Harminckettő

Valószínűleg ez az idei utolsó blog bejegyzés. Szombaton jártam a NAgytétényi Kastélymúzeumban, ezúttal a karácsonyfa kiállítás apropóján. Igazából a kastély hangulatát szeretem, a karácsonyfák oly nagyon nem izgattak. Pedig nagyon szépen mutattak a gyönyörű környezetben, régi bútorok között. A többség passzolt ahhoz a stílushoz, amelynek berendezési tárgyai adott szobában ki voltak állítva. Nagyon szépre sikeredett pl. a gótikus hátterű, vagy a francia barokk stílushoz illeszkedő karácsonyfa. De édes volt a magyar reneszánsz helyiség nemez barikáival díszített is. Mindet iparművészek tervezték, az i-re a pontot - az összes többit sem alábecsülve - Gross Arnoldé tette fel, márcsak annak okán is, hogy nagyon közel áll hozzám grafikáinak világa. Ő hol máshol, mint az időrendben utoljára következő terem, a késő biedermeier/historizáló bútorok szobájában állított fát. A gödöllői karácsonynál (kb 2 éve jártam ott) családiasabb volt, tehát tömeg-mentes. Kint néhány forraltbor árus, lent is diszkrét számú iparművész asztala, kislányom kapott egy barika bábot (merthogy kos jegyű a lelkem).
Sötétben jöttünk már ki, én igazi karácsonyi békességet éreztem magamban, amikor visszatekintettem a csillogó girlandokra az erkélyen, a kivilágított szobákra, ahol hasonló érzést véltem felfedezni a többi látogató arcán. Mert így is lehetne ünnepelni. Mindenesetre megpróbálok az én zuglói tornyomba is valami hasonlót varázsolni. Kizárom magamból a rosszat.

Rádió Calypso

A múlt héten két napot otthon töltöttem, mert a kislányom beteg volt, és nem ment iskolába. Eszembe jutott a régi Calypso rádió. Azt hallgattam GYES-en, már a kisfiamnál is. Eleinte az jelentette az egyetlen társaságot. Olyan volt, mint egy nagy család, ismertem a betelefonálókat, akik megosztották a problémáikat, mert nem ritkán nekik is a Calypso volt a családjuk. A műsorvezetők pedig többnyire emberségesen meghallgatták őket, és előfordult, hogy valaki (épp egy másik hallgatótól, vagy műsorvezetőtől) segítséget is kapott. A zene is kellemes volt, rendszerint régi slágerek, szerintem zömük a főszerkesztő, B. Tóth László saját gyűjteményéből volt. Azóta sem hallottam azokat a dalokat. Talán a Sztár FM-en felhangzanak néha. Aztán - épp a kislányommal töltöttem a GYES éveit - megszüntették az adót. Az akkor elnök, Kondor Katalin racionalizálásra hivatkozott, nyilván így is volt. Kis körzetben lehetett fogni, hallgatósága nem konzumidiótákból és nem épp tehetős emberekből állt. Hirdetők alig voltak, mivel a reklámokra fogékony réteg Roxy-t vagyJuventust, vagy Slágert hallgat. Sokan - köztük én is - elsiratták a rádiót, aztán kisimultak ez éter hullámai, mint már annyiszor. De ez a közösségi háló mindörökre elveszett, azóta sincs ilyen. (Illetve, mintha a gödöllői helyi rádió ilyesmi lenne, meg kéne hallgatnom.)
Reggel 8-tól este 7-ig szólt, minden óra félkor rövid hírekkel. Az utolsó - 1/2 7-es híreknél már sokszor sírt a kisfiam, de ki kellett várni a 7 órát, addig a kis kelenföldi panelben le-föl róttam azt a néhány métert, ami megadatott az efféle sétákra. 1/4 8-ig előkészületek, aztán a "fürdi". Sötét volt, január, júniusban pedig már Zuglóban laktunk. (De nehezen szoktam meg azt is! Milyen jó, hogy ott volt a Calypso, a maga folyamatosságával... Tényleg Isten nyugosztalja!)
Hétfőn délelőtt volt Kőszegy Gábor (bocs, ha rosszul írom a nevét - vele vajh mi van?), délután Kudlik Juli (az picit uncsi volt nekem, utolsó fél órában valami ismert vendéggel), kedden délelőtt Fiala János (kedvencem, állandó rovata egy időben a gyónás, ki mit bánt meg, aláfestő zenének Kispál és a Borz), délután Török László (első órában Sportóra, aztán Rég volt, szép volt, Misztikus történetek, utolsó félóra valamelyik kedvenc lemezével), szerda délelőtt egyik héten Kristóf Gábor (ő aztán menet közben a Déli krónikához távozott, vagy Gulyás László a Telesportból, délután Fodor László, igen/nem játékkal, sokak nagy kedvence volt. Csütörtők B. Tóth Lászlóval, nagyon élvezetes műsort állított össze (többek közt "Odamondogató", akkor a tengerész haverja, meg sok egyéb. Délután jött Deák Horváth Péter (ma már ő is telesportos). Péntek délelőtt Zorán, őt a kislányommal otthon töltött évek alatt váltotta Heilig Gábor - mindketten elveszett rádiós tehetségnek bizonyultak a zene mellett! Délután Novotny Zoltán kissé vontatott műsora szólt, ami azért a sok jó zenével mégis kellemesre sikerült. Szombat délelőtt ritkán hallgattam, Molnár Dániel (istenem, azóta már nem él) kissé tudálékos műsorvezetését viszont sokan imádták ("Könyvkereső"). Őt váltotta Pártay Lucia, amolyan nyugis, szombat délutáni stílusban. Vasárnap hamarabb befejeződött az adás, 4-kor, így egész nap Dombóvári Gábor ült a stúdióban, és jó műsort csinált, bár akkor ritkábban szólt a rádió.
Az évek során persze cserélődtek a műsorvezetők, így jött az éterbe Lantos Gábor, Siklós Erik, Albert Györgyi, Jakupcsek Gabriella, de korábban volt pl. Dér János, Szilágyi János, vagy éppen Fenyő Miklós. Ja, és ők mondták a híreket is, amit nagyon bírtam (már nem a tartalmukat).
De jó rájuk emlékezni!

Manon Lescaut

Tegnap úgy ültem be az opera Manon Lescaut előadására, hogy na jó, nézzük meg, nem lesz egy nagy szám, de ha már van, legyen! Ehhez képest szép, lírai előadást láttam, elég dedós rendezéssel, de mindegy.
Valamikor régesrég - 1987-ben - láttam a darabot Kincses Veronikával a címszerepben, és akkor dögunlamasnak tűnt. Valahogy - nyilván ennek hatására - úgy könyveltem el, hogy Puccini nem épp legsikeresebb operája, még ha első nemzetközi sikerét a Manon Lescaut hozta is meg. Ehhez képest egy feszesre vett, szívszorító történetet láttam (amit korábban dagályosnak, csöpögősnek tartottam - na hiába, öregszem!).
A bemutató örömére volt a rádióban egy riport, ahol Valló Péter, de még a karmester Győriványi is az eredendő női romlottságról (sic!) sopánkodott, hogy Manon tönkre teszi a férfiakat a talmi csillogás kedvéért, szexualis vonzerejével visszaélve eszüket veszi a szerencsétleneknek, akik aztán megbabonázva hagyják, hogy az orruknál fogva vezessen ez a szép baba. Majdnem lehidaltam, XXI. században ilyen f@szságot mondani! A zenéből és a szövegből azonban arra merek következtetni, hogy a két begyepesedett úr lehet, hogy így gondolkodik, de Puccini nem! Még hogy Manon kilóg a hősies(en) szenvedő Puccini-hősnők sorából! (Mondjuk a műsor füzetben volt egy írás -rémlik, hogy Csáth Gézától - amelyben épp e hősnők közötti hasonlóságot feszegette. Néhány figurája ugye, ha úgy vesszük, könnyelmű nőcske - még Cso-Cso Szán is, de ha kell, a helyzet magaslatára áll, általában ezért is buknak el.)
De vissza Manonhoz. Manon történetét bátyja, Lescaut meséli a le havre-i kikötőben, mikor a száműzendő lányokat a hajóra szólítják. Nem a tényeket meséli el, hanem a valóságot, ami ugye megeshet, hogy csak némely ponton érintkezik. A lényeg: Manont tárgyként használják ki, ő pedig szinte még gyermekként (na és a kor kínálta "lehetőségek" következtében) gyakorlatilag nem rendelkezik sem akarattal, sem erkölcsi érzékkel. Teszi, amit a hatalmasok mondanak. Persze több, mint sejtés részéről, hogy ez így nincs jól, ezt bizonyítja Des Grieux iránt érzett szerelme, bizalma, és rossz lelkiismerete, amikor a csillogást választja. a 2. felvonásban ösztönösen énekel egy kis kuplét a szerelemről, mígnem rájön maga is, hogy ezt nem a mellette ülő de Ravoirnak - kitartójának - énekli tulajdonképpen, hanem des Grieux-nek, aki felől nemrég kapott hírt.
Az első két kép díszlete és beállításai gagyik, a harmadikról rálátni a tető nélküli díszletekre (na, ennyi pénzért ezt kapjátok alapon), ráadásul nem is konzekvens - lásd 2. felvonás: most egy barokk kertben vannak, vagy egy II. császárság korabeli budoárban? Mert akkor minek a dér lepte, formára nyírt puszpáng bokrok látványa? A harmadik kép igen szép volt, az szerintem szuper. A ködös kikötő, a várakozó hajó. Szívszorító volt, ahogy Lescaut igyekszik húgát kimenekíteni az őrszem megvesztegetésével, a lányok hajóramenetele. Ámbár itt azért elrontották megint: több hetes hajóút előtt álló, ki tudja, mióta börtönben, mocsokban, bizonytalanságban tartott, megalázott (talán megerőszakolt is, de nyilván kihasznált) lányok nem lépnek fel kokottként az ismeretlenbe tartó hajóra! S főleg nem egy szál míderben! Mindazonáltal nagyon megható volt a névsorolvasó jelenet, persze nem a rendezésnek, hanem a szerzőknek hála!
A IV. felvonás már csak kinlódás. Sivatagban vándorolnak, Prévost alapötletet adó írásából megtudható (meg a műsorfüzetből:)), hogy angol telepesekhez akartak eljutni, ahol jobban a körülmények, de eltévedtek az úton, és Manon már ezt a megpróbáltatást nem bírja ki.
Lehet, hogy a jellemeket nem dolgozta ki Valló Péter rendező eléggé, viszont a két főszereplő ösztönösen - azaz utasítások nélkül - mégiscsak megformálta az általuk életre keltett figurákat. Sümegi Eszter csodálatos Manon volt! A hangja csengett, mint egy 15 éves lányé, az egész lényével sugározta a naivitást. Erőssége a drámai átélés, amelyet ezúttal is túlzás nélkül mutatott meg a közönségnek. Azt hiszem, ő átadja a szerepnek magát, főleg ő az aki a figurához alkalmazkodik, és nem a maga képére formálja az alakot (amely ellen sincs persze kifogásom - ebben is van, aki mester!). Mindezt hihetetlen alázattal teszi! Valahogy tegnap este annyira magát adta! Fekete Attila méltó partnere volt. Hatalmas terjedelmű hangjával, lelkesedésével, és nem kevés alázattal alakította des Grieux-t. Néha - a korábbi beszámolókkal egybevágóan - én is éreztem, hogy túl sok neki a hangerő. Nem kínlódott, de valahogy várta az ember, hogy na, most megszakad. (Ez mintha meg is történt volna, asszem a 3. felvonásban.) Pedig szépen szólt a hangja ám! Meglepődtem, Massányi Viktornak mennyire testhezálló Lescaut szerepe. Amolyan puhány, romlott, de mégis jó szívű embernek ábrázolta a zsugás, nyilván gyakori pénzzavarral küzdő katonatisztet. Őszintén sajnálja Manont, amennyire lehet, segíti is, de áldozatot ritkán hoz érte. (Azért néha mégis, pl a kikötői vesztegetés, vag amikor hozza a hírt, hogy feljelentette Ravoir). Hangereje azonban nem egyszer nem ért el a 3. emeletig, de egy ízben az Erkel Színház földszintjénsem jött át egy Hamupipőkében a hangja. Szerintem ő inkább Mozart-énekes (szuper Massetto volt a Don Giovanniban). Egri Sándort (általában) lehetett hallani, csak ő meg nem énekel tisztán. Egyszerűen időnkét hamis. Géronte de Ravoirt azonban hitelesen játszotta. Tekintélyt parancsoló, érzéketlen, önző despota volt. Semmit nem érzett Manon iránt, csupán hatalmaskodott vele. A mellékszereplők - leszámítva a névsort olvasó Őrnagyot elegánsan éneklő Gurbán Jánost - nem emelték az előadás fényét. A zenekar - ahogy arról már mások szintén beszámoltak - indokolatlanul hangosan szólt, sokszor ment az éneklés kárára, és azon túl is zavaró volt. (Karmester: Győriványi Ráth György)
Azt hiszem a Café Momuson írta valaki a kritikájában, hogy megrendezhetné valaki tisztességesen a Manont, mert nagy lehetőséget rejt magában. Tökéletesen egyetértek, végre Manon szemszögéből is lehetne érzékeltetni a történetet, és nem - tévesen! - a nagyratörő, majd bukott - legfeljebb bukásában felemelkedő - lányt kellene bemutatni.

Harmincegy

Úristen, tegnap ízelítőt kaptam abból, milyen, amikor az ember ki akarja adni a dühét, és másra szublimálja... Milyen, amikor szánalmat, megértést várunk, de elriasztunk mindenkit magunk mellől. Milyen pocsék dolog, ha bocsánatot kér valaki tőled azért amit el sem követett. Olyan emberek, akik felett hatalmad van... Fujjj!!!! Ennek soha többé nem szabad előfordulnia!!!! SOHA!

Északi lány

A hétvégén elolvastam életem első izlandi regényét - na ki mástól, mint Halldór Laxnesstől. Nem mondom, hogy nem olvastam már jobb regényt, valahogy mégis megfogott. Ezt onnan láttam, hogy nagyobb kedvvel vetettem magam a hétköznapok - pardon: hétvégék - tennivalói közé. A cselekmény időnként pergős, időnként kissé terjengős, megfoghatatlan misztériumra vált, amely részekre kissé nehéz ráhangolódni a mozgalmasabb fejezetek után.
Némi párhuzamot vélek felfedezni Uhla, a főszereplő lány, és Ditte, Andersen-Nexö hősnője között. De északi mivoltukon, és szerény származásukon, fiatalon, házasságon kívül megszült gyermekeiken túl alapvetően más karakterek. (Bár ez a két attribútum már elégséges egyfajta párhuzam felállítására.) Ja, és mindketten jóságosak, hisznek abban, hogy az emberek általában jók, csak néha (nagyon) eltévednek. Alapvetően más sorsukat nem utolsósorban annak köszönhetik, hogy mintegy 50 év választja el egymástól őket. Ditte nehéz sorsa ellenére is idealista, nehezebben érvényesíti saját gondolatait, alapvetően elfogadó, és a kor korlátai nem is igen teszik lehetővé, hogy mostoha életén pozitív irányba változtasson.
Uhla határozott és bátor. Teheti is a háború utáni időszak változásai közepette. Szeretet teljes családból érkezik, és mindig számíthat is az otthonmaradottakra. Ditte túlélni akar (nem sikerül), Uhla minőségi életet (valószínűleg sikerül neki). A sorsuk javítását megcélzó eszmékről nem csak mint valami távoli, intellektusát meghaladó dologról hall, hanem tevékenyen részt is vesz benne. Ditte nyomorúságára ő a megoldás, mert kezébe veszi saját életét. Nem akar megalkudni, legfeljebb addig a szintig, ameddig nem érzi meghasonlottnak magát. Szabad asszony akar lenni, mint amilyennek született.
Közben persze megismerhetjük a 40-es évek végének reykjavíki figuráit, a korrupt politikust (na, mi még csak most tartunk itt!), a csalódott, világmegváltókat, az elkényeztetett aranyifjúságot, az amerikai jólét morzsáit habzsoló polgárságot, a megélhetéséért keményen dolgozó parasztokat, vagy városi kisembereket.

Harminc

Szutyok kedvem van. Úgy érzem magam megint, mint egy megvert kutya. most már az irodában sem mennek rendben a dolgok, persze tudtam, hogy az otthoni cirkuszok előbb-utóbb ide is begyűrűznek.
Önbizalmam a béka segge alatt, pont most lenne pedig nagy szükségem rá megint. Marad a gyávaság, a biztosnágos szürke. De hát hogyan adhatnám magam, állnék ki magamért, amikor kerülök minden konfrontációt, mert hisz nyugalomra, harmóniára vágyom, megértésre, nem elutasításba. Az ön-menedzselésnek ezek pedig óhatatlan velejárói, de hát könyörgöm, ha odahaza (ahol mellesleg menedékre kéne lelnem) folyton cirkusz van, konfliktus van, agresszió van, akkor persze, ha az ember napközben legszívesebben egész nap csak adatot rögzítene. Most már értem, miért dolgozik ennyi "nyanya" ilyen munkakörben. Elég néhány év pokoli házasság...
Szombaton visszamentem arra a helyre ahol az első éveim töltöttem. Egészen pontosan az első osztály után költöztünk el onnét. Olyan mély nyomot hagyott bennem. Tényleg előtörtek az emlékek... Még a biciklik által kikoptatott "vályú" is megvolt a rézsűn... A suli, a közért. Ott mintha nem éreztem volna, milyen szomorú gyermekkorom van, pedig akkor is ütött-vert az apám. Azt hiszem akkor még az élet velejárójának gondoltam, amin túl kell esni, oszt jónapot! Pedig volt lelki terror, véraláfutásosra verés. (Iskolában kérdezték, hát ez miért? Mondtam, hogy azért, mert összerágtam a tollam. De emlékszem, a pofonoknál már exkalálódott az egész, hogy én milyen rossz vagyok, kvázi meg is érdemlem, amit kapok. Ilyenkor anyám sokszor nem volt jelen. De ha jelen volt, nem mert szólni. Szerintem még talán ő is kapott volna. Apámat mindenki úriembernek tartja, fontos beosztása van az egyik televíziónál. Anyám szerencséjére lelépett, igaz nem elég hamar, én már 21 éves voltam.) Na, ott "sajátítottam" én el az áldozat szerepet. Sokan autonóm nőnek tartanak, magam is szívesen tetszelgek ebben a szerepben, pedig ha tudnák...
Ja, múlt péntek este megint kitört a cirkusz, tök igazam volt, erre valószínűleg a kedves házastársam is észbe kapott, szombaton már más volt a téma. Jó, hogy szólt, mert azt hittem volna, hogy még mindig azon lovagol, hogy megkértem rá (egyébként tök normálisan, de tényleg!), hogy halkítsa le a TV-t. Ezért aztán leordította a fejem. Na. Vasárnap jött a menetrendszerű enyhülés, de nekem olyan elegem van. Sajnos egyre jobban félek a válástól, mármint hogy anyagilag mi lesz velem. Kisfiam mesélte, hogy haverja anyja egyedül neveli a gyereket, állásból kirakták, 53 éves, lakás hitel törlesztésnek nuku! Amúgy is, ki tudna hitelt felvenni a mai világban? Na mindegy, elmegyek a bírósági fogadó órára, utánanézek, mire számíthatok, aztán tudok gondolkodni ilyesmin...

Carmen

Tegnap nagyon jó Carmen volt a Mezzo TV-n. Modern rendezés, de nem hemzsegett a szimbolikáktól, és nem másztak tolakodóan a képedbe, hogy ni, idesüss, mit tudok én. Az előadás a berlini Unter den Linden Opera előadása volt, nem tudom mikori. Sajnos csak a 2. felvonás közepétől láttam, de tetszett, hogy Carment nem közönséges némberként ábrázolta. (Más kérdés, hogy Marina Domaschenko viszont elég közönségesnek néz ki, de szerintem ezért volt izgalmas a figura. Én azért egyszer szeretném egy finomabb nőben meglátni a Carment - hehe: Mélisande Carment játszik, igaz végül is mind a kettőért meghal valaki...) Picit frivol, de intelligens Carmen volt. A rendezés kissé naturalisztikus volt, és néha belevett szokatlan dolgokat is, igaz, a librettóban nem szerepel azok tagadása sem. Így szúrták le Zuningát a krimóban, vagy sebesítették hallára az eltévedt Michaélát az erdőben. A végén viszont szerintem önkényesen húztak a zenéből, vagy kevertek - nem tudom, több verzió is létezik. Barenboim biztos nem hagyta. Villazón nagyon ronda ember, genya kis tutyi mutyi pasi, s még neki áll feljebb. A végét túljátszotta, hang szép volt. Michaela Norah Amsellem volt, és nem egy mákvirágot, hanem bátor kislányt formált meg.
Üdítő volt az itteni, meg a Baltsás-MET-es felvételhez viszonyítva látni!

Huszonkilenc

Október 23-i cirkusz elmaradt, szerintem nagyobb volt a füstje (óvintézkedések), mint a lángja. Robbantó ex-olimpikont úgysem kapcsolják le, ha nem kapnak fülest.
Viszont napok óta járhatlan volot a Belváros, én speciel azért nem értem kedd este oda a Katonába. Szegény kisfiam ott várt a megállóban, aztán hazaküldtem, mert reménytelennek tűnt az Árpád fejedelem útja. Jól keresztbe tettek nekem. Basszus.

La Gioconda

Egyik legkedvesebb operám Ponchielli Giocondája. Jó két éve éreztem, milyen az, amikor olyan önzetlenül szeretünk valakit, hogy saját, vele kapcsolatos boldogságunkról is képesek vagyunk lemondani a másik boldogsága érdekében. Nos a Gioconda türténet ilyen. Az utcai énekesnő beelszeret egy messziről jött emberbe (eddig - mármint messziről jött ember - stimmel a párhuzam), de kiderül, hogy az jobban szeret nála valaki mást. Gioconda először éktelenül gyűlölni kezdi a másikat, de végül belátja, hogy szerelme, Enzo, azzal a másik (Lauretta) asszonnyal lenne igazából boldog. Persze van még egy csomó cselszövés, miegyéb, csak néhányat ide: Lauretta megmenti Gioconda édesanyját (La Cieca) a lincselőktől, helyesebben Lauretta befolyásos férje, a Badoero család büszke tagja. (Ekkor a két vetélytársnő még nem ismeri egymást.) Barnaba, a piti kis besúgó hecceli fel a tömeget a nénike ellen, mondván, hogy boszorkány. Épp karnevál van Velencében, a kapatos tömeg először heccnek veszi az egészet, aztán jól felmérgeli magát, és előáll a lincshelyzet. Barnaba meg akarja kapni Giocondát, aki persze többször hangot ad utáálatának, de ez az utcai zenészek köréből verbuvált vlencei köztársaság-béli 3/3-ast nem különösebben zavarja. Enzonak meg régebben el kellett hagynia a köztársaságot, és most dalmát hajósok kapitányaként vetődött arrafelé. Csakhogy Barnaba felismeri és csapdát állít neki, de közben azért lebuktatja Laurettát is, mikor légyottra megy Enzohoz. Enzo szemétláda, eljátsza Giocondának a hőszserelmest, aki be is dől ennek, úgy érzi, végre méltó párra lelt az álruhás kapitány személyében. Úgyhogy amikor kihallgatja Barnabát, amint a titkos jelentését iratja valakivel (mivelhogy analfabéta), nagyon megdöbben, és gyönyörű, panaszos dalban mondja el panaszát, ami tulajdonképpen egy belső monológ. Ez nagyon gyönyörű, amig a többiek imádkoznak körülötte, a szent áhitat helyett a gondolataiba mélyed. Előtte nagyon tetszik Enzo és Barnaba kettőse, majd Barnaba monológja, aztán a második felvonás elején a "Pescator, Affonda l' esca" dala. Ez a kedvencem, igazi velencei népdal hangulata van, nylván ilyen elemeket használt fel Poncielli, hiszen Barnaba a nép fia, jópofa, mulatozó fickó, senki sem gondolná annak, ami. A 4 felvonásban pedig ott a "Suicidio!" - a végső kifakadás, a halálvágy, az iszonyatos veszteség felett érzett szomorúság, kifosztottság. És persze diszlnek Velence, a Palazzo Ducale, a Bocca dei Verita, a Fondamenta dei Schiavi, a Ca d'Oro, Giudecca sziget, a Canareggio-csatorna (említést tesznek róla), a regatta... Sok olyasmi találkozik össze, ami nagy érzelmeket éleszt bennem.
Van egy lemezem és egy DVD-m. Nehéz összehasonlítani őket, hiszen a látvány és a csak hangzás nem igazán összehasonlítható. A CD 1957-es felvétel, a címszerepben Maria Callassal. Amikor rögzítették, akkor hagyta ott a férjét Battista Meneghinit, és állt össze Onasissal. (Állítólag várandós is volt, de lehet, hogy ez csak pletyka.) Fantasztikus Gioconda, nagyon sajnálom, hogy nem maradt semmiféle rögzített mozgókép erről a szerepéről. Ekkoriban már nem énekelte szinpadon (nagy kár!), de ezzel a szereppel keltette fel a nemzetközi figyelmet 1947-ben, a veronai arénában, ahol beugróként debötált Olaszországban. Nagyon illik hozzá ez a szép, erős, de mégis magányosan küzdő nő. A hangja itt nagyon szép, talán a legkiegyenlítettebb, a felső regisztere alig éles a korábbi és később készült felvételekkel összehasonlítva. Lágy, amikor az édesanyához, vagy Enzohoz beszél, izzik a Laurettával közös duettben, és kétségbeesett az első felvonás végi áriában.
A DVD-n a szerepben Marton Éva énekel a bécsi Staatz Oper színpadán, 30 évvel később. Szerintem Marton egyik legjobb szerepe volt. Persze sokka keményebb figurát formál meg hangjával is, mint amilyen Callasé volt, de nekem így is hiteles, és ő is tud lágy lenni vagy reményvesztett. Ami a filmről lejön, az a hihetetlen prifizmus, ahogy a hírhedt díva alárendeli magát a produkció érdekeinek, vagyis a művészetnek. Tudatában van annak, hogy mndenki fontos, és az arroganciának előadásra már nincs helye. A meghajlások, egymásrapillantások, mosolyok sokmindenre engednek következtetni.
Enzo nem túl karakteres szerepét a lemezen Pier Miranda Ferraro énekli, szépen, de ennyi. A DVD-n Domingo túl becsületes és hősies, szeretnivaló Enzo-t alakít. Barnaba a lemezen Piero Capuccili, félelmetes Barnaba, de a bécsi előadást éneklő Matteo Manguerra A BARNABA. Könnyed, elegáns, gátlástalan: ilyennek írták meg (szerintem) ezt a figurát. A lemezbéli Fioretta Cossotto Laurettája nem valami szerencsétlen, gonosz férje tehetetlen bábját alakítja, hanem Gioconda (túlságosan is) méltó ellenfelét, akit ugyan szorítanak azok a korlátok, amelyek minden nőt gúzsba kötöttek, nem beszélve a társadalmi helyzeténem megfelelő viselkedést előíró normákról, azonban kontrolálja saját személyiségét - mégha ezt nem egyedül teszi is (férj, besúgók). Az 1987-es (?) előadás Laurettája (Ludmila Semtschuk) viszont egy erőlen, elég szerencsétlen asszonyt formál meg, ráadásul a jelmez is elég szerencsétlenül áll rajta. Ez szubjektív dolog, de el nem tudom képzelni, miért volt izgalmasabb Enzo számára, mint Gioconda. A felbőszült férjet Ivo Vinco, akkor még szerintem túlságosan fiatalon (mellesleg Cossotto férje) alakítja. Ámbár ki mondta, hogy Badoero idős. Mert kegyetlen az asszonykával? Ajjaj, vén f@szik legalább megbcsülik az asszonyt, ha fiatalabb. A DVD változatban Kurt Rydle, a Wagner basszus énekli a szerepet, néha kicsit bizonytalan, de összességében kiegyenlített hangon. A játéka viszont felejthető. La Cieca mindkét felvételen szép alt hangon énekel, a DVD-n Margerita Lilova kissé mesterkélten öreg.
Fischer Ádám vezényel Bécsben, a CD felvételen, a CD-n Votto.
Nem kéne "kritikát" írnom, nem is az, csak a gondolataim, nem kéne ilyesmit eröltetnem, na!

Izland

Na, akkor ahogy ígértem, megy a beszámoló. Mondom, nem mai dolgok ezek.
1. nap Koppenhága – nagyon meleg volt! Fájt az agyam is – szóval hamar vissza a Kastrup reptérre, amint megnyitották a reykjavíki csekkpultot, beállni a máris hosszú sorba. De elég gyors. Fent a kézipoggyász ellenőrzésénél még egy kis galiba: kisfiam csillagvizsgálója gyanús volt – de ez is hamar tisztázódott. 21.30-kor felszállunk, de a repcsin elalszom hamar - a szokásos fejfájás! Aztán egyszer csak valami gyanús a felhők között. Aztán már nem gyanús, mert tényleg látom igaziból Izlandot! Tehát máris teljesült életem egyik nagy vágya. 3 órányi repülés után landolunk.A Flybus visz minket Keflavikból Reykjavíkba. Kint jó hideg van. 33 fok után! Míg beérünk a központi buszterminálra, időnként elszundítok, pedig nagyon akartam figyelni, de hát közép-európai idő szerint 0.30-kor szálltunk le. Gyorsan taxit fogni: kisfiam nyavalyog, hogy megfagy mindjárt – tényleg nincs meleg! 10 perc múlva ott vagyunk a panziónál Reykjavík belvárosában.Taxis bankkártyaolvasólya nem jó, nincs izlandi koronám, gyors számolás egy kalkulátorn, és euróból kapok vissza koronát. A tulajdonos vár minket, megmutatja a szobát, térképet, hogy hol is vagyunk, könyveket ad Izlandról, amiket nézegethetünk, aztán elmegy. A kisfiam ruhástól elaludt. Én próbálok egy kicsikét legalább kipakolni. Olcsó, hangulatos szállás a 101-ben. www.kvasir.is/butterfly A zuhanyból termálvíz jön. És milyen selymes! Itt aztán nem kell arclemosó! Boldogan nézegetem a mosópor izlandi nyelvű feliratát. Igen, érzem, itt is ugyanúgy emberek élnek, használják a mosóport, amina furcsa nyelven írt furcsa betúk vannak, és nekik természetes, mindennapi, megszokott. Semmiség - nekem meg egy ilyen felirat is eurória. Késő van, de még világos. Azért sikerül elaludnom!
2. nap – az utcán kabátban vannak a járókelők. Irány a sarki bolt – jó drága, reggeli (azaz közép-európai idő szerint ebéd), és irány a kikötő, a régi (Gamla Hafnar, vagy mi). Szóval ilyenek a híres halászhajók.! Odébb egy kisebb ovis csoport, 2 ovóbácsival, mindegyik gyereken fényvisszaverő mellény. Apropó óvóbácsik: itt fiatal férfiaknak sem derogál az ilyesmi, mert megbecsülik azt, aki gyerekekkel foglalkozik. A part menti utcákat járva az egyik sarkon feltűnik a helyi Alliance Francaise épülete egy szép régi házban. Hát, így VB döntő után… a kisfiam nagy francia drukker.Elindultunk valamelyik utcán visszafelé – nem emlékszem merre – de hamar a picinyke diplomata negyedben találtuk magunkat. Az orosz követséggel szemben a dombtetőn egy szép kis parkban van a katolikus székesegyház. Neogótikus stílusban épült, és a Krisztus szenvedéseit bemutató stációkat nézve itt is megállapíthattuk, hogy minden nép saját magát ábrázolja az evangéliumi képeken. Majd mindenki szép szál szőke, a táj sem éppen olajligetekkel teli – vannak viszont lávamezők. Kint pici park, leülök a fűbe, amíg a fiam hintázik egyet. Aztán tovább a Suðurgatan lefelé.
Elmegyünk egy temető mellet – na ezt egy filmről ismerem. ("A sirály nevetése", nagyon jó.) Az út a tó oldalán megy lefelé a Városházáig. Kedves, tipikus színes villák izlandi stílusban, szép kertekkel. A városháza a tóra épült – tán ’92-ben – csupa üveg meg kő. (Na de milyen?) Bent megnézzük a 3D Izland óriás térképet egy terepasztalon, aztán tovább egy keskeny gyaloghídon a tó túloldalára. A tópart teli madarakkal, kint van a képük az egyes ott tanyázó fajoknak, rövid leírással. Kikecmeregtünk a Lækjargatara, ez egy forgalmas út. Veszek egy Reykjavík Tourist Cardot, de a kisfiamnak nem javasolják, mert ő úgyis ingyen utazhat, meg a belépőt sem kell fizetni neki. Ahogy kilépek az irodából, látok egy feliratot: Íslenska Óperan. Aha, ezt meg akartam amúgy is keresni, irány tehát oda. Nyári szünet, jövőre többek között Szöktetés a szerájból, Angelica nővér. Amúgy az épület régen mozi volt, amennyire tudom, a nyolcvanas évek óta állandó játszóhelye az operatársulatnak. A környék már a bevásárló negyed, de még mindig az óváros. A kirakatokban sok szép izlandi designer cuccost látni. Kedvencem itt: www.gust.is. Nyilván követik az északi design iskolát – még jó, lévén Izland is skandináv ország. Persze vannak itt nagyon is Izlandra jellemző ékszerek, ruhák, ami igencsak eredetiek voltak!
Aztán valahogy lekeveredtünk a Faxaflói-öböl partjára, de sajna valami építkezés is volt, úgyhogy kerülgettük a munkagépeket. Aztán vissza. Bekaptunk valamit a Subwayben (érdekes, jó rumlisak voltak az asztalok, nem takarították olyan sűrűn őket, mint pl. itthon persze nem volt azért toszta dzsuva!), sétálgattunk az Althingi – Parlament – körüli utcákban, már fáradtak vagyunk. Azért még belefér a Nemzeti Kulturális Örökség Központja c. intézmény. A szép régi épület a századfordulón (múlt) épült nemzeti könyvtárnak és múzeumnak. Legszebb az előcsarnok: fekete-fehér kövezet, gyönyörű fehér faragott lépcsőkorlátok. Láthatók itt a Sagák és Eddák, meg régi kódexek, ősnyomtatványok, meg ilyesmik, amiket a dánok visszaadtak nekik. Volt még egy kiállítás a jelen izlandi divatról – volt egy-két eredeti, ám elegáns elképzelés.Sajna pici fiam fáradt már – igaz keveset aludtunk. Veszünk vacsinak valót, és irány a szállás. A panziós angol nyelvű gyerekkönyveket hoz a vikingekről – azt olvasom Jakabnak, de elalszik rajta.
3. nap – esőre ébredünk. Élvezem a kávé illatot a vidékies konyhában, miközben nézem, milyen sáros a szomszéd hátsó udvara, pont egy nagy pocsolyára látni. Akkor ma múzeumok. Elsőként mindjárt a Nemzeti Galéria. Nevezett tó partján áll. 10 perces gyaloglás után a városházához érünk – átmegyünk rajta, addig sem ázunk. Merthogy az impregnált halászkabáttól lefelé 10 perc alatt csurom vizesek lettünk. A múzeum csak 11-kor nyit, úgyhogy vissza az elöljáróság kávézójába. Finom sütit eszünk, kisfiam internetezik, én begyűjtök néhány Iceland Review-t (de jó lesz majd idehaza!), de főleg bámulok kifelé. Mert a kávézó külső fala üvegből van, és kinyitható, néhány lépcső, és már ott a tó, szóval csónakkal (nota bene gondolával – bizarr ötlet) megközelíthető. Mint a Fenice színház bejárata Velencében (amit sajna csak képről ismerek…) * (Megjegyzés: már nem! Voltam is benne, de csak a szinpadi bejárat közelíthető meg vízről.) De most esik, és zárva van.
Átmegyünk tehát a galériába. Ez egy pici múzeum, úgy képzeljük el, mint mondjuk az Egry József Múzeumot Badacsonyban. Zömmel századfordulós képek (kb. úgy 1880-), meg modernek. Néhány impressionista – persze sokan alkotóik közül Párizsban éltek egy darabig. Hogy őszinte legyek, nem voltak rám különös hatással, persze nem vagyok műértő. Egyik azért megfogott: egy anya viszi karjában a kb. 6 éves lányát keresztül a lávamezőn, pocsolyák között. Nekem is van egy 6 éves lányom, aki nagyon messze volt tőlem… A -1. szinten persze gyerekeknek őrjöngő, papírral, cerkával (volt hegyük), hátha kedvet kapnak egy kis alkotáshoz. De ilyet minden északi múzeumban látni lehet.
Izland történelmét mutatja be a kezdetektől. Láthatók római pénzérmék – valószínű vikingek zsákmányolták anno – itt légiók nem jártak. Ásatások során előkerült használati tárgyak, ruha foszlányok, rekonstruált tanya. Meghatóak voltak a különféle templomi díszek. Nagyon más megtapasztalni azt a közhelyet, hogy micsoda küzdelmet folytattak évszázadokon át a természettel, de bizony igaz. És lám, mégis micsoda nagyszerű emberek! Úgy látszik, ha valakik a természettel néznek szembe, mást hoz ki belőlük, mintha megaláztatás jutott volna osztályrészül… Persze szemléltető filmek is láthatók, pl. hogyan épült fel egy viking tanya, vagy a hőzöngő katolikus püspök, és két fiának kivégzése (bizony, volt neki több is) – utóbbit kellő dramaturgiával és részletességgel…Egész napjainkig – zászlók, okiratok, fényképek. Időszakos kiállítás a múlt művészi hajlamú úrhölgyeiről (megérdemlik a kiállítást), elmaradhatatlan gyermekfoglalkoztató szoba – itt egy vicces régi mechanikus írógép izlandi karakterekkel.Elfáradunk – főként kisfiam szenved, mert unja a banánt. Visszafelé ismét városháza: felveszek pénzt az automatából – jó sokat, a szállásra. Július 14. A francia nagykövet asszony (felismerem a követség honlapjáról) utasításokat ad az esti fogadás előkészületeihez. Trikolórral rohangál mellette egy pasi. A panzióban – megszokásból – bedugom a kp-t a ruháim közé, aztán irány vacsizni.
Este étterembe megyünk. A forgalmas Lækjargata, egy szimpi hely nem messze a Lækjartorgtól. Valamikor este zene is van itt, talán még korán van (de nem nekünk). Az étel finom, kisfiam tenger gyümölcseit eszik, én valami halas krumplipürét cserépedényben, Viking sört iszom hozzá. Szép rálátás Reykjavík legrégebbi épületére, a volt kormányzói palotára, ma miniszterelnöki hivatal. Kiderült, és így estefelé most süt a nap. Rövid séta. A panziós szerint holnap nem lesz ilyen rossz idő.
Másnapra az eső ugyan elállt, de helyette erős szél támadt. Úgy terveztem, kimegyünk a skanzenbe, Reykjavík külvárosában. Most igénybevettük a helyi BKV-t. A buszmegálló mind a négy oldala üvegbül volt, az előlsü részén egy ajtónak való kivágással - gondolom a sarkvidéki szelek miatt! Jó sokára értünk ki, Reykjavík lakosainak számát tekintve kicsi, de területre nem jelentéktelen! A külvárosok - a többi skandináv nagyvároshoz hasonlóan - lakótelepek, nagyon emlékeztetett Stockholmra. Az eső azért szemerkél, mikor leszállunk. Egy régi tanya helyén hozták létre a sknzent, baró tőzegtetejű házakkal, ilyesmivel, reykjavíki polgárházakat hoztak át ide építkezéskor. De itt van az egyik gőzmozdony, amelyet a kikötő építésekor használtak, régi nyomda, traktorház, benzinkút - tehát a közelmúlt nemcsak vidéki relikviái.
Belül a házak berendezve, a városiak lakájosan, mintha csak laknának most is bennük - dán porcelán étkészlet, csipketerítők, régi telefon, stb. és nincs teremőr, mégsem viszi el senki. Nálunk már az ószeresk rég lenyúlták volna, ha így szabadjára lenne!
A régi tőzeges falucska házai között dús legelő, izlandi lovakkal. Ezek a tőzegotthonok sötétek és nyirkosak voltak - nem volt könnyű régen gazdának lenni izlandon. Borzasztó szegények voltak. Beléptem a kis fatamplomba, és arra gondoltam, hogy bizony volt miért imádkozniuk az akkori embereknek. De úgy látszik aki a természettel harcol, nem "humán" ellenséggel, emberséges marad, és jó lenne azt hinni, hogy végső jutalma egy ilyen népnek a jólét.... (Erre tessék, most itt a baj, a kidurrant pénzügyi lufival - mentek utána, nade volt más választásuk?). Bizony megható egy ilyen világ végi isten háza! Kár, hogy nincs jó idő, mert szívesen leülnék a magas fűben. Így csak a házakban tudok álmodozni, ki mindenki nézett ki az esőverte ablakon, mi járhatott közben a fejéban, miről társalogtak teázás közben, és milyen ruhát hordtak a hölgyek. Nem jó a szél, de ez Izland, kicsi fiam persze nyafog, hogy mit bámészkodom annyit. Kinéztünk a Lækjargatan egy cukrászdát, forrócsokit ígértem neki. Jó hosszan melegedtünk a kávézóban, aztán megbámultuk a szomszédos könyváruház kínálatát. Vacsorára egy kis maburger a belvárosban (te jó ég csak nem fókahússal, vagy báránnyal?:S
Aztán eljön az utolsó napunk Izlandon. Nézegetem a városházán szerzett füzetet és kiválasztok egy buszos kirándulást. Ez az Aranykörút, amely tartalmazza a Geysírt és a Gullfoss vízesést. A központi buszterminálon lehet jegyet váltani, onnan is indulnak a buszok. A kisfiamnak ingyér van, mert 10 éves. Semmivel nem kellett ezt igazolnom, sőt, visszautasították, hogy adaadjam az útlevelét. Nem is értették, miért gondolom, hogy ők nem hisznek nekem. Sajnos pontosan nem tudom, merre jártunk, mondom, 2 éves élményről írok. Azt gondolná az ember, hogy alig jár autó az izlandot körbefutó autópályán (valójában egy nagyon jó minőségű műút), de nem: igaz vasárnap van, kirándulgatnak az emberek. És itt is emlékmű figyelmeztet halálos balesetek helyszínén (ilyen is van itt?). Elhaladunk egy falu - azaz ott kisebb városka - mellett. Hveragerdiben van az izlandi üvegházas zöldségtermelés központja. A házakat thermoenergia fűti (mint Izlandon mindent), és - előző hozzászóló (kinek nevezzelek?) figyelj - infralámpákkal világítják. (Szóval nem mondom, tényleg adnak a fenntartható fejlődés képibe, de azt a fűtéssel jóváírják. Ahogy megyünk, lávakővel borított mezők, meredek dombok között haladunk, de zöld minden a mohától, cserjéktől, telis-tele minden rózsaszínű és lila virágokkal, boglárkával (júliusban!). Egyáltalán nem kelti barátságtalan vidék benyomását. Rengeteg hétvégi házat látok itt, lovastanyákat (nagyon népszerű a lovaglás, mint szabadidős tevékenység Izlandon), legelésző apró izlandi lovakat, golfpályákat (nem sűrűn kell locsolni a pázsitot). A krátervidéken megállunk egy un. pszeudo kráternél, neve Kerid (vagy mi), vízzel van tele, állítólag koncerteket is tartottak egy spéci viziszínpadon. Undok kisfiam alig hajlandó egy képet csinálni rólam, bezzeg az éttermi vacsorán Reykjavíkban fotózta a szétázott frizurás fejemet.
A Geysírnél megcsap a kénes szag. A fő forrás (amit manapság már szivattyú működtet) körül annyian vannak, mint az oroszok, de mindenfelékisebb nagyobb források bugyborékolnak, vagy törnek fel. A tájon amerre szem ellát, gőzölgő pontocskák. És kicsit frászban voltam, hogy mikor tetszik egy gejzirnek épp a lábam alatt feltörnie. Shop persze itt is van, ezt csak azért írom le, mert itt láttam izlandi csokoládét, de sajnos nem vettem, mert folyton frászba voltam, hogy az egy éven át fillérenként (+ adóvisszatérítés:)) rakosgatott pénzecském elfogy a kártyáról (itthon derült ki, hogy majdnem a fele pénz megmaradt - ekkoriban kezdődött az ISK mélyrepülése, na meg én is visszafogtam magam) - ez a frász a mai napig mindenhol végigkísér. Látni kell a helyet na, mert írni nem sok mindent lehet róla, csak közhelyeket. Útban a Gullfoss felé a napfényben (idő kegyes hozzánk ezen a napon) megcsillan a Langjökull jégmező. Ez is félelmetes volt, ahogy a zöldségből valami fehéres szürke hegy megcsillan! Mert amúgy azért messze volt, de az időjárási körülmények kivételesen jók. A Gullfossról megint csak közhelyek jutnak eszembe. Félelmetes volt és gyönyörű! Azért ha eső nem is volt, így is eláztunk a mélyből felcsapódó víz finom permete miatt. (Vagy az alászálló zuhatag?) Itt vettem fel egy kődarabot, egy hatalmas, szürke lávakavics, olyan mint egy megdermedt szivacs. Egy darabka Izland! Ott van az ágyam mellett, és ha nehéz valami, azt szorongatom. Még elmegyünk az ősi törvényhozó és gyűlés hely a Thingvellir mellett, de sajnos nem állunk meg, úgyhogy nem sok benyomásom van róla.
Reykjavíkba visszatérve még veszek ezt azt. Magamnak pl. egy kézzel horgolt, finomszálú gyapjúfonalból készített fekete csipke vállkendőt. Bordó hernyóselyem operaruhám (ahogy a kislányom hívja) kiegészítője azóta is, de egyéb alkalmakkor is hordom többféle ruhához. rendezzük a szállás árát, panziós megrendeli másnap kora reggelre a taxit, aztán végésétálunk egy két helyen a belvárosban. Búcsú, de még visszajövök az hétszentség!
A repülőről amíg bírom, nézem Izlandot. Aztán Koppenhágában ismét 35 fok, kiülünk a Nyhaven oldalába, lógatjuk a lábunkat a víz felett. Kisfiamnak beígérek egy hajókázást a csatornákon, ha legközelebb erre járunk. (Te jó ég, mikor?) Jó mulatság, 2004. fagyos májusában volt szerencsém hozzá.
Hazaérünk, itthon fagyos fogadtatás, másnap bánatomban veszek 3 opera CD-t a Concertoban (A Parasztbecsület - historical Simionatoval és Di Stefanoval - már el is tört azóta.) Aztán másnap menekülök a Balcsira, végre találkozhatom kicsi lányommal is.

Izland bajban

Tegnap az izlandi bankfelügyelet átvette az ország két legnagyobb bankjának felügyeletét. Sajnos azonban félő, hogy az állam nem tud garanciát vállalni a külföldön felhalmozott és behajthatatlan hitelekért. Főleg Angliában fejtett ki jelentős tevékenységet, és az ottani csőd és válság következtében nem fizetnek a vevők, és most fel kellett függeszteniük mindenfajta betétes kifizetést és elhelyezést. Az állam garanciát vállalt a külföldi adósság törlsztésére, de a kronúr mélyrepülésben van évek óta, a központi bank most befagyasztotta az izlandi korona árfolyamát, de állítólag nem marad így, még lejjebb kell értékelni (tegnap 200 ISK-t is jegyeztek 1 EUR-ért). Izland pedig szinte mindenből importra szorul, úgyhogy nagy nehézségek elé néznek az emberek.
A garanciát úgy tudják teljesíteni, hogy orosz kölcsönt vesznek fel, 3-4 év futamidőre. Elképesztő... Nem való ilyet írni, de ha azok a bunkó, közönséges oroszok beteszik a lábukat oda... Nagyon aggódom az én Izlandomért. Az az én álmaim országa, messze van, ismeretlen, és minden vágyunkat odavetíthetem.

Fidelio

A kíváncsian várt Fideliora tegnap hulla fáradtan, kifacsarva ültem be. (Stresszes volt az ofiszban, de megoldottam.) Az olvasott kommentekből kissé negatívnak jött le. Mindjárt a nyitány ("Fidelio-nyitány" - jobban szeretem, mint a híres "Leonora-nyitányt") kissé gáz volt a kürtösök miatt de a végére persze belemelegedtek. Modern, négyszintes szinpadkép - ok. Marcellina és Jacquino a színen, felül a széttárt karú Krisztus/Florestán, lent Leonora kapaszkodik a díszletbe. Aztán Krisztus el, visszajön katonaruhába, na innen világos, hogy ő Leonora szenvedő énje. Speciel én nem azonosítom Leonora szenvedéseit Krisztuséival, de ízlés dolga - mindenesetre nem a vallásos érzelmeim miatt, mert akik ismernek, tudják mennyire antiklerikális vagyok. Egyszerűen csak másfajta szenvedésnek gondolom. Fischer nyilatkozta a Bartókon, hogy a darab a házastársi szerelemről szól, de ez Beethovennél az emberiség iránti szeretetet szimbolizálja - ezért hát Jézus? Az olcsó szentképekre utaló formavilág nem zavart, noha az én rokonaimnál is láttam faluhelyen ilyet (el is kápráztatott rendesen).
És ha már szimbóleumok: túl sok volt belőlük - a kevesebb több lett volna. Az egy dolog, hogy agyilag nem tudtam úgy fogni, ahogy kellene, de szerintem pihenten is megfejthetetlen lett volna sok dolog. Főleg annak, aki nem jár be minden második előadásra! Itt is érvényesül a kevesebb - több elve. Anno az Elektrán napokig morfondíroztam, fel voltam dobva, de most inkább zsong a fejem, semmi kedvem értelmezni! Ez alapvetően egy statikus darab, amit indokolt mozgalmasabbá tenni (ilyesmire Kovalik is hivatkozott az Opera Magazinban, és egyetértek vele). De: szerintem attól még meg lehetett volna hagyni ezt az időnkívüliség hangulatot, mert ez adja a mű karakterét. Másrészt persze ott van Marcellina története - ő egy buffa figura, de nem kimondottan a feszültséget akarja oldani, avagy bemutatni, hgy az élet bizony "odakünn" megy tovább - ma sincs ez másképp. (Az egyébként meglehetősen igényes - és drága - műsorfüzet utal is a napjainkban több százezer igaztalanul fogvatartott emberre, akiket senki sem kutat fel, inkább beül és megnéz mondjuk egy róluk szóló darabot.) Igen erre föl volt a sok jövés-menés, hogy attól még kint zajlik az élet, babakocsit tologatnak, buszra várnak, stb. Értem, értem, csak sok volt a statisztából, színből, mozgásból...
Szájbarágós volt viszont a guantanamói őrök és római katonák őrségben, rendvédelemben történő szerepeltetése, a Pizzaronak vakon engedelmeskedő gyerekkatonák szerepeltetése. Szintúgy a ruhát cserélő rabok/börtönőrök. 1. rab (Boncsér Gergely) fogolyként énekelte rövid dalát volt, a második rab (Sárkány Kázmér) viszont börtönőrként nézett szét aggódva. (Hoppá, egyfajta cinkosság volt köztük?) Legjobban pedig a földszinti sarokban álló vagy épp bánatosan földön kucorgó Leonora zavart. Ott énekelt, míg Fidelio fent tette amit épp kellett. Pl. Rocco szólt Fideliohoz a 3. szinten, de lentről jött Leonora válasza. Nem rossz a megkettőzés ötlete, de éneklés szempontjából zavart. Aztán a végén, mikor Leonora leleplezi magát, akkor eltűnik a pandan, de úgy tűntetik el, hogy Pizzrro őt leszúrja (eddig követhető), aztán feltámad, immár Krisztusként - na ez minek, mi lesz vele, hova lesz???
A végén a happy kórust megint nem tudom hova tenni. OK, ünnepel az emberiség, kiszabadultak a rabok - megért már egyszer-kétszer az emberiség ilyesmit, de odalent Leonora és Florestan unott arcal énekelnek, ők nem ünnepelnek, a végén pedig a magányos, elegáns tartású asszony vonul el, ő már mindent megélt mindent tud, de atán lemegy a színről és mindenki happy. Az érthető szimbólumok elvesztek itt is a számomra értelmezhetetlen tömeg jelenlétével. Most meg ne kérdezze valaki, hogy na de akkor hogy kellett volna, mert fogalmam sincs.
Pozitív volt, hogy a végén viszont nincs fagylalt, jó a cukorka is alapon összejön Marcellina és Jacquino. Mert Jaquino (Fekete Attila) erőszakos, zaklató fazon volt, nyilvánvaló (korrekt alakítás volt, bár itt talán kissé ármánykodóra, azaz túlontúl negatívra vették az egyéként nemm rossz szándékú bunkó figuráját), hogy Marcellina (Váradi Zita) nem ilyenre vágyott, és miután tudatára ébredt, mi fontos egy társaban neki (pl. aki megadja neki a választás lehetőségét, vállalva az ezzel járó rizikót is), alig hiszem, hogy visszafogad egy "ki az úr a háznál" típusú pasit. (Váradi Zita nagyon üdítő volt a szerepben, eddig asszem csak Pásztorfiúnak láttam a Tannhäuserben. Örülök, hogy most is lehetőséget kapott. Ez a szerep jobban áll neki.) Más hozzászólókkal ellentétben nekem nagyon is tetszett Friedemann Kunder Roccoja. Hangilag korrektnek tűnt (talán néha kissé halkan szólt), alakításban egy egyszerű, de emberséges, életet jól ismerő figurát hozott. Perencz Béla (Pizzaro) és Bretz Gábor (Miniszer) tetszettek, magabiztosan énekelt mindkettő, színészi játékuk is jó volt. Thomas Moser egyszerűen nem bírta Florestan nehéz szerepét, és én Szabóki Tündétől (Leonora) sem voltam oda. Szabóki bírta szusszal, de időnként hamis volt, időnként túlságosan éles. Szegényt mondjuk sajnálom, mert ezzel a sarokba állítással egyszerűen megfosztották egy parádés alakítás lehetőségétől. Ja, és ne feledkezzek meg a néma szereplőről, aki Fidelio volt: Horvát Virgil. Hatalmas bravot neki! Fischer Ádám tette amit tudott, nem is akárhogy - bár én ezt sajnos nehezen tudom megítélni. Alázata a mű és a közönség felé azonban szivet melengető volt.
Összességében nem volt ám rossz az előadás, csak kissé csalódott voltam, nem kellett volna ekkora várakozással odamenni.
A végére egy kritika, ami jobban beszámol a Fidelióról, mint én, és nyilván sokkal objektívebb.
http://www.fidelio.hu/visszhang.asp?id=14444

Huszonhét

Na, a hétvége most sem múlt el cirkusz nélkül. Holnap Fidelio (a férjemmel:S) - elég rémisztő dolgokat olvasgatok róla. Megint agyonterhelve megfejteni való szimbóleumokkal - mi rendben van, de a visszhangokból úgy tűnik, talán a kevesebb több volna...) No mindegy, majd meglássuk...

Ág is húzza

Hogy teljes legyen az örömöm, ma reggel megbüntetett az ellenőr. És úgy tudtam! Indulás előtt feltúrtam a lakást egy kis pénzért, hogy buszjegyet vegyek, de nem találtam, hát elindultam potyázni. Szurkoltam is, hogy csak ma ússzam meg. És a bünti (kapaszkodjon meg mindenki!) 12 ezer forint. Na már csak ez hiányzott! Aztán kiszámoltam az októberi kötelező kiadásokat, és mindjárt kijött valami 82 ezer forint. Ráadásul fizu csak holnap, ez azt jelenti, hogy szerdáig nincs is pénzem. Ráadásul egy csomó ragya is kijött rajtam....

Huszonhat

Úgy volt, hogy szerzek egy takarítónőt, aki segít nekem, mondjuk hetente egy-két dolgot megcsinál, hogy nem azzal teljen minden szabim és szabadidőm, hogy takarítok, rendet rakok. Erre a férjem közölte, hogy ha idejön egy takarítónő, akkor elválik! (Én hülye; itt lett volna a remek alkalom megszabadulni tőle!) Szegény nő, biztos számított a pénzre, amit kapna. A barátnőm, aki ajánlotta, meg biztosan haragszik rám, és én is égek, hogy azt gondolja nyilván, milyen ember az, akinek a saját életéről mások döntenek... Hát igen, a legnehezebb, hogy ezzel nekem is szembe kell nézni, és finoman szólva meghasonlás... Ez olyan dolog, amiért viszont nekem kellene elválnom. Saját jövedelmemből fizettem volna, a saját életem megkönnyítése céljából. De a férjem szerint csak játszom az eszemet, azért kell. Mert ugyebár egy "jó" asszony otthon takarítgat, ellátja a családját, és ehhez hozzátartozik, ogy a koszból is kivakarja őket. Ha elutazik, a rumli megvárja (lásd Balatonszemes, Lengyelország). Milyen jó a barátnőmnek: nincs férje, és saját belátása szerint döntheti el, hogy mivel könnyíti meg az életét! Nagyon véget kéne ennek vetni asszem! Kibújt a szög a zsákból! Cselédnek tart elsősorban. (Mondjuk engem nem kell tartani, tartom én magam. Gyakorlatice külön kasszán vagyunk.) A szülinapomra (40-re is) egy csokor virág az ajándék, karácsonyra olyasmi, amit ők is használnak (TV - ők nézik főleg), soha egy vacsora, egy parfüm, közös, kedvemre való utazás (akár egy wellness hétvége is). El nem járunk sehova, ha én nem szerzek opera jegyet, magától nem jönne. Barátai nincsenek, de ahogy nézem, igyekszik leépíteni az enyémeket is. Nyaralás anyósnál, ő elvonul vitorlázni, én meg ott seregetek, viszem őket Tapolcára, főzőcskézek. Ilyen a kis életünk, szóval ő cserébe semmit nem sűrűn tesz eleget a tradicionális férj szerepének. Csak a tradicionálisan bunkó magyar pasiénak, aki szarik az asszonyra, elvégre azér van az, hogy megkönnyítse az életét. Csakhogy én nem fogadom el ezt a felállást, frusztrálja is sűrűn. Sőt, kimondottan megelégedését szolgálja az a tény is, hogy nem tudok feltöltődni. Már azt sem tudom, mit is szeretnék, ha hirtelen lenne több időm. És ez így a jó egyeseknek. Látom, mert anyósom is ebben a cipőben jár, és ez az évekkel csak rosszabb lett. A különbség persze annyi - és ez eléggé nem elhanyagolható - hogy ő elfogadja ezt a leosztást.
Tényleg, folyton harcot emleget: ő harcol azért, hogy elfogadjam, én meg defenzív háborút folytatok. Bár ebben elfáradtam ugyancsak.

Huszonöt

Komolyan, most miért kell kismamák ultrahang képeit nézegetnem, és még kommenteznem is? Mi a francot kéne rá mondanom?

Huszonnégy

Kulturális Örökség Napja(i) a hétvégén. Opera túra - nem volt nagy durranás, színpadon már a Fidelio díszletei, balett-próbaterem. Padlás, ahonnan a csillárt húzzák-eresztik. A jelmez tár viszont szuper. Körben szekrények az aktuálisan futó darabok jelmezeivel (kinyitottak egy Don Carlos feliratú szekrényt, felismerhető volt a Fő inkvizítor ruhája). A helyiségből nyílt egy nagyobb terem, abban megint rengeteg ruha. A látogatók zöme idős hölgy, érdekes megfigyelni, hogy rögtön akadt egy-két "segg nyaló" (kisfiam után szabadon), akik az első sorban álltak mindig, ha kérdezték, rögtön felvették a dialógusban a alárendelt szerepét. "Sose lehet, tudni, hátha valami előnyt kovácsolhatunk belőle" alapon...
A délutáni kicsit érdekesebb volt: a Földtani Intézet. Főleg az épület belsejére voltam kíváncsi, milyen is egy ilyen szecessziós palota-munkahely. Hát az utolsó kilincsig, szellőző kürtőig gyönyörű. Elsőként felmehettünk a tetőre (ott volt valamelyik dolgozó kaktusz neveldéje, még mini fólia sátor is) Érdekes volt a kilátás, ámbár a mi lakásunkból sem semmi, de onnan történetesen a mi házunk is látszott felülnézetből (na jó a mienk sem alacsony), és tök szép volt, szép szecessziós épületben lakom ám én is! Közelről látszottak a gyönyörű cserepek, ráláttunk a belső, gondozott udvarra). Aztán megnéztük a folyosói vitrinekben elhelyezett ősállat lenyomatokat, és egyéb érdekességeket, közben lehetett gyönyörködni az épületben megint (gyönyörű homokfúvott mintás üvegajtók, mintás kőpadozat, stb - mindent Lechner Ödön tervezte). Végén vagy egy órát eltöltöttünk a Díszteremben, ott is érdekes kiállítás volt, és meghallgathattuk a vezető ismertetését is. Volt pl. egy térkép a XVIII. század első feléből, a móri árokban történt földrengés hatását térképezték fel, rajzon szemléltetve az egyes településeken okozott kárt (Pl. ledőlt a templomtorony, stb.), és az alapján összekötötték a településeket vonalakkal, így felmérve a rengés erősségét. Voltak még fluoreszkáló kövek, ipolytarnóci lenyomatok, miegymás... Kislányom aranyos volt, érdeklődve hallgatott mindent. Olyan jó társ, vele mindig megoszthatom a világra rácsodálkozó élményeimet!

Huszonhárom

Ma megint nagyon Mélisande vagyok. Úgy unom, fillérekért dolgozni, már megint elfogyott a pénzem. Nem tudok kimenni a váci biovásárra szombaton, mert minek, még a benzint sem tudom megfizetni. Szar admin - kisegítő munkát végzek - ezért aztán kár volt tanulni! Cserében alig vagyok otthon, olyan mintha jelen sem lennék a saját életemben, amit amúgy is annyian szeretnének megszüntetni, és a személyiségük meghosszabbítására tartani helyette. Qrvára unm, hogy sosincs pénzem. Hogy fogom a takarítónőt beadni a férjemnek?

Turandot

A képen Lukács Gyöngyi (forrás www.opera-vilag.hu)

A nagy dérrel-durral beharangozott Turandot a MÜPÁ-ban. Most láttam először, a rendezés nekem tetszett (Kovalik). Meglepően látványos volt, ahhoz képest, hogy félig szcenírozott előadásként ment. A kisfiammal is megnézhettem volna, abszolút nem volt statikus. Mondjuk erre Kovalik munkái ismeretében számíthattam volna, de valahogy mégsem tudtam elképzelni. Persze a halottak legalább eleshettek volna, nem állnak tovább, mint egy fa szent. Főleg Liu. Mi lett volna, ha leroskad a földre (tőnkre ment volna az estélyi ruha, de ez sem biztos). Lukács Gyöngyi fantasztikus Turandot volt, szólt rendesen, de a nagy terem 19. sorában is tiszta, határozott pianisszimókat produkált. De egy picit kérem, hogy fogyjon le. Télleg nem kéne sokat... Nem mintha ez zavart volna előadásában. Nagyon jól adta a büszke császár lányt, majd az ősanyja sorsától borzadó, iránta részvétet érző embert, a kérdések megválaszolása után pedig a könyörgése volt hiteles. Egyedül a Liu halálakor támadt részvét nem látszott rajta. Persze lehet, hogy a rendezés szerint még ez sem törte meg a gőgjét, de nekem inkább úgy tűnt, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. A vendég Frank Poretta először úgy hallatszott, mintha egy befőttes üvegből énekelt volna. Aztán rájöttem, hogy spórolt a hangjával a hangos részekre, meg a Nessun dormára. Azért maradéktalanul így sem sikerült mindig átvinnie a zenekart, de azért annyira nem volt gáz, mint ahogy az egyik fórum írja. Rost Andrea elég jó Liu volt, különösen a halálát adta elő szépen megformálva. A hang igenis bírta a vastagon szóló zenekart, kár volt vészmadárkodni. Timur megformálója (Dejan Vacskov) szép hang, kellemes színpadi jelenség, csak kicsit fiatal volt a szerephez. Róka István kicsit statikus Altum volt, de az ő korában ez megbocsátható. Tisztességesen és alázattal énekelte a kicsi, de nem jelentéktelen szerepet. Palerdi András Mandarinja is tetszett, persze ehhez tényleg csak egy erős, szép basszus kellett. Megkaptuk. A három miniszter szerepét felnagyították, inkább a cselekmény pörgősebbé tétele érdekében, sem mint a történet kedvéért. Elég sok jelenetük van, ami egy poros rendezésben unalmassá teheti a darabot. A masszőrös, vetkőzős, láb áztatós jelenet viszont tök felesleges volt.
Ja, még azt leírnom, hogy a végén Lukács (mondjuk joggal) ünnepeltette magát, Rostra egy pillantást sem vetett amikor kint állt az összes szereplő a meghajlásnál. Sőt kimenet majd' fellökte Rostot. Végig úgy tett, mintha ott sem lenne. Nem értem miért viselkedett így, ő volt valóban a vitathatatlan sztár, megérdemelte a sikert. Na de hát primadonna, ez már csak így van. (Fordítva persze nem tudnám elképzelni ugyanezt!:)
Közben találtam egy jó kritikát. Szó van benne arról is, amit itt elfelejtettem, de nekem is eszembe jutott: Kalaf qva önző, nemcsak Liú halála miatt, vagy hogy a papát is szemrebbenés nélkül hagyta volna meghalni, hanem mert utaltak arra is, hogy aki nem tud segíteni, helyesebben a gyanú vetül rá, hogy nem akar (ugyebár ezt könnyű rásütni bárkire), az halál fia. Csakúgy mint a három miniszter. Azok is ígérnek mindent, dehát Kalaf hatalommániás, le akar győzni egy nála hatalmasabb asszonyt, akkor talán elfelejti, hogy folyamatosan kételkedik a férfiasságában. (Szegény, mekkorát fog csalódni... És főleg szegény Turandot!) http://www.fidelio.hu/visszhang.asp?id=14334

Borfesztivál

Fújj, de iszonyatos tömeg volt! Sok sznob borbarát. Amúgy a társamul szegődött barátnő is idegesíítő és önző volt. Jó: Cabarnet Frank - Kattra pincészet. Na, mondjuk ezt a barátnőm itta, én csak belekóstoltam. A Pinot Noir rózéjuk érdekes volt, de nem egy nagy szám. A szekszárdiak Merlot-ja most sem okozott csalódást (Németh Pincészet, 2006).
Béna egy hely lett, kár.

Helsinki, Turku, Nantali - 2 nap északon

Kép: Naantali (commons.wikimedia.org)

Jaj de szeretem Északot! Komolyan mondom, érdemes lenne akár egy óróra is "odaugrani" - mint valami kedvenc törzshelyre mondjuk egy közeli kávézóban. Komolyan 2 teljes nap Finnországtól is feltöltődtem, megjött az önbecsülésem, a jókedvem.
Hétfőn este már csak a szállásra menet közben kukkoltam kifelé. A Hotel Artur nevű hely szar, leszakadt szekrényajtó, kopott folyósók és recepció, nem éppen tiszta fürdő... Viszont a reggeli nagyon király volt!
Délután négyig enyém volt Helsinki. Utam a pályaudvarról kezdtem, ott bementem az Alexanterinkatu (shopping negyed) érintésével a helyi Champs Élysée-ig (Esplandi), na, nem számítottam rá, de tele van elegánsabbnál elegánsabb üzletekkel - látszik, hogy számos konferenciát Helsinkiben rendeznek, így van fizetőképes kereslet - és az árak is elég húzósak. A közismert Finn design termékeket forgalmazó boltokon kívül sok finn ruhatervező is tartott fenn üzletet itt. Lesétáltam a parlamentig (épp valami magasrangú olasz delegációt fogadtak - sose tudom meg, kit - de a környék mégsem volt agyonbiztosítva) Lent a piactéren csak néhány árus tanyázott, azok is valami sátorszerűségben az eső miatt. Felgyalogoltam az ortodox templomig, ahova be is mentem, hát, tényleg pazar volt. Utána betértem a vásárcsarnokba, a Kauppatoriba, ahol kézzel készített finn csokit vettem (amit sajna otthon a kutya egy óvatlan pillanatban kihalászott a nyitva maradt bőröndből). Náluk is van macskanyelv, ez a neve is, megkérdeztem. Amúgy a csarnokot ajánlom mindenkinek souvenír vadászat (mármint étel souvenir:) és falatozás, sőt: kulináris élvezkedési célokra. Sokkal igényesebb, mint az ok nélkül egekig magasztalt Nagycsarnok! Aztán a Szenátus tér következett (szép szabályos klasszicista tér, egy német mérnök tervezte anno, ha jól tudom 1830 körül), két oldalán a parlament, az egyetem régi campusa, középen hatalmas protestáns bazilika, rengeteg lépcsőn kell felmenni - és milyen meredek! A belseje tök sima, majdhogynem kopasz, megrázó volt a gyülekezet 2. világháborúban elesett tagjainak névsora márványba vésve. De kedvencem a templommal szemközti oldal bűbájos házsora! Pici üzletek vannak bennük, illetve az egyik egy mini áruház, a szobákban ízléses kézműves boltokkal. Következő állomás a Marimekko (http://www.marimekko.com/) üzlete volt, ahol korábbi elhatározásomhoz híven vásároltam legalább egy valamit - ez most egy vékony, csíkos pulcsi volt. A ráadás pedig egy esernyő. Aztán bementem egy könyváruházba, ahol találtam tűrhető Helsinki albumot. Azért mondom, hogy tűrhető, mert igazából egy másik tetszett, de iszonyúan: egy Finnországot, potosabban finn hangulatokat bemutató könyv. Annyira gyönyörű volt, viszont 44 euróm nem volt rá. Gyors ebéd valamelyik áruház kávézójában, aztán még egy látogatás az Atheniumben - ez Helsinki szépművésueti múzeuma, pontosabban egy része. Főleg finn munkákból áll, de akadt egy Van Gogh, Rodin plasztikák, Gaugin (2 db), Repin. Az igaziak persze a finnek voltak - szeretem a nekünk ismeretlen, nemzeti mesterek munkáit, nagyon sokat elárulnak a korabeli életről, és ezáltal a ma ott élő emberekről is. Elugrottam a bőröndömért, aztán megvettem a vonatjegyem Turkuba. Először felszálltam egy rossz vonatra - sajnos a jegyen minden finnül van - aztán még időben elcsíptem egy visszafelé menő vonatot, így főpályaudvaron el tudtam kapni az IC-t. Aztán kiderült, hogy kár volt visszamenni, mert ama IC azon az állomáson is megállt!
Turkuban már ömlött az eső, a szél is fújt. Úgyhogy főtérre be, kávézás agy shopping centerben, taxi, ki a vához - na ott díszvacsora, az nem volt semmi, mind végigenni, inni. Hatamlmas fáklyák világították meg, reneszánsz műsor, kaják minőségi alapanyagokból, igényesen elkészítve.
Buszokkal mentünk Nantaliba, pipec szállás (5*), aztán másnap reggel séta, végig a tengerparton. Az eső megnövesztette a gombákat, sokan gyűjtötték. Mini lakótelep előtt vitorláskikötő, egyébként végig a parton akadt több is, pengette a szél az árbóctartó köteleket, vagy miket, mint száz meg száz szélcsengőt. És gránitsziklák, homokos strand - de jó volt a szélben állni, anedves homokon! A tenger éppen csak sós, még nádas is nő a parton.
A történelmi városmag gyönyörű, de kihalt, semmi nincs nyitva, csak néhány étterem. Bejárom az utcákat, itt van sok piciny, hangulatos hotel, ajánlom ezt: http://www.cafeantonius.fi/index.htm
Délután vissza Turkuba, gyors vásárlás (itt is van egy Helsinkivel teljesen megegyező várárcsarnok, a főtérről nyíló egyik utcában), aztán a férjem egy ottani partnere kocsival Helsinkibe visz minket. A reptéri hotelben alszunk, reggel indulás Budapestre. Aznap szabin vagyok még, de már nagyon itthon, provinciális kis hazánkban. De hiába na, tartást, azt megint összeszedtem!
De ma borfesztivál, igaz, holnap meg anyós:((((

Forró szeptemberi hétvége

Szoknom kell még az új blogot... Szombaton mint egy gép takarítottam és rakodtam, hogy mindent rendben hagyjak ott, mire húgom jön, hogy a gyerekekre vigyázzon, míg Finnországban leszünk. De nem sikerült a tökéletes, szállodai rend. Ez persze az enyhén lelakott lakásban elég utópisztikus remény lenne. Pedig még ma is 3/46-kor keltem, és 9.00 előtt indultam dolgozni (micsoda dugó volt megint!) Közben gyerekeket elvittem a suliba - a zuhogó esőt figyelmen kívül hagyva egyikük vászon tornacípőben, másikuk vízhatlan kabát nélkül, pulóverben ment el.
Hétvége: Gödöllő - eredetileg a Rudolf kiállítást akartam megnézni, de a kastélyt többi termét is bevettük. (A nyálkás Sissy-kultusz - mecsoda tévedés pedig!) Dög meleg volt, a Rudolfot hamar lezavartuk, hát nem volt nagy szám. Bekukkantottam a shopba - de megálltam, hogy ne vagyek Sissy barck krémlikőört, és az egykori művésztelepet röviden bemutató katalógus féle könyvet sem - utóbbi nem is volt drága. (Gödöllőt én magyar Fontaibleau-nak neveztem el, de lehet, hogy inkább csak hallottam már valahol, félfüllel. A megcsúfított városnak szerintem még mindig erős kisugárzása van, részint a királyi, majd kormányzói székhelyből adódóan, részint az egykor itt nyaraló, illetve élő értelmiségiek miatt, és nem utolsósorban a művésztelepnek köszönhetően.)
Este Magyarország - Dánia világbajnoki selejtező a Puskás Ferenc Stadionban - meleg volt, unakmas volt, teli volt prosztóval. Egyetlen előnyös dolog az volt, hogy közel lakunk nevezett objektumhoz, így legalább hamar otthon voltunk. Na az ilyen meccs azért köztudomásúlag nagyszerű szociográfiai skiccekre ad lehetőséget, helyesebben egy író remek karaktereket tud gyűjteni. Kedvencem az előttem helyet foglaló kockás rövidujjú inges: Rajhona Ádámra emlékeztetett. A meccs kezdetére már megivott egy-két pohár sört, amelynek következtében nagyokat pislogott. Csak a szpíker hangjára élénkült fel, és társára nézve elégedetten kiáltott fel: "Hajdú B!"
Vasárnap: Egerszalók - két takarítási hullám között. Kellemes, de nagyon drága wellnes fürdő, jelenleg elég préri állapotban leledzik a környék, maga a "strand" szuper trendi, japán fapallós, Arne Jacobsen utánzatú dizájnos székekkel, valamint nyugágyakkal, japán tavacskával körülvett létesítmény, elég sok ukránnal, és persze magyar sutyival. De szépen megcsinálták. A fürdő körül nagy építkezési láz folyik, a hamarosan befejezésre kerülő szállodák egy feltúrt, feljesztési terveken megszemlélhető terepen állnak, na persze ott a fürdő is, az üzemel. Aki a faluban nyaral, a falu parkolójából ingyenesen hozza-viszi egy kisbusz a fürdőig. Ha enni akar, tegyen el elemózsiát, mert mint írtam, méregdrága a kaja az önkiszolgálóban (Sertésszelet Budapest módra 1.100 Ft - csak a példa kedvéért. A sor pedig nagyon hosszú. Kint van egy sörcsapoló.
Árnyékra ne nagyon számítsunk, fák nincsenek, csak néhány napernyő - ingyér, csakúgy, mint a napozó ágyak (ezekből sok van, türülközőt nincs hova letenni). Viszont van benti pihenő, és a fedett részben lehet dagonyázni, ugrálni, pici gyerekeknek is kialakítottak egy nagyon aranyos részt, de kint is pancsolhatnak - ha a szülők nem féltik napszúrástól őket. Van a nagyoknak is csúszda, trambulin, aztán aroma fürdő, Kneipp fürdő (itt van lábfürdő változat: kavicsokon -oldalt kapaszkodókkal rásegítve - lehet lépegetni előszőr 24, majd 14(!), aztán 42 fokos vízben, félhomályban - vicces nagyon, de ennek medencés változata is van: a 14 fok brutális belemerülésre, de utána az az érzetem volt, hogy most marha egészséges vagyok, és nagyon fiatalos leszek tőle!) Aztán különféle vízsugarakkal megbolondított "dagonyázók", ingyér gerinctorna, áramoltatós medence, stb.
Enni fenti okokból Egerbe mentünk, megálltam hgy ne vegyek a bisztróban szarvasgomba pesztót és olajat. A Gál pincészet borai rohadt drágák voltak (mármint a vörösek), így az is kimaradt. Na sebaj, hétvégén Borfesztivál. De előtte (ma este) még Finnország. (Jáj, de félek a repüléstől...)

Huszonkettő

Végeztem a régi blogom bejegyzéséseinek átpakolásával.
Ma skypon bejenetkezett kedves kkülföldön élő unokatesóm. Rögtön gondoltam, hogy terhes - mi másért is keresne, hónapok óta nem jelentkezett. Persze tele volt szitkokkal, a választott hazája, férje családja, meg a horvátok voltak éppen a célpont. A saját család pedig elég gáz, de persze - eléggé el nem ítélhető módon - ez nem tűnik fel neki. Pedig kedvem lenne megírni, hogy az anyja egy lusta, élősködő szipirtyó, persze ismerve gyermekkorát, ezen nincs mit csodálkozni. Apuka meg egykori anyuci kedvenc, nagyanyám halála óta nem sokat hallottam róla, csak bejelölt a wiwen - lehet, hogy szétesett? Idegbeteg öccs - az is akad. Szóval megvan a keresztje. Türelmesen olvastam a szitkait, aztán lelőttem egy távozás bejelentésével, miszerint megéheztem.

Huszonegy - régi blogból idemásolva

2008.08.28. 16:39 Mélisande
K. éhes vagyok. A fizum feléltem, szerencse, hogy a mai nap mégis átutalták. Unom ezt a pénztelenséget. 41 évesen folyton lavírozni az anyagiakban!
Basszus, van egy új kollégám, folyton keménykedik a beszállítókkal. Ő most a f.sza üzletember. A munkatársait meg figyeli, és előszeretettel testálja át a feladatokat másokra is, a főnököknek nyal. Irtó kellemetlen muksó. Engem folyton letitkárnőz. A cégtulaj my associate-t ír, a közvetlen főnököm munkatársat, de a cég aktuális megváltója titkárnőt mond. Nyelv és gondolkodás kölcsönhatásban vannak, mint azt tudjuk. Szegénykém pedig nagyon szerencsétlennek látszik... A közéletet illető beszólásai meg egyenesen az idegeimre mennek. "És ők (ti. franciák) tudják miért nem szeretjük (ti. magyarok) őket?" Erre a főnököm "Nekem nincs velük semmi bajom." Basszus, mintha a franciák egyáltalán foglalkoznának azzal, mi esetleg szeretjük-e őket vagy sem...

Izlandi ezüstérem az olimpián! - régi blogból idemásolva

2008.08.26. 16:04 Mélisande
Igen, mint azt megtudtam, 1 millió lakos alatti ország sosem jutott csapatsportág döntőjébe!
Nagyon szurkoltam nekik, ahogy olvasom, sokan szimpatizáltak velük világszerte. A meccset nem bírtam nézni (mint ahogy a vizilabda döntőt sem), de már órákkal korábban ott jártak a gondolataim. Mit gondolhatnak most, mit csinálnak? Mit mond nekik az edző? Mit mondhat egy izlandi mester, mit kell csinálni így az aranyérem kapujában, mert nincs előttük ilyen példa. 1956-ban Melbourne-ben volt még ezüstérmes hármasugrójuk.
Szépen küzdöttek a döntőig, de ott - abban a 10 percben, amit láttam belőle - minha megilletődve játszottak volna a franciák ellen, akik el kell ismerni, megérdemelték a győzelmet. Nagyon sajnáltam Izlandot, szar egy döntőt még meglepetés csapatnak is elvesztenie. Sokan nagyon sírtak (modjuk egy izlandi férfi ezt bárhol és bármikor megteheti, mert nincs eza machós hülyeség, hogy egy férfi nem sír). Sikerült megnéznem az eredményhirdetést a spanyol TV-n.
Most odahaza hősként fogadják őket, magas állami kitüntetésekben részesülnek, nagy diadalmenet lesz Reykjavík belvárosában.

Tokaj - régi blogból idemásolva

Kép:www.borsod-kozoktatas.hu

Szabimról ne essék szó, jó szar volt, nem sikerült éppen feltöltődnöm. A végén azonban csak elmentem Tokajba a kislányommal. Régi tervem volt ez már. Csak hát a fránya anyagiak - így suli kezdés előtt még ezt is finanszírozni...
Idő nagyon meleg, élvezhetetlenné teszi a barangolást, várni kellett délutánig. Tokaj egy cseppnyi város, sétálóutcája tényleg múltbéli hangulattal bír. Ott a szálláshelyünk is, a Toldi Fogadó. Az egyik szárny, amelynek az aljában egy étterem van, régi kereskedőházból került kialakításra. Szép tágas a szobánk, viszonylag nagy fürdőszobával, SAT TV-vel, és: az ágyakon gyönyörű, fehér, vászon ágynemű található!! Az új szárnyban pici fedett úszómedence és jacuzzi. Másnap délelőtt kinyitották a tetejét is. Ami gyenge volt, az a reggeli. (Meg a járólapos borítás a recepción és étkezőben.)
A sétálóutcában ilyeneket lehetett látni, hogy baromfibolt, gabonaüzlet, régi fodrászat, órásmester. Meg persze a környék házipara, antikvitás, galéria, ízlésesen berendezett, bőséges kávékínálattal rendelkező kávézó. Megkóstoltuk a csokilistában szereplő tokaji desszertet is. Nem rossz! Még délután egy Bodrogkeresztúr a régi erődtemplommal, aztán egy gumikerekes vonatozás a város körül. Sok volt a lengyel túrista. Este 8-ra viszont kiürül minden, még a pincék is zárnak. Néhány hely tart csak nyitva, úgyhogy épp egy pohár szamorodnit tudtam csak megkóstolni! És vigyázat, a folyók negatív externáliája a sok szúnyog. Kint nem lehet megmaradni sötétedés után!
Reggel még elcsípjük az első magyar aranyat az olimpián, aztán próbálok a Hímesudvar pincészetnél bort venni. Nyitva ugyan, de sehol egy lélek. Kopogunk, körbejárunk - semmi. A boltok 1000 forintos Tokajia nem kell, ilyen a közértben is van. Utána Mád, Tállya - pincészetek zárva, pedig nálam a fekete album, amelynek a végén ígéretes termelők névsora van. A falvak szépek, de nagyon nagy a meleg! Finom vargányás, házi gomolyás, bazsalikomos hideg paradicsomleves Tállyán az Oroszlános fogadónak nevezett Szirmay Kúriában (kislányom még egy palacsintét is evett hozzá). Kifinomult ízléssel hozták rendbe, na itt nyoma sem volt járólapoknak, terrakotta cserepeket és téglát használtak, és az ételek sem Tesco alapanyagból készültek. Az étlap kínálata kimondottan kicsi, na de az igényes ételekből áll.
Rövid kitérő Szerencsen (vár, benne régi játékok - hát igen, én még ilyenekkel játszottam) és Monokon (Kossuth Kúria), aztán irány haza. Erre a vidékre azért még visszajövök.

Rosszkedvem nyara - régi blogból idemásolva

2008.08.05. 12:39 Mélisande
Jaj, mikor lesz már ennek vége? Mikor lehetek az aki vagyok: szuverén ember akinek tiszteletben tartják a határait, és aki képes meg is védeni azokat?
Ilyen pocsék nyaram még nem volt, pedig azt hittem a 2003-ast vagy 2005-öst nem lehet überelni. Lehetett.

Varsói felkelés, 1944 augusztus 1. - régi blogból idemásolva

2008.08.01. 13:22 Mélisande
Ma van a varsói felkelés évfordulója. 1944-ben a szovjet csapatok elérték Varsót, és a Visztula partján álltak. Behatoltak Varsó Prága nevű külvárosába. A németek már keztek pucolni a városból. Minden úgy tűnt, hogy néhány nap, és a szovjetek ott lesznek. Az emigráns londoni kormány ekkor utasította a földalatti Lengyel Honi Hadsereget (armia Krajowa), hogy indítség el a "Vihar" hadműveletet. A Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Komorowski (fedőnevén Bor) tábornok úgy számolta, hogy segítség nélkül legfeljeb egy hétig tudnak kitartani. Korábban maga sem értett egyet egy ilyen felkeléssel, de most karnyújtásnyira volt a segítség, a szovjet rádiadók maguk is biztatták a varsóiakat. Az volt az elképzelés, hogy ha a lengyel felkelők felszabadítják a várost - Párizshoz hasonlatosan - jobb tárgyalási pozíciókkal rendelkeznek a háborút követő Európát illető tárgyalásokon. Lublinban már alakult egy kommunista bábkormány, és a földalatti hadsereg vezetésének nyilván tudomása volt a teheráni tárgyalásokon folytatott Lengyelországra vonatkozó megbeszélésekről. (Az AK igen hatékony hírszerző hálózatot működtetett. Többek között ők jelezték Londonnak a Gdynia közelében folyó V-1 rakétákkal folytatott teszteléseket.) Nem sok illúziójuk maradt a háború utáni Lengyelországot illetően... Ez volt az utolsó lehetőség.
Az akció 15.00-kor kezdődött, és eleinte nem várt sikereket hozott. A németeket váratlanul érte a támadás, és pánikszerűen húzódtak a belváros megerősített objektumaiba. Hitler tombolt, mikor tudomást szerzett róla, és az SS keleti fronton "jeleskedő", partizán egységek felszámolásában nagy gyakorattal rendelkező Bach-Zelewskit bízta meg a felkelés leverésével. Különösen kegyeten egységeket kapott, többek között bűnözőkből verbuvált egységeket, illetve az ukrán dezertőr Kaminszkij csapatait. Kaminszkijt maguk a németek intézték el, a felkelés leverésében tanusított túlzott brutalitása miatt. A szedett-vedett német bandák szörnyű megtorló akcióikon kívül nemsok mindent tettek katonai értelemben, ezért Bach-Zelewski kérésére átdobták Olaszországból a Hermann Göring hadosztály egységeit.
A lengyelek kezdeti lelkesedése után azonban egyre nagyobb fásultság vett erőt a felkelőkön. A segítség nem jött. Komorowski írja visszaemlékeezéseiben: "A nyár forró volt, a folyó sekély, nem jelentett volna gondot a szovjet csapatoknak az átkelés." Csakhogy Rokoszivszkij azt a parancsot kapta, hogy amíg Sztálin nem rendeli el, nem kelhet át a folyón. Churchill kérte, hogy legalább ahhoz járuljon hozzá, hogy a szövetségesek légi hidat építsenek ki, és lássák el varsót élelemmel, gyógyszerrel, municióval. Ehhez viszont szükség lett volna arra, hogy a szövetséges rerülőgépek szovjet területen leszállhassanak. Az engedélyt nem kapták meg, sőt kijelentették, hogy felelőtlen banditák indították a felkelést, és ehhez nekik semmi közük. Megint Churchillt idézem (hevenyészve!). "Sok gazemberséget kinéztem Sztálinból, de azt, hogy a szemük láttára lemészárolják varsói civilek tízezreit, míg ők a kisújukat sem mozdítják - noha megtehetnék, ez legvadabb álmaimban sem jött volna elő."
Szeptemberre mind mentálisan, mind erőforrásaikat tekintve teljesen kimerültek a varsóiak. A szövetségesek csak kisszámú légitámogatást tudtak nyújtani, küldeményeik sokszor ez ellenségnél landoltak. Végül a szovjetek beleegyeztek abba, hogy az ő területükön landoljanak a szövetséges gépek, de azokat szándékosan félreirányították, rossz paramétereket adtak meg nekik. A támogatás így aztán meghiúsult. Varsó magára maradt élelem, gyógyszer, fegyver nélkül. Az emberek csatornákon át próbáltak kimenekülni, szűk nyílásokban reszketve, hogy a németek szennyvízzel, vagy mérgesgázzal árasztják el. A kanálisokban kúszva sokszor hallották a kijratokon beszűrődő német beszédet.
Komorowksi tábornok Londonba küldött rádióüzenetében jelezte, hogy katonai értelemben a megadás kivitelezhetetlen, valószínűleg őket is lemészárolják, mint tették azt a többi elfoglalt városrészben (a Wola kerület különösen hírhedté vált a szörnyűséges mészárlásokról).
Végül követeket küldtek Bach-Zelewskihez, hogy tárgyaljanak a megadásról. Bach-Zelewski visszaemlékezéseiben írja, hogy igen keény tárgyalófélnek bizonyultak a lengyelek. Végül október 2-án, Bor-Komorowski elsétált a német parancsnokságra, aláírta a megadást. 63 nap után a felkelés ezzel véget ért. Bach-Zelewski tartotta magát ígéretéhez, és elfogadta az Armia Krajowa tagjait harcoló ellenfélnek, biztosította a genfi konvenció szerinti, hadifoglyokat megillető bánásmódot. A katonák, miután fegyvereiket leadták, zárt alakzatban vonulhattak el a németek sorfala előtt, akik fegyverüket földre szegezve álltak, sőt néhányan elismerő szavakat kiáltottak a felkelő katonáknak. Ez egy ritka pillanat volt a második világháborúban, kevesen tudnak róla. A németeknél nem propagálták, mert korábban a lengyeleket alsóbbrendű fajként kezelték, a szövetséges propagandába sem illett volna bele a korrekt katona képe, mert a német katonákat (nem ok nélkül) brutális fenevadként ábrázolták minden tudósításban.
Bach-Zelewski ezzel elkerülte a háború utáni súlyos büntetést. Nagyvonalúságába közrejátszott az is, hogy korábbról ismerte Komorowski tábornokot. Mindketten nemzetközileg ismert lovas versenyzők voltak, Komorowski tagja volt az 1924-es és1936-os olimpiai keretnek, több versenyen is találkoztak.
Komorowski a háború után soha többet nem tért vissza Lengyelországba. Angliába távozott, és jelentős szerepet töltött be a lengygel emigráns társadalomban. 1966-ban halt meg, vadászat közben szívrohamot kapott.
Néhányan - főleg zsidó származásúak - bujkálva kitartottak (mit is tehettek volna). Őket patkányoknak nevezték el a németek - jó, ha voltak ötvenen.
Ami ezután történt, azzal Varsó kiérdemelte a 20. század Karthagójának szomorú címét. A németek módszeresen lerombolták a várost, lakosait internálták.
Statisztikát ide nem szúrok be, legyen elég annyi: 200.000 civikl vesztette életét a felkelés során.
Sokan kérdik, ki a felelős ezért a mészárlásért? Persze nyilvánvalóan vannak egyértelmű felelősök, sokan azonban Komorowskit is vádolják, illetve a londoni emigráns kormányt. vajh miért nem derítette ki a hírszerzésük, hogy nem számíthatnak szovjet segítségre, továbbá hogyan hihették azt, hogy bármit változtat geopolitikai helyzetükön a felkelés esetleges sikeressége. Nos, véleményem szerint ez utólag nehéz megválaszolni. Ez egy esély volt, bár hatalmas árat fizettek érte. Sokak szerint a felkelés megszervezése is kívánnivalókat hagyott maga után, itt elsősorban az orvosi ellátásra, egyes civilek kitelepítésére gondolnak. (Komoroswski 40 éves feleségének terhessége előrehaladott állapotban volt, Jerzy Komorowski a felkelés alatt született. Komorowska asszonyt később élő pajzsként használták a német tankok előtt. Csoda, hogy túlélték!) Azt gondolom, amennyire egy földalatti, minden erőforrásoktól elzárt hadsereg, állandó fenyegetettségben tehette, megszervezett mindent, persze tökéletesen képtelenség előkészíteni bármit is. Arról nem szólva, hogy minden jel arra mutatott, hogy a szövetségesektől (gondolok itt elsősorban a Vörös Hadseregre) támogatást kapnak. Enélkül sem az Armia Krajowa vezérkara, sem a londoni emigráns kormány nem ment volna bele semmiféle akcióba, hacsak nem lettek volna őrültek!
Én ezzel a kis eszmefuttatással tisztelgek most a felkelők és a varsóiak előtt. Álljon itt egy videóbejátszás a felkelés utolsó aktusáról.

www.youtube.com/watch?v=HKKNPT0yb6Y