Könyvek, még múlt év végéről

Balla D. Károly: Tejmozi
Egy anyjától leválni nem tudó fiatalember, apjával történő utolsó találkozásain keresztül nyavajog ezen, nekem elég ellenszenves, önmagáért felelősséget vállalni nem képes figura rajzolódott ki. Szemmel láthatóan ez a méltatlan helyzet nagyon kényelmes is neki, nem igazán áll szándékában változtatni ezen. Anyja halála is ebben az állapotban hagyja, talán amikor apja elmegy, elindul benne valami - de nagyon csak talán.


Dea Trier Morch: Téli gyerekek
Az újrahasznosító konténerek mellől mentettem ki, és nagy élvezettel olvastam a koppenhágai közkórház szülészetének életéről a 70-es évek egyik devemberre és januárja között. Az én fiam is decemberi, így szinte a fényeket, a fűtőtestek sugárzását is érzékeltem. Középpontban egy veszélyeztetett terhes ovónő, aki grönlandi alter zenésztől vár babát, és a szülés előtt hosszabban időznie kell időznie a kórházban. Eképp mutat be számos sorsot - ne nagy írói bravúr, de mindenképpen élvezetes olvasmány, mert szépen van megírva (és nyilván lefordítva is).



Keleti Ágnes: Egy olimpiai bajnok három élete
Ötszörös olimpiai bajnok tornásznő - maga is megérne egy külön posztot. Nagyon megragadó volt. Kezdve, ahogy leírta, mekkora gát volt kislánykorában az állítólagos csúnyasága, amely későbbi életére is rányota a bélyegét. Micsoda szerencse, találkékonyság és küzdelem mentette még életét a holokauszt idején, a semmiből történő újrakezdés, a céltudatosságából és sikereiből adódó elmagányosodás. 1956-ban elege lesz, nem tér haza Melbourne-ből (egyébként 4 aranyat nyert ott), kisebb kitérők után Izraelbe telepedik le. Egyenessége, megalkuvást nem tűrő személyisége hamar konfliktusok forrásai lesznek - harcait magányosan vívja, és ezt az a tény, hogy ő egy nő, csak nehezíti. Férjhez megy, gyermekei születnek, de a házassága nem boldog, igazi jómadár férjet fogott ki, de a merítés persze nem volt túl nagy. A végén levonja a konklúziót, hogy az élet egyetlen értelme, hogy gyermekei vannak, más nemigen számít. Szerintem csodálatra méltó ember, az én top 50 kortárs nő listámon (egyszer össze kéne szednem, és leírnom ide) mindenképp helye van. Nehéz élete ellenére példa minden ember lánya számára.



Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja
Még az azeri baltás gyilkos ügye keltette fel az 1916-os örmény népirtással kapcsolatos érdeklődésem - bevallom, azon kívül, hogy tudtam, hogy volt, nem sok ismerettel rendelkeztem.
Meglehetősen dagályos mű - hiába, Werfel költőnek készült -viszont történelmileg meglehetősen pontosan dokumentálja mind az előzményeket, mind a tényeket. Nem szabad leragadni néhány dolognál - például a nőkről jobb esetben vállveregető módon szól, de a fogyatékosokat is úgy ábrázolja páriaként, hogy a igen csekély együttérzést mutat irántuk. Mert hát maga az örménység - és ez alatt nem az egyes emberek, családok tragédiáját értem - tragédiája a tehetősebb örmény férfiak tragédiája.
A történet valódi: Aleppo környékének néhány örmények lakta faluja majdnem komplett fel költözik a Musah-hegyre, és felveszi a harcot a törökökkel. Végül egy szerencsétlenségnek vélt akció során felfigyel egy francia hajókonvoj, és az életben maradottakat hajóra veszi. A főszereplő Gabriel Bagradian nem tart velük - miután fiát elvesztette - bevárja a törököket, akik annak rendje és módja szerint végeznek vele.


Örkény István: Lágerek népe

Hát bevallom, nekem nem tetszett. Több ezer interjúból készült, Örkény groteszkbe hajló stílusában, amelyet sehogyan sem tudtam szinkronba hozni a leírt körülményekkel. Mert hát nem abszurd maga a háború, a fogság, a hadifogoly lét maga? Akik az ellenség kezében vannak, élnek, viszonylagos biztonságban (na jó, persze milyen már egy orosz hadifogoly tábor biztonsága?), az otthoniak viszont fronttól, rémuralomtól, éhezéstől, stb. súlytva, de nem foglyok... Tudom, ki vagyok én, hogy fanyalgok Örkényre - talán csak nem ezt vártam. Valami megrázóbbat, de ez azt sugallta, hogy egész jól el lehetett viselni - persze tudom, azokban az időkben mi mást írhatott volna. A végére betett olvasói levelek meg még ezt is felháborítónak tartják.

Polcz Alaine: Asszony a fronton

No comment. Közben sajnáltam, hgy elkezdtem, de lebilincselő volt, nem tudtam letenni. Emberi kiszolgáltatottságról, képmutató külvilágról, elállatiasodott emberekről, a háttérben folyamatosan érzékelhető verbálisan bántalmazó kapcsolattal megspékelve. Én innen töltöttem le:http://ddl3.data.hu/get/0/3474338/Asszony.pdf



Újabb könyvek

Jó régen jelentkeztem "olvasónaplóval", pedig eredetileg negyedévente akartam beszámolni arról, mit olvastam. (Vagyis inkább naplózni magamnak.)

Carson McCullers: Óra mutató nélkül
A helyszín, mint az írónő többi regényében is az amerikai Dél egyik poros kisvárosa. Miről is szól? Szerintem azokat a dolgokat hozza összefüggésbe, amelyek valóban kéz a kézben járnak: fajgyűlölet, nők elnyomása, az idősek kritikátlan tisztelete, a friss szellemiség előli elzárkózás. Meg az elfolytások, piszkos dolgok elhallgatása, és a nem szól szám, nem fáj fejem hozzáállás. Mindhalálig.


Isabell Allende: Kísértetház
Egy tehetős chilei családon keresztül követhető az ország kevesek által ismert XX. századi történelme. Plasztikusan és jól követően meséli el Pinochet hatalomra jutását és az azt közvetlenül megelőző időket. Számomra különösen érdekes azért is, mert általános iskolában volt egy chilei osztálytársam, akinek a családja a diktatúra elől menekült el. Szerintem nagyon olvasmányos, bepillantást nyerhetünk a korabeli dél-amerikai középosztály mindennapjaiba.

Hannu Mäkelä: Anya
Az író édesanyjának utolsó néhány hónapját dokumentálja, a napi látogatásokat követő emlékek gondolatok, szinte teljesen kizárja a kinti világot. Mozaikokból összeáll egy asszony eléggé küzdelmes élete, leépülése, fiához való viszonya. Semmi megrázó, olyan, mint egy orvosi jelentés, pedig szó sincs közönyről. Inkább a megváltozhatalan kezdetektől történő elfogadásáról.



Rakovszky Zsuzsa: VS

Nem nagyon merek semmit írni, mert az írónő többi könyvéhez hasonlóan ez is olyan, amelyről ha lefejtjük a felső réteget, újabbat találunk. De talán nem is a réteg a legmegfelelőbb kifejezés. Szóval inkább valami nagyon összetett dolog, amelyet nem tudok hirtelen megnevezni. Főhőse Vay Sándor, alias Sarolta, ál-önéletrajzi regénye. (Egyébként valóban élt.) A transszexualításában világosan érthető, miért is találja már gyermekként vonzóbbnak a férfi létet, a mű mégsem feminista írás. Az örök igazságot egyik mondata foglalja össze, amikor arra a kérdésre válaszol, hogy miért is ragaszkodik ahhoz, hogy önmaga lehessen, így felel: "Van-e fontosabb ennél?" Igaza van!

Kertész Erzsébet: Napraforgó-lány

Ifjúsági regény, 1944-ben járunk. 16 éves zárdanövendékek, a heterogén középosztály mindenféle leánygyermekéből álló osztály egyik leánykája. Mi más is érdekelné őket, mint a fiúk. Ami a XX. század közepén még jócskán a boldog házassággal egyenlő. Legalábbis az egész oda kell vezessen. Közben ruhák, színésznők, pletysák, de közben ott dübürüg a történelem. A történet kurtán-furcsán végződik, számomra érethetetlenül. Vagy a végét egyszerűen levágták. Délvidékre visz a szerelmi szál - ugyan mi jó vége lett volna? Hideg napok megtorlása, aztán a harag Jugoszláviával, esetleg Rajk per... így mindenesetre csonka maradt.

 

 

Jókai Anna: 4447

Egy ház helyrajzi száma, egy házé, amely szorosan összefonódott egy asszony életével. Küzdelmes, megalkuvó, gyakran visszataszító és fájdalmas. Épp ezért környezte elfordul tőle, mi több megveti, egyedül a félbolond, job napokat látott albérlő veszi emberszámba - persze csak addig, amíg bele nem avatkozik az ő személyével egybeforrott világába. Mindenki elfelejti, hogy az aszony körülményei szükségszerűen tették érdessé szívét-lelkét, amely tény viszont egyetlen módja volt az élet adta helyzeteken való felülemelkedésnek. Rebesgetik, hogy hamarosan megkezdődik a környék tereületrendezése ...

 

Daniel Vernet: Berlin regénye

Na jó, ebből még van néhány oldal. Semmi különös, csak néhány szemelvény berlin történelméből, olvasmányosan leírva, némi bennfentes információval. Remek alkalom a várossal ismerkedőknek!

 

 

 



Könyvfesztivál

Keret szűkében csak néhány két könyvet vettem magamnak a fesztiválon (pedig idén Skandinávia volt a dízvendég!)+kettőt a kislányomnak. Egy finn regényt a skandináv irodalomra szakosodott Polár kiadótól, illetve biztos ismeritek a Taschen inspiráló lakásbelsős albumait. (Van egy Berlin Interriors, illetve egy kisebb könyv formában a Living in Sweden - szürke téli napokon egy sűrű kakaót kortyolgatva - házitejszínnel! - gyógyító hatású enyhébb depresszióra.)

A regényt még nem olvastam, viszont az albumot már többször áttanulmányoztam. Most féláron adták - mindössze 3500 forintért, persze rácsaptam, jelzés értékkel bír. Régi vágyam Buenos Airesbe menni, de most egy könyv hatására (erről majd később írok a negyedéves olvasónaplóban) tiszta Dél-Amerika mániás lettem. (Talán jövőre összeszedem rá a pénzt... inkább novemberre, semmint márciusra... el ne kiabáljam....)


www.polarkonyvek.hu



Forrás: Taschen Verlag

Néhány könyv

Néhány könyv az utóbbi időszakból (januártól mostanáig) - a listán szereplő művek találomra követik egymást; sem időrendi, sem tetszési sorrendet nem jelenít meg.

Leavitt: Az indiai hivatalnok
Matematikusok világa - kedvelt témája a regényíróknak, és én is szívesen veszem a kezembe. A szereplők valóban éltek, és a Riehmann sejtés bizőnyítási kísérlete mellett plasztikus leírást kapunk a cambridgei professzorok zárt világáról, az első világháborúról, illetve brit háborús propagandáról, homoszexualításról, pacifizmusról. Nagyon jó volt, ötcsillagot neki!

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Megint matematikus szereplő, szíven talált. És igen, megint a Riehmann-sejtés, asszem, valami olyasmi, hogy a prímszámok látszólag véletlenszerűen helyezkednek el a számegyenesen. Magányosak, és még ha egymás közelébe kerülnek, sem lehetnek valóban egymás mellett. És egyelőre nem bizonyította senki, miért kell ilyen szomorú, egymagukban állónak lenniük. Szabályt még nem bizonyított senki. Prímszám vagyok magam is. (Elég baj!)

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
Ceausescu Romániája, na meg rögtön utána. Szereplők lazán kapcsolódnak egymáshoz. Tulajdonképpen 3 kisregény. VAn néhány eredeti fogás, gyakran élvezetes, nem ritkán azonbqan túl terjengős, túl metaforikus - kevesebb több lett volna.

César Aira: Kísértetek
Nem igazán tetszett, kicsit uncsi volt. Az élet nagy kérdéseiről mintha szomszédasszonyok fecsegnének prakkerezés közben. Épp ettől az, ami. Valóban, egyszerű nők, az óév utolsó napján, ahogy a világot látják. Meglepő végkifejlet, őszintén szólva nem találtam magyarázatot rá.

George Simenon: A költözködés
Simenon egyik kedvenc íróm, már nem tudom, ki mondta, hogy több franciaságot tanulhatunk tőle, mintha végigolvasnánk a klasszikusokat. Maigret felügyelőnek is nagy rajongója vagyok (szülésre is bevittem, hogy az talán jobban eltereli a figyelmem, de nem került rá sor). Ezúttal nem krimi, persze bűnügyi szál azért mégis van benne. Kisember, aki szívós munkával felküzdi magát (gyakori motívum Simenonnál), új lakást vesz egy divatos alvóvárosban, és ez olyan mederbe tereli életét, amelynek már nem ura.

Melinda Nadj Abonji: Galambok szállnak fel
Vajdasági emigránsok Svájcban, ahol persze jugoszlávok. Tulajdonképp mindegy is volna, egész addig, míg ki nem tör a délszláv háború. Megrázó emlékezés, valódi feloldódás nélkül. (Az írónő nagyon szép!)

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben
Borzadály, 4 oldal után letettem. Sajnos már majd' mindent elolvastam adhaza, és erre fanyalodtam - volna.

Spiró György: Tavaszi tárlat

 

Nem igazán értem, miért nem olvastam előbb, amikor tavaly (vagy az idei év elején?) megjelent, nagy hirverést csaptak körülötte - mindenhonnan ez folyt. És gondoltam is, hogy el kell olvasnom, de csak most került sor rá. Észrevettem, mostanság a Kádár-kort, vagy az azt megelőző időszakot ábrázoló regényeket preferálom - hiába, öregszem, utolért a nosztalgia! Nem fő elemük, de szinte minden általam olvasottban közös, hogy valahol ott vannak a háborús évek, amelyekről nem beszélnek szívesen, ha nagyobb figyelmet is szentelnek neki, akkor az valamelyik hős belső monológja ként jelenik meg.
A téma mondhatni közhely - kiábrándulás, felemelkedés, bukás, túlélni vágyás, irigység, a bárki lehet áldozat, a legképtelenebb vádak megcáfolhatatlansága, na és persze mindehhez miként viszonyul a környezet. Látszólag állandó közeg - barátok, szomszédok, munkatársak, napsütés, amelyek egyik napról a másikra más értelmet nyernek. Végül egy véletlen találkozás megmenti hősünket a kilátásba helyezett akasztófától, de már képtelen előző (számára nyomasztó) életét ott folytatni, ahol abbahagyta. Ha úgyvesszük, még jól is járt a herce-hurcával, mert újraértelmezte (hú, ez most roppant divatos szó újabban - nekem az agamra megy) magát. Vagyis inkább kapott egy esélyt. Hmm....

Jü Hua: Testvérek

Kép: www.bookline.hu
Ezzel a könyvvel is régóta szemezgettem, mire végre rászántam magam a vásárlásra. Először is az ára elég borsos volt, másodszor meg a Kína iránti igazságtalan, ámde nagyon is érthető fanyalgásom. De szerencsére mindkét kifogás legyőzetett.
A borító csalóka lehet: két szomorú, 8-10 év körüli kisfiú néz a fényképező objektívébe - sok emberi sorsot, szenvedést, hétköznapokat bemutató könyvre számítottam, kíváncsi voltam, miként éri meg az ottani egyszeri ember a szédületes, ijesztő tempót. Azonban a regény - amellett, hogy tényleg a hétköznapokat mutatja be, és megjelenik Kína legutóbbi 50 éve - tele van rengeteg humorral, de kényeskedők figyelem: ronda szavakkal is. (Hinnye, ki gondolta volna, hogy a kínaiak ilyen rondán beszélnek!) Érdekes módon megjelenik a naturalisztikus, mégis lírai tolmácsolása a szenvedésnek, magánynak, reménytelenségnek - szívszorítóan ábrázolja pl. a Kultúrális Forradalmat a kisember szeméből.
Helyszín Shanghaj környéki kisváros, két félárva mostoha testvér, különböző habitusból adódó sorsok, a mégis szoros kötelék, háttérben a roham léptekkel modernizálódó Kína. Nagyon olvasmányos, igényes regény, sziporkázó stílussal (rég nevettem hangosan olvasás közben). Egy kicsit másképp látom Kínát azóta - pozitív értelemben.

Carson McCullers: Magányos vadász a szív

Hát ezt a könyvet valamikor tavasz elején olvastam, éspedig a nokert.hu ajánlására, amelyen felbuzdulva már tavaly nyáron elolvastam az Esküvői vendég c. könyvet. (Egyébként utóbbi jobban tetszett.) Már azért is érdemes volt elolvasnom, mert vonzódom az amerikai Délhez, a fülledt posványosságához. (Ma már nyilván nem igaz, de a 60-as években még feltétlenül.) Míg az Esküvői vendég a második világháború utolsó évében, emez a háború előestéjén játszódik. Egy karakter (süketnéma) 4 ismerőséről van szó, mindnek megvan a maga keresztje: néger, kiüresedett házasságban él, stb. A 4 ember különös ragaszkodással csüng rajta, ő azonban a félkegyelmű egykori lakótársát érzi magához legközelibbnek, aki a regény cselekménye idején már otthonban van. (Talán homoszexualitásról van szó? Semmi nem utal erre, de McCullerst foglalkoztatja a téma, egy másik könyvében nyíltan fel is veti.)
Amiért a feminista oldal ajánlójában szerepelt, az a 14 éves kislány, Mick (érdekes, fiús neve van az Esküvői vendég főszereplőjének is: Frankie.) A felnőtt kor küszöbén álló lány, aki más álmokat dédelget, mint a többi kortársa: el akar érni valamit, és szeretne egyenlő esélyeket ehhez. Mág nem ismeri a két társadalmi nemre osztott világot annyira, hogy meg tudja fogalmazni magányossága okát, de érzi, hogy nem intellektusa alapján fogják megítélni - klubtagságra vágyik, miként az esküvői vendég Frankie-je. Érdekes, mindkét szereplőt kicsit elhanyagolja a családja, vagyis inkább a látómezejük perifériájára kerül sok gyerek közt az utolsó, vagy mert az édesanya meghalt), és a néger háztartási segítő tölt be afféle pótmama szerepet.
Megpróbálom idemásolni, mit írt Rita a Nokert.hu-n arról a traumáról, amikor a kislányból kamaszlány válik. Nagyon jól megfogalmazta, helyettem is.
"... kiválóan megmutatkozik az a jelenség, amit Judith Halberstam így jellemez: „A kislány számára a pubertáskor nem más, mint korlátozásból, büntetésből és elnyomásból álló lecke.” (Female Masculinity, 6.) („Ne ülj széttett lábbal, ne legyen akkora hangod, ne egyél annyit, ne álmodozz, járj két lábbal a földön, ne legyenek nagy terveid, nagy elvárásaid, fogd vissza magad” stb.) Beauvoir is hasonlóképpen ír a szabadságra vágyó, és környezete által megmosolygott („majd benő a feje lágya, majd rájön, hogy – kedvencem! – Ez „nem úgy működik” ) lány éréséről, a felnőtté válás szükségszerű (?) folyamatáról:, „A fiatal lány lassacskán eltemeti gyerekkorát, azt a független és akaratos kis lényt, aki volt, és lehajtott fejjel átlépi a felnőttkor küszöbét. Tudomásul vette végre, hogy nő.” (A második nem, 282.) Halberstam hangsúlyozza, hogy a vadságot, szókimondást, lázadó, a nemi elvárásokkal így szembeszegülő jellemet csak a felnőttkor küszöbéig tolerálja a nőnél a társadalom, és ott is csak bizonyos mértékig. Valószínűleg McCullerst magát azért marasztalták el sokan azzal, hogy „gyerekes”, mert nem lépte meg ezt az önpusztító lépést, csak hogy a társadalom bólogasson. A nem feminista kritikusok is azt vetik szemére rebellis (de sajnos, nem éppen vidám véget érő) női karaktereinek, hogy „nem fogadják el nőiességüket” – kérdezem én, a férfi mivoltot mikor kell „elfogadni”, tudomásul venni? ... E megfogalmazásnál nagyobb bizonyíték nincs is arra, hogy valójában milyen feszültséget bont ki McCullers műveiben. A kritika általánosít, McCullerst mint a „felnőtté válást” érzékletesen ábrázoló szerzőt méltatja. Valóban létezik olyan személyiségelmélet (pl. Erikson, erről bővebben lásd itt), mely a lázadást a tizenéves korhoz köti, és a felnőttséget a szükségszerű konformitással azonosítja, tehát ez a fajta „kijózanító elnyomás” nemtől függetlenül is érvényes. Az egyén kibontakozását továbbá faji – és osztálykülönbségek is gátolhatják – McCullers ezt híven meg is mutatja, ahogyan azonban azt is, hogy a nőknek, nemüknél fogva, egy további, és talán a legnagyobb korlátozással kell szembenézniük. " Forrás: ww.nokert.hu

Nyerges András: A barátságszédelgő

Szabadulós könyv. Egy, a főszereplő számára oly fontos barátság már nem szimmetrikus., és ettől félembernek érzi magát. Septében el is veszi feleségül az egyetem elérhetetlen bombázóját (akinek épp kapóra jön, hogy mint férjezett asszonyt ne merjék kikezdeni). A kapcsolat eleve kudarcra van ítélve, a főhős megbocsáthatóan gyáva, végül (jellemzően amikor rövid időre egyedül marad) rádöbben, hogy a rosz kapcsolat fenntartása elsziőőantja minden alkotóenergiáját, és ha nem teszi meg, amit meg kell tennie, végérvényesen bedarálódik a mindennapok fogaskerekébe.

Élvezetes stílusban megírva, váltakozó szemszögből láttatja a történetet. Amikor a nő személyén keresztül beszél, akkor gyesszám második személyt használ, ettől persze olyan, mintha első személyben beszélne. Egyébként a többi részt Nyerges valóban egyes elsőben írja.

Egyben remek korrajz a korai hatvanas évek társadalmáról, a bölcsészkarról, és a kiadók világáról.

Sofi Oksanen: Tisztogatás

kép: www.irodalmijelen.hu

Zseniális, félelmetes könyv nők elleni szervezett erőszakról. Mit is tehetnék hozzá? Csak néhány csapongó benyomást. Észt származású finn írónő, mintha maga is abban a környezetben élt volna, pedig hiába látogatta meg rokonait, az ottaniak nehezen nyíltak meg előtte. Az első mondathoz: természetesen az erőszak mindenkit érintett, férfit, nőt egyaránt. De itt a sok nézőpontból az egyiket ábrázolja. Még csak azt sem írom, hogy a legkiszolgáltatottabbakét, mert nehéz különbséget tenni (bár a 8 év körüli kislány anyja és nénje szeme láttára történő megerőszakolása, hogy amazokat szórabírják, és akik egy imádott férfi miatt hallgattak - mit is tehettek volna - az volt). És persze itt nem a nők homogén tömegéről van szó - bizony mind ms okból válik áldozattá. Hárman egy totalitárius rendszeré - Sztálin mindenhol őrjöngött, de a Balti-államokban különösen megsinylették. Egy testvérpár, nagyon különböző habitussal, az egyik mindig nyertes ráadásul. Ugyanazt a férfit szeretik, mindent feláldoznak, hogy tovább tudják rejtegetni, ki ezt, ki azt, és persze a kislány. És a másik szál, az unoka, immáron a széteső Szovjetúnióból külföldre csalják prostituáltnak, de senki ne romantizálja a sztorit, szabályos szexrabszolga, iszonyat perverziónak kitéve, tudja, hogy mi vár rá az út végén, nem sokat számít az élete. De az esze a helyén van - egy alkalmas pillanatban szökik, a fájdalmas és szörnyű titkokat rejtő észt ház udvarán találja az egyik testvér. Szálak bogózódnak ki, régi füzet poros oldalai lapozódnak fel, gondolatok csapkodnak ide-oda, félig kimondott mondatok fejeződnek be. Minden mozaik, lassan - még ha teljes egészében soha már - egész lesz valami. Nincs heppiend. Én vagyok minden észt nő. Minden nő.

Ellis: Nullánál is kevesebb

Kép: www.ekultura.hu

A sok orosz/szovjet regény után irány Amerika. Hatalmas csalódás, pedig erre is régóta fentem a fogam. Los Angeles-i gazdag gyerekek, unalom, kábítószer, buli buli hátán. És végtelen közöny meg magas ingerküszöb. Ellenszenves minden figurája, talán még az író érdekes, benne maradt némi emberi, nem véletlenül ment New Hampshire-be egyetemre. A regény épp otthon töltött karácsonyi szünetéről szól. Tagja a klubnak, de mégis, az egyes szám első személy valami kívülállást sejtet - pedig ritkán kommentálja élményeit, hangosan azonban végképp nem. Talán mind ilyen is, gondolják, de nem minősítik. Az alakok egyenesen ocsmányak: nepper, férfi prostituáltak stricije. De az kábítószer fogyasztása miatti adósságai rendezése okán prostinak álló fiú sem ébreszt szánalmat. (Ahogy a stricije mondta, nem ő csinált belőle kurvát, hanem ő csinált magából.) Amit olvastam, egyenesen undorító volt. Csak nagyon erős idegzetűeknek, és ez most nem lózung! Volt olyan, ami nem felháborított, félelemmel töltött el, vagy dühös lettem miatta - nem: undorító volt. A gyomrom majd felfordult. Már olvastam ennek a magyar pandanját is (az jobb volt), és ennek okán nincs minek örüljek - ezek szerint ilyen tetvek nálunk is vannak.

Főhős végén úgy dönt, haladéktalanul visszamegy a keleti partra.

Személyes benyomásom írtam le, értőbb kritika itt: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-01-29/bret-easton-ellis-nullanal-is-kevesebb

Ulickaja: Elsők és utolsók

Kép: www.alexandra.hu

Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, még kezdő könyvmolyoknak is. A korábban olvasott, kissé érdektelennek tartott Szonyecska után már kezdem kapisgálni, miért e nagy rajongótábor az írónő körül. Ezúttal legutóbb megjelent novellás kötete került hozzám, anyukám ajánlotta. A novellák valahogy úgy tűnnek, mintha regények lennének. Sokszor a műfaj keretei túl szűknek bizonyulnak a történet és a karakterek kibontásához. Itt - noha akár regény terjedelmet is elérhettek volna minőségi romlás nélkül - végleges formájukban is teljesek.

Már a könyvborító is szívet melengető: egy kislány játszik az udvaron. Először is: ki engedne a ház elé játszani egy kislányt manapság a nagyvárosban? Aztán: a kislány ruházatáról és lakókörnyezetéről nem lehet megállapítani, hová is tartozik. Gazdag? Szegény? Szeretetben él? Senki nem figyel rá? Egy olyan világba visz minket, ahol látszatra egyen emberek élnek, de az egyéni sorsok - hát azok nagyon különbözők.

Sok novella hőse visszaköszön a későbbi történetekben, hol újra mint főszereplő, hol épp csak megemlítik. A társadalom széles spektrumából merít anyagot, a cselekmények időpontja csaknem minden novella esetében a szovjet időkre tehető. Hol irtózatos szegénység, hol tisztes gazdagság, hol irigyelt kiváltságosság. Majd' mindenütt ott vannak a nagymamák, akik valamiképpen az anyák helyett nevelik lányaikat. (Az is érdekes kitérő lenne, miért volt így. Építették kifulladásig a jövőt, vagy meghaltak - ki ezért, ki azért.) Ami nagyon tetszett, hogy több novellában a legérdektelenebb/szegényebb/lenézettebb/nyomorultabb többre viszi, mint szerencsésebb csillagzat alatt felnőtt társnői. Modern mese, ki ne vágyna boldog végre, ha a szereplők ismerőseinknek tűnnek? Persze tudjuk, ők a száz közül egy - sorsuk mégis példa értékű: ezek a lányok ugyanis sokat tettek azért, hogy ne fulladjanak meg a reménytelenségbe, ne sorsuk legyen, hanem életük. Épp ez a nehéz benne: nem garancia, hogy ki is törnek, de csak annak sikerül, aki mer önmaga lenni, tesz a boldogulásáért.

Egy példa értékű ház

Kép: www.lira.hu

Eléggé kifogytam a mondanivalókból. Erről a könyvről írok most, az év első munkanapján vettem meg. Pedig régóta akartam, a rádióban Grigorij Rjazsszkij könyvéről, és kedvem támadt elolvasni, de sose volt rá közel 4000 forintom. Szerencsére nem csalódtam, végig olvasmányos, meglepő fordulatokkal teli regény volt, számtalan szereplővel - hűen az orosz regény hagyományaihoz, viszont jóval kevesebb elmélkedéssel.

Egy moszkvai zsidócsalád története tulajdonképpen 1913-tól kb. 2000-ig. A szovjet-orosz történelem átrobog felettük, meg a ház lakói felett (a tulajdonképpeni főhősnő férje tervezte még a cári időkben). A lakók időnként cserélődnek - ki önként, ki nem önként - különböző korok tipikus figurái ők. Egészen meglepő korrajzot kapunk a nem is olyan régmúltról.

Végre vasárnap!

Nem volt kedvem írni a hétvégéről, pedig kiolvastam egy jó könyvet és színházban is voltam, és sikerült valami finomat készítenem kevés pénzből. Azért ez is valami.

A könyv Okudzsava: Szegény Avroszimov c. regénye, amelyet néhány éve egy kuka mellől szedtzem ki, elég viseletes is. Ugyan oly nagyon nem érdekelt, de aztán elfogyott minden olvasnivalóm, és a polcot böngészve leemeltem ezt. A Dekabrista-összeesküvők perét helyezi központba, bár maga az eljárás csak a könyv mitegy egynegyedét teszi ki. Az ifjú főhőst ugyanis békés orosz vidéki életéből hívták ide - micsoda megtiszteltetés - írnoknak, hogy jegyzőkönyvet vezessen a tárgyalásról. Szumma szummárum, a végén teljesen magáénak érzi a lázadók elveit, miként fiatal és kevésbé fiatal tiszttársai. Hát persze, hogy a mindenkori zsarkoság természetrajzát vázolja fel Okudzsava, lehelletnyi iróniával, közben a korabeli Szent Pétervár kulisszái mögé és bekukkanthatunk. Figyelem: rövid szakaszokban - este elalszom 2 oldal után a könyv felett - nem ajánlott, mert kell egy lendület, hogy keresztülrobogjunk az időnként lelassuló részeken.
A színház, na az alulmúlta azt is, amit vártam. Halló, halló c. örökbecsű angol TV sorozat színpadi adaptációját láttuk a kislányommal a József Attilában. Tulajdonképpen kellemes bohózat lehetne, ha egy kicsivel kevesebb altáji vicc és célzás lett volna benne, illetve nem ilyen bumfordian jelent volna meg, mert a film anno persze tele volt ilyesmivel, csak hát a finom angol humor és a vaskos magyar alpáriság között elég széles sáv van. Besency Árpád viszont jó René volt. Ja, meg még valami: mikroportok. Hát azok meg minek? Tetszett még Ullmann Mónika is.
Szombaton majdnem végeztem a nappali ablakkal, ügyesen megúsztam a két ablak között tanyázó kaszáspókokat is.

Rakovszky Zsuzsa két kötete

Képek: www.bookline.hu

Nagyon szeretem Rakovszky Zsuzsa írásait, főleg a prózákat, de a versei is nagyon eltalálnak. Az előbbi műfajból van két kötetem tőle. Egyiket - A hulló csillag éve - vagy 4x elolvastam, annyira tetszett. Nagyon olvasmányos, mondhatni könnyen feldolgozható, pedig tele van szimbólumokkal, és minden egyes újraolvasásnál újabb rétegét fedezem fel. (Szándékosan nem azt írtam, hogy "hámozom le róla". Talán a kibontani a szerencsésebb. De hát mit is kéne itt kibontani?) Elemezni nem óhajtom - nem is tudnám, csak iskolás módon, azt meg inkább nem teszem ki a nyilvánosságnak. Szóval a könyv egy 5-6 éves kislány szemszögéből ábrázolja az özvegy édesanyját. Letűnt polgárság miként próbál önmaga maradni az 50-es évek sivárrá váló Sopronjában, és persze beúsznak a képbe a deklasszált értelmiség lezüllésének képei is, persze csak finoman. A könyv kb. negyede egy napló, egy pipogya budapesti színházi kritikus pasi írja, gyakran esik benne szó erről az említett anyáról. Érdekes, hogy amikor a kislányon keresztül éljük meg a cselekményt, az olyan, mintha egyes szám első személyben írták volna, pedig egyes harmadik, míg a napló-foszlányok egyes elsőben íródtak, de mégis kívülállóként - mintegy 3. személyként - szemléljük a dolgokat.

A másik könyv egy novella gyűjtemény; A hold a hetedik házban. (Emlékszünk? Így kezdődik a Hair is:)) Itt a műfaj sajátossága miatt nem tudott megmutatkozni az, amit én úgy szeretek az írónőben: a részletek gazdag, mégis érdekfeszítő, mértéktartó leírása, az árnyalatok finom ábrázolása. Mégis szépen végigvitt történetek ezek.

A regény és a novellák legtöbbjének is független asszony a főszereplője, küzdelmes, ámde a körülményekhez képest szabad élettel. A környezetük - barátok, rokonok, szomszédok (érdekes többségük nő, valahogy ők vannak jelen az írásokban, na persze róluk szólnak) rossz szemmel nézi, és ezek a nők egy ponton belefáradnak ebbe a nagy nyomásba. (Visszatérő elem, hogy a gyereknek, akit egyedül nevelnek, apa kell. A regényben épp a gyermek kegyein keresztül szerzi meg a nőt a későbbi férj.) Férjhez mennek, és ettől kezdve egyéniségük, s mindaz az izgalmas aura, ami egy független nőt jellemez megkopik. A környezet nyomás nagy kényszer (még ma is!), szabad választásról így szó sincs. A hősnők jelentéktelen házastársa megkezdi a feleség lehúzását is ugyanabba a mocsárba, ki finoman csak saját személyiségének kiterjesztésévé teszi őket, ki kapcarongynak tekinti attól a perctől kezdve. És semmi sem emlékeztethet a régi, létért folytatott küzdelmek közepette is kiragyogó nőre. Végül teljesen megfosztják őket múltjuktól, hogy már maguk sem emlékeznek rá. És a "jószándékú" környezet - immár későn - fejezi ki rosszalását a főszereplő sorsa miatt.

A legtöbb írás cselekménye a múlt renszerben játszódik - korrajznak sem utolsók!

Könyvfesztivál

(Hű! De bénán töltöttem fel! Elég amatőr vagyok ilyesmiben. Képesk forrása: http://www.bookline.hu/)

Kiköltekeztem, vettem 3 könyvet magamnak (fentiek, lehet, hogy írok róluk majd, most még mást olvasok), meg kettőt a kislánynak +kaptunk egy ajándék könyvet a Polár kiadó standján. Sok jó könyvet láttunk, kár, hogy olyan meleg volt, hogy majd' elájultam. Kénytelen voltam meginni egy kólát.

Utána a Millenáris gyepén olvasgattunk, levehettem a cipőmet is, nagyon jól esett a földenergia! Azért szomorúan állapítottam meg, hogy az a sarok, amely a Magyarországon elterjedt kultúrnövényekbül mutat be, igencsak elhanyagolt. A szőlősorokkal szabdalt négyzeteken korábban gabonafélék voltak, most amolyan legelő, de félő, hogy inkább csak a parlagot nőtte be. Korábban volt egy kis fákból álló sor is a játszótérnél, de azt kivágták, amikor a játszóteret picit "odébbhelyezteék". Ki találja ki, mi okból? Hát persze, mert házépítésre lecsippentettek egy picit a területből. Ki is a 2. kerület polgármestere?

Update: Amosz Oz könyve nem tetszett: rövid terjedelme ellenére nekem túlságosan parttalan volt, végtelenségbe nyúlt, ahogy az egyes, véletlenszerűen kiválasztott emberek köré történeteket épít, olyannyira, hogy már maga sem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzeletétől, és ettől valahogy olyan érdektelen lett az egész. Magáról az íróról (egyes szám első szeméylű elbeszélés) keveset tudhatunk meg, viszont nagyon lekezelő véleménnyel van a körülötte élőkről.

Sokkal jobban tetszett Knud Romer regénye, egy kisfiúról (itt is az író a narrátor, ez is önéletrajzi ihletésű, akárcsak Amosz Oz műve), akinek német édesanyja van, ezért pedig sok évvel a háború után is kirekesztés jár osztályrészül. A külvilág lenácizza őket, fogalma sincs, min ment keresztül az anya - sokkal jobban megtépázta, mint a dán apát. Lendületes, majdhogynem csak a tényekre szorítkozik (az író eredetileg reklám szamember), mégis magával tudott ragadni.

A Lélegzethinta tényleg zseniális - pátosz nélkül mesélteti el a valóságban is élt főhőssel a málenkij robot poklát, miként lehet megszokni a legrosszabbat, milyen az, amikor nem tudunk visszailleszkedni a világba, gyűlölni mindenkit aki nélküle élte tovább a megszokott életet, de egyszersmint megtagadni azt a néhány évet is, amelyet a laza láncolatú történetek felölelnek. És mégsem lehet újraszületni, bár a cselekedetek úgy teszen, mintha ki lehetne lépni a múltból, mint egy ajtón kersztül máshová.

Léda és Csinszka

Képek: www.litera.hu

Jó lenne rendszeresen ismertetőt írni az olvasmányaimról, ez azonban mégis rendszertelenül teszem, mert nagyon felületesre sikerülnek, hosszabb elemzésre nincs kedvem, meg időm sem, kritikához dilettáns vagyok - akkor meg minek. A csábításnak viszont nem egykönnyen állok ellen, hiszen szívesen beszélgetnék könyvekről, de nincs igazán kivel.

Egy rádió műsorban beszélt Rockenbauer Tamás "A halandó múzsa" c. könyvéről, amelyet Csinszkáról írt. Ady két szerelme közül minid is ő érdekelt jobban, úgy éreztem (így is volt), háttérbe szorul Léda mögött. Na nem mintha olyan nagy irodalmi érdeklődéssel bírnék, mindez csak érintőleges része volt az érdeklődésemnek. A könyv Ady temetésétől Boncza Berta temetéséig ismerteti a múzsa életét. Mert múzsa volt ő a javából. Végigjátszotta z életét, de közben magányos maradt - legalábbis nekem ez a benyomásom támadt olvasás közben, mert sokszor hivatkoznak szándékolt ferdítésekre, amelyekkel nyilván érdekesebbé vagy épp titokzatosabbá akarta magát tenni. Rengeteg tehetség szorult belé, de a kor viszonyai között ezeket nem igen tudta volna kellően kibontakoztatni. Mivel nyilván (joggal) rettenetesnek találta a kortársnői számára előírt életutat (ezzel persze alig hiszem, hogy egyedül lett volna), érdekes, sőt rendkívüli emberek társaságát kereste, kicsit sarkosan fogalmazva bármi áron. Persze mondhatjuk, könnyű volt neki, maga is egy ilyen "érdekes, rendkívüli" ember volt. Tudott valamit. Egyáltalán nem volt szép (ezt azok is megállapították, akik rajongtak érte, pl. Babits), művelt, nagyvilági asszony is akadt bőven az országban, függetlenségre törekvése - hát, az talán ritkább volt - ő mindenesetre - hála körülményeinek - megengedhette magának ezt a luxust.

Kétségtelenül sok rosszakarója volt - maga is elég konfliktusos személyiség lévén - nyilván ezeknek is köszönhette későbbi negatív megítélését. Ezek zömmel az Ady művek kiadatásának joga körüli pereskedésnek köszönhetők, illetve annak, hogy a Márffyval kötött házassága bizony sikeres frigy volt, és mellette mintegy 15 év olyan életvitel adatott meg számára, amelyre nyilván mindig is vágyott. Jó volt olvasni az őket körülvevő pezsgő társaságról, utazgatásokról, kertről, otthonról. A sors megkímélte az öregedéstől, mindössze 40 évesen halt meg - egyébként Brüll Adéllal egy esztendőben.

Amikor befejeztem a könyvet, érdekelni kezdett Brüll Adél élete is. Találtam is egy jót, Péter I. Zoltán: Ady és Léda. Egy szerelem története című könyvét. Ez is nagyon alapos munka, számtalan levél részletet és visszaemlékezést vetett egybe, így törekedve a lehető legnagyobb hitelességre. Léda rendkívüli asszony volt, sokkal titokzatosabb 'utódjánál', és személye rendkívüli módon felkeltette érdeklődésem, nagyon át tudom élni érzéseit. Magányos, jobb sorsra érdemes, művelt és szép asszony. Adyban nyilván az életet látta, azt, amivé válhatott volna, és amivé a Léda-verseken keresztül vált is. (A könyv nyitotta fel a szemem, ezeknek a verseknek a szépségére. Sose voltan nagy versrajongó, de ezek gyönyörűek! Kár, hogy egy középiskolásnak ezek még olyan keveset mondanak, hogy elveszik a kedvüket attól, hogy egyszer újraolvassák és értelmezzék őket. Persze pl. a gimnazista korú Csinszka nagyon is értett azokat.) A kapcsolat utolsó éveiben görcsösen kapaszkodott Adyba, érezte, hogy a kapcsolat lezártát követő sivár élet olyan lesz számára, mint akit élve eltemettek. Kislánya 1908-ban halva született, gyermek sem adatott meg neki. Az Elbocsátó szép üzenet után alig említette Adyt. Diósyék az első világháború kitörésekor mindenüket hátrahagyva menekültek Franciaországból. A férj aztán idehaza hadsereg szállítója lett, meggazdagodtak. Villájuk volt a Bajza utcában és Gödöllőn, rengeteg állattal vette magát körül. Életének erről a szakaszáról nagyon keveset tudunk, de egy régi, Gödöllőről szóló rádióműsorban elhangzott, hogy a Gödöllőn tartózkodó - zömmel budapesti - társaság kivetette magából, házasságon kívüli kapcsolata miatt. (Ja, a Léda-versekért persze lelkesedtek.) Léda kegyetlen véget ért: trópusi bőrbetegségben halt meg 1934-ben.

Léda és Csinszka sohasem találkoztak személyesen, bár Csinszka igyekezett mindent megtenni, hogy megismerhesse. A legenda szerint egyszer futottak össze egy fodrásszalonban, az esetet több szemtanu is megemlítette, bár 100% hitelességet nem ad Rockenbauer sem neki. Nagy tisztelettel tekintett rá, jellemző, hogy szobája falán édesanyja mellett Brüll Adél képe volt kirakva. Mindkét nő független gondolkodású, bár nem teljesen emancipált asszony volt, kortársaiknak azonban így is szemet szúrtak.

Léda temetésekor koporsójára Csinszka csokrot küldött, amelyet meglátván azonban Diósy elhajított onnan. Még abban az évben meghalt Csinszka is - hozzá némileg kegyesebb volt a sors, agyvérzést kapott, alig néhány napra rá egy újabbat, amelyet már nem bírt ki a szervezete.

De én nagyon örülök, hogy két ilyen rendkívüli embert - még ha csak könyvön keresztül is - megismertem. Köszönet a szerzőknek az alapos munkáért.

Túlélésre ítélt tárgyak

Minap érdekes könyv akadt a kezembe a leértékelt kupacban: London Katalin Túlélésre ítélt tárgyak című könyve. Nagyon szeretem a tárgyaimat. Nemcsak ami szép, hanem azt is, ami hozzám, a múltamhoz, személyemhez szignifikánsan hozzátartozik. (Felmerül a kérdés, hogy lehet egy tárgy szignifikánsan valaki személyéhez tartozó? Lehet. A blog kereteit meghaladja ennek magyarázata.) Itt a tárgyakon kívül sok enteriőrt is fényképeztek, amelyek nagyon inspiratívak számomra: ezek ugyanis nem a magyar lakberendezési magazinok (tisztelet a kivételnek) trendkövető, ne adj' isten külvilágnak megfelelni akaró, vagy épp azt elkápráztatandó lakásbelsők ezek, hanem személyesek, épp ezért megismétehetetlenek, meghittek. Nem a drága dizájntól, hanem a meghittségtől. Kevés lakást ismerek, amelyekről elmondhatom, hogy ó, igen, ez tetszik! Jellemzően nem gazdag emberek otthonai ezek, hanem inkább az átlag magyar középosztályé.

Szóval, a könyvben ismert emberek vallanak tárgyakhoz fűződő viszonyukról, amellyel egyúttal megfogalmazzák önmagukhoz és a világhoz fűződő viszonyukat is. Érdekes, hogy sokan visszautasítják, hogy a tárgyak számukra fontosak, a végén azonban mindig kiderül (számomra legalábbis), hogy igen is lényeges helyük van az életükben. Kinek több, kinek kevesebb tárgy. Ugyanis a hitvallásukat, sikerüket, érzéseiket, esetleges elfojtásaikat nem ritkán egy tárgy közvetíti a külvilág felé.

Érdekes vallomások, értékes emberek. Így ismertem meg vészabónoémi festőművészt, aki mind ars poetikájával, mind külső megjelenésével nagy hatást tett rám. Nagyon különleges asszony! Már ezért megérte a könyvet pénzszűke ellenére megvenni. Ha még van belőle, a Récsey Líra könyvesboltjában 1000 forintért kapható!

Kertváros-építészet

Tegnap a Wekerle-telepen jártam vendégségben, ahol is szóba került a tavalyi centenáriumi ünnepség sorozat. Ebből az apropóból kaptunk egy szép albumot, amely a kertvárosokról szól. Nagyrészét az angliai példáknak szenteli, bevezetőben röviden ismerteti a kezdeteket, amelyet az ipari forradalomban ugrásszerűen megnövekedett munkásság lakáskörülményeinek javítására, illetve ekkor még főképp megoldására próbáltak tenni. Több oldalt szentel ezt követően néhány küldöldi - elsősorban német és izraeli - példának.

Aztán ismerteti a magyar, mesterségesen létrehozott települések történetét. A kezdeteket a török elleni védvonal kiépítésének részeként a várak körül létrehozott mesterséges kolóniák jelentették. Később megjelentek a hajduvárosok, mint pl. Hajdúböszörmény. Ezeket Bocskai István alapította, városonként 1000 hajdút telepítettek. Na ezt nem is tudtam, hogy nem spontán létrejött településekről van szó! Később az alföldön is létrejöttek telepített falvak, méghozzá a hódoltság után elnéptelenedett területek pótlására hívott idegeneknek (pl. Tótkomlósón szlovákoknak). Aztán ismerteti az iparosodás hatásait, és az angliaihoz hasonló igények felmerülését egy ilyen település részre.

Meglepően igényesek és szépek voltak ezek, igyekeztek figyelembe venni a közösségi igényeket. Tárgyalja a nagyobb telepek, mint Tisztviselő, Wekerle, MÁV, győri Ágyúgyár, stb. történetét.

Ahogy ott ültünk vendéglátonk szépen berendezett lakásában, és szállt be a nyitott ablakon az esti harangszó, igazi békebeli, kisvárosi érzés fogott el. Szívesen elüldögéltem volna még ott néhány órát!

Linn Ullmann: Áldott gyermek

Történet egy sikeres apa három lányának egy napja, de persze belesűrítve az életük is. Apjukhoz készülnek egy kis szigetre, ahol korábban közös vakációikat töltötték, és ahol már vagy 25 éve nem jártak. Mindhármuk édesanyja más, igazából a csak a nyaralások kötik össze őket, apjuk ugyanis a tudományos munkája mellett nemigen foglalkozott velük. Nőkre azért volt ideje, gyanús, hogy a fiú főszereplő - akiről csak megemlékeznek - szintén egy balkézről való gyermek. Pont ez volt a bajom is a könyvvel: végig előttünk lebegteti ezt a lehetőséget, de a végére is nyitva hagyja. A sok célzás nem ad egyértelmű választ. Talán mert a lányok és az apa sem bizonyos efelől. A központi figura éppen az apa, csak a lányok belső monológjaiban jelenik meg (nem is igaziak, mert egyes szám 3. személy végig), és amelyek épp annyira árnyaltak, amennyire az apa fontosságot tulajdonított nekik (ti. a lányoknak). Igazából történet arról, milyen utat tesz meg egy nő kislány korától a kiteljesedésig, átszőve életüket egy a könyv elejétől sejtetett tragédia.

Philippe Grimbert: Titok

A könyvhéten szereztem be ezt a könyvet. Íme a http://www.libri.hu/ oldalán fellelhető ismertető: "Ha megfejted a titkot, elveszíted a gyerekkorod, de megtalálod az életed. Philippe Grimbert Titok című regénye egy különös fordulatra épülő családtörténet, és egyben egy gyakorló pszichológus önanalízise. A megrázó történetben egy gyerek mutatja be és tárja föl szülei sok elfojtással és hazugsággal terhelt életét, és eszmél rá zsidó származására, majd az ezzel járó következményekre. Gyerekfejjel jön rá arra, mit jelentett akkoriban, a második világháborút követő évek Párizsában zsidónak lenni, milyen hazugságokat kényszerítettek magukra az üldöztetéseket túlélt zsidó szülők, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak a maguk eszközeivel a múlt sebeitől már nem vérző, kiteljesedett életet felépíteni. Philippe Grimbert 1948-ban született Párizsban. Gyakorló pszichoanalitikusként három könyvet is írt a francia sanzonok és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A Titok a második regénye, mely 2004-ben Franciaországban elnyerte a Gimnazisták Goncourt-díját, 2005-ben pedig az Elle Olvasói Díját. A könyvből 2007-ben Claude Miller francia rendező készített filmet, olyan sztárok közreműködésével, mint Ludivine Sagnier és Julie Depardieu. "
Hát igen, de azért nem ennyire egyszerű. Merthogy itt van egy kis csavar is. A titok nem kimondottan a zsidóság háború alatti megélése okán adódik, hanem a balszerencsén, a rosszkor rossz helyen tartózkodásról, szenvedélyről, gúzsbakötő és végzetes tisztességről. Amikor az egyes vektorok egy ponton összegződnek, és tragédiába fordulnak. Miként nyomasztják fel nem fedett titkok a következő nemzedéket? Végül elhangzik, hogy ezzel a holokauszt Franciaországból elhurcolt gyermekeire akar emlékezni, akikre sokszor nincs is ki emlékezzen.
(Film is készült belőle? Nem is tudtam.)