Carmen

Tegnap nagyon jó Carmen volt a Mezzo TV-n. Modern rendezés, de nem hemzsegett a szimbolikáktól, és nem másztak tolakodóan a képedbe, hogy ni, idesüss, mit tudok én. Az előadás a berlini Unter den Linden Opera előadása volt, nem tudom mikori. Sajnos csak a 2. felvonás közepétől láttam, de tetszett, hogy Carment nem közönséges némberként ábrázolta. (Más kérdés, hogy Marina Domaschenko viszont elég közönségesnek néz ki, de szerintem ezért volt izgalmas a figura. Én azért egyszer szeretném egy finomabb nőben meglátni a Carment - hehe: Mélisande Carment játszik, igaz végül is mind a kettőért meghal valaki...) Picit frivol, de intelligens Carmen volt. A rendezés kissé naturalisztikus volt, és néha belevett szokatlan dolgokat is, igaz, a librettóban nem szerepel azok tagadása sem. Így szúrták le Zuningát a krimóban, vagy sebesítették hallára az eltévedt Michaélát az erdőben. A végén viszont szerintem önkényesen húztak a zenéből, vagy kevertek - nem tudom, több verzió is létezik. Barenboim biztos nem hagyta. Villazón nagyon ronda ember, genya kis tutyi mutyi pasi, s még neki áll feljebb. A végét túljátszotta, hang szép volt. Michaela Norah Amsellem volt, és nem egy mákvirágot, hanem bátor kislányt formált meg.
Üdítő volt az itteni, meg a Baltsás-MET-es felvételhez viszonyítva látni!

Huszonkilenc

Október 23-i cirkusz elmaradt, szerintem nagyobb volt a füstje (óvintézkedések), mint a lángja. Robbantó ex-olimpikont úgysem kapcsolják le, ha nem kapnak fülest.
Viszont napok óta járhatlan volot a Belváros, én speciel azért nem értem kedd este oda a Katonába. Szegény kisfiam ott várt a megállóban, aztán hazaküldtem, mert reménytelennek tűnt az Árpád fejedelem útja. Jól keresztbe tettek nekem. Basszus.

La Gioconda

Egyik legkedvesebb operám Ponchielli Giocondája. Jó két éve éreztem, milyen az, amikor olyan önzetlenül szeretünk valakit, hogy saját, vele kapcsolatos boldogságunkról is képesek vagyunk lemondani a másik boldogsága érdekében. Nos a Gioconda türténet ilyen. Az utcai énekesnő beelszeret egy messziről jött emberbe (eddig - mármint messziről jött ember - stimmel a párhuzam), de kiderül, hogy az jobban szeret nála valaki mást. Gioconda először éktelenül gyűlölni kezdi a másikat, de végül belátja, hogy szerelme, Enzo, azzal a másik (Lauretta) asszonnyal lenne igazából boldog. Persze van még egy csomó cselszövés, miegyéb, csak néhányat ide: Lauretta megmenti Gioconda édesanyját (La Cieca) a lincselőktől, helyesebben Lauretta befolyásos férje, a Badoero család büszke tagja. (Ekkor a két vetélytársnő még nem ismeri egymást.) Barnaba, a piti kis besúgó hecceli fel a tömeget a nénike ellen, mondván, hogy boszorkány. Épp karnevál van Velencében, a kapatos tömeg először heccnek veszi az egészet, aztán jól felmérgeli magát, és előáll a lincshelyzet. Barnaba meg akarja kapni Giocondát, aki persze többször hangot ad utáálatának, de ez az utcai zenészek köréből verbuvált vlencei köztársaság-béli 3/3-ast nem különösebben zavarja. Enzonak meg régebben el kellett hagynia a köztársaságot, és most dalmát hajósok kapitányaként vetődött arrafelé. Csakhogy Barnaba felismeri és csapdát állít neki, de közben azért lebuktatja Laurettát is, mikor légyottra megy Enzohoz. Enzo szemétláda, eljátsza Giocondának a hőszserelmest, aki be is dől ennek, úgy érzi, végre méltó párra lelt az álruhás kapitány személyében. Úgyhogy amikor kihallgatja Barnabát, amint a titkos jelentését iratja valakivel (mivelhogy analfabéta), nagyon megdöbben, és gyönyörű, panaszos dalban mondja el panaszát, ami tulajdonképpen egy belső monológ. Ez nagyon gyönyörű, amig a többiek imádkoznak körülötte, a szent áhitat helyett a gondolataiba mélyed. Előtte nagyon tetszik Enzo és Barnaba kettőse, majd Barnaba monológja, aztán a második felvonás elején a "Pescator, Affonda l' esca" dala. Ez a kedvencem, igazi velencei népdal hangulata van, nylván ilyen elemeket használt fel Poncielli, hiszen Barnaba a nép fia, jópofa, mulatozó fickó, senki sem gondolná annak, ami. A 4 felvonásban pedig ott a "Suicidio!" - a végső kifakadás, a halálvágy, az iszonyatos veszteség felett érzett szomorúság, kifosztottság. És persze diszlnek Velence, a Palazzo Ducale, a Bocca dei Verita, a Fondamenta dei Schiavi, a Ca d'Oro, Giudecca sziget, a Canareggio-csatorna (említést tesznek róla), a regatta... Sok olyasmi találkozik össze, ami nagy érzelmeket éleszt bennem.
Van egy lemezem és egy DVD-m. Nehéz összehasonlítani őket, hiszen a látvány és a csak hangzás nem igazán összehasonlítható. A CD 1957-es felvétel, a címszerepben Maria Callassal. Amikor rögzítették, akkor hagyta ott a férjét Battista Meneghinit, és állt össze Onasissal. (Állítólag várandós is volt, de lehet, hogy ez csak pletyka.) Fantasztikus Gioconda, nagyon sajnálom, hogy nem maradt semmiféle rögzített mozgókép erről a szerepéről. Ekkoriban már nem énekelte szinpadon (nagy kár!), de ezzel a szereppel keltette fel a nemzetközi figyelmet 1947-ben, a veronai arénában, ahol beugróként debötált Olaszországban. Nagyon illik hozzá ez a szép, erős, de mégis magányosan küzdő nő. A hangja itt nagyon szép, talán a legkiegyenlítettebb, a felső regisztere alig éles a korábbi és később készült felvételekkel összehasonlítva. Lágy, amikor az édesanyához, vagy Enzohoz beszél, izzik a Laurettával közös duettben, és kétségbeesett az első felvonás végi áriában.
A DVD-n a szerepben Marton Éva énekel a bécsi Staatz Oper színpadán, 30 évvel később. Szerintem Marton egyik legjobb szerepe volt. Persze sokka keményebb figurát formál meg hangjával is, mint amilyen Callasé volt, de nekem így is hiteles, és ő is tud lágy lenni vagy reményvesztett. Ami a filmről lejön, az a hihetetlen prifizmus, ahogy a hírhedt díva alárendeli magát a produkció érdekeinek, vagyis a művészetnek. Tudatában van annak, hogy mndenki fontos, és az arroganciának előadásra már nincs helye. A meghajlások, egymásrapillantások, mosolyok sokmindenre engednek következtetni.
Enzo nem túl karakteres szerepét a lemezen Pier Miranda Ferraro énekli, szépen, de ennyi. A DVD-n Domingo túl becsületes és hősies, szeretnivaló Enzo-t alakít. Barnaba a lemezen Piero Capuccili, félelmetes Barnaba, de a bécsi előadást éneklő Matteo Manguerra A BARNABA. Könnyed, elegáns, gátlástalan: ilyennek írták meg (szerintem) ezt a figurát. A lemezbéli Fioretta Cossotto Laurettája nem valami szerencsétlen, gonosz férje tehetetlen bábját alakítja, hanem Gioconda (túlságosan is) méltó ellenfelét, akit ugyan szorítanak azok a korlátok, amelyek minden nőt gúzsba kötöttek, nem beszélve a társadalmi helyzeténem megfelelő viselkedést előíró normákról, azonban kontrolálja saját személyiségét - mégha ezt nem egyedül teszi is (férj, besúgók). Az 1987-es (?) előadás Laurettája (Ludmila Semtschuk) viszont egy erőlen, elég szerencsétlen asszonyt formál meg, ráadásul a jelmez is elég szerencsétlenül áll rajta. Ez szubjektív dolog, de el nem tudom képzelni, miért volt izgalmasabb Enzo számára, mint Gioconda. A felbőszült férjet Ivo Vinco, akkor még szerintem túlságosan fiatalon (mellesleg Cossotto férje) alakítja. Ámbár ki mondta, hogy Badoero idős. Mert kegyetlen az asszonykával? Ajjaj, vén f@szik legalább megbcsülik az asszonyt, ha fiatalabb. A DVD változatban Kurt Rydle, a Wagner basszus énekli a szerepet, néha kicsit bizonytalan, de összességében kiegyenlített hangon. A játéka viszont felejthető. La Cieca mindkét felvételen szép alt hangon énekel, a DVD-n Margerita Lilova kissé mesterkélten öreg.
Fischer Ádám vezényel Bécsben, a CD felvételen, a CD-n Votto.
Nem kéne "kritikát" írnom, nem is az, csak a gondolataim, nem kéne ilyesmit eröltetnem, na!

Izland

Na, akkor ahogy ígértem, megy a beszámoló. Mondom, nem mai dolgok ezek.
1. nap Koppenhága – nagyon meleg volt! Fájt az agyam is – szóval hamar vissza a Kastrup reptérre, amint megnyitották a reykjavíki csekkpultot, beállni a máris hosszú sorba. De elég gyors. Fent a kézipoggyász ellenőrzésénél még egy kis galiba: kisfiam csillagvizsgálója gyanús volt – de ez is hamar tisztázódott. 21.30-kor felszállunk, de a repcsin elalszom hamar - a szokásos fejfájás! Aztán egyszer csak valami gyanús a felhők között. Aztán már nem gyanús, mert tényleg látom igaziból Izlandot! Tehát máris teljesült életem egyik nagy vágya. 3 órányi repülés után landolunk.A Flybus visz minket Keflavikból Reykjavíkba. Kint jó hideg van. 33 fok után! Míg beérünk a központi buszterminálra, időnként elszundítok, pedig nagyon akartam figyelni, de hát közép-európai idő szerint 0.30-kor szálltunk le. Gyorsan taxit fogni: kisfiam nyavalyog, hogy megfagy mindjárt – tényleg nincs meleg! 10 perc múlva ott vagyunk a panziónál Reykjavík belvárosában.Taxis bankkártyaolvasólya nem jó, nincs izlandi koronám, gyors számolás egy kalkulátorn, és euróból kapok vissza koronát. A tulajdonos vár minket, megmutatja a szobát, térképet, hogy hol is vagyunk, könyveket ad Izlandról, amiket nézegethetünk, aztán elmegy. A kisfiam ruhástól elaludt. Én próbálok egy kicsikét legalább kipakolni. Olcsó, hangulatos szállás a 101-ben. www.kvasir.is/butterfly A zuhanyból termálvíz jön. És milyen selymes! Itt aztán nem kell arclemosó! Boldogan nézegetem a mosópor izlandi nyelvű feliratát. Igen, érzem, itt is ugyanúgy emberek élnek, használják a mosóport, amina furcsa nyelven írt furcsa betúk vannak, és nekik természetes, mindennapi, megszokott. Semmiség - nekem meg egy ilyen felirat is eurória. Késő van, de még világos. Azért sikerül elaludnom!
2. nap – az utcán kabátban vannak a járókelők. Irány a sarki bolt – jó drága, reggeli (azaz közép-európai idő szerint ebéd), és irány a kikötő, a régi (Gamla Hafnar, vagy mi). Szóval ilyenek a híres halászhajók.! Odébb egy kisebb ovis csoport, 2 ovóbácsival, mindegyik gyereken fényvisszaverő mellény. Apropó óvóbácsik: itt fiatal férfiaknak sem derogál az ilyesmi, mert megbecsülik azt, aki gyerekekkel foglalkozik. A part menti utcákat járva az egyik sarkon feltűnik a helyi Alliance Francaise épülete egy szép régi házban. Hát, így VB döntő után… a kisfiam nagy francia drukker.Elindultunk valamelyik utcán visszafelé – nem emlékszem merre – de hamar a picinyke diplomata negyedben találtuk magunkat. Az orosz követséggel szemben a dombtetőn egy szép kis parkban van a katolikus székesegyház. Neogótikus stílusban épült, és a Krisztus szenvedéseit bemutató stációkat nézve itt is megállapíthattuk, hogy minden nép saját magát ábrázolja az evangéliumi képeken. Majd mindenki szép szál szőke, a táj sem éppen olajligetekkel teli – vannak viszont lávamezők. Kint pici park, leülök a fűbe, amíg a fiam hintázik egyet. Aztán tovább a Suðurgatan lefelé.
Elmegyünk egy temető mellet – na ezt egy filmről ismerem. ("A sirály nevetése", nagyon jó.) Az út a tó oldalán megy lefelé a Városházáig. Kedves, tipikus színes villák izlandi stílusban, szép kertekkel. A városháza a tóra épült – tán ’92-ben – csupa üveg meg kő. (Na de milyen?) Bent megnézzük a 3D Izland óriás térképet egy terepasztalon, aztán tovább egy keskeny gyaloghídon a tó túloldalára. A tópart teli madarakkal, kint van a képük az egyes ott tanyázó fajoknak, rövid leírással. Kikecmeregtünk a Lækjargatara, ez egy forgalmas út. Veszek egy Reykjavík Tourist Cardot, de a kisfiamnak nem javasolják, mert ő úgyis ingyen utazhat, meg a belépőt sem kell fizetni neki. Ahogy kilépek az irodából, látok egy feliratot: Íslenska Óperan. Aha, ezt meg akartam amúgy is keresni, irány tehát oda. Nyári szünet, jövőre többek között Szöktetés a szerájból, Angelica nővér. Amúgy az épület régen mozi volt, amennyire tudom, a nyolcvanas évek óta állandó játszóhelye az operatársulatnak. A környék már a bevásárló negyed, de még mindig az óváros. A kirakatokban sok szép izlandi designer cuccost látni. Kedvencem itt: www.gust.is. Nyilván követik az északi design iskolát – még jó, lévén Izland is skandináv ország. Persze vannak itt nagyon is Izlandra jellemző ékszerek, ruhák, ami igencsak eredetiek voltak!
Aztán valahogy lekeveredtünk a Faxaflói-öböl partjára, de sajna valami építkezés is volt, úgyhogy kerülgettük a munkagépeket. Aztán vissza. Bekaptunk valamit a Subwayben (érdekes, jó rumlisak voltak az asztalok, nem takarították olyan sűrűn őket, mint pl. itthon persze nem volt azért toszta dzsuva!), sétálgattunk az Althingi – Parlament – körüli utcákban, már fáradtak vagyunk. Azért még belefér a Nemzeti Kulturális Örökség Központja c. intézmény. A szép régi épület a századfordulón (múlt) épült nemzeti könyvtárnak és múzeumnak. Legszebb az előcsarnok: fekete-fehér kövezet, gyönyörű fehér faragott lépcsőkorlátok. Láthatók itt a Sagák és Eddák, meg régi kódexek, ősnyomtatványok, meg ilyesmik, amiket a dánok visszaadtak nekik. Volt még egy kiállítás a jelen izlandi divatról – volt egy-két eredeti, ám elegáns elképzelés.Sajna pici fiam fáradt már – igaz keveset aludtunk. Veszünk vacsinak valót, és irány a szállás. A panziós angol nyelvű gyerekkönyveket hoz a vikingekről – azt olvasom Jakabnak, de elalszik rajta.
3. nap – esőre ébredünk. Élvezem a kávé illatot a vidékies konyhában, miközben nézem, milyen sáros a szomszéd hátsó udvara, pont egy nagy pocsolyára látni. Akkor ma múzeumok. Elsőként mindjárt a Nemzeti Galéria. Nevezett tó partján áll. 10 perces gyaloglás után a városházához érünk – átmegyünk rajta, addig sem ázunk. Merthogy az impregnált halászkabáttól lefelé 10 perc alatt csurom vizesek lettünk. A múzeum csak 11-kor nyit, úgyhogy vissza az elöljáróság kávézójába. Finom sütit eszünk, kisfiam internetezik, én begyűjtök néhány Iceland Review-t (de jó lesz majd idehaza!), de főleg bámulok kifelé. Mert a kávézó külső fala üvegből van, és kinyitható, néhány lépcső, és már ott a tó, szóval csónakkal (nota bene gondolával – bizarr ötlet) megközelíthető. Mint a Fenice színház bejárata Velencében (amit sajna csak képről ismerek…) * (Megjegyzés: már nem! Voltam is benne, de csak a szinpadi bejárat közelíthető meg vízről.) De most esik, és zárva van.
Átmegyünk tehát a galériába. Ez egy pici múzeum, úgy képzeljük el, mint mondjuk az Egry József Múzeumot Badacsonyban. Zömmel századfordulós képek (kb. úgy 1880-), meg modernek. Néhány impressionista – persze sokan alkotóik közül Párizsban éltek egy darabig. Hogy őszinte legyek, nem voltak rám különös hatással, persze nem vagyok műértő. Egyik azért megfogott: egy anya viszi karjában a kb. 6 éves lányát keresztül a lávamezőn, pocsolyák között. Nekem is van egy 6 éves lányom, aki nagyon messze volt tőlem… A -1. szinten persze gyerekeknek őrjöngő, papírral, cerkával (volt hegyük), hátha kedvet kapnak egy kis alkotáshoz. De ilyet minden északi múzeumban látni lehet.
Izland történelmét mutatja be a kezdetektől. Láthatók római pénzérmék – valószínű vikingek zsákmányolták anno – itt légiók nem jártak. Ásatások során előkerült használati tárgyak, ruha foszlányok, rekonstruált tanya. Meghatóak voltak a különféle templomi díszek. Nagyon más megtapasztalni azt a közhelyet, hogy micsoda küzdelmet folytattak évszázadokon át a természettel, de bizony igaz. És lám, mégis micsoda nagyszerű emberek! Úgy látszik, ha valakik a természettel néznek szembe, mást hoz ki belőlük, mintha megaláztatás jutott volna osztályrészül… Persze szemléltető filmek is láthatók, pl. hogyan épült fel egy viking tanya, vagy a hőzöngő katolikus püspök, és két fiának kivégzése (bizony, volt neki több is) – utóbbit kellő dramaturgiával és részletességgel…Egész napjainkig – zászlók, okiratok, fényképek. Időszakos kiállítás a múlt művészi hajlamú úrhölgyeiről (megérdemlik a kiállítást), elmaradhatatlan gyermekfoglalkoztató szoba – itt egy vicces régi mechanikus írógép izlandi karakterekkel.Elfáradunk – főként kisfiam szenved, mert unja a banánt. Visszafelé ismét városháza: felveszek pénzt az automatából – jó sokat, a szállásra. Július 14. A francia nagykövet asszony (felismerem a követség honlapjáról) utasításokat ad az esti fogadás előkészületeihez. Trikolórral rohangál mellette egy pasi. A panzióban – megszokásból – bedugom a kp-t a ruháim közé, aztán irány vacsizni.
Este étterembe megyünk. A forgalmas Lækjargata, egy szimpi hely nem messze a Lækjartorgtól. Valamikor este zene is van itt, talán még korán van (de nem nekünk). Az étel finom, kisfiam tenger gyümölcseit eszik, én valami halas krumplipürét cserépedényben, Viking sört iszom hozzá. Szép rálátás Reykjavík legrégebbi épületére, a volt kormányzói palotára, ma miniszterelnöki hivatal. Kiderült, és így estefelé most süt a nap. Rövid séta. A panziós szerint holnap nem lesz ilyen rossz idő.
Másnapra az eső ugyan elállt, de helyette erős szél támadt. Úgy terveztem, kimegyünk a skanzenbe, Reykjavík külvárosában. Most igénybevettük a helyi BKV-t. A buszmegálló mind a négy oldala üvegbül volt, az előlsü részén egy ajtónak való kivágással - gondolom a sarkvidéki szelek miatt! Jó sokára értünk ki, Reykjavík lakosainak számát tekintve kicsi, de területre nem jelentéktelen! A külvárosok - a többi skandináv nagyvároshoz hasonlóan - lakótelepek, nagyon emlékeztetett Stockholmra. Az eső azért szemerkél, mikor leszállunk. Egy régi tanya helyén hozták létre a sknzent, baró tőzegtetejű házakkal, ilyesmivel, reykjavíki polgárházakat hoztak át ide építkezéskor. De itt van az egyik gőzmozdony, amelyet a kikötő építésekor használtak, régi nyomda, traktorház, benzinkút - tehát a közelmúlt nemcsak vidéki relikviái.
Belül a házak berendezve, a városiak lakájosan, mintha csak laknának most is bennük - dán porcelán étkészlet, csipketerítők, régi telefon, stb. és nincs teremőr, mégsem viszi el senki. Nálunk már az ószeresk rég lenyúlták volna, ha így szabadjára lenne!
A régi tőzeges falucska házai között dús legelő, izlandi lovakkal. Ezek a tőzegotthonok sötétek és nyirkosak voltak - nem volt könnyű régen gazdának lenni izlandon. Borzasztó szegények voltak. Beléptem a kis fatamplomba, és arra gondoltam, hogy bizony volt miért imádkozniuk az akkori embereknek. De úgy látszik aki a természettel harcol, nem "humán" ellenséggel, emberséges marad, és jó lenne azt hinni, hogy végső jutalma egy ilyen népnek a jólét.... (Erre tessék, most itt a baj, a kidurrant pénzügyi lufival - mentek utána, nade volt más választásuk?). Bizony megható egy ilyen világ végi isten háza! Kár, hogy nincs jó idő, mert szívesen leülnék a magas fűben. Így csak a házakban tudok álmodozni, ki mindenki nézett ki az esőverte ablakon, mi járhatott közben a fejéban, miről társalogtak teázás közben, és milyen ruhát hordtak a hölgyek. Nem jó a szél, de ez Izland, kicsi fiam persze nyafog, hogy mit bámészkodom annyit. Kinéztünk a Lækjargatan egy cukrászdát, forrócsokit ígértem neki. Jó hosszan melegedtünk a kávézóban, aztán megbámultuk a szomszédos könyváruház kínálatát. Vacsorára egy kis maburger a belvárosban (te jó ég csak nem fókahússal, vagy báránnyal?:S
Aztán eljön az utolsó napunk Izlandon. Nézegetem a városházán szerzett füzetet és kiválasztok egy buszos kirándulást. Ez az Aranykörút, amely tartalmazza a Geysírt és a Gullfoss vízesést. A központi buszterminálon lehet jegyet váltani, onnan is indulnak a buszok. A kisfiamnak ingyér van, mert 10 éves. Semmivel nem kellett ezt igazolnom, sőt, visszautasították, hogy adaadjam az útlevelét. Nem is értették, miért gondolom, hogy ők nem hisznek nekem. Sajnos pontosan nem tudom, merre jártunk, mondom, 2 éves élményről írok. Azt gondolná az ember, hogy alig jár autó az izlandot körbefutó autópályán (valójában egy nagyon jó minőségű műút), de nem: igaz vasárnap van, kirándulgatnak az emberek. És itt is emlékmű figyelmeztet halálos balesetek helyszínén (ilyen is van itt?). Elhaladunk egy falu - azaz ott kisebb városka - mellett. Hveragerdiben van az izlandi üvegházas zöldségtermelés központja. A házakat thermoenergia fűti (mint Izlandon mindent), és - előző hozzászóló (kinek nevezzelek?) figyelj - infralámpákkal világítják. (Szóval nem mondom, tényleg adnak a fenntartható fejlődés képibe, de azt a fűtéssel jóváírják. Ahogy megyünk, lávakővel borított mezők, meredek dombok között haladunk, de zöld minden a mohától, cserjéktől, telis-tele minden rózsaszínű és lila virágokkal, boglárkával (júliusban!). Egyáltalán nem kelti barátságtalan vidék benyomását. Rengeteg hétvégi házat látok itt, lovastanyákat (nagyon népszerű a lovaglás, mint szabadidős tevékenység Izlandon), legelésző apró izlandi lovakat, golfpályákat (nem sűrűn kell locsolni a pázsitot). A krátervidéken megállunk egy un. pszeudo kráternél, neve Kerid (vagy mi), vízzel van tele, állítólag koncerteket is tartottak egy spéci viziszínpadon. Undok kisfiam alig hajlandó egy képet csinálni rólam, bezzeg az éttermi vacsorán Reykjavíkban fotózta a szétázott frizurás fejemet.
A Geysírnél megcsap a kénes szag. A fő forrás (amit manapság már szivattyú működtet) körül annyian vannak, mint az oroszok, de mindenfelékisebb nagyobb források bugyborékolnak, vagy törnek fel. A tájon amerre szem ellát, gőzölgő pontocskák. És kicsit frászban voltam, hogy mikor tetszik egy gejzirnek épp a lábam alatt feltörnie. Shop persze itt is van, ezt csak azért írom le, mert itt láttam izlandi csokoládét, de sajnos nem vettem, mert folyton frászba voltam, hogy az egy éven át fillérenként (+ adóvisszatérítés:)) rakosgatott pénzecském elfogy a kártyáról (itthon derült ki, hogy majdnem a fele pénz megmaradt - ekkoriban kezdődött az ISK mélyrepülése, na meg én is visszafogtam magam) - ez a frász a mai napig mindenhol végigkísér. Látni kell a helyet na, mert írni nem sok mindent lehet róla, csak közhelyeket. Útban a Gullfoss felé a napfényben (idő kegyes hozzánk ezen a napon) megcsillan a Langjökull jégmező. Ez is félelmetes volt, ahogy a zöldségből valami fehéres szürke hegy megcsillan! Mert amúgy azért messze volt, de az időjárási körülmények kivételesen jók. A Gullfossról megint csak közhelyek jutnak eszembe. Félelmetes volt és gyönyörű! Azért ha eső nem is volt, így is eláztunk a mélyből felcsapódó víz finom permete miatt. (Vagy az alászálló zuhatag?) Itt vettem fel egy kődarabot, egy hatalmas, szürke lávakavics, olyan mint egy megdermedt szivacs. Egy darabka Izland! Ott van az ágyam mellett, és ha nehéz valami, azt szorongatom. Még elmegyünk az ősi törvényhozó és gyűlés hely a Thingvellir mellett, de sajnos nem állunk meg, úgyhogy nem sok benyomásom van róla.
Reykjavíkba visszatérve még veszek ezt azt. Magamnak pl. egy kézzel horgolt, finomszálú gyapjúfonalból készített fekete csipke vállkendőt. Bordó hernyóselyem operaruhám (ahogy a kislányom hívja) kiegészítője azóta is, de egyéb alkalmakkor is hordom többféle ruhához. rendezzük a szállás árát, panziós megrendeli másnap kora reggelre a taxit, aztán végésétálunk egy két helyen a belvárosban. Búcsú, de még visszajövök az hétszentség!
A repülőről amíg bírom, nézem Izlandot. Aztán Koppenhágában ismét 35 fok, kiülünk a Nyhaven oldalába, lógatjuk a lábunkat a víz felett. Kisfiamnak beígérek egy hajókázást a csatornákon, ha legközelebb erre járunk. (Te jó ég, mikor?) Jó mulatság, 2004. fagyos májusában volt szerencsém hozzá.
Hazaérünk, itthon fagyos fogadtatás, másnap bánatomban veszek 3 opera CD-t a Concertoban (A Parasztbecsület - historical Simionatoval és Di Stefanoval - már el is tört azóta.) Aztán másnap menekülök a Balcsira, végre találkozhatom kicsi lányommal is.

Izland bajban

Tegnap az izlandi bankfelügyelet átvette az ország két legnagyobb bankjának felügyeletét. Sajnos azonban félő, hogy az állam nem tud garanciát vállalni a külföldön felhalmozott és behajthatatlan hitelekért. Főleg Angliában fejtett ki jelentős tevékenységet, és az ottani csőd és válság következtében nem fizetnek a vevők, és most fel kellett függeszteniük mindenfajta betétes kifizetést és elhelyezést. Az állam garanciát vállalt a külföldi adósság törlsztésére, de a kronúr mélyrepülésben van évek óta, a központi bank most befagyasztotta az izlandi korona árfolyamát, de állítólag nem marad így, még lejjebb kell értékelni (tegnap 200 ISK-t is jegyeztek 1 EUR-ért). Izland pedig szinte mindenből importra szorul, úgyhogy nagy nehézségek elé néznek az emberek.
A garanciát úgy tudják teljesíteni, hogy orosz kölcsönt vesznek fel, 3-4 év futamidőre. Elképesztő... Nem való ilyet írni, de ha azok a bunkó, közönséges oroszok beteszik a lábukat oda... Nagyon aggódom az én Izlandomért. Az az én álmaim országa, messze van, ismeretlen, és minden vágyunkat odavetíthetem.

Fidelio

A kíváncsian várt Fideliora tegnap hulla fáradtan, kifacsarva ültem be. (Stresszes volt az ofiszban, de megoldottam.) Az olvasott kommentekből kissé negatívnak jött le. Mindjárt a nyitány ("Fidelio-nyitány" - jobban szeretem, mint a híres "Leonora-nyitányt") kissé gáz volt a kürtösök miatt de a végére persze belemelegedtek. Modern, négyszintes szinpadkép - ok. Marcellina és Jacquino a színen, felül a széttárt karú Krisztus/Florestán, lent Leonora kapaszkodik a díszletbe. Aztán Krisztus el, visszajön katonaruhába, na innen világos, hogy ő Leonora szenvedő énje. Speciel én nem azonosítom Leonora szenvedéseit Krisztuséival, de ízlés dolga - mindenesetre nem a vallásos érzelmeim miatt, mert akik ismernek, tudják mennyire antiklerikális vagyok. Egyszerűen csak másfajta szenvedésnek gondolom. Fischer nyilatkozta a Bartókon, hogy a darab a házastársi szerelemről szól, de ez Beethovennél az emberiség iránti szeretetet szimbolizálja - ezért hát Jézus? Az olcsó szentképekre utaló formavilág nem zavart, noha az én rokonaimnál is láttam faluhelyen ilyet (el is kápráztatott rendesen).
És ha már szimbóleumok: túl sok volt belőlük - a kevesebb több lett volna. Az egy dolog, hogy agyilag nem tudtam úgy fogni, ahogy kellene, de szerintem pihenten is megfejthetetlen lett volna sok dolog. Főleg annak, aki nem jár be minden második előadásra! Itt is érvényesül a kevesebb - több elve. Anno az Elektrán napokig morfondíroztam, fel voltam dobva, de most inkább zsong a fejem, semmi kedvem értelmezni! Ez alapvetően egy statikus darab, amit indokolt mozgalmasabbá tenni (ilyesmire Kovalik is hivatkozott az Opera Magazinban, és egyetértek vele). De: szerintem attól még meg lehetett volna hagyni ezt az időnkívüliség hangulatot, mert ez adja a mű karakterét. Másrészt persze ott van Marcellina története - ő egy buffa figura, de nem kimondottan a feszültséget akarja oldani, avagy bemutatni, hgy az élet bizony "odakünn" megy tovább - ma sincs ez másképp. (Az egyébként meglehetősen igényes - és drága - műsorfüzet utal is a napjainkban több százezer igaztalanul fogvatartott emberre, akiket senki sem kutat fel, inkább beül és megnéz mondjuk egy róluk szóló darabot.) Igen erre föl volt a sok jövés-menés, hogy attól még kint zajlik az élet, babakocsit tologatnak, buszra várnak, stb. Értem, értem, csak sok volt a statisztából, színből, mozgásból...
Szájbarágós volt viszont a guantanamói őrök és római katonák őrségben, rendvédelemben történő szerepeltetése, a Pizzaronak vakon engedelmeskedő gyerekkatonák szerepeltetése. Szintúgy a ruhát cserélő rabok/börtönőrök. 1. rab (Boncsér Gergely) fogolyként énekelte rövid dalát volt, a második rab (Sárkány Kázmér) viszont börtönőrként nézett szét aggódva. (Hoppá, egyfajta cinkosság volt köztük?) Legjobban pedig a földszinti sarokban álló vagy épp bánatosan földön kucorgó Leonora zavart. Ott énekelt, míg Fidelio fent tette amit épp kellett. Pl. Rocco szólt Fideliohoz a 3. szinten, de lentről jött Leonora válasza. Nem rossz a megkettőzés ötlete, de éneklés szempontjából zavart. Aztán a végén, mikor Leonora leleplezi magát, akkor eltűnik a pandan, de úgy tűntetik el, hogy Pizzrro őt leszúrja (eddig követhető), aztán feltámad, immár Krisztusként - na ez minek, mi lesz vele, hova lesz???
A végén a happy kórust megint nem tudom hova tenni. OK, ünnepel az emberiség, kiszabadultak a rabok - megért már egyszer-kétszer az emberiség ilyesmit, de odalent Leonora és Florestan unott arcal énekelnek, ők nem ünnepelnek, a végén pedig a magányos, elegáns tartású asszony vonul el, ő már mindent megélt mindent tud, de atán lemegy a színről és mindenki happy. Az érthető szimbólumok elvesztek itt is a számomra értelmezhetetlen tömeg jelenlétével. Most meg ne kérdezze valaki, hogy na de akkor hogy kellett volna, mert fogalmam sincs.
Pozitív volt, hogy a végén viszont nincs fagylalt, jó a cukorka is alapon összejön Marcellina és Jacquino. Mert Jaquino (Fekete Attila) erőszakos, zaklató fazon volt, nyilvánvaló (korrekt alakítás volt, bár itt talán kissé ármánykodóra, azaz túlontúl negatívra vették az egyéként nemm rossz szándékú bunkó figuráját), hogy Marcellina (Váradi Zita) nem ilyenre vágyott, és miután tudatára ébredt, mi fontos egy társaban neki (pl. aki megadja neki a választás lehetőségét, vállalva az ezzel járó rizikót is), alig hiszem, hogy visszafogad egy "ki az úr a háznál" típusú pasit. (Váradi Zita nagyon üdítő volt a szerepben, eddig asszem csak Pásztorfiúnak láttam a Tannhäuserben. Örülök, hogy most is lehetőséget kapott. Ez a szerep jobban áll neki.) Más hozzászólókkal ellentétben nekem nagyon is tetszett Friedemann Kunder Roccoja. Hangilag korrektnek tűnt (talán néha kissé halkan szólt), alakításban egy egyszerű, de emberséges, életet jól ismerő figurát hozott. Perencz Béla (Pizzaro) és Bretz Gábor (Miniszer) tetszettek, magabiztosan énekelt mindkettő, színészi játékuk is jó volt. Thomas Moser egyszerűen nem bírta Florestan nehéz szerepét, és én Szabóki Tündétől (Leonora) sem voltam oda. Szabóki bírta szusszal, de időnként hamis volt, időnként túlságosan éles. Szegényt mondjuk sajnálom, mert ezzel a sarokba állítással egyszerűen megfosztották egy parádés alakítás lehetőségétől. Ja, és ne feledkezzek meg a néma szereplőről, aki Fidelio volt: Horvát Virgil. Hatalmas bravot neki! Fischer Ádám tette amit tudott, nem is akárhogy - bár én ezt sajnos nehezen tudom megítélni. Alázata a mű és a közönség felé azonban szivet melengető volt.
Összességében nem volt ám rossz az előadás, csak kissé csalódott voltam, nem kellett volna ekkora várakozással odamenni.
A végére egy kritika, ami jobban beszámol a Fidelióról, mint én, és nyilván sokkal objektívebb.
http://www.fidelio.hu/visszhang.asp?id=14444

Huszonhét

Na, a hétvége most sem múlt el cirkusz nélkül. Holnap Fidelio (a férjemmel:S) - elég rémisztő dolgokat olvasgatok róla. Megint agyonterhelve megfejteni való szimbóleumokkal - mi rendben van, de a visszhangokból úgy tűnik, talán a kevesebb több volna...) No mindegy, majd meglássuk...