Fiam születésének napja

Hétfőn december 19-e volt - ez a fiam születésnapja. 16 éve született, és mondhatom, ő csinált embert belőlem. De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy lerombolta az addig fáradtsággal felépített személyiségemet, és ezt a törést - vagyis hát azt a pontot, ahonnan újra kellett építkeznem - korántsem olyan között, ahogyan ez az ember 20-as éveiben, független nőként megadatik.
Éjszaka valószínűleg a nagy súlygyarapodás, és a karácsony előtti készülődés miatt elkezdett szivárogni a magzatvíz valami véres trutyi kíséretében (jó, erről tudtam micsoda). Reggel hívtam a dokit, azt mondta menjek be. Még 2 héttel a kiírás előtt voltam, de már éppen belefért, hogy ez itt szülés, noha semmilyen görcseim nem voltak. Odabenn valami fájdalmas vizsgálat történt - azt hiszem a magzatvizet ellenőrizték (amniocentézis, vagy mi a neve), de ezt csak később okoskodtam ki, és az eredményéről sem tudok semmit, pedig később kellett volna tudjam, több alkalommal. Emlékszem, milyen verőfényesen sütött a téli nap, amíg a ronda kincstári hálóinget vettem fel magamra, a vizsgáló egy sarkában. mindezt az ország egyik VIP kórházában, a Kútvölgyiben. Alig engedték meg, hogy kimenjek telefonálni, hogy lemondjam a fodrászt, illetve szóljak a húgomnak, hogy ne várjon. Átadtak egy kövér, közönséges, durva szülésznőnek - a neve Aranka volt, ő volt a szülőszoba vezető. Lekezelően, vezényszavakban beszélt, első perctől kezdve elutasítva minden együttműködésre kísérletet tevő kommunikációt. Megkaptam a szokásos beöntést, egyebeket, közben a lábammal felrúgram véletlenül valami odakészített vackot, amiért jól lecseszett, pedig nem is láttam. Ekkor még egy orvostanhallgató lány rámnézett időnként, ki volt akadva ő is a pokróc modorú némberre.
Hamarosan következett az oxiton infúzió (úgy 11 óra körül), ott feküdtem a kényelmetlen szülőágyon. Nem értettem, miért kell infúzió. Volt néhány kismama könyvem, angol kiadások fordítása, azokban a szülés menetét úgy kommentálták, mint az anya és a személyzet és a baba közös kontrollja alat tartott folyamatot. Légzés, séta, masszázs, bíztató szavak.  Erről szó sem volt. Hamarosan két perces fájásaim lettek, bekötött infúzióval és plusz magzatmonitorral max egyik oldalamról a másikra fordulhattam. Az orvos néha bejött, görcs közben vizsgált, miként tágulok, volt, hogy a szülésznő (közben műszakváltás volt, és jött egy alig kedvesebb Bősze Erzsébet nevő madame) ránézett az orvosra, hogy még mindig semmi? (Órák óta kinlódtam.) Egyszer lecsúszott a magzatmonitor, a férjem próbálta visszarakni - hiába, és nem is érdekelt, hogy nem hallok semmit. Kb 45 perc múlva vették észre, és tették vissza. Lassan besötétedett. Megszültek mellettem ketten is. Eszembe jutott, hogy a húgom 11 órát vajúdott, így este 7-kor nagyon reménytelennek láttam a helyzetem. Nem is értem, hogy voltam magamnál még. És meg sem mukkantam közben! A második mellettem történt születést követően (ja, paravánokkal voltak elválasztva a szülőágyak) megnézték mi a helyzet, és felkiáltották, hogy szülünk! hívják a nagyságos doktor urat. 8 órakor érkezett Jakab, az én fiam. Gyönyörű nagy haja volt, nagyon jó APGAR értékeket produkált. De én, amint kint volt azon rimánkodtam magamban, hogy "könyörgöm, csak ne jusson eszükbe így véresen rámtenni!" (Azok a külföldi könyvek...). Megfürdetve, bebugyolálva kaptam vissza, és azzal a jellegzetes Jakab-nézéssel figyelt minket. hát ő az! Le petit Jacques!
Az összevarrást szinte nem is éreztem, rövid időm volt telefonálgatni - a nagymamámnak, apám feleségének és a húgomnak. Az un. megfigyelés a szülőszoba előterében történt, szidtak egy bennnfekvő kismamát, mit ugrál, hogy fájásai vannak. (Még a megfigyelés alatt be is került a szülőszobába - annyira képzelődött. Fiatal pár volt, és sajnáltam őket, mi vár még rájuk.) A szülőszoba személyzete közben szaloncukrokatt kóstolgatott tőlem néhány méterre, nem bírták kimondani Tátrafüred szlovák nevét (legszívesebben odavetettem volna nekik), és -komolyan nem írnék ilyet, ha nem lett volna így - rágyújtottak!
Éjjel sokat ébren voltam, közben leesett a hó - egyetlen, ami szép volt azon a helyen, az a hegyoldali kórházból a szép kilátás volt - és én azt gondoltam, hogy végre, folytathatom, ahol abbahgytam, nincs már a nagy hasam, nem kell mindenről lemondanom az állapotom miatt, stb.
Persze nem így történt. A korházban most a csecsemősök kezeltek hasonló fejlett tudatú lényként, mint az ideiglenesen gondjaikra bízott újszülöttek. Rövid idő alatt megtanultam, milyen szeretni valakit úgy, hogy gondolkodás nélkül odadobnám érte a saját életemet. Hogy a szeretet bizony rabság is. És megtapasztaltam, milyen kiszolgáltatott nak lenni, milyen 24 órás szolgálatban lenni akkor is ha fáradt vagy beteg vagy.
A második gyermekem sokkal jobb körülmények között szültem - persze más orvosnál és főleg: másutt.
Mai napig nem tudok a szülés körülményeiről sok olyat, amely a fiam és engem érintett, közünk volt hozzá. Lehet, hogy a magzatvíz elszíneződött - vagyis oxigénhuány lépett fel  -azért kellett gyorsan elindítani a szülést? Az OK, hogy szivárgott a magzatvíz, de korházi körülmények között nem lehetett volna még várni? Vagy a közeli karácsony miatt inkább nem vártak? Ezt már soha nem fogom megtudni. Fontos része az életemnek, de senki nem tartott érdemesnek arra, hogy tájékoztassanak. (Azóta hallottam szülészeti erőszakról, amely nagyjából annyi jelent, hogy a szűlő anya saját teste feletti kontrollját teljes egészében - szakmai okokra hivatkozva - megvonják tőle.)

Ez történt velem 2011. december 19-én.

Gyalogos felüljáró az Árkádnál

Tegnap 6 óra körül az Árkádnál - látva a parkolónál hosszan felfelé araszoló kocsisort - úgy döntöttem, a szomszédos lakótelepen parkolok le, és nagy szerencsémre még hely is volt. Elégedetten elindultam hát, hogy a játszótéren keresztül bejussak a hátsó bejáraton keresztül, de látom, van valami építkezés. Az nyilvánvaló, hogy ott keresztül nem mehetett senki, így egy gyalogos felüljárót építettek, hogy azon fel- majd lehaladva érjék el a bevásárló központot. Igenám, de ezek az agyhalottak valami rácsos fémelemekből állították össze az egész tákolmányt, ezen ment a nép három lépcsőfordulón keresztül fel, ugyanannyin le. Persze nem felejtettek el különféle táblákat elhelyezni rajta. Mindjárt elsőnek azt, hogy mindenki csak saját felelősségére közlekedjen rajta, továbbá a szokásos tiltó piktogrammok között volt, hogy magassarkúban se mászkáljunk ott. Persze, hogy magassarkú cipő volt rajtam. (Megesik ez velünk, nőkkel.) Már csak azért is tipegnem kellett, nehogy beleragadjon a cipősarok, és a fém lenyúzza róla a bőrt. Beakadásra jobb nem is gondolni, de pl. ha havas az egész gyaloghíd (hétvégére jelezték!), hát akkor minimum csonttörés veszélye áll fenn. Maga a felüljáró inogott rendesen, "lejtmenet" épp egy legalább 8 hónapos terhes kismama szitkozódott, meg persze mindenki más. Tériszonyosoknak (a rácsokon keresztül remekül lehet a mélységet érezni) meg maga a pokol. Jelzem a legközelebbi bejárat kb. 200 méterre van.
Ennyire balfékek legyenek, hogy valami deszkával hnem tudják beborítani! Az ilyenideiglenesen használható vackokra biztos van valami minimum előírás. Vagy csak annyit határoznak meg tényleg? Mondjuk azon sem csodálkoznék!

Ajtó koszorú

Én készítettem szőlőindákból. Sajnos a bejárati ajtónkon nem érvényesül, utálom az üvegét egyébként is.

Én egész meg vagyok vele elégedve:)

Hegedűs a háztetőn

Jó kis zenés darab ez musicalben nagyjából amúgy is csak a drámaiakat viselem el, de abból sem sokat. (Kb hármat.) Semmi extra, mondjuk nagy ének teljesítményekre ne számítson senki.(Kivéve Halász Juditot, és Pápai Erikát.) Ez Reviczki esetében kimondottan zavart, de meg lehetett szokni. Kikapcsolódásnak nagyon kellemes és színvonalas. Vígszíház, rendeztő: Eszenyi Enikő

Ez a filmből van:

Néma Tanúk felvonulás

Az Anker Klubban szemmel láthatóan ismerős csoportok már javában ott voltak, de még 1/2 3-kor sem kezdtek. Így egyedül kicsit kellemetlenül éreztem magam.
Bombera Krisztina nyitotta meg a rendezvényt, néhány szót szólt arról, hogy a mai médiában a nők elleni erőszak kizárólag az arról hírt adó érzékenységén múlik, miként kerül tálalásra. Ezt követően a Stop Férfierőszak aktivistái ismertették a nők elleni erőszak mibenlétét, amely logikusan következik abból, hogy a nőket sohasem egyénként, hanem csoportként kezelik. Szó volt még szülészeti erőszakról - erről miden valaha kórházban szült nő hosszasan tudna mesélni, még ha nem is ismerné el, hogy igenis az történt vele, és Tóth Györgyi NANE aktivista felszólalásából csak most értesültem arról. hogy az ET Miniszteri Bizottsága áprilisban egyezményt fogadott el a nőket érő erőszak elleni fellépésről, amelyet Magyarország - figyelem, akkor mi voltunk a soros elnökök! - azóta sem írt alá. (Ezt szépen elhallgatták, azt sem tudom, miről szól az egyezmény...) Végül felolvasták annak a 44 nőnek a nevét, akiket tavaly november óta partnerük meggyilkolt.
Utána elindult a menet a sziluettek ábrázoló figurákkal - én is vittem egyet. Több férfi is jelen volt, a menetet kizárólag nőkből álló rendőrök biztosították, és jelen volt Damu Roland ex-barátnője - ezúton is bocsánatot kérek, van saját neve, de nem találom, mindenütt csak mint barátnőt említik - érthető okokból.
Sajnos nagyon kevesen voltak jelen, kb. 150-en. Néhányan odajöttek megkérdezni, mit is jelentenek a bábuk.
Egyetlen, magát liberálisnak mondó, jaj-de-autonóm ember vagyok barátnőt, ismerőst sem fedeztem fel.

Néma tanúk

Néma Tanúk felvonulás a párkapcsolati erőszak halálos áldozatainak emlékére14:00-16:00Anker Klub (1061 Bp., Anker köz 1-3.)

Idén is megrendezzük azt a felvonulást, amely a párkapcsolati erőszak nyomán meghalt női áldozatoknak állít emléket,és a nők elleni erőszakkal szembeni küzdelem fontosságára hívja fel a figyelmet.
Program november 26-án szombaton:
14:00–15:00 Megnyitó az Anker Klubban (1061 Bp., Anker köz 1-3.)
A nők elleni erőszak helyzete 2011-ben: a résztvevő szervezetek beszámolnak az idei évről; megemlékezés az elmúlt 12 hónap alatt párkapcsolati erőszak miatt meghalt nőkről.
15:00–16:00 Felvonulás a Néma Tanú sziluettekkel. A felvonulás útvonala: Anker köz- Andrássy út.-Liszt Ferenc tér
Gyere el, és segíts minél több ember figyelmét felhívni az erőszakra!

Forrás: http://16akcionap.org/esemenyek2011

"Rossz gyerekek"

Az állam úgysem fogja szankcionálni a gyermekek szófogadatlanságát, állítja Kiss B. tibor családjogász, mivel betarthatatlan, ez inkább egyfafjta deklaráció. A FN-ben megjelent cikk kommenteit végigolvasva kapisgálták a hozzászólók, hogy arról van szó, hogy egyszerűen engedelmes állampolgárokat akar nevelni, nem pedig kreatív, kezdeményező, kompetens polgárokat. Egyszóval ki akarja ölni a palántákból azt, ami eredendően bennük volt. Ezt én is fasizmusnak hívom - csakúgy, mint a kommentelők - deklaráltan gépeket akarnak, akik ha úgy adódik, gondolkodás és szívfájdalom nélkül etnikai tisztogatnak. Mert itt nem a tanárbántalmazó gyerekekről van szó, a hangsúly az engedetlenségen van. A másik szempontjainak erőből történő felülírásán.
Ezek komolyan azt hiszik, hogy örökre szerezték meg a hatalmat? Sokan borulátóak, de ez baromira nem így van. Szóhoz sem jutok, na de hiába, a rendpárti, gyáva emberek még mindig szeretik a szigoró, de gondoskod (?) állambácsit.

Még mindig őszi szünet

Péntek dél, nem az irodában, verőfényes őszi nap, színes levelek? Hirtelen ötlettől vezényelve beugrottam egy kávéra, a Room Magazinnal a kezemben a Stefánia úton található Café Katicába.
Ez egy szimpatikus, eléggé igényes hely, bár most szomorúan láttam, hogy két plazma tévét szereltek fel.
De most látom, hogy új arculat lesz, remélem előnyükre változnak.

Liliomkert

Lassan már egy hét is eltelt az őszi szünet óta (ami szabadság volt nekem is), most iderakom a káptalantóti Liliomkertben készült fotókat.  Nagyon trendi dolog lett idejárni, ez meg is látszik. Drága minden (mondjuk ez a kezdetekben is így volt, amikor csak néhány asztalnál árultak), a minőségről a mennyiségre koncentrálnak, és hát már nem is akkora újdonság, hiszen több ilyen kezdeményezés létezik országszerte. Mi sem jellemzőbb, hogy tavaly pl. két büfé volt, két hete már vagy öt - egytől egyig a romkocsma feelingre hajazva. Viszont most nem volt tömeg, gyönyörűen sütött a nap, és hát a csodás őszi színek...! (Nyáron meg szó szerint egymást taposták az autósok - hiába, van pénz ebben az országban, na!)

Bosnyák téri piac

Nagyon szeretem a Bosnyákot, pedig nehezen barátkoztam meg vele, mert nem az a csili-vili Nagycsarnok, hanem kicsit szakadt, kicsit proli, lepukkant, viszont szerintem ez 'a piac' - ebben a formában kihalóban lévő faj, és amióta Zuglóban élek, mindig téma a Zuglói lapokban. Szerencsére a fedett helyre költöztetést elvetették, de nyilván sok befektetőnek fáj a foga az értékesnek számító telekre, és számos hivatalnoknak is viszket a zsebe. Ebben egyik kurzus sem különbözik a másiktól:(
Legjobban tavasszal és ősszel szeretem. Most ez utóbbi évszak kicseit árusító egyik pultot mutatom be a kinti - őstermelő - részről.

"A sírba visztek!"

Humorosra sikeredett a Bizottság együttesről szóló Múcsarnok kiállítás, igazi korrajzot kaphattak a közelmúlt iránt érdeklődők a 80-as évekről, vagyis hát egy kis szeletkét. A tinédzser fiam és unokaöcsém is élvezte.
A bizottság annak idején - mint oly sok más ember számára -  a "nem érdekel mit szóltok hozzá" érzés kifejezője volt, merészségük, hivatalos művészeti ideológiával szembehelyezkedésük mindig nevetést csalt ki belőlem, főleg mert nem vették magukat komolyan. De akkoriban én még igen fiatal voltam, fénykorukban el sem jutottak hozzám. Később a fiatal képzőművészek számára évente rendezett tárlatokon is rendszeresen előfordultam - magányos, önmegismerő/definiáló éveim voltak ezek - azért, hogy nevessek. Nem kinevessek - szó sincs erről, ahogy mondtam, a hivatalos komollyal szemben nem komolyan határozták meg magukat.
Ahogy beléptünk, egy temető szerű terembe érkeztünk: műfűvel borítva, a falakon két oldalt kis fülkék, középen pedig csobogós-minitujás, lámpával megvilágított, széllal felfelé fújt fóliákból képzett mű-öröktűz. Mindez kicsiny medencében áll, élő aranyhalakkal, körbe futó kiselefántokkal a peremén, felül pedig az együttes tagjainak mini szobrocskái - a Népstadion szobrainak stílusában. A mini fülkékben ismert művészek beszélnek az együtteshez való viszonyukról, ha beléjük kukkant az ember. Továbbiakban kortárs lemezekbe lehet belehallgatni, és persze a képzőművész tagok alkotásai is megtekinthetők. Aztán egy teremben filmvetítés, augusztusban készült interjúkból. Majd ismételten az alkotások. Némelyik kimiondottan esztétikus, a legtöbb viszont szerintem eleve polgárpukkasztó szándékkal készült. (Ami nem baj.) PL. Wahorn András: A miniszter elmegy Mercédeszével a 2110. sz. kocsma előtt. És ez a kép átment a zsűrin, kiállították, de a kiállítást megnyitó  akkori kultuszminiszer, amikor meglátta saját kezűleg szedte le. Annyira abszurd, és mégis lehetséges, és nem csak a késő Kádár-kor sajátja!

Shaw: Szent Johanna

12 évesen láttam a televízióban a híres Szinetár rendezte Szent Johannát a Vígből. Akkoriban Johanna bátorsága ragadott meg kislányként, eléggé megrázott a története, Kútvölgyi Erzsébet pedig illúziókeltően tolmácsolta a lotaringiai pásztorlány történetét. Parádés szereposztás volt az: Kern András, Oszter Sándor, Koncz Gábor, Páger Antal, Lukács Sándor... Hát a téma, igen, az közismert, számtalan remekmű járja körbe: koncepciós per, önmagunk, elveink felvállalása, széllel szemben pisilés. Az ilyen kérdések feszegetése minden időben nagyot szól.
És akkor most, 2011, Alföldi Róbert nevével fémjelezve... Nem hangzott érdektelennek. Én 44 éves vagyok, a lányom kb. annyi, mint akkor én.
Nos ez a Johanna (Bánfalvi Eszter) nem volt minden pillanatában szerethető, gyakran idegesítő megmondó, a tudatlanok önhittségével. Igazán irritáló, mindjárt értjük is a másik felet, miért dobja koncként olyan könnyen oda. Nem esendő, mit amilyennek sok-sok éve Kútvölgyit láttam. (Persze a bírósági jelenetben nagyon is szívszorító volt átlagemberre valló viselkedése.) Nem alázatos, hanem faragatlan. De kétségkívül tud valamit, mert abból a perspektívából, ahonnan jött, pofonegyszerű az, amit a zsinórok mozgatói és akiket mozgatnak oly bonyolultnak látnak. Ja, és nem mellesleg civilkén megszenvedte a háborút maga is.
Amit ma félelmetesen képébe vág a darab a nézőnek azt 12 évesen még nem tudtam azonosítani, de kétségkívül érzékeltem: aki képes környezetéből kitörni úgy, hogy nem az elit támogatását élvezi, az nagyon veszélyes, azt el kell taposni (és ebben az ellenfelek is összezárnak). Csak sajnos ez nekem nem nagy durranás, mert nap mint nap szembesülök azzal, hogy legnagyobb visszahúzó erő a saját környezeted.
Az új fordítás tele van trágár szöveggel, néha még nekem is öncélúnak hatott.
Félelmetes volt, ahogy a színpad hátterére hatalmas, közelről felvett máglyát vetítettek, és az iszonyú hang, ahogy belobbant.
A szereplők közül nagyon tetszett még Kulka János Warwickja, Znamenák István Stogumber káplánja (szerintem ő fantasztikus volt. Tudálékos, szemellenzős, felelősséget vállálni persze nem merő), miként László Zsolt is az inkvizíció vezetőjének megformálója is.

A teljes szereposztás:
Robert de Baudricourt, Vaucouleurs várkapitánya - Nagy Zsolt
Az intézője - Váncsa Gábor e.h.
Johanna, szűz - Bánfalvi Eszter
Bertrand de Poulengey - Fehér Tibor
A reimsi érsek - Bodrogi Gyula
La Trémouille főkamarás - Marton Róbert
Gilles de Rais, a Kékszakáll - Szatory Dávid
La Hire kapitány - Szarvas József
Károly, a dauphin, később VII. Károly francia király - Földi Ádám
Jean Dunois, az Orléans-i Fattyú Szabó - Kimmel Tamás
Richard de Beauchamp, Warwick grófja - Kulka János
John de Stogumber káplán - Znamenák István
Peter Cauchon, Beauvais püspöke - Fodor Tamás m.v.
Jean Lemaitre, domonkos rendi szerzetes, az inkvizítor - László Zsolt
Jean D’ Estivet, a bayeux-i káptalan kanonokja, az ügyész - Váncsa Gábor e.h.
Courcelles kanonok - Fehér Tibor
Ladvenu, domonkos rendi szerzetes - Szatory Dávid
Dunois apródja - Ducsai Ábel
Közreműködnek a színház barátai és rajongói Aradi Péter, Bátka Attila, Bölkény Balázs, Brunczlik Péter, Csontos Gábor, Dobrovszki Roland, Farkas István, Firhigel Kristóf, Fogarasi Gergely, Fükő István, Gulyás Attila, Gyarmati József, Kalányos Tamás, Kancsár Ferenc, Kiss László, Kocsis Bálint, Kósa András, Kovács Péter, Köteles Gábor, Kuróczi Levente, Lay Balázs, Ledő Attila, Makay Mátyás, Markó Dániel, Medgyes Zsolt, Nagy Dániel, Nagy Gábor, Nagy László, Nemes Gusztáv, Parádi Attila, Pass Dániel, Pásztor Zsolt, Pető Attila, Rácz Márton, Révész Nándor, Sándor Balázs, Sasfalvi Tibor, Schor Ádám, Sebestyén József, Somogyi Bence, Sütő Dániel, Szabo L. Dávid, Szalontai Gergely, Szimilkó Ádám, Szukics András, Takács Zalán, Tarnóczi Jakab, Tósoki Károly, Tömpe Péter, Török Tamás, Véghelyi Balázs

Ma reggelre feltörték a kocsim, és elvitték a rádiómat + egy felbontatlan DVD-t. Reggel szokás szerint késésben voltunk a kislányommal, és rohantunk, de hiáb próbáltam kinyitni  zárat (kézi), nem sikerült. Néze, de jó kulcsot vittem, még vicceltem is, hogy biztos feszegették - sajna volt már ilyen. Próbálom az anyósülés felől - sikerül, beszállok onnan, de már látom is a vezeték csonkot. Én hülye, jó ideje nem vettem ki az előlapot! Ráadásul elvitték a műszaki leírást is a kesztyűtartóból, úgyhogy csak annyit tudok, Sony. Majd igyekszem megtalálni még, de mint tűt a szénakazalban... A zár amúgy belülről sem nyílik, elég kényelmetlen ez egy pici Sparknál.
Délután elmentem feljelentést tenni, másfél órát kellett várjak a helyszínelőkre egy fűtetlen faházban, de legalább letöröltem a  régi SMS-eket. A helyszínelők viszont meglepően normálisak voltak. De mondták, hogy garanciapapír kéne, ha esetleg meglesz, úgy tudják visszaadni. Jó mi? És ha egy régi kínai váza tűnik el?
Többen igyekeztek lebeszélni a feljelentéstől, de én nem vagyok hajlandó apatiába süllyedni, hogy úgyse, minek... Így magam előtt is el kellett volna ismerjem, hogy szabadrablás, anarchia van, vadkeleti körülmények. Ami ilyen hozzáállással nem is volna csoda.
De hogy hiányzik, hogy mikor elindítom, nem szól semmi!

Engem mindig taszított, amikor diktátorok hulláit közszemlére tették. Az illetőt utolérte megérdemelt sorsa, ennyi. Azt meg tudom érteni, hogy egy diktaúra szenvedői leköpködik, de legalábbis elmennek megnézni holtában egykor rettegett vezérüket (bár látok némi perverziót abban, hogy valaki ezért több 100 km-t utazzon), de hogy világszerte tévék  mutassák a kivégzésüket, vagy szitává lőtt hullájukat pásztázza, azt nagyon ízléstelennek tartom. Így volt ez Kadhafi esetében is. Mert az ott élők sorsa már elmenekülésekor bizonyosan megváltozott, halála más nem jelentett semmit. Nem gondolták komolyan, hogy visszatérhet. (Max. anno Caucescunál, de ott sem igazán.)
Amit meg kaptak cserében - hát, szerintem annál jobb volt Kadhafi is. Saria törvénykezést - tényleg emiatt harcoltak? Az asszonyok bizonyosan nem. Nyugat meg figyelmezteti őket, hogy jaj, hát ezt ne, mert ejnye-bejnye lesz. Amivel senki nem foglalkozik. Majd napirendre térnek felette, főleg, hogy olajlelő helyekben gazdag az ország. Ezért nyomatták a sok pénzt a felkelőkbe? De már mondták az "Arab Tavasz" kezdetekor is, hogy ez a veszély nagyon is fennáll. Nekem egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért megy az idő visszafelé, pedig nem egy péda volt rá a történelemben.

Anyától csak úgy el lehet venni a gyereket?

Felháborító eset történt: egy tápiószelei párnak nem engedték meg, hogy a korházból hazavigyék a babájukat. Erről a Híradó számolt be. Mellékelem a linket, kérlek olvassátok el és terjesszétek.
http://www.nokert.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=914:egy-anyatol-csak-ugy-el-lehet-venni-a-gyereket-hat-hogyne&catid=12:hazai-hirek&Itemid=62

Zugló legrondább házai

De bízton pályázhat a város legrondább házai címre is. Az első a Nagy Lajos király útja - Bazsarózsa utca sarkán áll, jó eséllyel pályázna a romániai cigánypaloták között is dobogós helyre, jelenleg lakatlan. A másik szintén a Nagy Lajos király útján van, a Mogyoródi út sarkán. Lakatlannak néz ki, de tegnap arra jártam, és láttam fényt, az egyik erkélyen cserepes növények vannak. Gondolom nem volt pénz a befejezésre.
Egyébként a Nagy Lajos király útjának ez a szakasza több förmedvényben is bővelkedik (pl. még a Hotel Amadeus), de a pálmát kétség kívül az itt látható kettő viszi el. Szép bizonyítvány Budapest XIV. kerületének főépítészéről...

Spiró György: Tavaszi tárlat

 

Nem igazán értem, miért nem olvastam előbb, amikor tavaly (vagy az idei év elején?) megjelent, nagy hirverést csaptak körülötte - mindenhonnan ez folyt. És gondoltam is, hogy el kell olvasnom, de csak most került sor rá. Észrevettem, mostanság a Kádár-kort, vagy az azt megelőző időszakot ábrázoló regényeket preferálom - hiába, öregszem, utolért a nosztalgia! Nem fő elemük, de szinte minden általam olvasottban közös, hogy valahol ott vannak a háborús évek, amelyekről nem beszélnek szívesen, ha nagyobb figyelmet is szentelnek neki, akkor az valamelyik hős belső monológja ként jelenik meg.
A téma mondhatni közhely - kiábrándulás, felemelkedés, bukás, túlélni vágyás, irigység, a bárki lehet áldozat, a legképtelenebb vádak megcáfolhatatlansága, na és persze mindehhez miként viszonyul a környezet. Látszólag állandó közeg - barátok, szomszédok, munkatársak, napsütés, amelyek egyik napról a másikra más értelmet nyernek. Végül egy véletlen találkozás megmenti hősünket a kilátásba helyezett akasztófától, de már képtelen előző (számára nyomasztó) életét ott folytatni, ahol abbahagyta. Ha úgyvesszük, még jól is járt a herce-hurcával, mert újraértelmezte (hú, ez most roppant divatos szó újabban - nekem az agamra megy) magát. Vagyis inkább kapott egy esélyt. Hmm....

Barátságról

Barát nélkül gyenge még a sárkány is  éneklik Pfaff, a bűvös sárkányról szóló dalban. Azt is mondják, a legfontosabb olyan kötelék az életben, amelyet mi választunk meg, mert a szerelem, ugye, elmúlik, a barátság - ideális esetben - örök.
Amikor gyerek voltam, gyakran képzeltem magam köré barátokat. Azt hittem, majd ha felnövök, nem így lesz. De még mindig képzelek ilyesmit (persze máshogyan, mint gyermekként). Sok valódi barátra, pezsgő társas életre vágytam én, a visszahúzódó gyerek. Vagyis azt hiszem, olyan kapcsolatokra, ahol egyenrangú félként viszonyulnak hozzám, elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok, nem kell valaki mást eljátszanom. Az utóbbi 4-5 évben ennek felcsillant a reménye, és immáron megengedtem magamnak azt a luxust, hogy szép lassan leépítsek olyan "barátságokat", amelyek nem elégítenek ki, energia vámpírkodások (na, érdekes, számszerint 3 ilyen volt a felnőtt életemben bizonyosan, de mintha gyerekként is előfordult volna), vagy nem igazán partneri. De túl gyorsan épültek le az utóbbi félévben a megkezdett, vagy már meglévő, magamhoz méltónak tartott barátságaim. El kellene gondolkoznom, mi az oka. Már azon túl, hogy megállapítottam, hogy lenéznek, tartanak tőlem. Jókat beszélgettünk, végzettségünk közel azonos volt, világnézetünk is zömével megegyezett, korban azonosak, származásunk azonos, szóval elsőre ideálisnak tűnik minden. Mivel én minden találkozás után feldobódtam, még ha csak mondjuk a suli előtt beszéltünk, vagy e-mailt váltottunk is, arra tudok gondolni, hogy magam is energiavámpír vagyok. Mert ezt ugye nem veszi észre az ember. Én úgy véltem, és vélem most is, hogy a barátságok inspirálják, feltöltik az embert, így ennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Talán látszik rajtam mennyire szeretném, ha elfogadnának, és ez visszataszító? Pedig nagyon vigyáztam, hogy ne alkalmatlankodjak, ne akaszkodjak senkire, mindig tapintatos voltam. Vagy emiatt éppen túl rideg?
Olvastam valahol, hogy akiket gyermekkorukban bántalmaznak, azt a kortársak leprásként kerülik - nekem sem volt igazi barátnőm, vagyis így ez nem igaz, de aztán ők is inkább magukhoz valókkal barátkoztak. Remélem, a gyrekeim sose fogják megtapasztalni ezt a "számkivetettséget".

Etele út

Kelenföldön dolgozom, ami azért is különösen kedves, mert néhány évig itt éltem, méghozzá életemnek azt az időszakát, amikor a legnagyobb belső szabadsággal rendelkeztem. Ez 20-as éveim vége volt, és a kisfiam megszületéséig tartott. Ide született tehát a kisfiam, és 6 hónapos korában költöztünk el a bérelt panellakásból. A környék bájára babakocsi tologatás közben nyílt rá a szemem, bár korábban, kutyasétáltatás közben már felfedeztem a magas házak közötti parkok romantikáját, az ekkorra már nagyra nött fákkal, buja bokrokkal, sok-sok madárral. (Ebit is itt szedtük az utcán össze. Ahányszor visszamentünk vele a környékre, boldogan ismerte fel. 15 évig volt velünk, szerencsére az utolsó pillanatig elég jó egészségben.) Megéltem itt az éppen csak olvadó havat (parkos rész átka: a fefagyott havon nem lehet normálisan tolni a babakocsit - így vagy két hónapig ki sem mentem - eleve szörnyű volt a december közepi babácskát begyömöszölni a sok meleg holmiba), lassan, de biztosan érkező tavaszt, rekkenő koranyarat, érzem a frissen vágott fű illatát. Látom magam, ahogy rendíthetetlenül rovom a köröket a babakocsival, mert ha megálltam, rögtön rázendített a sírásra.
Gyakran mentünk az Etele úti - akkor még - Pluss közértbe. Nos, aki nem ismeri: az Etele út közepén füves csík megy végig, a panelházak előtt és között hatalmas fák vannak, sok ház előtt szeretettel gondozott kiskert. A pályaudvar, és a Tétényi út között egy parkos allé-szerűség is van, teljes hosszában az útnak, csendes szerviz úttal elkülönítve a házaktól. Amikor a lakótelepet 1963-ban megtervezték, nyilván nagyon gondosan alakították ki a zöld részeket is (egyébként a beépítési terv elkészítésében a fiatal Finta György is közreműködött). Valószínűleg szovjet és NDK mintákat vettek figyelembe, de azt hiszem az akkor időkben nagyon korszerű és ma is színvonalasnak számító kerttervezési munka született. Sajnos semmit nem találtam a neten erre vonatkozóan.
Mára azonban egyre inkább az enyészetévé válik. A díszkő burkolatok töredezettek, felveri őket a gaz, a medencék kiszáradtak, pedig a csövek még ott vannak, hajléktalanok töltik a napos délelőttjeiket a lepukkant padokon. Pedig virágokat évről évre ültetnek, de beborítja őket a SZÁMALK épület bontási törmelékének pora. Talán, ha elkészül a metro végállomás, és rendezik a területet, akkor a parkot is rehabilitálni fogják? Remélem, mert szerintem tipikus példája a 60-as évek tájépítészetének, egy az egyben fel lehetne újítani. Persze naív vagyok, hiszen azért haver vállalkozó nem tudna annyit bezsebelni.

Jü Hua: Testvérek

Kép: www.bookline.hu
Ezzel a könyvvel is régóta szemezgettem, mire végre rászántam magam a vásárlásra. Először is az ára elég borsos volt, másodszor meg a Kína iránti igazságtalan, ámde nagyon is érthető fanyalgásom. De szerencsére mindkét kifogás legyőzetett.
A borító csalóka lehet: két szomorú, 8-10 év körüli kisfiú néz a fényképező objektívébe - sok emberi sorsot, szenvedést, hétköznapokat bemutató könyvre számítottam, kíváncsi voltam, miként éri meg az ottani egyszeri ember a szédületes, ijesztő tempót. Azonban a regény - amellett, hogy tényleg a hétköznapokat mutatja be, és megjelenik Kína legutóbbi 50 éve - tele van rengeteg humorral, de kényeskedők figyelem: ronda szavakkal is. (Hinnye, ki gondolta volna, hogy a kínaiak ilyen rondán beszélnek!) Érdekes módon megjelenik a naturalisztikus, mégis lírai tolmácsolása a szenvedésnek, magánynak, reménytelenségnek - szívszorítóan ábrázolja pl. a Kultúrális Forradalmat a kisember szeméből.
Helyszín Shanghaj környéki kisváros, két félárva mostoha testvér, különböző habitusból adódó sorsok, a mégis szoros kötelék, háttérben a roham léptekkel modernizálódó Kína. Nagyon olvasmányos, igényes regény, sziporkázó stílussal (rég nevettem hangosan olvasás közben). Egy kicsit másképp látom Kínát azóta - pozitív értelemben.

Kálváriám diszgráfiás kislányommal

A kislányom fejlesztésre szorul, közepesen diszgráfiás. Az első osztály végén azt mondta a tanítónő, keressük fel e nevelési tanácsadót, hogy végezzék el a vizsgálatokat. Erre már csak a következő 2. évben kerülhetett sor. Mire a számtalan teszt, vizsgálat, otthoni feladatok végigzongorázása, véget ért, és iskolai fejlesztőcsoportba javasolták, már 3. osztályban tudták csak elkezdeni azt. A fejlesztőcsoportban voltak vagy 20-an - 20 féle problémával. Aláírattak velünk egy papírt, hogy csak akkor vállalják a fejlesztést, ha a kislányom részt vesz a foglalkozásokon, nem hiányzik azt hiszem 2 alkalomnál többször, különben kereshetünk egyéni megoldást. (Megjegyzem a sz egyébként szimpatikus tanárnő rengeteget hiányzott a sokszor betegeskedő pici gyereke miatt, és nem gondoskodtak helyettesről!) Időközben egy ismerős ajánlására elmentünk egy mozgásfelmérésre, ahol elmondták, hogy speciális mozgásórákat kellene vennie, mert semmi egyéb nem segít. Ja, és valami 3000 forintot is kiperkáltam a vizsgálatért, és ajánlott egy zuglói terapeutát. Az év során a fejlesztő pedagógus tartott egy szülői értekezletet is, ebben kerek perec megmondta, hogy a kislányom semmit nem fejlődött, méghozzá azért nem, mert heti 1 órában nincs módja őt fejleszteni külön, olyan foglalkozásokat tart, amelyek a többségnek hasznosak lehetnek, mert csak ennyit tesznek lehetővé a körülmények. Sajnos ez tény is, mert ez az egész Nev. Tan. kiküldi a fejlesztő pedagógust egy nesze semmi fogd meg jól, arra jó, hogy van ilyen státusz, de a hatékonyság nem számít, ha csekély, mert se pénzük, se kedvük ilyet fenntartani, csak hát muszáj. Na, de megígérte, hogy a következő (4. osztályos - rettenetesen megy az idő) tanévben lesz esetleg mozgásos óra. Nem lett, de a kislány járt akkor is, a semmire ment a kis ideje-energiája. A kudarcélményei meg csak szaporodtak. Sürgősen más megoldás után néztünk. Az ajánlott zuglói terapeuta egy kolléganőjéhez irányított - Káposztásmegyerre! Ő is felmérte és megállapította, amit már tudtunk - 4000 forintért. 4. osztály tavaszi szünete volt már, foglalkozás csak jövőre, valószínűleg Zuglóban is lesz csoport, hívjam augusztus végén. Nem lett csoport, a foglalkozások 4-kor kezdődtek (így is tele voltak), nem tudtuk megoldani. Még anyósom is javasolt egy balaton-parti ismerőst, ő Rákospalotára mondta a legközelebbi helyet (újabb felméréssel) - ez ugyan szomszéd kerület, de senki nem tudja ide sem 4 vagy 5 órára elvinni. Már ötödikes, augusztus végén voltam egy Benczúr utcában található alapítványnál (a netről néztem ki őket, ezt előbb is megtehettem volna....), szeptember első hetében felmérték (ezúttal ingyen!), majd rá két hétre megnézte a logopédus 5000 forintért, tegnap (figyelem, október közepén járunk) folytatta, ismét 5000 forintért, és láttam, hogy megfojtottak volna egy pohár vízben, mert tény (bár odatelefonáltam), elkéstünk vagy 20 percet. (Utánunk nem jött senki.) A konklúzió: ha nem tudjuk megoldani, járhatunk két hetente, ő kettőtől be van táblázva, 5-kor még lehet menni, 1/2 6-kor már nagyon fáradtak, nincs értelme. Ez részben igaz, de nekem kilóg a lóláb, hogy napközben nyilván ovikban végzik a munkájukat, utána jöhet a mellékes, de este már azért a plusz pénzért nem is akarnak dolgozni, meg már izé, péntek délután sem. Szóval, lógjak meg a munkahelyemről, kapkodjak, hogy minden feladattal időben kész legyek, imádkozzak, hogy főnök menjen el előbb, mert eleve 5-ig dolgozom, utána idegeskedjek a Kelenföld-Zugló közötti forgalomban, fizessek, és ezt kapom cserébe. Én barom, meg kifakadtam a gyereknek, hogy mennyire elegem van, hogy nincsenek normális gyermekeim. Istenem de nem kellett volna!
Szerencsére közben találtam egy zuglói lakótelepen dolgozó gyógytornászt, aki az előzőekkel ellentétben nem szimpi, de nem akart 20. felmérést, baráti időpontban 2500 forintért tart Dévényi-tornát. Még jó, hogy szeptemberben elkezdtük, biztos ami biztos alapon. De hogy ennyire kényelmes szolgáltatók legyenek a kvázi versenyszférában! Azért elég érdekes az emberek hozzáállása. És basszus, az eredmény tényleg az, hogy én gazsulálok, alkalmazkodom, mert nem hagyom, hogy a lányomat majd bedobják valami közismereteket, műveltséget alig közvetítő szakiskolába, igénytelen közegben (a kivételtől ezúton kérek bocsánatot). Én ezt az utat jártam be, valószínűleg magam is diszgráfiás voltam, de erre akkor még nem figyeltek (bár műszaki egyetemet végzett kollégám szerint ilyen nincs is, egyszerűen nem tanítanak írni). Utánam nemigen nyúlt senki, amit elértem, nagy dolog, de szükségtelenül sokat sérültem az úton, és úgy éljek, ettől megkímélem a lányomat, akármilyen értelmiség ellenes a magyar társadalom!

Miért van az, hogy amikor arról van szó, hogy cigányoknak legyen munkahelyük, vagy tanulhassanak, akkor mindig a fizikai munkáról van szó. Azon, hogy a miniszterlnök beszédében ilyen kontextusban beszélt róluk, mint a felemelkedés (egyetlen) lehetséges alternatívájáról, cseppet sem csodálkozom. ma viszont a Klubrádióban tehetség gondozásról (ettől a szótól is hányni tudnék) beszéltek, és szóba kerültek a roma gyerekek, rögtön hozzátette az interjú alany (nem tudom kicsoda), hogy mert bizony a kétkezi munkában is szükség van profizmusra. Félreértés ne essék, teljesen egyetértek vele, de hogy-hogy nem, megint összekapcsolódtak a cigányok, akik az intellektusukat nem használják, de ám így is hasznos tagjai a társadalomnak. Valahogy az az érzésem, hogy ez az ő kijelölt helyük. Kívánatos lenne a kétkezi munka becsületének visszaállítása, de nehogy már allokáljunk egyes társadalmi csoportokat, hogy majd ők elvégzik. Így aztán ők sem tudnak majd úgy gondolni magukra, mint pl. reménybeli  tanárok, orvosok, utaskísérők, fotóművészek, stb.

Simon Boccanegra

Kép: www.szinhaz.net
Meglehetősen laposra sikeredett a tegnapi előadás. Eleve nem tartozik az agyon játszott Verdi operák közé, inkább néhány sztaárbariton jutalomjátékául veszik elő. Mindjárt bajom volt a 3. emeleti hellyel, ami most középen volt, de roppant kényelmetlen, agy olyan izgő-mozgónak, mint amilyen én vagyok. Azt hittem a végére trombózisom lesz!
A színpad ismételten félhomályban úszott, bár most szerencsére igényes (gondolom drága) díszletekkel volt telezsúfolva, nem is voltak csúnyák. A jelmezek is korhűek, gazdagok voltak. Csak hát a külföldi közvetítésekből, meg az utóbbi években itthoni példák nyomán is manapság valami újszerűt várok. Persze, lehet ezt szeretni, igazából a Boccanegra nem is egy túl csavaros történet, nincs benne semmi áthallás, a szokásos Verdi féle titkolózásokról, tragikus tévedésekről van szó. Szép muzsika, hangzatos kórusok, haránt terpeszállásban éneklő emberek. Ennyi. Miért is akarok többet?
A produkcióban vitathatatlanul Alexandru Agache vitte a pálmát. Nagy házak énekese ő, mint a MET, Covent Garden, stb. Nem ragozom, ő profi volt, örülök, hogy élőben halhattam.
Az este csalódása Lukács Gyöngyi volt. Korábban bombabiztosan hozta a formáját, hiba nem volt a produkciójában, de most... Kimondottan gyengén kezdett - persze írták, hogy nem az ő hangjára van Amalia megírva, minek vállalta elé (ez nekem is rejtély), de akkor is. Az OK, hogy nagy vivőerejű hangja van, Abigailla, Tosca, Turandot szerepében át is kell vinnie a zenekaron, de hogy pianissimókat nem tudjon énekelni, azt nem gondoltam volna. mert itt nem a líra hiányzott. Olybá tűnt - bár hangsúlyozom, nem értek hozzá - mint aki nem képes megtartani a halk hangokat. Ez pedig az első felvonásban szükséges lett volna. A többiben már nyomta a kakaót, ment, mint a karika csapás, hatásos volt, szép. Egyébként színészileg szerintem tökéletesen megoldotta az árva leányka szerepét.
Kellemesen csalódtam viszont az Adornot éneklő Pataki Adorjánban - őt nagyon lehúzta minden fórum és kritika, főleg amiatt, hogy az első szerenád után kifáradt, vége volt. Nem mondom, hogy nem nagyobb egy számmal neki a szerep, de tisztességgel helytállt, a legtöbb tömeg jeleneten átjött a hangja, amit kimondottan szép színűnek is találtam. Szóval ha fejlődik, fel is nőhet világhírű partnerei mellé.
Giacomo Prestia, Fiesco megformálója sem indított fényesen. A középregiszter ment, azon túl döcögős volt. (Tegnap este nem énekelt be senki Agachén kívül?) A Boccanegrával közös búcsújelenetben azonban csúcsokon járt, néhány parádés mélységet is megcsillantott.
A zenekar szépen "aládolgozott" az énekeseknek (Győriványi pedig nem épp erről híres). Hatalmas taps a kórusnak is - az utóbbi, általam látott produkciókban nagyon összeszedettnek hallottam őket.

Tosca - MET HD nyári ismétlés, Uránia mozi

Kép: www.nypost.com
Elsősorban a címszereplő Karita Mattila miatt váltottam - egyébként pofátlanul drága, főként, hogy ismétleésről van szó - jegyet. Meg a rendezés is felkeltette érdeklődésem: Luc Bondy-t sokan bíráltál, ugyanannyian dícsérték is, állítólag lesajnálóan beszélt Zeffirelliéről, mert kb 30 éve ment a MET-ben a mai szemmel kissé avitt Tosca rendezése. Bondy persze nagyon nem lehetett merész, mivel Puccini meglehetősen pontos utasításokat tett a partitúrába, pl a második felvonás végén az ájtatos Tosca ugye gyertyatartókat tesz az immáron halott Scarpia köré. Így tett Callas (ama egyetlen filmben rögzített szerepében - pontosabban annak is csak második felvonásában), az Operaházban Lukács Gyöngyi, vagy a filmen Anghela Georgiu. Na ez itt elmaradt, hála isten, mert baromi idegesítő volt, ahogy a zene közben sertepertélnek. A kortól sem érdemes eltérni - sok ismert eseményre utalnak a szövegben. Viszont nem csillog a kápolna, a Farnese palota is inkább a sztálini Szovjetúnió egy irodájára emlékeztetett - ez azonban nem jelenti, hogy spóroltak volna a díszleteken, kosztümökön. Ordított róluk az igényesség.
Mattila az első felvonásban néha mitha önmaga karikatúrája lett volna, régies gesztusokkal, a másodikban sok jó pillanata volt (viszont néhol élesek a magasságai), a harmadikban azonban megrendítő. Marcelo Alvarez viszont minden tekintetben kitűnő Cavaradossi volt: ne felejtsük - mondta a szünetben készült interjúban - Cavaradossi nem hős. Scarpia irodájába belépve egyébként bárkit elhagyna az ereje, hát még egy politikával keveset törődő művészt. (Azért valamennyit mégis törődhetett vele, hiszen a sekrestyés és rendőrfőnök is tudta, hogy republikánus.) Alvarez gyönyörű hang birtokosa, igazi latin temperamentumú művész, az első felvonás kettősében csak úgy szárnyaltak a magasságai! Az este másik kiváló alakítása George Gagnidze Scarpiája volt. Ő nem rendelkezett Tito Gobbi sármjával, de eleganciájával igen. Az első felvonásban szinte emberséges volt. A hangja pedig puha, ennek ellenére tökéletesen illett a római rendőrfőnökhöz. Neki sok deklamáló része van, amelyet nehéz lehet úgy megoldani, hogy ne emlékeztessen nagyon beszédre. Gobbinál pl. engem eleinte zavart ez, Gagnidze azonban ének-szerűbben oldotta meg. A sekrestyést (sajnos a nevet már nem találom) sikerült itt is ripacsosra venni, viszont a két pribék (nevekkel nem tuok szolgálni) félelmetes volt a hosszú bőrkabátban, John Lenon napszemüveggel - végre nem megfélemlített, ügyefogyott hivatalnokok voltak, hanem azok, akiknek Puccini megírta - kegyetlen aparatcsikok.
Idegesítő volt az est háziasszonyaként Susan Graham mórikálása, vihorászása Karita Mattila finn nyelvű "hazaüzenése" alatt.

Kopaszi-gát

Vasárnap délután a Kopaszi-gáton sétáltunk. Most jártam itt először, gyönyörűen rehabilitálták az egykori ipari területet. Érdemes lesz ebben a hosszú őszben megejtenin egy ebédszünet pikniket errefelé, mert közel dolgozom.
Az italt a Fruska nevű egységben fogyasztottuk, nagyon hangulatos hely, a Juci világa blog ajánlotta, de a mellette található Ponyvaregény is szimpatikus volt. (Ők egész télen nyitva lesznek.)

Ludwig Múzeum, "MUPA-sétány"

Szombat délután eljutottam a Ludwig Múzeum Moholy-Nagy kiállítására. Kicsit elszégyeltem magam, mert igazából csak annyi tudtam, hogy tervező volt, és valamilyen okból úgy gondoltam, hogy forma. Közben pedig festő, fotóművész, jelmez. és díszlettervező. És több dokumentumfilmet is készített az ő sajátos, expresszionista látásmódjával. Pl. Berlinről, ezt vetítették is egy elkülönített helyiségben, bánom, hogy nem néztem végig, ment folyamatosan. Nekem a ma is modernnek számító, mégis különleges, letisztult finomságú díszelttervei tetszettek a legjobban, amelyeket a berlini opera számára tervezett. Illetve az északi körútján egy norvég és egy finn kisfiúról készített képei. Utána a könyvesboltban megint el tudtam volna a fizetésem külteni, "szerencsére" teljesen le vagyok gatyásodva.
Kiállítás után sétáltunk a környező parkban - ez a megújuló külső-ferencvárosi Duna-part része, engem egy lehelletnyit Koppenhágára emlékeztet, főleg így ősszel. Kár, hogy a Nemzeti előtti részt, a Sororksári út felől egy újebb irodaház elveszi a teret. Sokat vitatják az épületet, ennek ellenére, ha már ott van, kaphatott volna egy szép parkos térséget arról az oldalról is. Sajnos az építkezés miatt a medencék is szárazon maradtak most. A hg.hu-n (hg.hu) láttam a terület további - Lágymányosi hídon túli részére a fejlesztési terveket, és nem mondanám, hogy tetszettek. A szokásos irodaházas, magasépületes zagyvalák - Marinaport 2. Koppenhágában, Amszterdamban, vagy Londonban (Camden) lakóházak vannak a víz mellett, itt mikor lesz végre? Azért ami van, azt szeretem, csak egy kicsit olyan pótlék.

Carson McCullers: Magányos vadász a szív

Hát ezt a könyvet valamikor tavasz elején olvastam, éspedig a nokert.hu ajánlására, amelyen felbuzdulva már tavaly nyáron elolvastam az Esküvői vendég c. könyvet. (Egyébként utóbbi jobban tetszett.) Már azért is érdemes volt elolvasnom, mert vonzódom az amerikai Délhez, a fülledt posványosságához. (Ma már nyilván nem igaz, de a 60-as években még feltétlenül.) Míg az Esküvői vendég a második világháború utolsó évében, emez a háború előestéjén játszódik. Egy karakter (süketnéma) 4 ismerőséről van szó, mindnek megvan a maga keresztje: néger, kiüresedett házasságban él, stb. A 4 ember különös ragaszkodással csüng rajta, ő azonban a félkegyelmű egykori lakótársát érzi magához legközelibbnek, aki a regény cselekménye idején már otthonban van. (Talán homoszexualitásról van szó? Semmi nem utal erre, de McCullerst foglalkoztatja a téma, egy másik könyvében nyíltan fel is veti.)
Amiért a feminista oldal ajánlójában szerepelt, az a 14 éves kislány, Mick (érdekes, fiús neve van az Esküvői vendég főszereplőjének is: Frankie.) A felnőtt kor küszöbén álló lány, aki más álmokat dédelget, mint a többi kortársa: el akar érni valamit, és szeretne egyenlő esélyeket ehhez. Mág nem ismeri a két társadalmi nemre osztott világot annyira, hogy meg tudja fogalmazni magányossága okát, de érzi, hogy nem intellektusa alapján fogják megítélni - klubtagságra vágyik, miként az esküvői vendég Frankie-je. Érdekes, mindkét szereplőt kicsit elhanyagolja a családja, vagyis inkább a látómezejük perifériájára kerül sok gyerek közt az utolsó, vagy mert az édesanya meghalt), és a néger háztartási segítő tölt be afféle pótmama szerepet.
Megpróbálom idemásolni, mit írt Rita a Nokert.hu-n arról a traumáról, amikor a kislányból kamaszlány válik. Nagyon jól megfogalmazta, helyettem is.
"... kiválóan megmutatkozik az a jelenség, amit Judith Halberstam így jellemez: „A kislány számára a pubertáskor nem más, mint korlátozásból, büntetésből és elnyomásból álló lecke.” (Female Masculinity, 6.) („Ne ülj széttett lábbal, ne legyen akkora hangod, ne egyél annyit, ne álmodozz, járj két lábbal a földön, ne legyenek nagy terveid, nagy elvárásaid, fogd vissza magad” stb.) Beauvoir is hasonlóképpen ír a szabadságra vágyó, és környezete által megmosolygott („majd benő a feje lágya, majd rájön, hogy – kedvencem! – Ez „nem úgy működik” ) lány éréséről, a felnőtté válás szükségszerű (?) folyamatáról:, „A fiatal lány lassacskán eltemeti gyerekkorát, azt a független és akaratos kis lényt, aki volt, és lehajtott fejjel átlépi a felnőttkor küszöbét. Tudomásul vette végre, hogy nő.” (A második nem, 282.) Halberstam hangsúlyozza, hogy a vadságot, szókimondást, lázadó, a nemi elvárásokkal így szembeszegülő jellemet csak a felnőttkor küszöbéig tolerálja a nőnél a társadalom, és ott is csak bizonyos mértékig. Valószínűleg McCullerst magát azért marasztalták el sokan azzal, hogy „gyerekes”, mert nem lépte meg ezt az önpusztító lépést, csak hogy a társadalom bólogasson. A nem feminista kritikusok is azt vetik szemére rebellis (de sajnos, nem éppen vidám véget érő) női karaktereinek, hogy „nem fogadják el nőiességüket” – kérdezem én, a férfi mivoltot mikor kell „elfogadni”, tudomásul venni? ... E megfogalmazásnál nagyobb bizonyíték nincs is arra, hogy valójában milyen feszültséget bont ki McCullers műveiben. A kritika általánosít, McCullerst mint a „felnőtté válást” érzékletesen ábrázoló szerzőt méltatja. Valóban létezik olyan személyiségelmélet (pl. Erikson, erről bővebben lásd itt), mely a lázadást a tizenéves korhoz köti, és a felnőttséget a szükségszerű konformitással azonosítja, tehát ez a fajta „kijózanító elnyomás” nemtől függetlenül is érvényes. Az egyén kibontakozását továbbá faji – és osztálykülönbségek is gátolhatják – McCullers ezt híven meg is mutatja, ahogyan azonban azt is, hogy a nőknek, nemüknél fogva, egy további, és talán a legnagyobb korlátozással kell szembenézniük. " Forrás: ww.nokert.hu

Cherubini: Médée (Mezzo TV)

kép: www.bachtrack.com

Szombat este a Mezzo a Médea ősváltozatát adta élőben, francia nyelven, dialógusokkal (vagyis beszélt, nem énekelt részekkel) a brüsszeli La Monnaie operából. Ez Callas nagy szerepe volt egykoron, állítólag a szerep első énekesnője a nagy érzelmi megterhelésbe belehalt.
Ezen az estén Nadja Michael volt Médea (napjaink par excellence Médeája), Amy Winehouse-ra maszkírozva. Elképesztően tolmácsolta a szerepet. A határozott, szerelmes asszonyt (nem mellesleg korábbról is vér tapad a kezéhez), aki bizony birtokolni akarja szerelmét, mert eggyé vált vele, de egyszersmint megalázták, átverték, végül még a gyerekeitől is meg akarják fosztani. Nem érti miért. Mit tett, amiért Jason (igazi f.sztestő g.ciputtony) így elbánik vele, miért akarja őt megsemmisíteni azáltal, hogy (férfiúi) hatalmánál fogva mindent elvesz tőle, ami fontos neki (ti. Médeának). Annak idején Médea segítsége nélkül Jászon nem tudta volna az Aranygyapjút megszerezni. Persze szerelmet nem vásárolhat az ember, Jászon - persze elég sunyi módon - menekül, beelszeret (csak nem megint érdekből) a korintoszi király lányába, Glaukéba (ebben a rendezésben szimpatikus, intelligens karakter). Ez az eredetieg becsületes, kisemmizett fiatalamber jól példázza a nők hátán felfelé igyekvő típust. Miért is tett volna másként? Egyszerű volt, a társadalom is helyeselte.
A szünetben a rendező elmondta, hogy filmszerűen szerette volna a történetet ábrázolni, persze a pszichodráma adja magát egyébként is. Nagyon hitelesen mutatja be Nadja Michael az idegösszeroppanás stációit, miként szigetelődik el, végül hideg fejjel átgondolva miként pusztít el maga körül mindent tehetetlenségében. Azután ahogy mindennek vége, ül, és magába roskadva szívja a cigarettáját. Már percek óta nem szólt a zene.

Csokifesztivál 2011

Péntek délután felmentünk kislányommal a Csokifesztiválra. Szerencsér taz előzetes tájékoztatókból kiderült, hogy nekem 1900, 11 éves kislányomnak 900 forintba fog fájni a belépő  - így elkerültem a sokkot. Ezért nem járt kupon, amit levásárolhatsz - mint a könyvfesztiválnál, vagy régebben a borfesztiválon is adtak azt hiszem 5 db-t.
Odabent sokan voltak, de még nem volt tömeg. Sajnos a darabra árult bonbon felhozatal nem volt valami nagy - sok készítő vagy táblás csokival jött ki, vagy előrecsomagolt szelekcióval. Pedig úgy azért jobban megérte volna, mert nagyon drága volt minden. Az is bosszantó volt, hogy a csokikészítők fele látványos, mindenféle aszalt gyülölccsel, magokkal, miegyébbel teleszórt csokival rukkolt ki, de ez már nem újdonság. Ízlések és pofonok, de szerintem a kevesebb több lenne.
A következőket kóstoltam meg:
Először Bilák Imre egyik bonbonját kostoltam, rózsás töltelékkel - hát nála nem lehet melléfogni. Utána jött a Stümmer Korfuja - ez nálam a világverők mözöt van, imádom, ahogy a tejszínfrappé krém olvad a számban, és keveredik a bevonat lapocskáival! Utána az előző héten megismert Királyi Marcipán - ezúttal barckpáleszes ízseítéssel. Geil, de finom! Aztán az Aranyszarvas fehér szarvasgombás krémmel, és fehércsokival bevont finomsága következett - őszintén szólva ettől többet vártam. Persze simán elbírnék fogyasztani egy dobozzal! Kis kitérő a La Delizia Kekszmanufaktúránál - ez annyira nem jött be. A kostoló sem, és a csokoládés golyócskák sem Pedig reméltem, hogy valami szicíliaihoz hasonló finomság lesz, de nagyon nem. Persze rossz nem volt, de  - bocs - én jobb kekszeket készítek. a fiatalemberek azonban nagyon lelkesek, segítőkészek és fessek voltak! Én még vettem a soproni Harrertől egy hármas csomagolású bonbont. Itt elsősorban az vett le a lábamról, hogy az egyik  - a kiírás szerint - jázminos. Odahaza megnéztem, a csomagoláson már jázmin teás szerepel, ami ugye nagyon nem ugyanaz, de így is isteni volt, átjött a jázmin íz. Ez a kedvenvcem, állítólag egyszer valamelyik Medici fejedelem rendelte el, hogy komponáljanak ilyen ízesítésű csokoládét. Volt még benne sós mogyorós, a harmadikra nem emlékszem. Mivel a kislányom névnapja a hétvégén volt, választhatott a ChokoMe tiritarka táblái közül. A WAMP-ról korábban már szereztem be ezzel-azzal telszórt fehércsokit - nem volt nagy durranás, de érezni lehetett, hogy jó minőségű anyagokkal dolgoznak. Amit most kóstoltam, túl keserű volt, ami OK, de akkor hagyták volna el a fűszereket. Zárásként a Hegyközi Manufaktúra egy marcipános bonbonjából vettem, amelynek a közepén egy asszú szöllőszem volt.
Mondjuk ahhoz képest, hogy első ilyen rendezvény volt, elég színvonalasra sikeredett, de mégis az volt a benyomásom, hogy lenyúlós volt az egész. Azért egy este csokira 9000 forintot elkölteni (pláne sulikezdős hónapban...), mégha abban a méregdrága belépőjegy is benne van (b.ki, az drágította így meg), nekem rendkívüli luxus, jövőre alig hiszem, hogy megengedem magamnak. majd elbandukolok egy csokiboltba - hál'istennek egyre több helyen kaphatók a kiállítók portékái, még akár egy helyen is!

Transit Art Café

Augusztusban több alkalommal elkísért az irodába a kislányom. Ezeken a napokon a Transit Art Caféban ebédeltünk. A helyet a koszolányi Dezső tér egykori buszpályaudvarából alakították ki, most bisztróebédeken és italokon kívül filmvetítéseket is szerveznek (decemberben meg is nézem a hosszú idő óta nem látott Kabarét). Ha szép az idő, az egykori esővédők alatt függőágyaban is ejtőzhetünk, de ha kedvünk van, elvehetünk a régi művészeti magazinokból.
Nagyon melegek voltak ezek a napok, jól esett a déli órákban ülni az árnyékban, és inni a finom málnaturmixot. A környékbeli lakások ázsiója biztos alaposan megnövekedett: zajos, szennyezett térből békés, kimondottan szép hely lett.

Szombat délután, amilyennek lennie kell

Szombaton elmentem végre megnézni a Gombold újra pályázat döntős darabjait, amelyek a Dizájn Terminálban láthatók, már nem sokáig. Szerintem nem volt ott mindegyik mű, pl. nem láttam kedvenc Lookréciámét sem. Azért voltak szépek, bár a honlapon a rajzok szebbek voltak. Pl. ilyen volt a Blue Paprika, vagy az Esztille gyönyörű kabátjai. Viszont egytől egyig elképesztő kreatívan használták fel a magyar népi motívumkincseket.
A Király utcán mentünk végig, merthogy a környéken parkoltam, és ott épp Király Vásár, vagy valami ilyesmi nevű rendezvény volt, az egész nem sokat ért, viszont felfedeztem egy iszonyat jó csemegést, Királyi Marcipán Desszert a becssületes nevük. (Itt az oldaluk) Igazából marcipán massszával kevert gyümölcs és egyéb töltelékű minyon-szerű finomságokat kínáltak. 3 db 600 forint volt, vettünk zöldcitromosat, kakaórorban hempergetett fahéjasat és sajnos a harmadikat elfelejtettem, mindegyikkel megosztoztunk a kislányommal.
Végül bementünk az Ariosoba, reméltem, van turmixuk, de csak kávé frappét ittam. Ez egy virágbolt dizájn kiegészítőkkel, és francia delikát csemegékkel. A tulajdono egy francia házaspár.  (Pl. itt kapható kedvenc provanszi marcipánom.) Bent van néhány asztal, és lehet inni, illetve az Auguszt cukrászda néhány sütemény kreációjából fogyasztani. Több francia ételt, vagy más jellegzetességet bemutató albumot lehet nézegetni. Legjobb odamenni hétköznap délelőtt, amikor nincs még senki! (Én szoktam rendezni ilyen görbe napokat, amikor szabit veszek ki.) Most azonban a csodás hátsó kert is nyitva volt, ott fogyasztottunk ezen a koraőszi szombat délután.

Periférián

Dühös vagyok. Mert a munkahelyemen úgy éreztem, hogy megbecsülnek. De ez nem igaz, csak kapok valami ellenszolgáltatást, alkalomadtán dícséretet a munkámért. Amikor elkezdtem, bármi áron saját egzisztencia kellett, ogy a viszonylagos függetlenségem meg tudjam teremteni, ezáltal mozgástérhez jutva én irányíthassam az életem. Sokáig hallottam, mennyire meg vannak elégedve velem, és az volt az érzésem, megvan a saját helyem a 10 fő alatti kis csapatban. Tisztába lettem néhány tulajdonságommal, miként tudom használni/hasznosítani azokat, és hogy mikre vagyok képes. Már négyéve bejárok nap mint nap. Mostanra (igazából már úgy egy jó éve) rádöbbentem, hogy sose fognak befogadni, és kis túlzással, de levegőnek néznek. Mint ha ott sem lennék. Ugyanis én vagyok az egyetlen nő. Pontosabban van egy kolléganőm, aki hetente két délelőttöt az irodában tölt, és akkor jobban is érzem magam. De én egyedül vagyok a munkám illetően, ők csapatban, persze ez a cég struktúra miatt van így. Én vezetem az irodát, ők szervizesek, illetve kereskedők, járnak a gyárakba, van közös téma, ha probléma van, együttéreznek, egymással megbeszélik, megosztoznak a felelősségen - ezkeből nekem semmi nem jut. Ők együtt mennek ki cigizni, megy a nem dohányos is, én maradok. Gyerekszülést terhességet megtárgyalnak, de én mintha ott se lennék, pedig egyedül én szültem, a néha belátogató kolléganőt is beleértve a csapatból. Nem mintható az észt akarnám ezzel kapcsolatban osztani, csakhát ez is mutatja, hogy én nem érek annyit, az én szavam nem olyan fontos. Nem ritka, hogy mégis bekapcsolódok valami beszélgetésbe, és a mondanivalóm közepén észreveszem, hogy nem figyelnek rám. Fel sem tűnik, hogy elhallgattam! Mondjam, hogy a fizetésem jó 20%-al alacsonyabb bármelyiknél, pedig hatalmas pénzek mozognak a feladataim elvégzése közben - több tízezer eurók! (OK, ez igaz a többiekre is.) A többieknek jár a home office, ha nem kell ügyfélhez menni, van hogy egy hónapban csak kétszer. Ennek ellenére, ha beesik néha egy túlóra, azt fizetik nekik. A sales-es sem jutalékra, hanem fixre folgozik - és kétszer annyit keres, mint én! És még csak nem is sikeres! Úristen, hogy hány balfa...-kodását hoztam én rendbe! És nem csak az övét! De a karácsonyi partikon én ülök az asztal szélén, ha jönnek-mennek, velem nem fognak kezet, csak odaköszönnek, alig voltam szabin, hogy ne csörgött volna rám a telefon, vagy SMS.
Ami tegnap kiverte a biztosítékot, az volt, hogy a főnököm velem alig beszél, viszont az egyik szervizes - elnézést, de atom egyszerű, nem csinos - feleségével kötetlenül társalgott. Tudom, hgy ragaszkodik hozzám, de egyszerűen írtózik attól, hogy fele olyan közel kerüljön, mint a férfi dolgozókhoz. Mert távolságtartó, ami jó, de valakivel jobban.
Szóval akezdeti jó már kevés, előjönnek a negatívumok, amelyeket ideig-óráig el lehet nyomni, meg lehet magyarázni, de szerintem intő jel.

Erdélyi vegyestál

1. nap: indulás, határ román oldalán áll a szemét, fiam nyavajog: itt nem fog egy hetet kibírni. Beljebb azért jobb. Nagyváradon keresztülmentünk - ide külön egy napra szeretnék eljönni, talán nyomokban még fellelhető a hajdani körös-parti Párizs. Útközben egy faluban valami rettenet cigánypalota állt befejezetlenül, de nagyon sok, fényes tetővel, és minden giccsel, ami elképzelhető, pl. gipsz csobogóval. (Közben rengeteg szegény romát láttam, szinte állati sorban.)Keresztülmentünk Csucsán is, de sehol nem álltunk meg. Iszonyat forgalom, 2 x 1 sávos úton. Lovaskocsikat kell előzni, és hát feltűntek a szegény kóborkutyák is - jó kis nyaralás, ahol így ki kell borulni. Sajnos szemtanúja vagyok a leborotvált hegyeknek is, szomorú a sok kopasz halom, bár a látszik, ahogy a természet itt-ott regenerálja magát! Kolozsvár viszont meglepően rendben van, viszont sajna dög meleg volt. Megebédeltünk a Camino nevű félig romkocsma, félig mediterrán kert étterem árnyas udvarán. A limonádé frissen facsart citromból készült, a rukkolás-paradicsomos (nem szósz!) tagliatelle rendben volt, hely nagyon kultúrált és trendi, román pincér lány kedves. Rövid sétára futotta még, ennyi. Benyomás: eddig jó. Kolozsvár után szebb lesz a táj, a falvak gyönyörűek, ahogy Székelyudvarhely felé veszi az útját az ember. Nekem legjobban talán Kibéd tetszett és Háromfalu. Az út mentén friss erdei gombát árulnak, de én nem mernék venni, csak úgy, hogy itt is bevizsgálják, mert nagyon félek a gombamérgezéstől. (Legtöbbször gombát jól ismerő ember téved, és szedi le a galócát, ismeretlen gombát nem fogyaszt senki.) Korondon megállunk még, már 8 óra, a bazársoron veszünk egy szép fekete vázát. (Ezt később a kisfiam egy véletlen, ám annál indulatosabb rúgással helybenhagyja.) Fél 10 felé érünk Tusnádfürdőre, szerintem miénk a város legjobb szállása, a Szent Kristóf Panzió: http://www.kristof.ro/main.php?l=hu. Magyarországi házaspár vezeti (ráadásul zuglóiak!), és nagyon igényesen csinálják. Tényleg lesik a vendég kedvét. Saját áfonya pálinkája van (vagy likőr?), összedobtak egy finom hidegtálat. Teraszon még egy hideg sör, aztán alvás.

2. nap: remek időn. A reggeli finom: havasi méz, gomolya sajt, juhtúró golyók (mézet rácsurgatva igen finom!), házi áfonya lekvár, házi vajkészítmény (nem tiszta vaj). Péksütemény nincs, de a romániai kenyerek igen finomak: szerintem egy icipici kukorica liszt is van bennük. Amit hiányolok: a kávé és a narancslé. Szerintem ezek nem drága tételek, ennyivel nyugodtan megemelhető a szobaár. A mai nap első állomása a Bálványos közeli Büdös-hegy barlangja. (Ismeritek a Sánta Ferenc novellát - sajnos nem jut eszembe a címe - amikor az immár teherré vált öregek felmennek a kénes barlangba meghalni? Szóval nyomasztó a hely, de ma már mofettaként használják, messziről érezni a kénszagot. A falon zöldessárga kicsapódás jelzi a gáz szintjét, állítólag lehajolni is életveszélyes ez alá. Kint három nyelvű tábla ismerteti a biztonságos gázfürdőzés szabályait. Innen a Szent-Anna tóhoz mentünk , szép, de sokan voltak nagyon, viszont kellems volt a vízhőmérséklet, pazar a táj. A szomszédban van a Mohos tőzegláp. Ez eredetileg egy kráter tó volt, miként a szomszédságában lévő Szent Anna -tó is. Hanem egyszer, réges-rég az időben, kitört a Szent Anna-tó vulkánja, és betemette a Mohos felszínét hamuval, amely akkoriban csak tó volt, és szép lassan növények népesítették be, tőzeg keletkezett rajta. Mostanra fenyőerdő van rajta. Ott, ahol a tőzeg vastag, magasabbak a fák, a tó közepe felé egész alacsonyak. Pallókon lehet haladni, és ha az ember kipróbálja, mennyire süppedős, hát igen, néhány 10 méter után csak ha lelógatjuk az egyik lábunkat, és finoman ránehezedünk, már érezzük, hogy süllyed. Vezetéssel lehet odamenni. A láp növényvilága lenyűgöző, itt láttam először vadon élő húsevő növényt. Na de a közönség - csupa magyar - meg a bornírt tréfákat megeresztő vezetőnő! Volt ott "Mi vagyunk itthon" meg buzisozás. Vacsora (finom - bár nem épp diétás - csupa helyi alapanyagból készült - na jó, zömmel) után tettünk egy sétát Tusnádfürdőn. Elkeserítő gyönyörű, századfordulós villákat láttunk pusztulni, tucatnyit. Sajnos a rendbehozott házak vannak kevesebben. Ráadásul hiába szerepel a település nevében, hogy "fürdő", ennek ellenére egy darab medence nincs a városkában, max. v.mi jakuzzi-szerűség, mint a szomszéd panzióban. Illetve hazudok, volt ott valami kórház-szerűség, szerintem abban akadt valami. Az egyik elhagyott, szép, tipikus fürdővárosi ház közvetlen közelében volt egy kettéosztott, romos, nem is nagy medence, valaha az volt a strand. (?) Az igazsághoz tartozik, hogy lent a tónál épül egy nagy, igényes wellnes központ, attól sokan fellendülést várnak. Amúgy a hely meglehetősen jelentéktelen, de látszik, hogy egykor jobb napokat látott.

3. nap: esik. Reggel még csak szemerkél. Első állomásunk Nyergestető, itt zajlott 1849 augusztusában a Moldvából visszavonuló Tuzson János maroknyi csapata, és az őket beérő oroszok között. A tömegsír fölött emlékmű van, szemközt emlék kopjafák, pl. Sólyom Lászlóé, de számos, pici gallyból összekötözött keresztecskét is leszúrtak a földbe. Innen tovább Kézdivásárhelyre - ez egy igazán bájos városka. A főteréről un. udvar terek indulnak ki sugárszerűen, összesen 74. Ezek tulajdonképpen a főtér házainak udvaraiból kiinduló utcácskák, kettős gyűrűben veszik körül a város központi magját. Ez - a mi Tapolcánkhoz hasonlóan - úgy alakult ki, hogy a növekvő családok hátrafelé terjeszkedtek, egész hosszan. Érdemes mindegyikbe besétálni, jót lehet bolyongani bennük, és néhány tengely irányú utcában. A városban egykor virágzott a céhes élet, amely a tömegtermelés elterjedésével gyorsan hanyatlásnak indult. Érdemes bemenni a régi városháza épületében berendezett Városi Múzeumba (már csak azért is, hogy belülről is megszemléjünk egy ilyen 1850-ben épült hivatalépületet), ahol nagyon lelkes lokálpatrióták emléket állítottak az egykori mestereknek a még fellelhető, meglehetősen értékes tárgyi emlékek bemutatásával. De van itt egy szintén értékes népviseletgyűjtemény: Egyszerű, szocializmusból oly jól ismert, kb. fél méteres babákon mutatják be az erdéyli női és férfi viseleteket, fantasztikusan aprólékosan kidolgozva, túlzás nélkül állíthatom, mindegyik valóságos remekmű! Nézzen be, aki ara jár! Edigre már eléggé esett, de sebaj, irány Csernáton, Kézdivásárhelytől 9 km. itt egy gyönyörű skanzen van, pazar gyűjteménnyel, főleg ami a mezőgazdasági gépeket illeti. Vannak berendezett parasztházak, kályhagyűjtemény (ez látványnak se semmi - finom kovács munkák, egyenként műremekek), méhkasok, székelykapuk, mestergerendák míves faragásokkal, kocsik, híradástechnikai eszközök, a kúriában ruhák, szőttesek. Mindez a kúria fallal körülvett parkjában. Szintén itt kinagyított fotók voltak falusi -zömmel öreg - emberekről. Minden "óriás plakát"3 képből állt: A portré, ahogy a modell a portrét tartja, és az otthona, ahová teszi. Az egyiknél már csak a fejfájára volt rakva. Több órás program. Elmentünk még Sepsiszentgyörgyre, de Csernáton már úgy eláztunk, és közben hideg is lett, hogy nem volt kedvünk semmihez. A város eleve nem szép, a központja sem, hiába a néhány gyönyörű ház. Viszont ebédelni (már inkább uzsi volt) egy szép szecessziós villában voltunk, ami a rendszerváltás után kupleráj volt, de most egy amolyanart café szerűség, eléggé rendben volt, látszik, hogy felújítás közben figyelemmel voltak a részletekre is. Én csak padlizsánkrémet kértem. Sajnos a Székely Nemzeti Múzeum már zárva volt, csak a kocsiból láttuk a Kós Károly tervezte épületet. A panzióban vacsoránál mindenkit egy kis "szíverősítő" várt az asztalánál. (Voltak, akik iszonyúan eláztak a Békási-szorosnál.)

4. nap változóan felhős, kellemes, farmeres idő. Éppen jó szekerezésre. Tusnádról (2 faluval lejjebb) indultak a szekerek. Mi egy 66 éves bácsi mögé ültünk, aki 80-nak nézett ki - ezen nem is csodálkozom azután, amit az élettéről mesélni hallottam. Mai napig keményen dolgozik, a lovaknak előbb ad első osztályú abrakot, mint magának elsőrendű kaját. Mesélt a szövetkezeti világról, a mostani rét és erdőkiosztásról, a nehéz kommunista évekről. Szóval a szekerek valami ménkü sáros (előző nap esett ugye) földutas utcában álltak, úgy vonultunk ki, a faluvégen szomorú cigánytelepek (de a bácsi beköszönt mindegyikbe, ahol állt valaki!), aztán fel a hegynek, nagyon rossz úton. Emberünk mesélte, hogy régen azt is milyen szépen karbantartották, amikor még az államé volt az erdő, de most már nyoma sincs a kőnek. Útközben többször megálltunk, és az édespáleszből töltött mindenkinek a panzió tulaj, a kocsisoknak szintén. Aztán megérkeztünk egy patak partjára, itt volt kolbászsütés, háziborból is töltögettek. Kislányom a hideg patakban gátat épített a többi gyerekkel, láttunk rengeteg virágot, erdei szamócát, vadmentát, lepkéket. Visszafelé útközben még kaptunk egy adag bort - hát azt nagyon nem kellett volna, mert már így is elég italos voltam - szerencsére ez úgy nyilvánul meg nálam, hogy nagyon álmos leszek. Amikor leszálltunk a kocsiról, megnéztünk még egy példás gazdaságot, család csinálja, de nagyon rendben volt minden! Az esti tartalmas vacsora elkelt. A visszatérő szállóvendégek viszont berúgtak, szólt a kocsiból a Székely himnusz diszkóváltozata. Ja, és organizáltak egy szintetizátoros lakodalmohuszárt is, na, az is nyomta a Hol vagytok székelyeket - hát, mentem hamar aludni.

5. nap meleg van. Jártunk a Gyilkos-tónál - erősen emlékeztet Zakopanére, mindenütt grill-hús sült, méretes bódésor, stb. A Békás-szoros festői, kár, hogy közben jönnek-mennek az autók. Gyergyószárhegyen megnéztük a Lázár-kastélyt. Ebben a reneszánsz várkastélyban töltötte gyermekéveit Betlehen Gábor. Utolsó pillanatban mentették meg a végromlástól a nagyon figyelemre méltó épületet, pontosabban épületeket, mivel a várfalakkal zárt udvarban több épület áll. Legszebb a lovag terem, de érdemes megfigyelni a bejárati falra szerelt festett kőtáblákat is. Két várost ejtettünk még útba, Gyergyószentmiklós semmilyen volt, sőt, kimondottan ronda, Csíkszereda is elég porfészek jellgű.

6. nap indulás Nagyszebenbe, de közben megállunk Brassóban. Mindkettő igazi európai nagyváros, kultúrált, rendben van, szemét szinte sehol. Fogarast is útbaejtettük - ez mostanra teljesen román város lett. Tavaly rendeltem az ETSY-ról egy tunika ruhát, amit egy itteni lány készített. (De nem abban voltam, mert az első két napon beleizzadtam.) Jó kis rusztikus lenvászon. A vár gyönyörű, épp slow food fesztivál volt, egy csomó helyi termelővel. Sajnos a múzeum viszont 4-kor zárt, így nem tudtunk bemenni, pedig nagyon szépen épen maradt, sokáig a Monarchia román határőrezrede használta. Viszont az udvara nyitva volt. Sajnálom, hogy a barcasági menedékvárakat elkerültük, mert ezek nagyon izgattak. Nagyszebenben gyakran gondoltam Herta Müller Szívlapát c. könyvére (http://melisandegyuruje.blogspot.com/2010/04/konyvfesztival.html), amely itt játszódik, meg úgy általában az itteni szászok XX. századi sorsára.

7. nap indultunk haza - őszintén szólva ennyi pont elég is volt. Útközben a légkonditól jól megfájdult a nyakam:(