Harmincöt

Bajnai Gordon nem késlekedett tudtára adni minden magyar családnak, hogy készüljenek, mert hozzá kell járulniuk a globális pénzügyi válság túléléséhez a saját zsebükből is. (Álljunk csak meg: kinek a túléléséhez? Természetesen itt a jelenlegi - jobb- és baloldali, konzervatív és munkáspárti, demokrata és republikánus, stb elitet értem.) Mintha nem ők fizették volna eddig is. Sorolja tételesen és kimerítően, mit fog elvenni, mihez nyúl hozzá (félreértés ne essék: ezek jókora részéhez valóban hozzá kell nyúlni), de egy kukkot, sem, hogy a rendszer működését mivel tehetnék hatékonyabbá, miként óhajtják a gazdasági fejlődést garantálni, miként teremtenek munkahelyeket, meg ilyesmi. Olyan intézkedésről szó sem volt, ami a kisemberek hangulatát javítaná némileg (esetleg megkönnyítené a nehézségek tudomásul vételét), pl. parlamenti képviselők számla ellenében kapnának költségtérítést. Neeem. Ilyesmiről szó sem volt. Egyértelművé tette kertelés nélkül, hogy kisember itt nem számít. Ő most is szopóágon lesz. De mi, mi maradunk. Persze.
Már csak azt nem értem, akkor Bajnainak milyen programja van. Tényleg megpróbálja legalább kibillenteni országunk gazdaságát a gödör aljából?

Az éneklő hal

Tegnap befejeztem Haldór Laxness könyvét. A befejezés gyönyörűre sikeredett, és annyira izlandi volt az egész. Annyira megismerkszett az izlandi lélek, az izlandi típusok. Szereplőiből – még a nem túl pozitívra sikeredett figurákból is – áradt az egyszerű, számítás nélküli életszemlélet, tisztességre törekvés – még ha nem is mindig a helyes utat járták. Izlandon jártamkor is megállapítottam, hogy a jelenlegi jóléti társadalmi berendezkedést iszonyatos szegénység és elnyomatás előzte meg. Azonban ha ők is a magyarokhoz hasonló örökösen civakodó náció lennének, már kihaltak volna a mostoha természeti körülmények miatt.
Tulajdonképpen egy egyszerű, nyíltszívű, halász mostoha nagyszülők által nevelt fiú gyermekkorát és férfivá érését követhetjük, megismerhetjük a polgárosodó Izlandot, mindezt Laxness szellemes, nem egyszer ironikus stílusában. Úgy érzem, a világot látott, kozmopolita Laxness ezzel a regénnyel állít emléket, és mond egyúttal köszönetet szülőföldjének, amely nélkül nem válhatott volna azzá, ami volt. Én meg köszönöm Laxnesst – általa legalább olvashatok izlandi irodalmat.
(Hú de közhelyesre sikeredett. Magamtól írtam pedig. Nem műelemzésnek szántam, csak a benyomásaimat örökítettem meg.)

Első bonbonom

Akkor most leírom, hogy a Bonbonda c. blogon felbuzdulva én is nekiláttam, hogy magam készítsem a csokoládét. Több leírását tanulmányoztam, végül úgy döntöttem, az első próbálkozásom egyszerű, csokoládéval bevont marcipán lesz.
A tölteléket – marcipánt – saját kezűleg, azaz helyesebben kislányom segítségével készítettem el. Kb. 15 dkg pucolt mandulát (Bosnyák-téri piac) ledaráltam kávé darálón, összekevertem 7 dkg porcukorral. További 7 dkg porcukrot egy kislábasba tettem, felöntöttem kb. 30 ml vízzel, és megvártam, amíg híg kulimásszá nem formálódik, aztán hozzáöntöttem a mandulához, és már csak össze kellett gyúrni. Hát eddig nagyon jó voltam, mert nem lett rosszabb, mint a Szamos masszája!
Megolvasztottam 2 tábla 50-os Boci csokit (gondoltam az elsőhöz nem használok túl drága csokit – bár ezzel sem volt semmi probléma), és libatoll kenővel kikentem az öntőformákat jó alaposan, kétszer is.
Formának a gyerekek eddig sosem használt műanyag mini-puding öntőformája került kinevezésre.
Belenyomtam a marcipánokat, illetve óvatosan mindegyikbe tettem egy darabot, eligazgattam. Előbb azonban letörtem a masszából egy darabot, és hozzáadtam (rálöttyintettem) egy kis rózsavizet (bio boltokban kapható, indiai konyha része), felbuzdulva az Axtéknál és a Keserédesnél kóstolt finomságokon). Aztán mindet lefedtem a maradék olvadt csokival, és be a mélyhűtőbe, egész éjszakára (este készültek).
Reggel pedig gyönyörűen ki lehetett őket pattintani! Ezután várjunk legalább fél órát a fogyasztásával.

Tanulság:
- Lehet, hogy nem kell ilyen keserű csokit bevonónak használni
- A rózsavizet a sziruphoz kell önteni, hogy intenzívebb legyen
- A mandula kevés volt!

De azért igen elégedett vagyok, úgyhogy hamarosan folytatom ügyködésem!

Hétköznapi életkor fasizmus

Hétfőn a Rádio-Q Délutáni elakadásjelző műsorában Póka Zalán mellett ezúttal nem egy hölgy ült, hanem – ha igaz a műsorvezetői lista a rádió honlapján, akkor kizárásos alapon – Dömsödi Gábor. Valahogy szóba került Brac-szigetén egy nudista telep, és Gabika (ha persze ő volt) kifejtette, hogy mennyire nem bírja a nudista strandokat, mert tele van 60 éves nőkkel. Ecsetelte, hogy néznek ki (60 éves bácsikról szó sem esett) – persze negatív jelzőket használt, és azt hitte szellemes. A konlkúzió az volt, hogy semmi baj ha valaki 60 éves elmúlt (milyen szerencse!), de hát nem szép. És hogy ő is 52 éves és dagadt (mégiscsak Dömsödi?), de ő búvárruhában jár strandra. Sajnos Póka Zalán – bár nem helyeselt, nem sietett ezt a bornírt eszmefuttatást leállítani, sőt, még alá is kérdezett. Benne kimondottan csalódtam. Nem is hallgatom a Rádió-Q-t délutánonként. Visszatértem a Bartókhoz. (Megjegyzem szexista beszólások ott is voltak.)

Na idefigyelj pubi! Az én anyukám elmúlt 60 éves és igenis szép! Udvarolnak neki férfiak, nincs elhízva, elegánsan öltözködik, tud élni. De ha nem is lenne ilyen, akkor is mehetne nudista strandra, mint bárki, akinek kedve tartja, mivel nem szép testű emberek és az őket kukkolók számára találták ki ezt a fürdőzési módot! Ki dönti el, kedves Gábor (ha nem ő, akkor ismét bocsánat), ki méltó arra, hogy kánikulában megszabadulva a ruháitól lehűtse magát a tengerben, vagy egy strand medencéjében! Kéretik nem odanézni, ha nem tetszik a látvány! Mindannyian szabad emberek. Mindent lehet, ami mást nem sért. A nudistákról meg köztudott, hogy nem viselkednek kihívóan, egymás között sem!
Nem volt vicces, műsorvezető úr! Shame on you!

Dizájn hétvége

Szombaton a Múzeum körút antikváriumait jártam Majakovszkij verseskötetért, mert a kisfiam szeretné azt elszavalni (magyartanára – aki egyben osztályfőnöke is erősen lebeszélné). A harmadik boltban kaptam, de nagy örömömre megláttam Laxnesstől Az éneklő hal című könyvet. Most azt olvasom. Olyan jó, ahogy leírja az egykori házhelyet, hát azt helyre tudom tenni, hol is található Reykjavíkban. Jó érzés. Ja, hazafelé útba ejtettem az Axték csokizót, egy kis jázminos, illetve rózsás-marcipános, datolyás bonbont rendeltem magamba:)

A vasárnap volt igazából a design hétvége. Délelőtt a Designer piacra mentem a Gödörbe. Csomó jó holmit láttam, persze épp nem minden olcsó, de vannak megfizethetők is. Végül semmit nem vettem, igazából csak megnéztem, mi van ott, mennyibe kerül. Érdemes kimenni, így is hoztam néhány névjegyet, ötletet – ezek ingyen voltak. Azért találtam egy imádnivaló pettyes ruhát… szerény 38 ezerért… boltban 42 ezer. De itt a link: http://www.lookrecia.com/pages/hun/menu_page_hun.html

Délután ellátogattunk Újpestre, tesztelni egy csokilista várományost, amely úgy hirdeti magát, mint „Magyarország első dizájn cukrászdája”. Igazából a dizájn érdekelt, az áru minőségét illetően nem voltak illúzióim. Na a dizájn nem volt végül haj de nagy szám, de a sütemények között egész szimpatikusak is voltak. Pl. gyümölcs torták NEM PISKÓTA ALAPPAL, hanem omlós tésztában. Kislányom választott egy hupisárga-kék migniont, de nem tudta megenni, én fejeztem be. Ízre a szokásos. Én nem választottam semmit, otthon ettem a saját, házitejszínnel készült karamella tortámból (bolti piskóta alapra téve a kér, amelyhez Liedl mascarponét, bolti fehér cukrot, némi tejet és piacon vett házitejszínt, valamint néhány szem pínea magot tettem). Külön sarokban színes rákkeltő gumicukrot, mályvacukorkákat, Smarties drázsékat árultak dekára. http://www.sugarshop.hu/
Aztán autóval teltünk egy kört a régi Újpesten. A megmaradt házak, amelyek nem estek a lakótelep építés áldozatául, még most is érzékeltették az egykori „magyar Manchester” hangulatát. És valóban, engem is a külső londoni kerületekre emlékeztetnek.

Kathy O’Brian: A Magdolna nővérek

Hétvégén fel szándékoztam töltődni, de nem igazán sikerült, csak részben.
Az alaphangulatom nem volt épp a legjobb, ugyanis Kathy O’Brian Magdolna nővérek c. könyvét olvastam, és mit mondjak, eléggé megrázott. Hihetetlen, de a 60-as évek végén, 70-es években Írországban léteztek olyan intézmények – az un. Magdolna mosodák – ahol ingyen dolgoztattak 14 éves kislányokat és nőket, egészen munkaképes kor határáig bezárólag (ők már nem tudtak volna visszailleszkedni a társadalomba, és pénzük sem volt egy új élet elkezdéséhez, vagyis rabszolgák voltak). Ezeket a helyeket csak 1996-ban zárták be véglegesen! Akkor Írország ha jól tudom már 4 éve az EU tagja volt, nem is szólva a hosszas csatlakozási folyamatokról! Amikor a feminizmus egyre-másra aratta győzelmeit, és nők ezrei számára nyílt ki a világ!
De a legszörnyűbb az eleje volt: a sokgyermekes, katolikus munkáscsalád, apuka dolgozik a családra, esténként a kocsmában a haverokkal iszogat, buzgón imádkozik (volt miért!). Anyuka (a 20-es éveiben még igazi ír szépség) robotol odahaza. Pénz, élelem kiporciózva, anyukának kuss a neve, gyerekeket pedig rendszeresen, nagyon gorombán fizikailag bántalmazta a mások szemében tiszteletreméltó papa. Kislány különösen sokat kap, nagyon gyenge, félénk, a mamája szereti, de ő is bántalmazó kapcsolatban él. (Amelyet a külvilág teljesen helyénvalónak talál.) Valószínűleg apuka a többi gyermek kínzásával egyszersmint anyukát is bántalmazta, a gyerekein keresztül kínozta. Szegény asszony rákban halt meg, Kathy mellette volt végig.
A kislányt Éjszakára kizárja a hideg hátsó kertbe, csak a kutyájuk megy oda vígasztalni és melegíteni. Iszonyat. Aztán megerőszakolják a környék suttyói – ekkor még csak 7 éves. Frusztrált, kezelhetetlen, kimerült lesz, de sem a tanítónő, sem a gyermekorvos nem jár a dolgok végére. Felületesen kérdezgetik erről-arról, de a kislány fél megmondani az igazat. Az erőszaktevő takonypócok ugyanis megfenyegették, hogyha bárkinek beszél arról, amit vele tettek, elviszik a mamájától, akit nagyon szeret. A kis faszfejek úgy látszik tudtak valamit, kik kerülnek lánynevelőbe. Mert végül a sok kezelhetetlenség miatt ott köt ki. Apja azt hazudja neki és anyjának, hogy elmennek a tengerpartra kirándulni, de ekkor viszi az intézetbe. Szegény kislány még boldogan súgja indulás előtt a babájának, hogy mennyit fog mesélni.
Az intézetben is folytaták az ütést-verést, keményen dolgoztatták, pedig csak 8 éves volt: lépcsőt sikált, kádat mosott, szétment a térde a sok térdenjárástól. Annyi idős volt, mint most a kislányom. Innenvezetett az út az elmegyógyintézetekbe, majd a mosodákba. Papok, férfi gondozók, „segíteni” akaró civilek megerőszakolják rendszeresen a lányokat. Így szült 13 évesen ő is.
Az írónő végül talpra állt, és harcol azért, hogy az ír katolikus egyház kérjen ezektől a lányoktól – illetve a hasonlóan kegyetlen un. ipariskolákban fogvatartott fiúktól – elnézést. És ismerjék el, hogy ártatlanok voltak, nem bűnösök.
Nem akarom a szörnyűségeket tovább ecsetelni, megrázó történet volt, egyszersmint - a második rész – csodálatraméltó, ahogy ez az asszony küzd a pánikrohamaival, a fenyegető telefonokkal, az emlékeivel, a társai emlékével, az állammal és egyházzal.
Az én apám is sokat vert engem, emiatt sokszor nem merek a sarkamra állni, mert nem tanultam meg az érdekeim érvényesítését akkor, amikor ennek itt lett volna az ideje. De Kathy megtanulta. Szívesen megismerkednék vele.

Harmincnégy

Na itt a tavasz, március az én hónapom. 2000. március elsejétől hetente kellett járnom CT-rea Margit Kórházba, a kislányom születéséig. Szimbiózisban voltam a természettel - a tavasz új életet hoz. Magabiztosabb voltam, mint az első terhességemnél, és már nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, csak most nagy a hasam. Odahaza lázasan készülődtem, takarítottam, festeggettem, átjártam Kelenföldre a kisfiamért az oviba, nézegette az utcai kirakatokat, egészséges kajákat ettem, kreatív magazinokat nézegettem, átvettem több francia nyelvleckét. Nem jártam dolgozni, már szeptemberben kiirattam magam, és nem hagytam, hogy a babavárás=semmittevés irigy csasztuskái megzavarjanak. És senki sem bánthatott. Sem a külsőm miatt, sem egyébért. Tiszteletreméltó nő voltam, aki épp kötelességét teljesíti. Perstze a buszokon nem siettek átadni a helyeket, de ez annyira nem izgatott. Kiegyensúlyozott voltam. Pedig nagyon magányos, jellemző mód bele is szerettem a dokimba, aki mégiscsak törődött velem, és emberséges szavakat kaptam. Bár ez utóbbi állítólag nem ritka jelenség, nem fogok magam előtt sem magyarázkodni. Bár qrv@ banális.
Ja, ezt mért is írtam? Talán mert azóta is ahhoz az önmagával és környezetével harmóniában élő asszonyhoz akarok visszatalálni, ami voltam akkor. Szóval képes vagyok arra, hogy olyan legyek. Elérjem azt az állpotot, amikor találkozik az a nő aki lenni szeretnék, és amilyennek látom magam. Ez azóta nagyjából egyszer sikerült, de csak nagyjából. Egy ausztrál férfi hozta össze a két "személyt". Ő olyan volt, mintha az a bizonyos másik felem lett volna - jellemző mód a világ másik végéről. Valahogy úgy éreztem, az ő szemével képes vagyok magamra tekinteni, és amit látok, az jó.
Tegnap persze beletapostak a nőiességembe, finoman jelezve, hogy nem vagyok - most konkrétan - Monica Bellucci (azt hiszem így írja az általam tisztelt feminista sztár a nevét). Hát télleg nem! De azért vannak fokozatok, és nyugodtan mondhatom, bőven benne vagyok 42 évesen is a közepében, ami azért egész megnyugtató. Félreértések elkerülése végett engem ne érdekel, hogy a férjem nem tart jó nőnek (örülnék, ha az a bizonyos egy engem kívánna), de az igenis sértő, hogy ennek hangot ad, ha kell ha nem kell (társaságban is, persze csak ily módon, amire ugye azt lehet válaszolni, hogy miért ne szeresse, ami szép). Én sose voltam olyan tapintatlan, hogy közöljem vele, mennyire odavagyok Ch-ért, az ausztrálért. Pedig nem szeretem a férjem. Persze tegnap megkapta, hogy van olyan, akit szexibbnem találok, méghozzá egy hétköznapi ember (azt nem mondtam, hogy jó messze van, legalább annyira, mint egy filmcsillag. Azaz mégsem. Ha itt élne, elérhető lenne. És nagyobb esélyem lenne nála, mint a férjemnek, mégha MB nem is lenne filmcsillag. Hú, ezt azért írtam le, hogy kikeseregjem magam. De ekkora tapló hogy lehetett! Ja, és még ő volt megsértve, amiért ezután keresztül néztem rajta. (Ha most valaki tanácsot akarna adni, hogy mondjam neki, ez milyen bántó, netán megalázó - mert az - akkor elárulom, hogy ennek hangoztatásába, érvekkel való alátámasztásába halálosan belefáradtam!) Na és nem fogja senki kitalálni: nem kért bocsánatot!