2012. január 9., hétfő
Faust a MET-ből
Kép: www.operavilag.hu
Éveken át reméltem, hogy a MÁO is végre felújítja egyik kedvenc darabom (francia opera roulez!) - még 19 évesen láttam Pittivel, Kelennel, Begányival - de a mostani MET HD ismétlést követően egyáltalán nem vágyom az egykori poros rendezésre. Különben is, az ember lát felvételeket a MEzzo-n, meg DVD-ken, meg vannak most ugye a Metropolitainből, és rájön, hogy a mieink bizony egyre posorabbak. Üdítő kivétel néhány szegedi meg debreceni előadás, és hát a Kovalik-éra is az volt, most viszont amolyan liberális balf@aszságnak tartják, és szándékosan avittesre rendezik a műveket.
Pedig nem kell agyontűzdelni aktualításokkal és áthallásokkal, a Faust történet például önmagáért beszél (szeretik is a rendezők értelmezni), érdemes a közhely-mázat leszedni róla.
OK, tudom, New Yorkban rengeteg a pénz, nem sajnálják egy ilyen produkcióra, mert hát hol másutt, ha nem egy francia operában fontos a látvány, illetve érdemes a zenei (bár ez hülyén hangzik) és a vizuális látvány < =hatás > adta lehetőségeket kihasználni, hiszen mi más is az opera.
A történet közismert, több zeneszerző is feldolgozta, Gounod-é a leghíresebb. Ő Marguerite bukását igyekezett a műfaj eszközeivel bemutatni, vagyis inkább onnan közelítette meg a sztorit. Marguerite-et kissé hálátlan szerepnek tartottam, sokkal kidolgozottabb Mefisztó és Faust, sőt; Valentin karaktere, valahogy zeneileg és dramaturgiailag is elementárisabban vannak jelen. De pont ez a lényeg: míg ők kezdeményezik az eseményeket, úgy Marguerite elszenvedi azokat, éppen ez a tragédiája. Sokkal esendőbb, ártatlanabb, mint Berlioznál vagy Boitónál. Az őt alakító Maria Poplovskaya azt mondta a szünetben, hogy megváltoztatta ez a szerept őt magát is; az a tény, hogy a színpadon meg kell érnie az érzelmi kicsúcsosodás és az elhagyatottság, kifosztottság állapotáig vezető utat. Nekem először nem tetszett: már megint egy orosz énekesnő, nem egy franciás Margit, de meg kell mondjam nagyon kellemesen csalódtam, gyönyörű volt a hang, meggyőző, még a mély regiszterben is, és fantasztikus az alakítás, nálam ő vitte a pálmát!
René Pape mindenfajta erőlködés nélkül hozza Mefisztó szokásos elegánsan intrikus figuráját, néha egyetlen pillantásával is kifejez mindent. (Ez nyilván a közvetítés közeli felvételeit nézőknek bónusz.)
Jonas Kaufmann színészileg minden tekintetben, tetszett: mind a megtört Faust, mind a lángoló ifjú illúziókeltő volt, a lírai részeknél azonban néha gombócosnak éreztem a hangot. A kavatina azonban gyönyörűségesre sikerült!
Nagyon tetszett Russel Brown Valentinje. (Imája egyik kedvenc részletem.) Imádott húgát csak akkor fogadja el, ha a külvilág előtt példásan él, egyszersmint dicsőségére szolgál neki is. A hang hatalmas, gyönyörűen zengő bariton, várom a további szerepeiben.
Michele Losier végre hitelesen alakított nadrágszerepet, mert amúgy eléggé bénák szoktak lenni, vagyis hát nem valami fiúsak. De ő nem a fiús külsejével győzött meg, hanem azzal, hogy nagyon szerette Siebelt. Tényleg egy rajongó, félig kisfiú, félig felnőtt kamaszt láttunk, aki még nem lépett teljesen túl a régi ugróiskolákon és bújócskákon, és csupán azért szeretne férfi lenni, hogy a hölgyek annak tartsák. Végül persze átlép a férfikorba: utolsóként ő is magára hagyja Margitot.
A többi karakter (Márta és az első felvonás katonája) is remek volt, megérdemelt sikert arattak. A kórusban pedig most is szívesen néztem azt a sokféle embert, a new yorkiakat (atyám, hogy is kell ezt írni helyesen???).
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése