Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)

Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.

Berlioz: Trójaiak

MET HD közvetítés, Uránia Mozi

www.nytimes.com

Teljesen ismeretlen opera, egyáltalán, Berliozt, mint operaszerzőt nem tudom hova tenni, pedig láttam a Faust elkárhozását, nagyon tetszett, és egyszer koncertszerű előadásban a a Benedek és Beatrix-ot, és az sem volt uncsi.
A trójai eposz, amely Aeneas útját követi, izgalmas kihívásnak éreztem - mondják, itt csúcsosodott ki a mester elképzelése az énekes színházról. Az est háziasszonya, Joyce DiDonato - aki ezúttal nem nagyon mórikálta magát - nem felejtette el megemlíteni, hogy a monumentalitása miatt kevés operaházban tudják színre vinni, na de a MET-ben... És ez tény, a kórus 110 emberből állt + statiszták, táncosok, valami 15 szólista volt - ehhez csakugyan rengeteg pénz kell, és hát hol másutt ne lenne, mit a világ  - na jó, a Scalával holtversenyben - első operaházában?
Előadás előtt próbáltam utánaolvasgatni, van is a MET honlapján egy interjú a rendezőnővel, valamint Deborah Voighttal és Susan Grahammel. Arról írnak, hogy ezek a nők itt igazi népvezérként jelennek meg, ami ritkaság az operákban, mert - naná! - a férfiaknak van fenntartva. Míg Cassandra a kevés józanul ítélő (a történetben persze látnoki képességű) emberek közé tartozik a görögök által gyanúsan hirtelen elhagyott Trójában, addig Didon egy békés, együttműködésre és munkára (nem az orbáni értelemben) épülő országot épít - nem is sikertelenül. Nos, a cikkben olyan nőalakokat hoznak említenek, mint Hillary Clinton, Indira Ghandi vagy Eva Peron - nők, akikben bíztak, és akik a maguk módján ezzel nem éltek vissza. (Én Cassandrára hazai - sokszor leugatott - politikus nőket is tudnék mondani.)
Az öt órás opera cselekménye meglehetősen szaggatott - és nekem bevallom unalmas - volt. Berlioz nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos szinfóniákat ne komponáljon a jelenetek közé. Ezeket a trójai képben még próbálta balettel, néma játékkal, mozi-szerű tömegjelenetekkel érdekessé tenni, de a karthagói rész tele volt balettel, és igen untam. Így aztán minden szörnyen darabosra sikeredett - mondjuk nem is értem, miért nem húztak belőle. A Faustból bezzeg kivették a Walpurgis jelenetet.
Deborah Voight Cassandrája leginkább egy hibbant jósnőre emlékeztettek- kb. Berlioz idejében lehettek az énekesnőknek ilyen manírjai - de én egy okos királylányt vártam volna, aki finoman, de logikusan interpretált jelekből sejti az eljövendőket. Coroebus alakítója, Dwayne Croft már sokkal hitelesebb volt.
A Trójából kereket oldó Aeneast Bryan Hymel énekelte, és mondhatom, ő vitte az est pálmáját! Pedig beugró volt, de gyönyörűen énekelt, jó megjelenésű - nem csoda, hogy beleszeretett Didon. Önönmga fontosságáról meggyőződött (á lá "isteni küldetés") férfiú, aki talált indokot (menekíti jó messzire a király kincseit), hogy otthagyja harcoló társait Trójában, aztán meg akar dugni egy szépasszonyt, majd ha már uncsi az egész, nyomasztja a senki által ugyan el nem várt hála, akkor megint lekoccol.
És akkor Didon, akivel azonosulnom kellett volna, de azon kívül, hogy jó rossz kedvem lett, az említett szétdaraboltság miatt nem lehetett. Szóval Karthago királynője (Susan Graham - a szünetben azt nyilatkozta, hogy a szerep az ő Brünhildéje) elvesztette férjét, menekülnie kellett, de sikerült - mint említettem volt - egy sikeres államot létrehoznia, viszont a szerelem, a vágy, a társ hiányzik neki. És akkor végre jön valaki, mindent odadobna, mert tudatára ébred, mennyire nagyon várta azt a valakit. Kezd is a nép elégedetlenkedni! Aeneas megy, Didonnak nincs ereje újrakezdeni, és leszúrja magát. Ezen momentán tényleg könnyeznem kéne, de a 11 óra utáni befejezés - és hát bocs, de nem egy Istenek alkonya volt - inkább az unalmas betétekben előtörő gondolataim miatt vagyok szomorú. Sajnos Graham sem volt 100% hiteles, Voightnál mindenesetre ihletettebb volt.
Szépen énekelt a házibölcs Narbal szerepében Kwangchul Youn, és az Annát megformáló Karen Cargill.
A díszletek meglepően korszerűek voltak a poros karakterekhez képest. Fabio Luisi boldogan vezényelt Berliozt - mint mondotta, nem mindenkinek adatik meg a Trójaiak, és hát itt aztán szól a rendkívüli méretű zenekar!

Aida

Metropolitain HD közvetítés, MÜPA

Ludmilla Monatirszkaja
Forrás: WCNY

Legendás előadása ez a MET-nek: ha jól tudom, több évtizede megy. Fenntartásokkal is ül le az ember, de hát az Aida, az Aida, a jó szólisták biztosítva lesznek, pazarak a díszletek, jelmezek, hatalmas a statisztéria, stb, stb.
Nem is kell itt semmit túlcifrázni - monumentális, látványos műről van szó, és ha van pénz, érdemes is korhűen visszaadni az ókori Egyiptom uralkodóinak pompáját. Itt látszott, hogy a díszleteket, jelmezeket jól karban tartják, vadonat újnak néztek ki. Renée Fleming, a közvetítés háziasszonya elmondta, hogy jelenleg az egyetlen darab a MET-ben, amely a színpad mind a hét emelet magasságát teljesen betölti. Valóban, fantasztikus kamera állásokból lehetett a méreteket érzékelni. Igen, szájbarágóssá vált, milyen kicsik vagyunk mi a templomokhoz (sors), palotákhoz (regnáló hatalom) képest, de így is beleborzongott az ember. Drága, pazar jelmezek közül Aida 3-4. felvonás alatt viselt öltözetét simán elfogadnám. A győztes seregek bevonulása igazi parádé: nagy tömegeket mozgattak (az ügyelő és asszisztense mesélt erről a szünetben, mennyire sokfelé kell figyelniük), két paripa nyitotta a menetet, Radamest pedig póniszekér húzta be. (Fleming sárgarépával kínálta őket a felvonás után.) A szünetekben most aztán süröghettek a díszletmunkások, bár inkább kész elemeket mozgattak le-föl, egyedül a Nílus-partot kellett külön berendezni.
A rongyosra hallgatott Decca CD magasra tette a lécet: Vickers-Price-Gorr-Merill felvétele (Vickers tenonorja és Gorr mezzója etalon),  aztán itthon is állítottak ki nagyon jó Aidát (Sümegi Eszter-Bándi János-Pánczél Éva).
Aida szerepe tele van siránkozással, sokkal jobban tudok azonosulni Amneris-szel. Most azonban Ludmilla Monatirszkaja cselekvő emberként elevenítette meg a címszereplőt, főleg a Nílus-parti jelenetben (amelyet rendszerint egy kicsit unalmasnak találtam). Igazi őrlődő, apja megzsarolta, szerelme nem meri felvállalni - nagyon egyedül van. Ezt alkata ellenére finoman, ihletetten játsza el, és persze nem mellesleg érzékelteti hatalmas, kifejező hangjával. Vetélytársa, a félelmetes Amneris, a világon egyeduralkodó mezzó, Olga Borogyina alakítása kissé teátrális, és  - főleg az előző esti rádióközvetítésben - kissé úgy tűnt, sötétített hangon szólalt meg. De mégis, micsoda drámát visz a figurába! A nagyedik felvonásban (kedvencem) lehullik róla minden manír - könyörög, marcangolja magát, átkozódik, majd mély rezignációba süllyed. Roberto Alagna Radamese szépen szólt, és elrugaszkodott az egy tömmből faragott hős figurájától. Az első felvonás hármasában szinte sunnyog, nehogy kiderüljön a szerelme. A harmadik felvonásban pedig - de ismerősen - szánalmasan mentegetőzik Aida előtt. Szóval kicsit féltem, hogy ripacs lesz, de bőven a jó ízlés határain belül maradt. (Csak könyörgöm, ujjatlan jelmezt ne viseljen HD közvetítésnél, mert a közeli képek nem mutatják előnyösen.)
A gátlástalan - igaz, ezúttal legyőzött  - etióp király George Gagnidze volt. A próbán szólhattak volna neki, hogy most nem Scarpia, mert nekem az volt az érzésem, mintha a Toscából hozná manírjait: üvöltözött, forgatta a szemeit, fel-alá járkált, követelőzött. Igaz, Amonasro figurája elég kidolgozatlanul van megírva, de talán színpadi emberként ez lett volna a szép feladat neki. Az énekhangja azonban nagyot szólt! Szintén NAGY HANG a Ramfist éneklő nagyszombati születésű Stefan Kocan. (Róla a bécsi Macbethben írtam.) Még nagyon fiatal, de szerintem 10 év múlva Fülőp királyt fog ugyanitt énekelni. És a figura ott volt, élt, és noha egy nagyon is érzelmektől mentes karakter, mégis voltak jelzés értékű gesztusai, mint pl. a 4. felvonásban, amikor megvetését ugyan visszafogva, elfordul a könyörgő Amneristől). És végül Sebestyén Miklós. Igen, fiatal basszusunk, aki  már Budapesten is fellépett a Don Giovanni Massettojaként, a MET deszkáin állt. Szép, magvas basszusa van. És elhitette, hogy öreg király, pedig ~30 éves mindössze. Micsoda partnerekkel énekelhetett! Néztem az első felvonás háborúba hívó képénél, mennyiféle ember áll és énekel együtt a hatalmas szimpadon - persze a méretekhez "passzoló" hanggal, a világ hány sarkából!
Ja, az egyiptomi rabszolgákhoz igyekeztek az összes színesbőrű kórustagot beosztani!
Maestro Luisi azt mondta a szünetben, hogy kell 3 kitűnő énekes, a többi megy magától, nincs sok dolga. Azért azt a nem sokat derekasan tette - a hatalmas zenekar, kórus, zenészek a színpadon is, nem semmi ekkora stábot dirigálni.

Álarcosbál

Metropolitain HD közvetítés, Uránia Filmszínház

Stephanie Blythe

Valahol olvastam, hogy az a baj a new yorki közvetítésekkel, hogy túl sterilek, a címszereplőtől a zöldfülű díszletmunkásig mindenki olajozottan teszi a dolgát, természetesen a legmagasabb színvonalon. Nem tudom, engem ez különösebben nem zavar, bár értem én, hogy mit akar ezzel mondani: valahogy nem érzékelni az embert, inkább valami masina működik.
Az Álarcosbált alig ismertem, most hallottam teljes egészében. Tudtam róla, hogy a cselekményt át kellett helyezni Bosctonba, mert a királygyilkosságot a kor Itáliájában nem díjazták színpadon sem, így III. Gusztáv svéd királyból Riccardo, Boston kormányzója lett. (Most az eredeti helyszín és nevek szerepeltek, ez időnként furcs is volt, pl. René Ankström visszaküldése szülőföldjére.)
Verdi más történelmi operáitól eltérően rengeteg volt a játékosság benne. Fabio Luisi karmester a szünetben ki is emelte: egyidejűleg jelen van benne a dráma, komédia, romantika.
Egyszerű, letisztult díszleteket használtak, több jelenetben egy zuhanó Ikaruszt ábrázoló kinagyított freskó részlettel. Gyönyörűek voltak a díszletek is.
A Gustavot éneklő argentin tenor, Marcelo Álvarez az elvárt magas fokú énekesi teljesítményen túl elsősorban a komikus jeleneteiben tetszett: mint egy pajkos kisfiú, aki épp valami csínyt készül elkövetni. A rendező, David Alden úgy jellemezte a figurát, mint akinek elege van az uralkodásból, szeretné ledobni magáról a felelősséget, elvágyódik.
A Dimitrij Hovorosztovszkij által megformált Renato savanyú, kötelességtudó alaknak tűnk, bár szerintem csak én láttam ilyennek - őszintén szólva nem teljesen értem a kultuszát, no nem hangi vagy színpadi kvalitásai miatt, csak valahogy nem érzem olyan súlyú egyéniségnek, dehát de gustibus... (Viszont már tudom, hogy mi zavart ezen az egyébként jó kiállású, szimpatikusnak tűnő férfin: nem csak agyon van az arca botoxolva, de a kivetítő premier planjan jól látható apró plasztikai műtét nyomokat is látni véltem, amit vastag make-up fedett.)
A nő, akiért a két férfi harcol (Amelia állítólag Callas egyik legjobb szerepe volt, sajnálatosan kevésszer énekelte), ezúttal egyik kedvencem, Sondra Radvanovsky képében jelenik meg. (Kikerekedett, mióta Bécsben láttam.) Nagyon ihletett Amelia, a hangja pedig gyönyörűen szárnyalt minden tartományban, szépek voltak a pianói is. (Hú, azt hiszem tavaly - de temették a Momuson néhányan, érthetetlenül kárörvendve.)
Az előadás legnagyobb alakítása Stephanie Blythe Ulrikája volt. (A figura állítólag tényleg létezett!) Hát ezt a hangot! Gyönyörű matéria és hatalmasat szól! Az énekesnő vagy 150 kilós (mondjuk saját érdekében le kellene fogynia), láthatóan nehézkesen mozog. Viszont nagyon erős színpadi jelenléttel bír, hallatlan eleganciával énekelte a jósnő szerepét, sistergett a dráma körülötte, mégis képes volt egy csepp humort is becsempésznie.
Oscar karakter szerepe kicsit értelmetlennek tűnik dramaturgiai szempontból, győnyörű bel canto koloratúrákkal tűzdelt áriái vannak. Ő oldja fel a drámát, képviseli a külvilágot, ahol az egyéni drámákon túl is van élet, amely mindig megy tovább. Kathleen Kim maníroktól mentesen alakítja a nadrág szerepet. Mint egy cserfes kislány, de közben nem jutott eszünkbe, hogy a figura nem férfi.
Remek előadás volt, ja a gyönyörű jelmezeket meg sem említettem. Jövő héten Aida.

Rózsalovag a MET-ből

Uránia mozi, MET HD közvetítések

Annak idején hallottam a rádiós közvetítést, s noha mostanában kicsit sok volt/lesz a Strauss - akiért különösebben nem rajongok - mindenképpen meg akartam nézni, mégpedig a paréádés szereposztás miatt. Mert Och báró szerepében az izlandi Kristin Sigmundsson volt látható/hallható, és hát lássuk be, kvés izlandi jut el a világ vezető operaszinpadaira, másodszor Pedig Renée Flemingre is kíváncsi voltam, mégpedig ebben a szerepében, mert a rádióban, de a kritikák szerint is nagyot alakított. Mivel a rendezés hagyományos volt, semmi nagy durranás percepciót illetően nem volt várható, és ez be is igazolódott.
A három "lány" nagyot szólt (de ideteszem még a két kisebb karakterszereplőtz: Anninát és a nevelőnőt, mert szép hangon énekeltek, bár utóbbi a szerepét kissé elripacskodta), Fleming csodálatos volt, számomra ő a Marschallin. Hallottam a gyorsan romló hangi állapotáról, de itt ebből (még) semmi nem érződött. (2010-es előadás?) De a pálmát mégis Susan Graham vitte el, mint Octavian. Nem is  - az egyébként tökéletesen szóló - hangja miatt, hanem mert véleményem szerint hitelesen nadrágszerepet alakítani igen nehéz, márpedig ennek a típusnak ő specialistája, bár én csak a Faust elkárhozása Margitjaként láttam eddig a Mezzon. Igen hatásosan volt megrendezve, de nagyon kellett hozzá ő is, ahogy a 2. felvonásban az ezüst rózsa átadásakor feljött a hatalmas lépcsün, és belép kíséretével a kitárt üvegajtón...! Beleborzongtam. Mondjuk a zene - ha már opera - meg is követeli, de akkor is! Sophie szerepében Christine Schäffer halovány jelenség volt, még túlzott mache melett is, viszont gyönyörűen deklamálta a német szöveget.

A csavar fordul egyet

Angol-Magyar Opera, Holdvilág Kamaraszínház

Bevallom, teljesen tudatlanul mentem tegnap Rákoszentmihály apró színjátszóhelyére. Már a környezet is elbűbölt: igazán falusias kertváros, s bár nyilván viszonylag tehetős emberek lakják, mégsem volt nyoma az elmúlt 20 esztendő elképeszten rossz ízléssel megépíttetett családi házainak. Maga a színház is mozi lehetett egykoron, elég lepukkant, próbálják alternatívossá varázsolni, de lerí a pénzhiány, az, hgy tönkre akarják tenni ezeket a kis színházi közösségeket. Mert azoknak a szeretete, akik csinálják, hát annak mindenütt nyoma volt, és ezért minden tiszteletem és szimpátiám.
Britten operája állítólag kamara darab - tényleg nincs benne kórus, kicsi a zenekar is. 2004-ben az Erkel is a szinpadára ültette azt a néhány nézőt, aki kíváncsi volt rá. Mindennek persze ellentmondani látszik, hogy az ősbemutató a velencei Fenice operában volt.
A történet - ez számomra mindjárt az elején kiderül - amolyan Hókirálynő szerű feldolgozás, bár maga az ötlet adó regény híres, Henry James írta azonos címmel. Adott két árva, akikkel gyámjuk mit sem törődik, mondván, igen elfoglalt. Nevelőnő szabad kezet - és persze felelősséget - kap, viszont cserébe semmivel se zavarja, mert egyáltalán nem akar az árvákról tudni. Elmegy hát a vidéki kastélyba, ahol a fiú és a lány élnek a házvezetőnő társaságában, aki az ő nevelésüket már sokank érezné. Látszólag mindenki örömmel fogadja, egy ideig minden rendben megy. Egyszer azonban levél érkezik a bentlakásos iskolából, ahol a fiú tanul, méghozzá igen jól, hogy  a nyári szünet után ne térjenek vissza, mert nem bírnak vele. Ahogy telik az idő, a nevelőnő is egyre kevésbé. Viszont sem ő, sem a házvezetőnő nem mer írni gyámjuknak, mert nem merik zavarni. Színre lép az egykori inas kísértete - a házvezetőnő elmeséli, hogy nagyon rossz ember volt, el sem meri mondani, mi bűnei voltak, és hogy bevert fejjel találták télen az úton. És felbukkan a régi nevelőnő szelleme is, aki amolyan cinkostárs lehetett - ő elment a szülőfalujába meghalni. Na ezt ragozzák, a zene által kibomlik, hogy a két - immáron szellemmé lett  - figura miként szállja meg a gyerekeket, azok miként leszenek egyre ellenségesebbek nevelőnőjükkel.
Nos, az világos volt, hogy a két elhalt személyzet - miként Andersennél a Hókirálynő - szimbólumok. Az világos volt, hogy a gyerekek szeretet hiánytól szenvednek, hiszen gyámjuk nem foglalkozott velük. Az ilyen kicsiket könnyű a szeretetmorzsa, törődés ígéretével magunkhoz édesgetni, aztán kihasználni. Vagyis érzelmileg függő helyzetbe kerülnek. Eddig nem problémás. Itt azonban ketten vannak kiszolgáltatva (lám, még a gazdag, befolyásos árvák is!), de a kislány kevésbé. (Ez sem épp tipikusnak tűnő.) Eldurvulnak - tehát valami nyomasztja őket. A korábbi nevelőnő szelleme terhes. A szálakat nyilvánvalóan az egykori inas tartotta kézben, de mivel és miképp? Na este azért kitaláltam, mert kisalabizáltam a sokszorosítással készült műsorlap kb 4-es nagyságú betűit a villanyfénynél (szhóval így romlik a szemem!), amelyben ez szerepel: they have been abused. Értem! Szóval a két szellem a nyomasztó emlék - megerőszakolták őket. Bár szerintem az ábra ez lehet: a kisfiút erőszakolta meg az inas. A kislány és a régebbi nevelőnő tudott róla, de az inas megfenyegette őket. A kislánnyal könnyű dolga lehetett, hisz gyerek volt még. A nevelőnő viszont szintén szeretet hiánytól szenvedhetett, őt nem kellett megerőszakolnia, önként összefeküdt vele - terhes is lett, innen aztán már nem volt hova menni, mindenben kiszolgáltatott volt, valószínű, még segített is - ha más nem abban, hogy a szörnyűség titokban maradjon. Ugyan mindketten meghaltak - szerintem a házvezetőnő rájött, mi történt, és az inast ő gyilkolta/tatta meg, a nevelőnő pedig csakugyan hazament meghalni, nyilván öngyilkos lett - XIX. századi Anglia, megesett lány. A nyomasztó emlékektől szenvedő gyerekekkel viszont nem bírt, ezért kért új nevelőnőt, aki végül eléri, hogy a kislány távozzon az asszonnyal, ő maga - márint a nevelőnő, pedig végül kiszedi a fiúból az igazságot, azaz a démon nevét. De ekkor a kisfiú meghal. Nincs tehát az anderseni feloldozás, a szeretet ereje, vagy a megkönnyebbülés, amikor valami nyomasztó titkot megnevezünk. Mert feloldozás sincs. A fiú erős presszió határása árulta el a nevet - ugye mondják is, hogy óvatosan, szakember segítségével kell az ilyen borzalmas élményeket feldolgozni.
Hát dióhéjban ennyi volt, mondanom sem kell a zene hátborzongató szimbiózisban volt a cselekménnyel. A pici színpadon egy fekete paraván takarta le a zenekart, előtte játszottak az énekesek - mind fiatalok. Sarah Gabriel meggyőzően énekelte és alakította a nevelőnőt - dolgozott már Lorin Maazellel is, úgy tűnik, igazi Britten-szopránná válhat. A házvezetőnőt Marie Degodet énekelte - ő a párizsi opera kórusában is hallható volt, illetve több ízben coverolt Wagner szerepeket. A két gyermeket ezúttal szopránok: Jennifer Clark, illetve Emily Vine személyesítették meg - maguk is félig gyereknek tűntek, bár előbbi már egész nagy - felnőtt - szinpadi gyakorlattal rendelkezik. Az inast, illetve a prológ mesélője az amerikai Zachary Devin volt - szép tenor hang,kisebb londoni társulatokban énekel barokk és Mozart főszerepeket. A régebbi nevelőnőt Farkas Lívia énekelte - volna, de elment a hangja, így néma szereplőként játszott, így helyzettől függően hol Marie Degodet, hol Emily Vine hangja szólt alá, akik addig a paraván mellől énekeltek kottából.
Álljon itt még a maestro, Kaposi Gergely neve: ő és zemekara (az opera zenészei egyébként) a nem épp operaházi körülmények ellenére legjobbjukta nyújtották tegnap este.
A bevétel az Együtt a daganatos gyermekekért alapítvány javára ment.

Macbeth

Magyar Állami Operaház

http://www.hirado.hu/

Nagyon szép volt a tegnapi Macbeth! Pedig Szinetár rendezte, akinem eddigi operai munkái - hát hogy is mondjam finoman - nem voltak a legfényesebb égők a csillárban. (Hunyadi, Carmen) Fanyalogtak a fórumokon, meg kritikákban a tavalyi bemutatót követően is, hogy értelmetlen szimbólumokat használ, modernkedő, de nem modern - szóval voltak fenntartásaim. Mivel azonban kedvenc operám, bárhogy megnézem. Nos hát 1: a két évvel ezelőtti bécsit egyébként is nehéz alulmúlni 2: nagyon következetesen végigvitt koncepció volt, a díszletek egyszerűek (de nem olcsók!) voltak, a jelmezek szépek - hagyományos rendezés, korhű környezetben. Időnként szájbarágós volt, OK, de csak a jóízlés határain belül. Nagyon tetszett a háttérbe vetített homokkép animáció. Ez nem mindig volt aktív, sőt, zömmel állt (vagy én nem fiyeltem). De pl. a komor nyitány alatt kicsi lány portréja rajzolódott ki, ami végül egy keskeny arcú, szinte csontváz-szerű női portrévá lett. Tényleg: Lady Macbeth valaha 3-4 éves forma kislány volt - bizonyosan mentes hatalmovágytól. A boszorkányok félelmetesek voltak, először szellemeknek öltözve (ez még a nyitány alatt volt), valhogy úgy néztek ki, mint Forman Amadeus c. filmjében a koporsó hiány miatt gyolcsba kötött halottak. Ezt felhúzták azután a magasba róluk, és majd az Alvajáró-jelenetnél ereszkedtek alá a végén.
Én a kezdő színt imádom, már csak emiatt újra és újra végignézném: komolyan a hideg futkározik a hátamon, ahogy a végén éneklik (és milyen gyönyörű muzsikával!!), hogy most már elindult Macbath a végzetes útján, és visszatér, amikor villámok hasítják az eget (valami ilyesmi). Annyira együtt van a zene, meg a cselekmény. És az egész jelenet közepén ott a gyönyörő Macbeth-Banquo kettős (bariton és basszus duó - azt hiszem nem túl gyakori). Zseniális dallamok - közben mindketten gyanakszanak a másikra az elhangzott jóslatok miatt. Előbb még barátok voltak, de most már a máz mögött ellenségek. Ez igazából nem is duett, egyszerre énekelnek, de mindketten egymástól függetlenül gondolnak valamit, rendszerint egymással ellentétes irányban is énekelnek.
Most nem ismertetem mindegyik jelenetet, de egy részlet a II. felvonás báli jelenetének zárósoraiból, ahol miután Macbeth a meggyilkolt Banquo szellemét látja minduttalan, és itt fordul át véglegesen zsarnokba, miután a vendégek sejtik, mi történt. Macduff így morfondírozik (át kell énekelnie a hatalmas kórust és zenekart):
"Én már értem!

Mért is várok?
El kell hagynom
Ezt az országot!
Nincs itt élet biztonságban,
Zsarnok-kéztől retteg a nép"
Különös -egyben félelmetes - hogy ezeket a szavakat kimondva leereszkedett hátul a várkapu vasrácsa.
Amúgy utánaolvastam, és érdekességként leírom, hogy valóban élt Macbeth, de egyáltalán nem volt zsarnok. Tény, hogy Duncan királyt meggyilkolták, de ebben Macbeth nem vett részt, viszont ő követte a trónon (azt hiszem, ekkor nem egyenesági öröklés volt szokás Skóciában). Valószínűleg Shakespeare ezt a két dolgot kombinálta össze, a történetet a Holinshed-krónikában lelte fel. 1005-1057 között élt, és pl. járt Rómában is, ahol állítólag pénzt osztott a szegényeknek.
Na és akkor a szereplők: a címszerepben Alexandru Agache brillírozott, nagyon is emberi Macteh volt, a hangja hatalmas, színészi eszközei árnyaltak, az elején kicsit mintha nehezére estek volna a pianók. (Gondolok itt a Ladyvel énekelt kettősre - bár itt foghatjuk a kezdő gyilkos ilyedelmére.) Partnere az isteni Lukács Gyöngyi volt, nemhiába kedvenc szerepe ez, nagyon testhez álló, megérti, szereti a karaktert, a gyilkos szólamot egyetlen elbizonytalanodás nélkül, hibátlanul tolmácsolta. A nagyon picit NÉHOL éles megasságok nem számítanak - Verdi amúgy is "csúnya" hangot ír elő (persze ez kicsit sem volt csúnya), én goldolom inkább kiegyenlítetlent, nem tudom, de mintha Lukácsnak írta volna. (OK, Rysanek is nagyon jó lehet, de tőle csak az alvajáró jelenetet hallottam. Ja, meg Déry Gabi.) Megérdemelten kapták mindketten a csokrokat meghajlásnál. Bretz Gábor még nem Banquo-hang. Fiatal hozzá, bár hangerővel nagyon is győzte, és igen szép a matéria, - nem hiába szerepel nagy nevű házakban - de ide inkább egy Gábor Géza vagy Rácz István kellett volna. Kovácsházi István Macduffként korrekt volt, ezúttal nazalítása sem nagyon érződött, vivőerő megvolt, amit lehetett, kihozta a figurából. Nem úgy a nagy reménység, Boncsér Gergely Malcolm rövid szerepében: egyelőre ehhez az operához kicsi hang, neki sem kéne még eröltetni. Mozart, Belcanto - ez az ő terepe. MAcbeth szolgálója, illetve az orvos szerepét összevonták, Clementis Tamás kifogástalanul megoldotta - igazi súlya volt ennek a mellékszerepnek az ő tolmácsolásában. Az udvarhölgy ellenben felejthető volt.
Remek karmestere volt az estének a kiváló Kovács János - figyelmes volt, pontos, partnerként együttműködő. És még nagy taps a kórusnak - az utóbbi években nagyon színvonalasan teljesítettek az altalam látott előadásokon

Arabella

Sümegi Eszter, Frank Morten Larsen
www.jegymester.hu

Már jó adag kritikát elolvastam, mire eljutottam az operába, úgyhogy már előzetesen véleményt formáltam - egy részéről reméltem, nem lesznek igazak, a többi meg várakozással töltött el.
Ez is egy amolyan társalgó darabja Straussnak, mint a Capriccio, vagy a Rózsalovag - ami engem illett, jobban szeretem az Elektra és Salome típusú darabjait, de a Rózsalovag zenéje nagyon tetszik. Szerencsére ez is telis-tele volt valcer aláfestésekkel a párbeszédek alatt, úgyhogy élvezetes volt. Szerencsére most a földszinten ültem, így közelebbről élvezhettem a színpadon történteket, csodálhattam meg a szép kosztüköket és díszleteket. (Amelyeket valaki giccsesnek nevezett - sebaj, azért néha jó ilyen miliőben látni az énekeseket, végül is valami operettvilág-félét gúnyol ki. Bár a műsorfüzet szerint - bármily bizarr - van valóság alapja a sztorinak.)
Sümegi Eszter tényleg világszínvolnalút nyújtott, ő egyébként is mindig elbűvöl. Egyszerűen imádom. Sajnos a fess dán Frank Morten Larsen esetében igazuk volt a bírálóknak: kritikán aluli volt, hangja meg mintha romokban lenne. Pedig egy éve írtam itt a MET-es Capriccioról, és abban nyoma sem volt kedd esti formájának. Kár, mert én őszintén szólva - kövezzenek meg, bár minden tiszteletem Perencz Béláé, akit szintén sokra tartok - örültem, hogy élőben láthatom. Zdenka szerepében Váradi Zita viszont nem volt nagy szám, igaz akadtak nangyon szép pillanatai, figyelemre méltó szépségű legatoi vannak. Wiedemann Bernadett, mint mama persze könnyedén megoldotta szólamát, remekül játszott, le a kalappal előtte, hogy nem ripacskodta el, pedig erre a szerepe kínálná magát. (Egyébként egy szégyen, hogy alig van a repertoáron neki való főszerep - még Amneriszt is a külföldön levitézlett Komlósi Ildikóval énekeltették el.) Miklósa Erika rövid szerepében remekelt, és megoldotta Fiaker Millit úgy, hogy ne legyen közönséges. Pataki Potyók Dánielt hibátlannak, bár szürkének találtam, de ez a rövid szerepnek tudható talán be. Szvétek László már kevéssé állt ellen a ripacskodásnak, de a hangja szépen szólt. A három udvarló közül Wendler Attila alakítása tetszett legjobban, de a hangja nem volt szép, Káldi Kis András viszont szürke volt, de meglepően jól szólt - azt kell mondjam, Mandryka alakítójánál lényegesen kellemesebb. Egri Sándor énekelt talán a legkevesebbet, ő is jó volt.
Ja a rendezés: Bereményi Gézától többet vártam volna, mint jelmezes koncertet. Semmitmondó volt, sehol egy szép megoldás, árnyalás ötlet. Csalódás volt ő is.

Korngold: A halott város - A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a MÜPA Fesztivál Színházban

Rálik Szilvia és Nyári Zoltán
www.mupa.hu

Tegnap igazi csemegéhez volt szerencsém. Nagyon későn került a Tavaszi Fesztivál programjába, így majdnem a Händel operára vettem jegyet. Korábban sok szépet olvastam az előadásról, és sajnáltam, hogy az Operaházban csak a biztos közénségsiker darabokat merik újabban adni - arra bemennek a külföldiek a méregdrága árakon is.
Korngold Richard Strauss kortársa volt, de szerintem dallmosabb a zenéje, noha néhol talán terjendős. A dallamosabbat úgy értem, hogy szerintem Strauss - mint valami Freud - távolról bogozza ki, vagyis ez esetben komponálja persze - addig Korngold a páciens maga. Filmzeneszerzőként is nyilvántartják (bár ezt a művét a nagy filmkorszakot megelőzően, 1920-ban írta.
Valóban sokszor érezni lehetett azt, amit kritikusok hatásvadásznak írtak, tehát hogy a cselekményt aláfesti, és nem szervesen összetartozik vele, mint Wagner, Strauss, de nem akarok hülyeséget írni, mert baromira nem vagyok zeneértő. Sokszor operettesek/musicalesnek a dallamok, szerintem remekül megszólítana fiatalokat is,főleg mert nagyon is hétköznapi esetről - a veszteség feldolgozásáról szól.
A hatalmas zenekat a színpadon, két szinten foglalt helyet, így némileg kiküszöbölték nem odavaló voltát. Egyébként Kocsár Balázs nagyon odatette őket.
A díszlet vetített városképekből, sírkövekből és egy festőállványcól állt, meg különféle szerkezetekből állt, aprított fakéreggel felszórva.
Rálik Szilviát nagyon megtalálta a női főszerep. Eleinte ugyan zavartak az éles magasságai, de hamar ráhangolódtam. Hitelts volt Marietta már-már közönséges figurájának megformálásában csakúgy, mint a halott Marie törékeny, áttetsző szellemének megidézésében.
Nyári Zoltánról nagyon jó híreket hallani mostanság: fellép a drezdai Semper Operben, és más vezető európai házakban (talán München?) is. Igazi reménytelenül szenvedélyes-szeszélyes volt Paulja.
Massányi Viktor alakította a hű barátot, szép, erős hangon énekelt, hiteles karaktert formálva meg. Miként Bódi Marianna is - nagy nyeresége ő Debrecennek, simán építeném rá a repertoárt. De bizony jók voltak a kisebb szerepekben fellépők. Ez az előadás nagyon összeérett! Sok ilyen vendégszereplést Budapesten is!
Ja: és a kalapok gyönyörűek voltak!!!!

Ernani - MET HD

Angela Meade
www.jegy.hu

A sielés miatt elajándékoztam a már nyáron megvásárolt jegyem, am a MÜPÁ-ba szólt, és az új jegyet az Urániába vettem. Szeretem a hangulatát ennek a mozinak, meg jóval közelebb is van, meg szeretem a rózsa lasszit az indiai kávézójában szóval olyan meghittebb minden.
Egy régi, azt hiszem 1983-as, abszolút tradicionális rendezést láttam, amelyet előszedtek, mondhatnám leporoltak, de nem kellett, itt nincs lepukkant díszlet, itt nem sajnálják a pénzt, amelyből bőven van, szemet gyönyörködtető volt minden. Hogy ritkán játszák, azt megértem, elég banális a történet, mi több képtelen, modern rendezés nem sok mindent tudna hozzáadni. Ehhez jöttek még az énekesek 50 évvel ezelőtti beállásokat, mozdulatokat felelevenítő színészi játéka, és máris egyben volt minden, amilyennek elképzeljük a régi nagy opera játszást, talán ilyen körülmények között zajlott le az ősbemutató is. De hát Verdi muzsikája mindenért kárpótol. Ez még a mester bel canto időszaka, a hangnyűvő kora-Verdi operáké. Szép zárt áriák gyönyörű dallam ívekkel, hatásos kórusok, a felvonásokat kötelelzően lezáró szextettek, mindez persze a csalhatatlan itáliai arányérzékkel: mindenből se nem több, se nem kevesebb, mint az szükséges. Viszonylag kevésszer hallottam viszont amikor a kettős - vagy akár tercett is - együtt, egy szólamot éneklő hangokból áll. Na, az Ernani ennek a megoldásnak az operája.
A címszereplőt éneklő Marcello Giordanit az előzetesen olvasott kritikák eléggé lehúzták, pedig szép hangszíne van; mint a muzeális lemezeken hallató tenoroknak, viszont (persze amennyire ezt egy hozzám hasonló laikus ezt képes megállapítani) technikai problémákkal küzd. Mondjuk így nem értem, hogy kerülhetett akkor a MET-be, na mindegy. Egyébként a szerepre eredetileg  a szintén szicíliai Salvatore Licitra volt kitűzve - sajnos tavaly nyáron elszállt robogójával egy kanyarban, és életét vesztette. Az este meglepetése Elvira szerepében a fiatal Angela Meade amarikai szoprán volt. Csodás a hangja, nagyon mozgékony, ugyanakkor erős. Talán a kínai géppuska kezű pingpongozókhoz hasonítható, olyan gyors és rugalmas, csak úgy képzeljük el őket, mintha függőlegesen játszanának. Bámulatos volt, amit művelt! Dimitri Hvorostovsky énekelte Károly király szerepét, hibátlanul, persze ez természetes, szerintem nagyon jó alakítás volt, egyáltalán nem távolságtartó, együtt volt a figurával, és ripacs macsó sem. (OK, a függöny mögött bohóckodott, de hát ennyi egy színpadi embernél belefér.) Ráadásul jó megjelenésű (bár szerintem botoxozott, valahogy olyan furcsa, maszkszerű az arca. Nem különben a Silvat alakító Ferruccio Furlanetto (már ami a jó megjelenést illeti - nem is értem, miért nem gyámját választotta inkább Elvira), bár a végén egy rövid időre rekedtes volt, és igen fáradtnak tűnt. Azt nyilatkozta a szünetben, hogy mindig felveszi az éppen megformált figura karakterét, érzéseit - talán emiatt, de a sikerének alig tudott örülni, végig távolságtartó, szomorkás volt. Mintha don Silva kiment volna a színpadra eljátszani önmagát.
Megint vicces volt látni, ahogy a függöny mögött dolgoztak, főleg az egyes jelenetek között, amikor nem tartottak szünetet, és a potrohos színpadmester dirigálta a munkásokat, ügyet sem vetve a már helyüket elfoglalt szólistákra, vagy az egymással társalgó, kupákat már kezükben tartó, nyilván egyenként is kiváló kórustagokra.
Jövőre 6 előadást néztem ki magamnak, többsége csemege lesz, csak álmodhatok arról, hogy idehaza élőben megnézem: Aida, Álarcosbál, Julius Caesar, Francesca de Rimini, Trójaiak, Maria Stuarda (sajnos Joyce di Donatoval, aki most is szokás szerint szétmórikálta és kellemkedte magát - szörnyű volt) és esetleg Luciccsal egy Rigoletto.

Faust a MET-ből

Kép: www.operavilag.hu
Éveken át reméltem, hogy a MÁO is végre felújítja egyik kedvenc darabom (francia opera roulez!) - még 19 évesen láttam Pittivel, Kelennel, Begányival - de a mostani MET HD ismétlést követően egyáltalán nem vágyom az egykori poros rendezésre. Különben is, az ember lát felvételeket a MEzzo-n, meg DVD-ken, meg vannak most ugye a Metropolitainből, és rájön, hogy a mieink bizony egyre posorabbak. Üdítő kivétel néhány szegedi meg debreceni előadás, és hát a Kovalik-éra is az volt, most viszont amolyan liberális balf@aszságnak tartják, és szándékosan avittesre rendezik a műveket.
Pedig nem kell agyontűzdelni aktualításokkal és áthallásokkal, a Faust történet például önmagáért beszél (szeretik is a rendezők értelmezni), érdemes a közhely-mázat leszedni róla.
OK, tudom, New Yorkban rengeteg a pénz, nem sajnálják egy ilyen produkcióra, mert hát hol másutt, ha nem egy francia operában fontos a látvány, illetve érdemes a zenei (bár ez hülyén hangzik) és a vizuális látvány < =hatás > adta lehetőségeket kihasználni, hiszen mi más is az opera.
 A történet közismert, több zeneszerző is feldolgozta, Gounod-é a leghíresebb. Ő Marguerite bukását igyekezett a műfaj eszközeivel bemutatni, vagyis inkább onnan közelítette meg a sztorit. Marguerite-et kissé hálátlan szerepnek tartottam, sokkal kidolgozottabb Mefisztó és Faust, sőt; Valentin karaktere, valahogy zeneileg és dramaturgiailag is elementárisabban vannak jelen. De pont ez a lényeg: míg ők kezdeményezik az eseményeket, úgy Marguerite elszenvedi azokat, éppen ez a tragédiája. Sokkal esendőbb, ártatlanabb, mint Berlioznál vagy Boitónál. Az őt alakító Maria Poplovskaya azt mondta a szünetben, hogy megváltoztatta ez a szerept őt magát is; az a tény, hogy a színpadon meg kell érnie az érzelmi kicsúcsosodás és az elhagyatottság, kifosztottság állapotáig vezető utat. Nekem először nem tetszett: már megint egy orosz énekesnő, nem egy franciás Margit, de meg kell mondjam nagyon kellemesen csalódtam, gyönyörű volt a hang, meggyőző, még a mély regiszterben is, és fantasztikus az alakítás, nálam ő vitte a pálmát!
René Pape mindenfajta erőlködés nélkül hozza Mefisztó szokásos elegánsan intrikus figuráját, néha egyetlen pillantásával is kifejez mindent. (Ez nyilván a közvetítés közeli felvételeit nézőknek bónusz.)
Jonas Kaufmann színészileg minden tekintetben, tetszett: mind a megtört Faust, mind a lángoló ifjú illúziókeltő volt, a lírai részeknél azonban néha gombócosnak éreztem a hangot. A kavatina azonban gyönyörűségesre sikerült!
Nagyon tetszett Russel Brown Valentinje. (Imája egyik kedvenc részletem.) Imádott húgát csak akkor fogadja el, ha a külvilág előtt példásan él, egyszersmint dicsőségére szolgál neki is. A hang hatalmas, gyönyörűen zengő bariton, várom a további szerepeiben.
Michele Losier végre hitelesen alakított nadrágszerepet, mert amúgy eléggé bénák szoktak lenni, vagyis hát nem valami fiúsak. De ő nem a fiús külsejével győzött meg, hanem azzal, hogy nagyon szerette Siebelt. Tényleg egy rajongó, félig kisfiú, félig felnőtt kamaszt láttunk, aki még nem lépett teljesen túl a régi ugróiskolákon és bújócskákon, és csupán azért szeretne férfi lenni, hogy a hölgyek annak tartsák. Végül persze átlép a férfikorba: utolsóként ő is magára hagyja Margitot.
A többi karakter (Márta és az első felvonás katonája) is remek volt, megérdemelt sikert arattak. A kórusban pedig most is szívesen néztem azt a sokféle embert, a new yorkiakat (atyám, hogy is kell ezt írni helyesen???).

Simon Boccanegra

Kép: www.szinhaz.net
Meglehetősen laposra sikeredett a tegnapi előadás. Eleve nem tartozik az agyon játszott Verdi operák közé, inkább néhány sztaárbariton jutalomjátékául veszik elő. Mindjárt bajom volt a 3. emeleti hellyel, ami most középen volt, de roppant kényelmetlen, agy olyan izgő-mozgónak, mint amilyen én vagyok. Azt hittem a végére trombózisom lesz!
A színpad ismételten félhomályban úszott, bár most szerencsére igényes (gondolom drága) díszletekkel volt telezsúfolva, nem is voltak csúnyák. A jelmezek is korhűek, gazdagok voltak. Csak hát a külföldi közvetítésekből, meg az utóbbi években itthoni példák nyomán is manapság valami újszerűt várok. Persze, lehet ezt szeretni, igazából a Boccanegra nem is egy túl csavaros történet, nincs benne semmi áthallás, a szokásos Verdi féle titkolózásokról, tragikus tévedésekről van szó. Szép muzsika, hangzatos kórusok, haránt terpeszállásban éneklő emberek. Ennyi. Miért is akarok többet?
A produkcióban vitathatatlanul Alexandru Agache vitte a pálmát. Nagy házak énekese ő, mint a MET, Covent Garden, stb. Nem ragozom, ő profi volt, örülök, hogy élőben halhattam.
Az este csalódása Lukács Gyöngyi volt. Korábban bombabiztosan hozta a formáját, hiba nem volt a produkciójában, de most... Kimondottan gyengén kezdett - persze írták, hogy nem az ő hangjára van Amalia megírva, minek vállalta elé (ez nekem is rejtély), de akkor is. Az OK, hogy nagy vivőerejű hangja van, Abigailla, Tosca, Turandot szerepében át is kell vinnie a zenekaron, de hogy pianissimókat nem tudjon énekelni, azt nem gondoltam volna. mert itt nem a líra hiányzott. Olybá tűnt - bár hangsúlyozom, nem értek hozzá - mint aki nem képes megtartani a halk hangokat. Ez pedig az első felvonásban szükséges lett volna. A többiben már nyomta a kakaót, ment, mint a karika csapás, hatásos volt, szép. Egyébként színészileg szerintem tökéletesen megoldotta az árva leányka szerepét.
Kellemesen csalódtam viszont az Adornot éneklő Pataki Adorjánban - őt nagyon lehúzta minden fórum és kritika, főleg amiatt, hogy az első szerenád után kifáradt, vége volt. Nem mondom, hogy nem nagyobb egy számmal neki a szerep, de tisztességgel helytállt, a legtöbb tömeg jeleneten átjött a hangja, amit kimondottan szép színűnek is találtam. Szóval ha fejlődik, fel is nőhet világhírű partnerei mellé.
Giacomo Prestia, Fiesco megformálója sem indított fényesen. A középregiszter ment, azon túl döcögős volt. (Tegnap este nem énekelt be senki Agachén kívül?) A Boccanegrával közös búcsújelenetben azonban csúcsokon járt, néhány parádés mélységet is megcsillantott.
A zenekar szépen "aládolgozott" az énekeseknek (Győriványi pedig nem épp erről híres). Hatalmas taps a kórusnak is - az utóbbi, általam látott produkciókban nagyon összeszedettnek hallottam őket.

Tosca - MET HD nyári ismétlés, Uránia mozi

Kép: www.nypost.com
Elsősorban a címszereplő Karita Mattila miatt váltottam - egyébként pofátlanul drága, főként, hogy ismétleésről van szó - jegyet. Meg a rendezés is felkeltette érdeklődésem: Luc Bondy-t sokan bíráltál, ugyanannyian dícsérték is, állítólag lesajnálóan beszélt Zeffirelliéről, mert kb 30 éve ment a MET-ben a mai szemmel kissé avitt Tosca rendezése. Bondy persze nagyon nem lehetett merész, mivel Puccini meglehetősen pontos utasításokat tett a partitúrába, pl a második felvonás végén az ájtatos Tosca ugye gyertyatartókat tesz az immáron halott Scarpia köré. Így tett Callas (ama egyetlen filmben rögzített szerepében - pontosabban annak is csak második felvonásában), az Operaházban Lukács Gyöngyi, vagy a filmen Anghela Georgiu. Na ez itt elmaradt, hála isten, mert baromi idegesítő volt, ahogy a zene közben sertepertélnek. A kortól sem érdemes eltérni - sok ismert eseményre utalnak a szövegben. Viszont nem csillog a kápolna, a Farnese palota is inkább a sztálini Szovjetúnió egy irodájára emlékeztetett - ez azonban nem jelenti, hogy spóroltak volna a díszleteken, kosztümökön. Ordított róluk az igényesség.
Mattila az első felvonásban néha mitha önmaga karikatúrája lett volna, régies gesztusokkal, a másodikban sok jó pillanata volt (viszont néhol élesek a magasságai), a harmadikban azonban megrendítő. Marcelo Alvarez viszont minden tekintetben kitűnő Cavaradossi volt: ne felejtsük - mondta a szünetben készült interjúban - Cavaradossi nem hős. Scarpia irodájába belépve egyébként bárkit elhagyna az ereje, hát még egy politikával keveset törődő művészt. (Azért valamennyit mégis törődhetett vele, hiszen a sekrestyés és rendőrfőnök is tudta, hogy republikánus.) Alvarez gyönyörű hang birtokosa, igazi latin temperamentumú művész, az első felvonás kettősében csak úgy szárnyaltak a magasságai! Az este másik kiváló alakítása George Gagnidze Scarpiája volt. Ő nem rendelkezett Tito Gobbi sármjával, de eleganciájával igen. Az első felvonásban szinte emberséges volt. A hangja pedig puha, ennek ellenére tökéletesen illett a római rendőrfőnökhöz. Neki sok deklamáló része van, amelyet nehéz lehet úgy megoldani, hogy ne emlékeztessen nagyon beszédre. Gobbinál pl. engem eleinte zavart ez, Gagnidze azonban ének-szerűbben oldotta meg. A sekrestyést (sajnos a nevet már nem találom) sikerült itt is ripacsosra venni, viszont a két pribék (nevekkel nem tuok szolgálni) félelmetes volt a hosszú bőrkabátban, John Lenon napszemüveggel - végre nem megfélemlített, ügyefogyott hivatalnokok voltak, hanem azok, akiknek Puccini megírta - kegyetlen aparatcsikok.
Idegesítő volt az est háziasszonyaként Susan Graham mórikálása, vihorászása Karita Mattila finn nyelvű "hazaüzenése" alatt.

Cherubini: Médée (Mezzo TV)

kép: www.bachtrack.com

Szombat este a Mezzo a Médea ősváltozatát adta élőben, francia nyelven, dialógusokkal (vagyis beszélt, nem énekelt részekkel) a brüsszeli La Monnaie operából. Ez Callas nagy szerepe volt egykoron, állítólag a szerep első énekesnője a nagy érzelmi megterhelésbe belehalt.
Ezen az estén Nadja Michael volt Médea (napjaink par excellence Médeája), Amy Winehouse-ra maszkírozva. Elképesztően tolmácsolta a szerepet. A határozott, szerelmes asszonyt (nem mellesleg korábbról is vér tapad a kezéhez), aki bizony birtokolni akarja szerelmét, mert eggyé vált vele, de egyszersmint megalázták, átverték, végül még a gyerekeitől is meg akarják fosztani. Nem érti miért. Mit tett, amiért Jason (igazi f.sztestő g.ciputtony) így elbánik vele, miért akarja őt megsemmisíteni azáltal, hogy (férfiúi) hatalmánál fogva mindent elvesz tőle, ami fontos neki (ti. Médeának). Annak idején Médea segítsége nélkül Jászon nem tudta volna az Aranygyapjút megszerezni. Persze szerelmet nem vásárolhat az ember, Jászon - persze elég sunyi módon - menekül, beelszeret (csak nem megint érdekből) a korintoszi király lányába, Glaukéba (ebben a rendezésben szimpatikus, intelligens karakter). Ez az eredetieg becsületes, kisemmizett fiatalamber jól példázza a nők hátán felfelé igyekvő típust. Miért is tett volna másként? Egyszerű volt, a társadalom is helyeselte.
A szünetben a rendező elmondta, hogy filmszerűen szerette volna a történetet ábrázolni, persze a pszichodráma adja magát egyébként is. Nagyon hitelesen mutatja be Nadja Michael az idegösszeroppanás stációit, miként szigetelődik el, végül hideg fejjel átgondolva miként pusztít el maga körül mindent tehetetlenségében. Azután ahogy mindennek vége, ül, és magába roskadva szívja a cigarettáját. Már percek óta nem szólt a zene.

Capriccio a MET-ből

Strauss utolsó operája nem mondhatnám, hogy mély benyomást tett rám, bár - ahogy a Luciánál - itt is profi csapat állt össze. Gyanítom, a darabot a Metropolitain No. 1 csillaga, Renée Fleming kedvéért vették elő - mostanában úgyis ő a par excellence Strauss énekesnő, a hangja erre is predesztinálja. (Nekem kissé élesnek is tűnt.)
Az előadást szünet nélkül játszották, de az elején volt azért öltözői beszélgetés a főszereplőnővel, aki elmondta, hogy annyira egynek érzi magát a figurával és a zenével, amelyet annyira gyönyörűnek talál, hogy amikor első alkalommal énekelte a szerepet, a monológ alatt folytak a könnyei. Kíváncsian vártam, most mit fog csinálni. Sose tudom meg, mert pont erre a 10 percre elromlott a közvetítő vonal, hang egyáltalán nem jött, aztán volt kép hang nélkül, a hülye közönség ezt mulatságosnak tartotta, pedig nem volt az. Állítólag máshol nem volt hiba (Uránia, Kecskemét, külföld), szóval a MÜPA volt csicska, de a jegy árát eszükbe sincs téríteni, vagy esetleg felajánlani, hogy felvételről meg lehessen nézni. Na ja, ez Magyarország!
A díszlet most is pazar volt, 20-as évek Franciaországába helyezve a cselekményt, a ruhák mint valami Agatha Christie feldolgozás jelmezei. Fleming persze nagyszerű volt, nagyon tetszett Sarah Conolly Clarionja. Gyönyörű alt hang, elegáns, remek humorérzékkel öniróniával megáldva! Számomra felfedezést jelentett Morten Frank Larsen - szép bariton hang és - kell-e mondanom? - remek megjelenés. Tetszett Peter Rose színidirektora is.
Következő szezonra az Ernanira vettem már jegyet, kíváncsian várom.

Lammermoori Lucia/MET HD közvetítés az Urániában

Szombat este végre én is láthattam egy HD minőségben közvetített előadást a MET-ből. Annyira jó volt! Már eleve nemzetközi gárda, a legnagyobb nevekkel, a világ egyik vezető operaházából! A szereplők egytől egyig remekül teljesítettek, a közönség pedig hálásan üdvözölt a függöny előtt (csak a legvégén hajoltak meg) minden szólistát.

Hogy nem szűkölködtek pénzben, azt egyrészt a mérhetetlen profizmusban, a pontosan, jól szervezetten működő gépezetben, illetve a pazar díszleteken, igényesen elkészített, jó minőségű jelmezeken azonnal le lehetett mérni. René Fleming vezette a közvetítést, készített interjúkat a főszereplőkkel, és néhány kulisszatitkot mutatott be (pl. az ír vadászebek - akik a nyitójelenetben szerepeltek - gazdáival is beszélgetett, közelről mutatták az immáron pihenő kutyusokat). Érdekes dolog volt látni, ahogy szünetekben lemegy a függöny, lejönnek a szereplők a színpadról, segítenek cipelni Nataly Dessay uszályát, lesegítik a lépcsőről a kórus hölgy tagjait, mert viszonylag nagyot kell lépni, vagy ahogy Ludovic Tézier kioldja a szoros gombolást a nyakán... Mutatták, hogy Lucia véres ruháját a zsinórpadláson veszi fel a főszereplőnő, mert nincs idő az öltözőbe menni, és ott már elhelyezték a menyasszonyi ruha pontos mását - immár véresen - úgy, hogy csak bele kelljen lépni.

A főszerepekben:

Lucia - Nataly Dessay

Edgaro - Joseph Calleja

Ashton - Ludovic Tézier

Raimondo - Kwangchul Youn

A többi szerepklő nevét sajnos már a MET honlapja törölte, és másutt sem találtam, pedig megérdemelnék, hogy kideírjam!

Mefistofele

Szerintem hosszú ideig ez volt az utolsó előadás, pedig idén mutatták be, jó sok pénzbe került a színrevitel. Sebaj, vesszen inkább a pénz (pedig teltház volt - és tüntetően nagy siker). Pedig nagyon látványos opera, bár a bajom pont ez volt - hosszúra nyúlt, a jelenetek közt is hosszasan rendezték a színpadot. Mondjuk kellett is a látvány (bár tuti, 500 forintos helyről többet nem nézek semmit, mert a felről lemaradtam), mert hát Boito műve nem az operairodalom remeke. Vagyis hát - nagyon jó darab, szép muzsikával, de a viszonylag feszes cselekményt folyton megtörik a hatalmas kórus tablók. A vége megy egyszerűen - inkább nem írom le... Kicsit olyan Tannhäuseres. Bár a zene akkor is szép. Hiába, megmondták, hogy Kovalik rendezéseinek mennie kell, de á, nem ám a rendező személyével van baj, neeem!

A kórus ezen az estén parádésan teljesített, nyugodtan mondhatom világszínvonalon. A Margitot éneklő Bazsinka Zsuzsa megint elkápráztatott. És milyen különlegesen csengő hangja van, magabizos, kiegyenlített minden lágéban. Sajnos a 3 évvel ezelőtti Végzet óta jelentősen kikerekedett... A vendégtenor (Gaston Rivero) nem különben - azon gondolkodtam közben, melyik világhírességre emlékeztet a hangja, de nem jöttem rá. Egyedül a címszereplő Palerdi Andrással nem voltam teljes mértékig megelégedve. Talán nem is annyira a hang, inkább a szinpadi jelenléte volt haloványabb a többiekhez képest.

Gianni Schicchi/Mário és a Varázsló

Kép: www.budapestterminal.hu

Múlt pénteken az Operett Színházban jártam, mert érdekes vállalkozásba fogtak: operát játszottak - igaz erősítésül hívtak néhány operistát is. A két egyfelvonásos közül az első részben Puccini művét játszották - ez tulajdonképpen a Triptichon első darabja. Kerényi Miklós Gábor (KERO!) a reneszánsz Firenzéből napjainkba helyezte Dante furfangos csalójának történetét. Kálmán Péter, az Operaház buffo baritonja alakította folyton rágógumit rágó öreg rockernek öltözve. Az ő produkciója telitalálat volt, mind színészi, mind hangi szempontból. A Rinucciót éneklő Boncsér Gergely (szintén MÁO) szép hangon énekelt, de az ő karaktere kevesebb játék lehetőséget tesz lehetővé. Nem tetszett viszont semmilyen szempontból Geszthy Veronika. Nem ez az első opera, amelyikben próbálkozik, de szerintem egyáltalán nem egy operai hang. Míg Lauretta áriája, az O mia babbino caro jól sikerült, addig a záró kettős magas hangjait hallhatóan nem sikerült kiénekelnie. Továbbá a belépése után is teljes elcsúszott a tenor és a szoprán hangja, és a teljes produkció után hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem Boncsér miatt. A családot alakító énekesek külön-külön csak egy-egy mondatot énekelnek, mégis fontos, hogy jelen legyenek. Hangjuk kihallatsszon a többi közül, meg lehessen különböztetni, de senki ne harsogja túl a másikat, mert ezek együttes részek. Talán egyedül Zita anyó az, aki nagyobb hangsúlyt kap - talán mert ő is olyan minden hájjal megkent, mint Schicchi. Farkasréti Mária drámai szopránjával énekelte ezt az altoknak írt szerepet, de ez nem volt zavaró. Nellát Fischl Mónika alakította, aki primadonna szerepeket énekel operettekben, de maga is opera szakon végzett a Zeneakadémián, Szegeden Don Pasquale Norinát, az Operában pedig Éj királynőjét énekelt. Nem lehetett volna ő Lauretta?

Vajda operáját egyáltalán nem ismertem, de felülmúlta várakozásaimat. Először is: nagyon is élvezetes, könnyen befogadható zenei világa van, másodszor mert sikerült a regény drámaiságát színpadra ültetni. Itt egyértelműen a gonosz Cipolla vitte a prímet, körülötte "nem rúgott labdába" senki. hatalmas bravo Szabó P. Szilveszternek, aki musical énekesként félelmetes volt, és hangilag is - noha nem operai, hanem musical hangon, de hibátlanul énekelte a nehéz szólamot, a librettó alig hagyott néhány perc pihenőt neki.

A mikroportozás viszont egyáltalán nem tetszett nem tetszett ( Marioban technikusi baki is volt), bár elmagyarázta a végén színpadra szólított Kerényi, hogy muszáj, mert a nézőtér és színpad eredetileg meg volt cserélve, így most akusztikai problémáik vannak. (Ami azt illeti, elég régóta így van, és korábban tudtak énekelni olyan nevek, mint Németh Marika, Rátonyi Róbert, Lehoczky Zsuzsa mikroport nélkül?)

Remélem lesz hasonló folytatás az Operettben. Picit reménykedem, hogy amolyan budapesti Volksoperré válik - ahogy magukat definiálják is: zenés népszinház.

Ascanio Albában

Kép: www.port.hu

Csak néhány mondat a benyomásaimról. Mozart 15 évesen írta ezt az operát Mária Terézia egyik fiacskájának esküvőjére. Sokak szerint a Varázsfuvola elődjének is tekinthető, hiszen a két egymásnak rendelt szerelmesnek állhatatosságáról kell tanubizonyságot tennie a hőn óhajtott beteljesülésig. Így akar Vénusz istennő, alias Mária Terézia (Wierdl Eszter) meggyőződni arról, hogy helyes volt választása Silvia nimfát, vagyis a főherceg menyasszonyát (Fodor Gabriella) illetően. Bár ez a preklasszika kedvelt témája, így szerintem véletklen az egybeesés Schikaneder darabjával.

Gyönyörű dallamok láncolata volt, sablonos cselekménnyel, viszont a díszet nagyon tetszett. Imádom a világos díszleteket, itt pedig az operaház kinagyított terrajza volt az alap, mivel a felépülő Alba város tervezőirodájából (vezető tervező Vénusz) irányították a cselekményt. Az énekesek közül a címszereplőt éneklő Schöck Atala, illetve Fodor Gabriella emelkedett ki, de tetszett Megyesi Zoltán Lagerfeldre maszkírozott Aceste-je is. Wierdl Eszternek néhány magas hang gondot jelentett, viszont a záróképben hordott jelmeze, a rokokó hatású kreació, meg a paróka gyönyörű volt rajta! (Ajándék Lagerfeldtől!) Kolonits Klára viszont most nem tetszett. Igaz, beugrással mentette meg az előadást, de szerintem nem volt nagy szám, a dícséretek ellenére sem.

Csak két alkalom erejéig ment a darab, jövőre alig hiszem, hogy műsoron lesz, hiszen a produkció atyja, Fischer Ádám nem igen vezényel mostanság a MÁO-ban.

Bánk Bán, tévéből

Kép: Lukács Gyöngyi, www.opera.hu

Belenéztem az Erkel bicentenárium apropóján előadott ős-Bánk Bán előadás november 6-i felvételébe. Mondom, belenéztem, mert elég későn kezdték adni az m2-n, de legalább ment. (Sőt: vele párhuzamosan a Duna TV is közvetítette az Armel operaverseny egyik darabját, de az igen gyengécske volt, nem kellett sokat hezitálnom, hova is kapcsoljak.)

A Bánk Bán viszont igen jó volt. Nem mentem megnézni, mert kiakadtam, hogy mi az, hogy csak koncert-szerű (végül is olyan negyed szcenírozott lett), Erkel a nemzeti opera megteremtője, ki, ha nem a MÁO kéne játssza - legalább most - a műveit. Na mindegy, méltatlankodtak ezen mások, más fórumokon eleget. Már sajnálom azonban, hogy nem váltottam rá jegyet, mert azok, akiket láttam, nagyszerűek voltak!

Lukács Gyöngyi fantasztikus Gertrudis volt! Teljesen lenyűgözött a határozott királynő alakja, aki nem volt gonoszabb, mint környezete, de kétségtelenül az esze, nem a szíve vezérelte - az ilyen asszonyokra most is könnyen rásütik, hogy gonosz. Hangilag perfekt volt, néhány mélység talán nem sikerült olyan könnyedre, de hibátlanok voltak így is! Csak szuperlaviuszokban lehet róla szólni! Bevallom, kissé idegesít a Momus.hu-n irányába megnyilvánuló rajongás, de hát csak szólaljon meg - nincs helye fanyalgásnak. Kiss B. Attiláról már írtam, hogy igencsak leszálló ágban van. 2003-as Radamese még gyönyörű volt, két évvel ezelőtti Alvaroja már kínos pillanatokat is hozott. A nagyúr azonban valószínűleg igazán az ő szerepe, mert egyszerűen elsiklott az ember a kellemetlen hangok felett. Pedig a Hazám, hazám áriában is hibázott, de valahogy olyan természetesen, pátosz nélkül énekelte - nem úgy mint a Káel-féle filmben. A Bánk és Gertudis kettős mindkét énekes részéről csúcsteljesítmény volt. Perencz Béla üzembiztos Tiborc volt, de a Bocskai zakó helyett egy fehér ing elegendő jelzés lett volna a nyomorult pór megformálásához. Kolonits Klára gyönyörű, magasságokban finoman kibomló hangon énekelte Melinda egyébként meglehetősen siránkozós szerepét, amely ebben a változatban jóval nehezebb szólam, mint a manapság játszott verzióban. Még Szegedi Csabát láttam Biberach megnövekedett szerepében, és ő is meggyőző volt, szép, üde baritonhangon énekelt, elegánsan megformálva a helyezkedő udvaroncot. A többieket nem láttam, amit szívből sajnálok, de főleg azt, hogy nem voltam ott.