti a falakat, színes üvegek, plakátok, filetadók (jellegzetes buenos airesi kurzív írás). Az egyik kiállítóteremnek berendezett helyiségben egy tablón a világ híres kávéházai vannak; köztük a mi New Yorkunk. Hah!

Ittam egy forró csokit. Különös, de nagyon finom íze volt, nem sűrű, de mégis autentikusnak tűnt. (60 pezót kostált!) Na itt még iv. rámtukmált egy tangó showt (szerintem jutalékot kapott érte, 100 peso volt - végül is nem drága, de kicsit sem érdekeltek az ilyen bepalizós programok.)
Innen végre haza, gyalogosan. (Azt nem is modtam,hogy az utcák itt nagyon hosszúak: kb. olyanok, mint nálunk az Üllői út.)
Végre egyedül a Chacabucco utcában!

Buenos Aires, 0. nap

A vasárnap esti géppel Amsterdamba repülök. A kisbőröndömbe már előző nap próba csomagolást végeztem. Kikerült testápoló (majd veszek ott), néhány ruhadarab, és a finn halászkabátom is. Ballon kabátot veszek, rajta a stólám. A retikülömbe paszírozom a 4 éve Koppenhágában vásárolt Ilse Jacobsen kardigánom. Ott lapul egy Argentína útikönyv is. Csekkolásnál probléma: túlkönyvelve a járat, lehet, hogy nem férek fel: sebaj, másnap reggel indulok tovább, addig csak odaérek. Volt már ilyen. Kiadják a Buenos Airesbe szóló beszállókártyát is. Látom ablak mellé szól. (Később áldom a szerencsém érte!) 

Odakinn cigit szívok, és elköszönök a családomtól. 3 hétig nem látom őket. A jegyet április közepén megvettem már. Egész évben rossz lelkiállapotban voltam, már télen eldöntöttem, hogy megyek. Egyszál magam.

A várócsarnokban még újságot veszek, a beszálló kapu előtt pedig meglátom az Alföldi Róbert nemzetijéről szóló könyvet - korábban gondoltam, be kéne szerezni az útra. Amikor elkezdődik a beszállás, odamegyek a pulthoz, mi a helyzet velem. Van hely, eresztenek is soron kívül.

Érkezéskor mégis elszontyolodok - mit csinálok itt éjszaka? Egyáltalán, maradhatok a reptéren? Már kong az ürességtől, ami azért furcsa, mert Európa egyik legforgalmasabb reptere. Megnézem, melyik terminálról megyek reggel tovább (a check-in pultot 8 órakor nyitják meg), és elindulok a jelzett irányba. Hopp: itt lezárt kapukat találok, biztonságiakkal. De valaki arra megy, beengedik. Követem, elkérik a kártyát, szó nélkül tovább engednek. 

Ez a tengeren túli járatok csarnoka. Hatalmas és gyönyörű. És kong az ürességtől! Már olvastam, micsoda belsőépítészettel rendelkezik, és tényleg! A gyerekváró külön bejegyzést érdemelne. Nem ám néhány szobacsúszda, meg fejlesztőjáték. Itt a szülőkre is gondoltak, könyvtárral, kényelmes fotelokkal igazán otthonos érzést keltett.  Egyes-egyedül megyek végig a hosszú folyosón, megkeresem a kapumat (most zárva), és látom a táblán kiírva a 10.00 órakor induló járatot. Vannak valami 60 EUR-ért bérelhető kabinok, amolyan hostel-szerűségek, illetve kényelmes alvószékek a galérián, takarót is el lehet venni. Odatelepszem az egyikhez, a stólámba burkolózba olvasok, lábamra terítve a ballon kabát (Zara), olvasok, a kölcsön tabletet próbálom beállítani, rövid chat elejéig felmegyek a fészre. Próbálok aludni, de ég a villany, amúgy rossz arcú utasok veszik igénybe a helyet, főleg arabok. De minden nyugis. Időnként elmegy egy biztonsági, amúgy nincs mozgás. KLM Asia feliratú gépek sziluettje sötétlik valahol kint a párában. A csarnok is elég hűvös. De azt hiszem, hihetetlen kegyelem látni egy nyüzsgő repteret reset módban!

Aztán ébredezik Schipol. Odalenn pedig már nyüzsögnek. Iszom egy kávét, odaülök egy szabad géphez (2,50 EUR/10 perc), mert ezúttal a free WIFI nem működik, és írok az idegenvezetőnek, akivel felvettem a kapcsolatot, hogy az első nap segítsen belakni a várost. Keresek cigizős helyet - hát szörnyű 20 bagós egy helyiségben, ráadásul én voltam az egy szem nő, úgyhogy hamar kimentem, ha nem akartam bagószagot árasztani. Kicsit nézelődöm még, klotyóra megyek, aztán megkeresem a kaput.

Itt egy bárpultnál kérek egy pohár vörösbort, és tadamm: meglátom az első argentinokat, az asszonyság kérdi a pultos csajt, beszél-e spanyolul. Szerencséje volt. Én viszont elképedtem, hogy még egy kávét kérni sem tud úgy, hogy azt mondja: café, vagy ilyesmit - mindegy, úgyis megértik mindenhol. Bor a fejembe száll, még egy klotyó, és irány tényleg a kapum.

Azta! Hatalmas a gépem, ez fog felszállni?! Kézitáska, kabát átvilágítása, beszállókártya, útlevél ellenőrzése, és itt már csak a buenos airesi utasok. Nézegetem őket. Eeegen, a férfiak elég jóképűek, több meg is bámul. Na igen, csinos vagyok, év eleje óta legalább 10 kilót fogytam, és tudatosan figyeltem, miként hatok a férfiakra, és arra jutottam, hogy még a magyarokra is elég jól. Jön a személyzet, eltűnik a folyósón. Hangos köszönt minket, indulhat a tényleges beszállás. Kikapcsolom a telefonom, ellenőrzöm, hogy a tablet is repülő módra van-e állítva, majd kikapcsolom azt is. 

A repülőbe lépve kicsit szorongok, mikor meglátom a világoskék takarókat és a fehér párnákat az ülésekre készítve. Hál'isten nem a középső blokkban ülök, hanem pont az ablaknál. Nagyon udvarias személyzet, több középkorú és testes hölgy, és elég sok férfi utaskísérő. Maga az ülések elfoglalása is vagy egy órán át tart.  Babonásan végigtanulmányozom a biztonsági szabályokat ismertető brossúrát. Közben ellenőriznek még egyszer mindent, ám várnunk kell 40 percet. Na ebbe belefér az "illedelmes", kikéredzkedem az egyik stewardesstől, mosolyogva mutatja az utat.

De eltelik, és indulás!!!!!!! Take-off, már jelzi is az ülésbe épített monitor a föld térképen (Mercator-vetület!) egy mini repülőgép segítségével a státuszunk, kiírja a megtett távolságot, a repült időt, ugyanezekből mennyi van még vissza, hány óra van most a célállomásom, repülési magasságot, utazási sebességet, három nyelven. A térkép a földgömb vetület után szűkíti a bemutatott térséget, majd közeli Google térképen is mutatja. És az is látszik, hol van a bolygón nappal és éjszaka. Mi megyünk a sötétedés előtt - majd Buenos Airesben fog utolérni bennünket, de addig van 13,5 óra! Folyamatosan etetnek bennünket - egy kis cukorka, chips, innivaló; lehet filmet nézni (nem néztem, helyette a térképet bámultam) és aludni, meg mászkálni. (Utóbbi ajánlott). Olvasgatok, elteszem a szalvétát, amelyen ez a felirat szerepel: Time flies, but you are the pilot. Nagggyon jó!

Kicsit elszundítok, amikor kinyitom a szemem, döbbenten tapasztaltam, hogy még csak 4 órát mentünk! Mellettem az argentin úr viszont húzza a lóbőrt! Bakker! Ki akarok menni! Megmozdul, és felpattanok, kicsit körbejárkálok. In Style magazin kivégezve, jön a könyvem, megint monitort bámulok. Most repülhetünk az óceán felett, de inkább csak felhőket látok. Az út meglehetősen sima, egyszer Stockholmból hazajövet jobban dobált, vagy tavaly Brüsszel felé is. Most alig valami. Vigyázok, nehogy elaludjak, mikor átrepüljük az Egyenlítőt, de mondjuk egyáltalán nem vagyok álmos. A közeli státusz-jelzőn becsúszik a dél-amerikai kontinens. A partjainál elérjük az Egyenlítőt. A térképen Belém, az Amazonas deltájában fekvő város. Nézek ki az ablakon, nem igen látom az őserdőt. De néha mégis elkapok valamit, nincs akkora pára. Bizony, látszanak az irtások, fentről nézve nagy kiterjedésűek és sok van belőlük. Még mindig hosszabb út van hátra, mint Koppenhágától Reykjavíkig tartott 2006-ban. De már Buenos Airest is jelzi a térkép!

És készülünk a leszálláshoz, kiosztják a vámáru nyilatkozatokat - jó és, ilyet sose kellett kitöltsek. Ha belegondolok, lehet, hogy a megengedett érték (300 USD) felett vagyok. Sőt, biztos! 5 éves mobil, rozzant tablet - OK, nem nagy érték. Na de: sorszámozott ezüst ötvösmunka a nyakamban? Jó, letagadom, tucatáru :), de egy új és nem olcsó hajszárító, hajvasaló (az olcsó), aranygyűrű az ujjamon, fényképezőgép, svéd és dán, finn ruhák, magyar tervezői ruhák+cipők (na jó, ezek ugye azért használtak) - reméljük nem lesz baj...

Látom már alattam Buenos Airest, itt is kezd szürkülni, hatalmas barna massza a város, azt látom, hogy nagyon sűrűn lakott, alig egy zöld felület, háztömbök, háztömbök mindenütt. És nagyon nagy - ezt mondjuk tudtam, meg Berlin is nagyon nagy, de Buenos Airest 13 millióan lakják. 

Leszálláskor fanyalgok a gazos reptéren, de nincs mese, argentin földre léptem. Sorban állás az útlevél ellenőrzésnél, közben bekapcsolom a telefonomat, és működik, az SMS-em elmegy. Itt este 8 óra, odahaza öttel több, alszanak. Anyukám izgult, mert üzenet várt tőle. Én meg parázok, meg van-e a bőröndöm - Budapestről egyenest Buenos Airesig küldték, azóta nem tudom, mi van vele. A jóképű vámtisztviselő nem udvarol (hogy rohadjon meg!), ellenben törni inglése, mutatja, hogy melyik ujjam helyezzem a lenyomat vizsgálóba, és hogy nézzek a kamerába. De minden OK, pecsét a vadi új útlevelembe, és mehetek a csomagomért. Hál'isten, megvan az is! Még egyszer átvilágítanak belépéskor. Ellenőrzöm, nálam van-e 1. az idegenvezető mobil száma 2. a kulcs átadó személyé, akitől a lakást bérelem 3. a lakás címe. Minden megvan. Klotyó, szájfény - tükör - minden OK, nem látszik az út nyoma, kilépni. 

Rengeteg várakozó, mind táblával. Elindulok jobbra, de nem látom senkinél a nevem. A baloldalon viszont észreveszem a nevem, meg az idegenvezetőt is, akinek a fizimiskáját már a Facebookról ismerem. Ő is felismert, és láttam, hogy ezt tetszéssel nyugtázta. Mosolyogva megyek felé, puszi, mindjárt megkínál cigivel. Elszívjuk, közben ő beszél a lakástulaj képviselőjével, aki kérte, hívjam, mielőtt elhagyom a repteret. 

Istenem, Dél-Amerika! A városba vezető autópálya sávjait elég rugalmasan értelmezik. Útközben cigit szívunk, kérdezem, hova dobhatom a csikket. "Dobd csak ki az ablakon!" Hát dehát.... :S "Dobd csak ki, Dél-Amerikában vagy!" (Igen, ezt még mindig nem fogtam fel. Fejjel lefelé a Föld golyón.) OK, mondom, csak nem akarom senkinek a szélvédőjére dobni. "Azzal te ne törődj, az az ő baja!" :DDD

Útközben elmegyünk egy favella mellett, a GPS figyelmezteti, hogy precautión legyen a környéken.

Beérünk a városba, és a belső kerületek déli részén, San Telmóban fogok lakni, ez az ős Buenos Aires, itt volt az első erődítmény, de a tangó is itt született (ezt a Boca negyed vitatja, pedig valahol azt olvastam, hogy egyik sem, mert Montevideoban), most pedig leginkább a VII. kerülethez tudnám hasonlítani - bárok, kávézók, feltörekvő dizájnerek üzletei, és sok-sok régi casa!

A lakás a Chacabucco utcában van az Airbnb-n keresztül béreltem, amelyet gondos tanulmányozás előzött meg. Az áron és a környéken túl a biztonságosságra, a házra és a berendezésre is figyelemmel kellett lennem. Hát hú de jól beletaláltam! Pont olyan volt, mint a képeken. Koloniális stílusú, hatalmas, mégis lakájos, ventillátorok a plafonon, még egy kis teraszom is volt. Egyedül a fürdőszoba volt gyanús, de a világ ezen részén teljesen elment. 

Kipróbáltam a kulcsot a zárakban, az idegenvezetővel cigiztünk a teraszon, beváltotta a dollárt pezóra, megbeszéltük a továbbiakat, aztán elment. Én meg kipakoltam még, lezuhanyoztam, megkerestem a különböző formájú és eldogott helyeken lévő villanykapcsolókat, olvastam egy kicsit Alföldi Robit, majd lámpaoltás, és szundi. Valamikor felébredtem az éjszaka - valószínű, magyar idő szerint keltem volna, de hamar visszaaludtam. És tudtam, hol vagyok, mindennek tudatában voltam. Istenem, 3 hét, hogy én mit hagytam magam mögött! Buenos Aires!

Bécs 2

Hétfőn reggel SMS pityegése ébredtem - 70 EUR vásárlás, Levante Laudon Hotel - na ne! Ugyan bejelentkezéskor elkérték a bankkártya adatokat, de csak letét miatt, ha elveszteném a kulcsot. A szoba árát pedig előre kifizettem. Reklamálok a recepción: jaj, hát véletlenül 2x érvényesítették a zárolást. (Én 50 EUR-ról írtam alá a hozzájárulást, na mindegy.)
Reggelire a szomszédos Langegasse alsó részén található francia bisztróba mentünk. Persze hülyeség Bécsben francia bisztrót keresni, de tényleg hívogató volt nagyon, kislányom is szerette volna, meg közel is volt. Tényleg francia volt, nem franciás(kodó). A croissant valódi volt, olvadós, nem az a vacak amit itthon sóznak ránk ilyen néven.
Innen Schönbrunnba vettük az irányt, hétfőn is nyitva tartanak. Úristen, immáron hatodszor járom végig a termeket, a belépő k... drága, hosszú sor kígyózik a kasszánál, de a kislányom (űjra) látni akarja. Még ovisként járt itt velem. Persze azért élmény ez, ennyi alkalom után is. Imét meghallgathattam a hordozható lejátszóból a siralmasan felolvasott magyar vezetést - könyörgöm, ilyen helyre, mint a schönbrunni palota, miért nem figyelnek arra, hogy ne legyen ez sem színvonalon alul? Csak akad ott valaki magyar származású, akinek feltűnik, milyen ügyetlen és béna az egész!
Mire kiétünk, jó meleg lett, leverten kullogtunk a Gloriette-ig. Onnan be az erdős részbe, és a fák között le.
A egy villamosmegállóra volt az Am Platz - Bécs 13. kerülete, Hietzing központja. Mivel itt áll a schönbrunni kastély, számos udvari ember építetett itt nyarlót. Pl. mindjárt a park falánál áll Kaunitzé- most postahivatal működik benne. De a helyi plébániatemplomba járt a Mária Teréziá misét hallgatni, nem mellesleg itt volt az esküvője is. A tér amúgy nagyon bájos, kisvárosias, egyemeletes házaival, szentháromság szobrával, bon-bon üzletével. Egy itteni Anker pékségben vettünk ebédre valót, még terasza is volt, hogy kiülhessünk. Az egész környék nagyon aranyos, vidéskies. Az utikönyvek a Maximilliangasséra hívják fel a figyelmet, biedermeier házaival Bécs vrágkorát vázolja fel - az egyik házban írta Strauss a Denevért. Az ületek aranyosak (és megélnek!), hiába van kívül a Gürtelen, itt is láttunk designer üzletet, márkás vintage ruhákat árusító boltot, házi sörfőzdét, kézműves pékséget, heurigert. Tudom mindig ezen lamentálok, de annyira szembetűnő volt, hogy már fájt.
Bevillamosoztunk a Westbahnhofig, hogy bámészkodjunk a szépemlékű Mariahilfersrassén, illetve a 7. kerület, Neubau osztrák feltörekvő dizájnereinek kis boltjaiban. Előbbi jellegtelen chain brandek ületeivel volt tele, semmi különös nem volt, sok szláv beszéd (egyébként is rengeteg orosz él a városban, de csodák csodája, itt ők alkalmazkodtak az új helyhez, nálunk meg - átvettük a vadkeleti/balkáni stlusukat), tömeg, lerazás - viszont árnyat adó fák, deígy sem bírtuk sokáig.
Neubaut a legizgalamasabb kerületnek tartottam - most kissé csalódtam benne. Azért még mindig törekszik felfelé. Itt van a legtöbb dizájner üzlet, köztük van a magyar Printa is, és ez nagyon jó. (Szóval ne mondja senki, hogy itthon nem látok pozitív, reményteljes dolgokat.) Vonzó a Spittelberggasse környéke a kicsiny éttermekkel, boltocskákkal. De azért nem Prenzlauerberg vagy Norrebro. Ne tudom persze, miért így élt az emlékezetemben... Amúgy meg olyan meleg volt, hogy a kislányom visszavittem a hotelbe, mert érthetően nagyon unta a banánt, én meg egyedül visszajöttem. De csak bámészkodtam, nagyon drága volt minden, ami tetszett, és most igazán nincs felesleges fillérem, hogy csak úgy vásárolgassak!
Este irány a Grinzing! Na ide legalább eljutottam, ez is régi vágyam volt. Tudom, hogy turista látványosság, gagyi, mint Szentendre, na de én most turista vagyok! Nem gasztrosznobnak jöttem, hanem hűs újbort inni, meg bekapni valami heuriger kaját, amiről pontosan nem tudtam mi az. A boltíves végállmástól fefelé indultunk el, több szimpatikus helyet is láttunk, aztán visszafelé sétáltunk, és már ketté vált a főút, amelynek egyik ágán még sorakoztak a kocsmák, és hamar kiválasztottunk egyet - mondván, ez kicsit kijjebb esik a fősodrásból. (kb. 50 méterrel.) Mondjuk itt is voltak turisták, szólt a sramli, de csak diszkréten, hátul tánc is volt. Kimérettem negyed liter új bort, bent egy egykori magyar diszidens hölgy segített ételt választani. Desszertnek még egy kis almás rétes is lecsúszott + még egy pohár bor. Siettünk is vissza, nehogy elmenjen az utolsó 38-as (igazi faüléses, régi villamos), és taxizni kelljen.
Másnap megint jött az SMS a banktól, ismét levontak 70 EUR-t, sőt észrevettem, hogy már vasárnap is érkezett. Ez így már 210 EUR! Ismét reklamálok, hamarosan újabb SMS, hogy visszavonták - az utolsó leemelést! /(Sajnos a másik kettőt itthonról kellett utánajárásokkal visszaszereznem.) Ezen a reggelen a Wieden kerületben (4) kezdtünk, a Naschmarktnál szálltunk le, a Rechte Wienzeilléből nyíló utcákban reméltem, hogy találunk kávézót, ami olcsó, és helyiek látogatják. Elindultunk a Kettenbrückegassén, és hosszadalmasan mentünk, de zömmel kínai éttermeket, zöldséges boltokat találtunk. Gondoltam, ez aztán tényleg jellegtelen kerület, végül egy semmilyen kávéházba ültünk be, én a szokásos tejeskávéra, gondolván, majd a piacon eszem valami finomságot. A teraszon nézelődve azért láttam, hogy turisták a piac emez oldalára már ritkán jutnak el. Azonban ahogy tettünk néhány lépést, mindjárt egy lekvárokat, kézzel készült tárgyakat, helyben varrott (ott volt a varrógép is) ruhákat árusító üzletbe botlottunk, a szomszédban pedig osztrák tervezők munkáit (ruha és kiegészítők) árusították! Sétálunk tovább, és a Schönbrunner Strasse, Margaretenstrasse, Mühlgasse környéke még számos hasonló helyet rejteget, de a Google térképet nézve pici, meghitt parkokból is van néhány - én rátettem a listámra az 5. kerülettel, Margaretennel együtt. Azt hiszem, sok felfedezni való van arra felé.
Meleg van és éhesek vagyunk, visszamegyünk a Naschmarktra. Innen, a Rechte Wienzeilléről lehet szépen látni a puccosabb Linke Wienzeille házsorát, köztük az Otto Wagner házakat. Most nincs olyan tömeg, mint 7 éve persze akkor szombat volt, cserében a kínálat kisebb - bár még így is bőséges - volt. Gyönyörű húsok, tengeri kütyük - éjjel szállíthatták, talán az Adriáról, fűszerek, keleti édességek, rengeteg zöldéség, pékek, sajtosok... Hát sajnáltam, hogy nálunk még a Bosnyák sem üti ezt a mércét. Hanem az árak! Azért vettünk arab csemegéket, amelyet a Stadtparkban ettünk meg.
A Stadtparkban hüssöltünk, bámészkodtunk, oadjött egy indiai, hogy nekem kitűnő karmám van, nagy szerencse fog érni (na az rám fér, nem túl remek ez az évem), és majd jósol. Na itt megállítottam, majd még fizethetek érte, az kéne csak a leemelt depozitok után! A park egyébként tele volt újságokat árusító koldussal, hittérítővel, egyáltalán nem lehetett így normálisan pihenni.
Innen tértünk vissza a Naschmarkthoz, hogy a Linke Wienzeillétől bolyongjunk egy kicsit a Mariahilfen.  Nagyon szeretem ezt a kerületet is, mindig tartogat valami meglepetést. Mivel a a Mariahilferstrasse egy domb tetejéek a gerincén fut végig, és a Linke Wienzeillétől emelkedik, a sok lépcső, kanyargós utca némi romantikus bájt kölcsönöz neki. A Grumpendorferstrasse környéke pedig tele van izgalmas üzletekkel, kávézókkal - itt található a híres Sperl is, persze csak bementünk körbenézni - kiülős helyekkel. A Mariahilferstrassén megiszom egy pohár sört, aztán elsétálunk a MuseumsQuartierbe. Nagyon meleg van, séttálunk, nézelődünk az udvaron, lógatjuk a lábunkat a szükőkút medencéjébe. Gyerekek, kutyák pancsolnak benne, de senki nem szól rájuk - itt a tér a látogatóké, értük van. Egy kiállítást sem néztünk meg, viszont a szuper könyvesboltjában jó sok időt eltöltöttünk! A helyet mondjuk a MÜPA könyvesboltjához hasonlítanám, de sokkal gazdagabb kínálattal. Hihetetlen, hogy német nyelvterületen micsoda művészeti témájú könyvkiadás folyik! Nem vagyok valami nagy szakértő (sőt, kicsi sem), de azt sem tudtam, melyik polchoz lépjek hirtelenjében. És angol nyelvű anyag is majd annyi volt, komoly monográfiáktól populáris témáig. A kislányom pl. vett egy szitázásról szóló könyvet, részletes leírásokkal és sablonokkal. (Sajnos én meg ott hagytam egy raffolt/ráncolt ruhák készítését bemutató könyvet - szintén szabásmintákkal, leírásokkal. De hülye voltam!)
A délután második felében tettünk egy sétát "lakóhelyünkön", a Josephstadtban, éspedig a Langegasse mentén. Mindjárt a sarkon áll a Schönborn-palota. Eléggé kopott, és valami néprajzi múzeum-szerűség van benne. Tovább haladva a Langegasse 34 szám alattBécs legrégebbi pékségét "hírdette" az utikönyvünk de csak valami étterem volt az amúgy nagyon bájos házban.Aztán ott volt tovább a 29. sz. ház - itt szépen konzerváltak néhány XVIII. századból megmaradt echte proli házat. Hát ilyenből volt nekünk is, csak sajnos ingatlanbefektetők kezeibe kerültek, úgyhogy el lehet képzelni, mi maradt belőlük. A szomszédos párhuzamos utca, a Piaristengasse egyik "ölble" a Jodok-Fink Platz a tipikus barokk Maria Treu Kirchével és egy pestis-oszloppal. Azért senki ne gondolja, hogy ez valami szigorú, szakrális tér - tele van kávéházakkal és éttermekkel.
Amúgy - min azt írtam már - rengeteg érdekes üzlet, étterem, bár, galéria teszi élővé a kerületet. Egyik kávézóban például rendszeresen tartottak tangóesteket - azaz milongákat.
Mivel igen meleg van, elmetrózunk a Donauparkba, Bécs plázsára. Valami 50 km hosszú holtág, igazi vizisport paradicsom, mindez 10 perc metróútra a Schottentortól. Rengeteg embernek van nyaralója, sok közvetlenül a víz mellett, saját stéggel, minikikötővel, hatalmas fizetős stranddal, de van szabad-strand is, számos helyen bérelhetünk vizisít, kajakot. Ilyesminek kellene lennie a Római-partnak! Többféle étterem, sütöde, szálloda teszi hasonlatossá valami nyaralóhelyhez
Hanem este nagy csalódás volt a Linke Wienzeile egyik vendéglője - drága volt és elég felejtős. A smarni (császármorzsa) viszont kiváló volt!
Elérkezett az utolsó reggel - ismét elmentünk a Jodok-Fink platzra, és ettünk egy reggeli menüt, persze nagyon bécsi volt és minőségi. Még egy keveset kószáltunk a Josephstadt utcáin, és még mostanra is jutott felfedezés: egy apró terecske a Tulpengasse - Weknburggasse találkozásánál. Én nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket, az apró terek meg különben is s szívem csücskét jelentik!
A "mi villamosmegállónk" a régi Allgemeine Krankenhaus klasszicista épülettömbje előtt volt, így nap mint nap elsétáltunk előtte. Azt láttam, hogy belül hatalmas kert van, babakocsis anyukák igyekeztek a bejáratához. Nekem szimpatikus volt, hogy a forgalmas és jelentéktelen Alserstrasse és a nyomasztó monstrum falai mögött valami titok-féle rejtőzhet. Mint megtudtam, a II. József által alapított ispotály ma a bécsi egyetem egyik campusa, vagy 12 udvara van, meg egy híres kerek tornya - állítólag az őrülteket ott tartották bezárva. A park nem nagy durranás, de campusnak ideális, a kisebb kertek pedig izglmas labirintust alkotnak. (Ez az oldal már az Alsergrund, Bécs 9. kerülete.) Vicces, hogy a nagyudvarban van egy Spar üzlet.
Visszamentünk a hotelbe, összepakoltunk, és levittük a csomagjainkat az őrzőbe.  Innen még besétáltunk a Kärtner Strasséra, kislányom szöszölt egy sort az Operashopban vagy félórát, én már minden kiadványt megcsodáltam ez idő alatt, sőt a falakon is a hírességek dedikált fényképeit, akik itt vásároltak - csak a teljesség igénye nélkül: Sondra Radvanovsky, Lado Atanelli, Renée Fleming, Edita Gruberova... - és ők még aktívak.
Meleg volt nagyon. Visszavillamosoztunk a Ringen a Burgtheaterig. (Úristen, hiszen csak most érkeztünk, vezetek a Ringen, és mutogatom a kislányomnak, melyik épület micsoda. Előttünk volt néhány gondatlan nap, szabadság... Most meg már búcsúzunk!) Itt még egy icinyke meglepetés; a Mölker-Bastei: itt kísérelt meg Ferenc József ellen sikertelen merényletet egy bizonyos Libényi nevű szabó. Félkörívet leíró, lejtős kis utca, egykor a városfal egyik bástyája volt. Valaha lakott itt Beethoven is, ma - kihasználva kisvárosias, ódon hangulatát - számos éttermet működtetnek itt, igazi kiülős hely.
A Schottentornál még veszek egy Bécset valamelyest az én szememmel bemutató albumot, majd utoljára elvillamosozunk langegassei megállóig, felkapjuk a csomagjainkat, és megyünk Heiligenstadtba a kocsiért. Visszafelé haladun a Gürtelen - az egyszerű, hétköznapi Bécs képeit magamba vésve távozunk. Még szerencse, hogy nincs messze! De hát a majd, az mindig nagyon sokára szokott bekövetkezni. Wien, Wien, nur Du allein.... dúdolom. Hiányozni fogsz nagyon!