Meggyőződésem, hogy hamarabb megbarátkozom a művel, ha egy színvonalasabb felvételen hallgatom. Pedig általában szeretem az élő felvételeket, de ez nem a legfényesebb égő a live lemezek csillárjában. Pedig szinte minden adott: fülbemászó muzsika, világhírű karmester, többségében remek szólisták, a Bayerische Staatsoper, és két világsztár: Placido Domingo és Brigitte Fassbaender. Az Orfeo lemezkiadó mentségére szolgáljon, hogy teljes egészében, nyugodtan végigülve és figyelemmel a mű felé fordulva soha nem volt alkalmam meghallgatni a CD-t. (Most sem.)
Massenet operáit Magyarországon jelenleg sehol nem játsszák, egyébként sincs a hazai operatársulatok repertoárjában francia operákból túlkínálat. A Werther muzsikája pedig már-már Puccini-szerű, erős zenei kifejező hatásokkal, és deklamáló énekléssel íródott, így biztos sok operarajongó lelné örömét benne. Arról nem szólva, hogy a mai rendezői operajátszás is dőzsölhetne! (Persze mértékkel!)
Mi lehetett hát zavaró? Az, hogy nekem kissé szétesettnek tűnik az előadás, főleg az első része, amikor még minden vidám, csak Wertheren hatalmasodik el az akkor még mélabúnak nevezhető depresszió. Persze Charlotte sem vidám - nincs is rá oka. Gyerekként felnőtt szerepbe kényszerül - ő a pótmamája az árvánmaradt (elég nagyszámú) kistestvérnek. A ház, amelynek úrnőjévé lép elő, amúgy cseppet sem gyászos, mert a papa nagymulató, gyakori vendégek fiatal cimborái. Aztán hamarosan férjhez megy egy hozzá nem illő pasihoz, Alberthez, mert megígérte anyjának. Ide érkezik Werther, de csalóka fény a lány életében, a társadalmi dogmák miatt a szófogadó Charlotte életét nem aranyozhatja be, sőt inkább szembesíti reménytelen eljövendő életével.
Az első két felvonás tehát ezt a kontrasztot kívánja érzékeltetni. Domingo igazi, de cseppet sem tolakodó hősszerelmes, amolyan szép lélek, de senki se gondolja holmi nyámnyila fickónak! A két vidám cimbora, Schmidt és Johann (Miként a legidősebb húg, Sophie) nem szerepelnek az eredeti Goethe regényben, dramaturgiai jelentőségük azonban igen fontos, mert ők jelenítik meg a felhőtlen ifjúságot a romantizáló mélabúval szemben. (Albert egyáltalán nem jelenít meg ifjúságot, miként a tiszttartó sem - na jó, ő kora szerint már nem olyan ifjú. De Albert igen.) Sajnos a barátok szörnyű francia kiejtéssel deklamálták a szöveget, az énekhang majdnem hiányzott belőle. Egy fokkal volt jobb Keith Engen, mint Tisszttartó, hiányoltam a mélységeit, valahogy az volt az érzésem, mintha mindig pityókás lenne. (Lehet, hogy ez rendezői koncepció volt?) A gyermekek kórusa sem nagyon tetszett, szólhatott volna szebben is, a mű némileg monumentálisnak hat (persze ez un. opera lyric, de akkor is - épp ez benne az izgalmas), tehát lehetett volna erőteljesebb hangú gyerekkart toborozni.
A harmadik és negyedik felvonás színvonala azonban léyegesen jobb. Itt maradtak a jó szereplők, mint a Sophie-t végig kiegyenlítetten éneklő Marianne Seibel, az Albertet (tisztességesen, bár némileg -na jó, a megengedetten belül azért - faragatlanra) alakító Hans Günther Nöcker, és persze a két főszereplő. Két felvonáson át bontakozik ki a tragédia, de egy jó előadásnál ez nem lehet vontatott, miként a Tosca második felvonása sem az. Sajnos azonban ennek az előadásnak egyik erőssége, Brigitte Fassbaender elég lélektelenül tolmácsolja a Levéláriát. Egyszerűen unalmas lesz, pedig mind előtte, mind a dráma végkifejleténél nagyon ihletett.
A karmester Jesús Cobos-López, nagy bajom nincs vele, nem értek a muzsikához annyira, hogy minősítsem.
