2010. július 27., kedd

Carmen-csere Szegeden



Lecserélték a Szegedi Szabadtéri játékok Carmenjét, Schöck Atalát! A históriáról itt bővebben:




Szegény Schöck Atala! Hogy lehettek vele ilyen szemetek? Schöck nem asszony-állatot játszott volna, aki nem bir magával, hanem egye embert – aki jelen esetben egy önmagával tisztában lévő nő. Számomra Carmen a másik birtoklásáról szól, illetve ennek sikertelenségéről – vagyis párkapcsolati erőszakról. Azt hiszem Schöck eleganciája egyfajta egészséges távolságtartást szimbolizált volna, vagyis azt, hogy a vágyban is megmarad autonómiája, hiszen egy alávetett egyén nem kívánhatja meg a maga teljességében a domináns partnert, mert az más nem szabad választás. Ő ilyen félmegoldásokkal nem éri be, a patriarchátus pedig ezt keményen bünteti. Én ilyen Carment rendeznék, és pl. Schöckre osztanám a szerepet.


Sok sikert a külföldi Carmenhez neki!


2010. július 26., hétfő

Babák a kukán

Ma reggel nagyon szomorúan láttam a kukák tetején néhány régi, kemény műanyagból készült babát. Mindig nagyon elszomorodom, amikor olyan kidobott játékot látok, amelynek tekintete van. Számtalan babát, macit és egyéb állatot mentettem már így meg, de nem tehetem mindegyikkel. Nem voltak szépek a babák, de egyszer valaki babusgatta talán őket. Kié lehettek? Valamelyik néni gyermekeié, akik a házban laktak és nemrég haltak meg? Valakinek mindenesetre nem jelentett már semmit.

Most, hogy belegondolok, nem kizárt, hogy piaci értékük is volt, mivel nekem már kizárólag csak puha, gumi-szerű műanyagból készültek a babáim. Vagyis most visszaemlékezve volt, amelyik nem, az ott van anyukámnál. De annak van haja, ezekre meg úgy öntötték műanyagból, színük sincs. Én 43 éves vagyok most, a babák gyanítom 50 körüliek… Most már mindegy, kuka nap volt, a szemeteseknek nincs érzékük a frissiben “régiség” kategóriába lépett tárgyakhoz. Főleg azoknak, akik hozzánk járnak.

2010. július 20., kedd

Berlin - II. rész

Következő reggel irány Nyugat-Berlin, az Olimpiai Stadion. Ki ne tudná - az 1936-os olimpiára építették, és a náci propaganda a felsőbbrendű német szellemiséget kívánták demonstrálni vele. Birodalmi stílsuban készült, mint az akkor (és némileg később épült) stadionok mindegyike. Megfelelő szögben állva - szemben a kandelláberrel - Leni Riefenstahl filmjének résztvevőinek érezhetjük magunkat. A küzdőtér és a tribünök viszont abszolut modernek - itt volt az előző foci VB döntője. (Nálunk a Népstadiont le akarják dózerolni, és tök újat emelni helyette - értem én, sok pénz ez, viszont kevesebbet kell agyalni rajta, pl. a lelátókat kedvezőbb szögbe tenni, ilyesmi.) Különös, de a belső tér egyáltalán nem tűnik olyan monumentálisnak, pedig előírásos atlétikai pálya fut körbe. Amúgy az egész egy komlexum, ott az uszoda, egy msik stadion, bemelegítő pályák. Sose jártam még olimpiai stadionban, hallottam, a falába vésik a bajnokok nevét. Ez így van, láttam. Ott volt az első magyar bajnoknő, Csák Ibolya neve, de pl. a vizipóló csapaté is, vagy épp Kabos Endréé, aki aztán munkaszolgálatban halt meg... A mába: feltűnt a rengeteg klozett - igen, fontos, a Népstadionban alig van, ami van, az is kevés embert tud kiszolgálni.
Innen a Reichtaghoz mentünk, nagyon meleg volt, de előtte az Unter den Lindenen a Brandenburgi kapuig sétáltunk. Ez a kormányzati negyed, rengeteg új épülettel, követségekkel . (Meg kell mondjam, a magyar igen előkelő helyen van, de a kirakatában a szokásos gagyi, pörgőszoknyás képek.) A Reichtag előtt hosszú sor, hőségben ültünk a lépcsőn, ki-ki másképp védekezett a délután 2 órai tűző nap ellen. Szerencsére fél óra után bent voltunk. De jaj, a kupolába nem lehetett felmenni! Ha ezt tudom... Mert a tetőteraszról szép a kilátás, de a TV toronyból százszor job volt. Kívülről láttuk csak az üvegkupolát, meg a csigavonalban felkúszó gyalogjárót. Visszafelé, már az Unter den Lindenen bementünk a Willi Brandt Alapítvány kiállítótermébe, egy fotókiállításra. Hogy mi is van a történetek mögött. Pl. láttuk a Berlint ujjáépítő asszonyokat (ezentúl senki ne mondja, hogy túl nehéz munka valami nőknek), meg más torokszorító képeket. Innen a Prenzlauerberg kerület felé vettük az irányt, ez is a feltétlenül meglátogatandó helyek között szerepelt. Ez volt még az NDK-s időkben is az egyik legcsóróbb városrész, mára viszont igazi bohémvilág nőtt itt ki az öreg házak tövében. Telis tele feltörekvő és alternatív dizájnerek üzleteivel, utcán mindenféle alkalmatosságokon ücsörgő - zömmel fiatal - emberekkel, lézengővel, rengeteg bringással (máshol is sok van), éttermekkel, sörözőkkel, virágárusokkal, tucatnyi előkert foglalja el a járdákat. Nagy a nyüzsgés, az üzletek is minimum 7-ig nyitva vannak. Be is újítottam egy topot magamnak. Egész nap ellődörögtem volna itt!
Este beillamosoztunk az Alexanderplatzra. A hatalmasmas panel szalagházak alsó részén számtalan étterem - ezek persze korántsem olyan hangulatosak - gyerekkorom Drezdájára emlékeztet. Valami átjárószerűségen keresztül megyünk, a hátsó rész parkosabb, a sarokban pici söröző, hangulatos terasszal, és megint fel sem tünik, hogy panel. Virágok a kaspókban, napernyők, szép cseréptálban víz a kutyusoknak, és nyugalom, pedig a ház túlóldalán nyüzsög a tömeg. A terasz is majdnem teli, túristák, helyi törzsvendégek egyaránt. Itt végre kipróbáltam a currywurstot, finom volt, miként a nagy korsó sör is!
Utolsó délelőtt szerencsére borús idő van, Kreuzbergbe megyünk, de nem talájuk különösebben hangulatosnak, távolabb kellett volna menni, de már nem sok időnk volt. De még a Hackescher Höfében vettem egy tunikát Ute Allocánál http://www.uteallocca.de
Mindezek után nagy hiányérzetem maradt, bár tartottam magam ahhoz, hogy 2 nap alatt úgysem lehet mindent látni. De hogy ilyen keveset! Majd legközelebb, csak nem tudom, az mikor lesz.

2010. július 19., hétfő

Berlin drágám, hunyja le a szemét egy percre! - I. rész

Így néhány nap elteltével mi jut eszembe Berlinről? Hát, hogy hatalmas. Hogy besorolhatatlan. Kaotikus. A sárgára perzselt fű. Meg hogy mindezek ellenére élhető. Sok blogger megjegyezte, hogy Budapest is lehetne ilyen, de távolról sem az.
Kivételesen pontosan szállt fel a repülőgépünk, a kora esti órákra értünk a Lichtenberg kerületben található szálláshelyünkre. Lichtenberg nem a belváros, de nem is külső kerület. A Grand City Hotel Berlin East-ben szálltunk meg. Ez egy panel monstrum egy kelenföldihez hasonló lakótelep közepén, még az NDK-s időkből - nem mondom, szépen rendbe hozták, jó a közlekedés, de amire nem számítottunk az az, hogy dög meleg van, és az ablakok közül csak az egyik nyitható - bukóra!!! Odakünn a nappali hőmérséklet 33 fok volt! Hát legalábbis nyáron nagy ívben kerüljétek el, mert éjszaka nem bírtunk nagyfiammal aludni, folyt a víz rólunk (szabályosan!), függönyt el kellett húznunk, hogy járjon némi levegő, emiatt viszont 5 órakor már világos volt, és persze a zaj is feljött a prospektről. Kimerítő városnézést itt ki nem pihen senki!
Mi napijeggyel jártuk be a várost, ez most 6,80 EUR felnőtt, illetve 4,50 EUR gyerekárat jelent (fiam 14). Metróra, villamosra, gyorsvasútra és buszra is érvényes. Első utunk az Alexanderplatzra vezetett, itt láttam, hogy a gyermekkorom képeslapjairól ismert Világóra milyen pici, és szerényen húzódik meg az immár gyalogos forgalom által birtokba vett hatalmas téren. Berlinnel foglalkozó blogokban olvastam, hogy a Fernsehenturmnál akár órákig is várni kell a feljutásra - na mi rögtön tudtunk menni, délelőtt 10 óra felé. Csak a bankkártyámmal bénáztam a jegyvételnél (10,50 EUR). 205 m magas, gyors lift visz fel, a dizájnja most nagyon divatos - de feltételezem, még az eredeti van benne, valamikor a 70-es évekből. Fentről remek rálátás a városra. Épp szemerkél, de a látványt ez nem akadályozza. Innen elsétáltunk a középkori Berlin - hát azt nem mondanám, hogy megmaradt - egy darabkájába, a Nicolaus Viertelbe. Súlyos károkat szenvedett a II. világháborúban, így újraépítették - panelből! Ez így elég bizarrul hangzik, de el kell ismerjem, nem is olyan rossz. Egyrészt öröm, hogy nem kúrták szét, mint az Alexet (bocs), másrészt mi maximum a 2. szintig látunk, azt meg befutotta a vadszőlő, meg az mívesebb is eleve. Azért számos épület megmaradt, az utcaszerkezettel együtt, persze autók nem hajthatnak be, és telis-tele van ízléses ajándékboltokkal (na jó, árulnak Berlin táskát is, pici fiam vett is magának), éttermekkel, kávézókkal, ott folyik a Spree - meg is ittunk a partján egy frissítőt. Az egy kicsit koppenhágás volt. Aztán metróra szálltunk - na ezt azért említem meg, mert nagyon szép állomások voltak, a XX. század első harmadának stílusában. Ez a város zivataros elmúlt száz évi történetét ismerve meglepő volt.
Következő - fiam által választott - látnivaló a Checkpoint Charlie volt. Ma már egy jelentéktelennek tűnő túrista látványosság a Friedrichstrasse és a Zimmerstrasse kereszteződésében, 20 éve ez volt az egyetlen átkelőhely, ahol külföldiek átjárhattak a város két fele között. (A meki teraszáról jól rálátni:)). Egy komoly képű, fiatal szovjet tiszt portréja emelkedik a homokzsákokkal körülvett bodega felett, és egy hatalmas tábla, amely a nyugati oldalról arra igyekvőket imigyen figyelmezteti:
YOU ARE LEAVING THE AMERICAN SECTOR
ВЫ ВЫЕЗЖАЕТЕ ИЗ АМЕРИКАНСКОГО СЕКТОРА
VOUS SORTEZ DU SECTEUR AMÉRICAIN
SIE VERLASSEN DEN AMERIKANISCHEN SEKTOR!
Ezzel a felirattal a környék tucatnyi, csak a kettéosztott Berlinnel kapcsolatos szuveníreket árusító boltjaiban is kaphatók pólók, táskák, jelvények, meg ami kell. És van egy múzeuma is (belépő asszem 10,50 EUR - felnőtt, gyerek icipicit olcsóbb). Rengeteg relikviát összegyűjtött az alapítója, számtalan szerkezetet, vagy annak modelljét, amelyben embereket csempésztek át, újságcikkeket szerencsés szökésekről, kilyuggatott ruházatot, amelynek viselője csodával határos módon túlélte az automata tüzelő golyóit. Az őr kutyák házait. Makettet a senki földjéről. És persze a tragédiákat... Akiknek nem sikerült, akik soha nem láthatták a szerelmüket, pedig egy városban éltek, de nekem legszörnyűbb mégis a rendszer által megbízhatatlannak tartott anyák vallomásai voltak, akiktől elvették a gyerekeiket! Sokan csak a fal leomlása után láthatták viszont egymást! Szörnyű volt! Igen rossz kedvem kerekedett.
Így mentünk tovább a város dicstelen legújabb kori történelmének másik jelképéhez, a Potsdamer Platzra. Hajdan a város szíve volt, 1945-ben romhalmaz. Mivel itt ment keresztül a fal, senki följe volt, hatalmas szántóföld a város szívében (tényleg olyan volt!). Az újraegyesítés után úgy döntöttek, hogy megteszik a főnix madárként feltámadó Németország szimbólumává. Hát... dicséretes munka volt, tényleg hihetetlen, hogy ott volt a nagy semmi nem is olyan rég. Most ha nézem, egy új birodalom kialakulását látom. Nem azért nyomaszt, mert német, hanem mert birodalom. Az épületek nyilván az építészet csodái, a statika remekművei, de számomra a kevesebb több lett volna. Ott a nyüzsgő Sony Center, de nem vágytam betérni a csillogó áruházakba, eszpresszókba. A szépen megmaradt fajansz borítású metró állomás itt még kontrasztosabb. Vegyes érzéseim vannak.
Kisfiú visszamegy a hotelbe aszalódni, így enyém a Mitte városrész! Mindjárt elsőnek a Hackescher Höfe - erről vagy tíz éve olvastam egy napilap hétvége mellékletében, és nagyon izgalmasnak tűnt. Amúgy is imádom a titokzatos, egymásba nyíló udvarokat. Na, itt 9 is van belőlük! Az első, a híres mázas csempékkel díszített. Aztán van szökőkutas, átjáró folyosó jellegű, és csupa parkos is! Rengeteg étterem és tervezők butikjai - viszonylag megfizethető, bár nem olcsó kategória. Amúgy a környék szépen átvészelte az ostromot és a kommunista időket. Jellemző a sok udvaros, gyakran átjárós ház, ezek nincsenek lelakatolva, mint pl. Budapesten, nem is parkolónak használják őket, hanem élő terei, sőt szerves részei a városnak! "Atelier"-k, bárok, kávézók, galériák vannak itt. De számos ilyen kicsi, helyi egység van az utcáról nyíló üzletekben. De ha ilyesmi nincs, hát van mini játszótér, pihenőpad. Kijutok az Oranienburger Strasséra. Nagy a forgalom, kicsit vegyes a környék, de izgalmas. Este prostik is sétálgatnak, de még több a gyerekes turista - itt ez valahogy természetes. (No nem a prostitúció. Nagyon fiatal, nyilván kelet-európai lányok voltak...) Látom az Új Zsinagóga épületét, ez is, mint minden, hatalmas. És a túloldalon azt, amit mindenképp meg akartam nézni: a Tachelest! Ez egy félig lebombázott áruház, hasonlít a Divatcsarnokra, de kettéválik az egész a semmibe vezetnek a folyosók. Most undergund művészek szállják meg a világ minden tájáról, rebesgetik, bezárják, aláírom névvel, címmel a petíciót, hogy a német kultúra szerves és megismételhetelen részének tartom. Felmegyek a félhomályos kihalt lépcsőn - először bátortalanul. Húgyszag van, grafittik, és persze kosz. Kilátok a színes ablakokon át - lent valami kusza, homokkal felszórt nyomortelep-szerűségen folyik a késő délutáni élet. Odabent mégiscsak jönnek-mennek. Az egyik teremben táncpróba. Felejebb árusítanak - nem túl művészi - dolgokat. Vehettem volna egy 5 eurós sokszorosított akvarellt. Na mindegy, majd legközelebb. Van még egy-két kiállítás. Több helyiség lezárva, nincsenek ott a lakói. Körülnézek az udvarban. Kiszuperált kanapék a porban, mindenféle installációk helyben megvehetők, lehet adományozni, folyik a sör - más egyelőre még nem - koncert lesz este későn. A földszinti utcafronton néhány enervált művész árulja alkotásait - megjegyzem, nem épp alacsony áron!
Visszamegyek a fiamért, este ismét a Mitte - a Hackesche Markt egykori piactere a magasvasút tövében telezsúfolva vendéglőkkel, nem olcsók, 36, 70 EUR-t fizettem kettőnkért, benne volt a sör is, a hangulat meg pazar, na mit panaszkodjak, úgysem tudom ilyen kamatcsökkentési lázban befektetni a kis megspórolt, kevéske pénzemet. Ez meg legalább mindig az enyém lesz. (Hiába közhely ám!)
Képek jönnek - majd, és holnap következik a második nap, talán a nyúlfarknyi harmadik délelőttel.

2010. július 16., péntek

Megjöttem

Na megvolt Berlin is. Készül a beszámoló, elöljáróban csak annyit, hogy hatalmas város, úgy érzem nem láttam semmit, nem ad egykönnyen az energiáiból sem, de a helyzet nem reménytelen, sikerült kicsit inspirálódnom, csak sajnos ennél több kellett volna.

2010. július 4., vasárnap

Ó, VB!

Nem tudom, ki, hogy van vele, de a mostani foci VB kommentátorai valami rettenetesek! Nem Gundel Takács Gáborra és Faragó Richárdra gondolok, hanem az ifjú "titánokra", Egri Viktorra és a a másik kettőre - testvérek, talán ikrek is, a nevüket szerencsére kiszórta az agyam. Utóbbiak egyébként hazatértek már, de Viktorka ott maradt, és félek, neki adják a döntőt is. A testvéreknek pedig kis színes beszólásaikkal készítettek valami tisztelgő összeállítás félét, amelyek 80%-a ízetlen, minden eleganciát nélkülöző beszólás volt. Ez a triumvirátus viszi tovább a - sajnos a korábbi nagyok által (boldogult Knézy, Gyulai) is művelt - tudálékos közvetítési stílust, azonban azok minden profizmusa, műveltsége, szakmai és sportág iránti alázata nélkül. Hajdú B-t, Faragót, Gundel Takácsot akarom!
A stúdióban pedig - na az is egy érdekes világ - ott ül négy prominens, köztük egy nő, a többi három pasi (esélyegyenlőség, hurrá!), beleértve a focirajongó vendéget is. A hölgyre az udvarias moderátor szerep hárul, meg a pirulós mosolygás az általa is alpárinak talált humormorzsákon. Mezei Dani, Deák Horvát Péter profik, korrektek, a nagyik kedvence, Szántó Dávid - hát neki is volt az olimpián egy-két szexista elszólása - még elmegy. Lehet a díszhármas helyett inkább őket kellett volna delegálni. És a hölgyeket hagyni műsort vezetni vendégestül, szakértőstül.

2010. július 1., csütörtök

Dunaparti csónakházban....


Szerintem a Római-part igazi unikum Budapesten. Persze tudom, már régóta nem a régi, újgazdagék és a lakóparkok betolakodtak ebbe a falusias miliőbe, a csónakházak többsége, ahová a kispolgárság és a munkások is kijártak anno, már zömében nincsenek meg, de a hangulatát nem lehet csak úgy megszűntetni. Az ártéri sétány mögött, egész a Szentendrei útig árnyas utcák, régi, Siófokot idéző villákkal, nyaralókkal igazi vakációs hangulatot árasztanak. Hiába a wellnes hotelek, mediterránkodó (sorozatgyártott kovácsoltvas bútorok+terrakotta járólap) bárok, a parton mégis a bodegák dominálnak, meg a sült hal illata, Duna-szaggal keverve, az elhúzó bicajosok, a hideg sör egy nyári este – szóval hajlamos az ember elfeledkezni arról, hogy másnap a szokásos verkli vár rá, ha egy hétköznap este kilátogat ide.Egyik barátnőmmel az Evezős kertbe http://www.evezossorkert.hu/index.html ültünk dumcsizni. Ez elég szedett-vedett: kerti boxok, divatos teekfa bútorok, néhány fonott kanapé (ó, manapság kötelező, úgy látszik egy mezei sörkertben is!), fröccsöntött műanyag székek – mindegy. A hekk állítólag itt elsőrangú – a Time Out magazin szerint, én mondjuk nem ettem, de jól nézett ki. Kapható palacsinta is meg flekken, és persze sör, hetente kétszer élőzene van, lehet táncolni. Legjobb helyek a fák alatt vannak, már egész a Dunánál, persze mindig foglaltak. Ja, és vigyünk magunkkal füstölős szúnyogriasztót, mert azt nem tesznek az asztalokra, pedig rengeteg a szúnyog!
Itt egy jó cikk a Rómairól: http://www.utazona.hu/magazin/uticel/romaipart_vjm.htm
És nem állom meg, ezt is beszúrom, bár korántsem idillikus: Itt egy jó cikk a Rómairól: www.fntudosito.hu/.../701/pics/748/08_small.jpg