Macbeth Bécsben

Kép: http://www.wiener-staatsoper.at

Igyekszem nagyon rövid lenni. Jó Macbethet láttam Bécsben, örülök, hogy egyik kedvenc operám végre láthattam is, nem csak a CD-m hallgassam rongyosra. Verdi e komor operája igazi olasz muzsika, tele indulószerű dallamokkal, szépem énekelhető részekkel, muzsikával. Elsőre. Mert a felszín alatt ott vannak a sötét indulatok,az emberi lélek bármikor vadálattá változni kész rezdülései, a rémület, megbánás, teljes világvége, na és persze a konklúzió: hogy minden terror felett győzedelmeskedik a jó. Na kössz szépen!

Itt van mindjárt a komor nyitány. Rövid, sötét, vastagon szólnak a rezesek - nem sok jót ígér! Aztán jön egyik kedvenc részem: a jóslat: misztikus, de dallamos, sőt megkockáztatom: játékos muzsika. Megjön a két győztes: Macbeth és Banquo. Megtudják a jóslatot, és máris elkezdik méregetni egymást a bajtársak. A zene pedig olyan szép, mintha szerelmi kettős lenne. (Amúgy azt hiszem meglehetősen ritka a basszus-bariton kettős.) Aztán eltűnnek, a lidércek kórusa pedig egy hangként kijelenti: elmentek, de Macbeth visszajön, amikor megzendül az ég! Majd a Lady-t láthatjuk, a "Vienni t'affretta" áriában eltökéli, hogy ő majd gondoskodik a jóslat valóraváltásáról. És akkor a rendezés: a boszorkány és jóslat jelenet baromság: 20-as évek kosztümjeibe öltözött kórus, néhány züld és piros lidérc (nekik vannak egyedül misztikus mozdulataik), közben a "kékharisnyák" fényképeznek, interjót adnak - hű de mérges voltam, amiért ezt a fontos és zseniálisan megkomponált jelenetet így elkq... a rendezőnő! A Lady alakjába viszont némi humort csempészett. Fürdőszoba, habfürdő, plexifal mögött a háló. A kád szélén egyensúlyozva énekel Erika Sunnegårdh, egy szál kombinéban, joggingoló őrparancsnok érkezik beosztottjával, az utasítást felemelt hüvelykujjal nyugtázzák - láthatóan imádják a Lady-t. Aztán érkezik Macbeth, fél, a Lady meg is mondja neki, hogy nagyravágyó, de sajna gyáva. Megérkezik a király, mintha kikezdene a Lady-vel... Na itt a rajongó Macbeth nem hezitál, mikor éjfélt üt az óra, gyilkol. Utána kiborul, a Ladyt hányinger kerülgeti, mikor meglátja a véres kezét. Végül mégis ő viszi vissza a szobába a tőrt... Érkezik Macduff és Banquo, ébresztenék a királyt, de jaj! Csontig hatoló szextett, Malcolmot gyanusítják, menekülnie kell. Macbeth tehát elindult az úton, és ami jön... rémlátomások, halottak, vér. Ez így egy rémdráma, de feloldja a muzsika. Banquo szomorú, élettől búcsúzó áriája (habár mégcsak végzetét sejti), majd a pattogó, már-már operettes brindizi jelenet. Menekültek kara, majd Macduff gyászos áriája, hogy aztán a rövid kettőse Malcolmmal vendettát kiálltson. És a vég: a Lady őrülten támolyog, párnet tesz a ruhája alá, eléggé szájbarágósan jelezve: ő meddő asszony. (Nesze neked feminizmus: a nő, aki nem anya, az örjöngő vadállat lesz előbb-utóbb!)

A bécsi közönség kifütyülte a 2. boszorkány jelenetet, a hülye színjátékkal megjelenített végzetével - hát nem is volt túl fantáziadús! Kibúzták Erika Sunnegårdh-ot is, bár ő bravókat is kapott. Épp az Alvajáró-jelenet után, pedig az sikerült a három és fél ária +egy hanggyilkos kettős után a legjobban. Én megszoktam a lemezen Cossotto hatalmas hangját, lehet, hogy másnak sem volt elég? Nekem semmi bajom nem volt vele. Ausztrál szerelmemre emlékeztetett a címszereplő Simon Keenlyside - kiköpött angol fizimiska, és nagyszerű bariton tulajdonosa. Banquo szerepében a szlovák Stefán Kocán gyönyörű basszusát hallgathattuk. Meglepően sötét mélységekkel bíró viszonylag fiatal énkes. Szépen szólt Dimitri Pittas Macduffja is, és dícséretet érdelemel Németi Gergely Malcolmja is. (Meghajlásnál bravókat kapott!)