Rettenettel tölt el az Air France 447-es tragédiája. Főleg a két magyar kisfiú jut eszembe. A látogató gyermek szülei. Elbúcsúztak tőle Ferihegyen, biztos megölelték, örültek, hogy világot láthat, persze biztos picit aggódtak. Talán elibé mentek Párizsba. Várakoztak, késés, feszültséggel teli morajlás, aztán kitör a pánik, majd a szörnyű bizonyosság.
Különös az is, amit hallani: értesítették a párizsi magyar konzult... mésutt meg ezt: értesítették Izland washingtoni nagykövetét (tényleg, miért nem a párizsit?). Végignézik az utaslistát, és felhívják a megfeleő diplomáciai képviselőt, aki értesíti a rokonokat? Szomorú feladat...
Csak remélni tudom, hogy minden pillanatok alatt történt a gépen.
Féltem eddig is a repüléstől, de ha ilyen tragédiáról hallok, ez felerősödik bennem. Pedig már egészen nyugodtan utaztam az utóbbi időkben... (Sóhaj) Eléggé félek most a nyári utamtól.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Ne félj, ne félj! Ne vedd magadra félelemövet, -béklyót! Csak a remélt szépre gondolj bátran, derűsen! Hisz mit is tehetnénk? Elhárítani alig tudunk valamit! Amit tehetünk: a pillanat felelős-szép megtöltése, hogy más is örüljön, a gond elüljön.
Te tudod ezt, ha akarod. A készülődés fényes pillanatait el ne sötétítse semmi - ezt kívánom Melisande.
Az elveszettekkel én is mélyen együttérzek. Gyászolom őket a magam módján. Sokat gondolok az odaátra. Írtam is róla egy hosszabb sorozatot Van örök élet? címmel. Bár aligha lesz időd beleolvasni, mert hosszú, és talán nem is könnyű olvasmány.
Hová utazol/tok?
Ja, majd iszom megint egy whiskyt :)) Amúgy Stockholmba.
Megjegyzés küldése