Kertváros-építészet

Tegnap a Wekerle-telepen jártam vendégségben, ahol is szóba került a tavalyi centenáriumi ünnepség sorozat. Ebből az apropóból kaptunk egy szép albumot, amely a kertvárosokról szól. Nagyrészét az angliai példáknak szenteli, bevezetőben röviden ismerteti a kezdeteket, amelyet az ipari forradalomban ugrásszerűen megnövekedett munkásság lakáskörülményeinek javítására, illetve ekkor még főképp megoldására próbáltak tenni. Több oldalt szentel ezt követően néhány küldöldi - elsősorban német és izraeli - példának.

Aztán ismerteti a magyar, mesterségesen létrehozott települések történetét. A kezdeteket a török elleni védvonal kiépítésének részeként a várak körül létrehozott mesterséges kolóniák jelentették. Később megjelentek a hajduvárosok, mint pl. Hajdúböszörmény. Ezeket Bocskai István alapította, városonként 1000 hajdút telepítettek. Na ezt nem is tudtam, hogy nem spontán létrejött településekről van szó! Később az alföldön is létrejöttek telepített falvak, méghozzá a hódoltság után elnéptelenedett területek pótlására hívott idegeneknek (pl. Tótkomlósón szlovákoknak). Aztán ismerteti az iparosodás hatásait, és az angliaihoz hasonló igények felmerülését egy ilyen település részre.

Meglepően igényesek és szépek voltak ezek, igyekeztek figyelembe venni a közösségi igényeket. Tárgyalja a nagyobb telepek, mint Tisztviselő, Wekerle, MÁV, győri Ágyúgyár, stb. történetét.

Ahogy ott ültünk vendéglátonk szépen berendezett lakásában, és szállt be a nyitott ablakon az esti harangszó, igazi békebeli, kisvárosi érzés fogott el. Szívesen elüldögéltem volna még ott néhány órát!

Negyvenegy

Tegnap úgy döntöttem, hogy a Debrecen-meccs miatt inkább Kelenföldön hagyom a kocsit, és hazabuszozom Zuglóba. Jegyem nem volt. Naívan keresem a BKV-s bódét Kelenföld-Városközpontnál - eltűnt onnan. Nézem az újságos bódét: zárva (17:15-kor). Sebaj, így jártam, van a Tétényi kórháznál is egy újságos, az reméltem nyitva lesz. Aha - átalakult virágüzletté. Na csak lesz szerencsém, majd a Móriczon. Leszállok, ám már ott sincs meg a préselt lemezből kialakított BKV bódé! Igaz itt vannak újságárusok, de ennyi kudarc után a tegnapi melegben és tömegben nem voltam hajlandó átbukdácsolni szép cipőben a feltúrt téren, hogy ki tudja melyik sarkában megleljek egy nyitva tartó újságost, és még így sem lehetek abban biztos, hogy jegye is van. De az Úr kegyes volt hozzám - ugyanis kiszámoltam, hogy a piros (vagyis most már E) 7-es mindössze 3 helyen áll meg, talán megúszom 12 ezer (vagy azóta több) Ft bírság nélkül. Meg is úsztam.
Igenám, de jött a reggel, kisétáltam a Stefánia úti megállóhoz, ahol van egy trafik. Persze vagy van jegye, vagy nincs. Az esetek kb. 25%-ban nincs. Ám most azért maradtam hoppon, mert zárva volt. Rémülten gondoltam arra, mi van, ha a Keletinél sincs már meg a bódé? El fogok késni! Na, ott a pályaudvar Kerepesi úti oldalán még megvan!
Sajnos persze nem először jártam így: a jegyárusító automaták nem hogy korszerűek lennének (pl. bankkártya leolvasósak), de nem is működnek! Jegyet néha képtelenség szerezni, a legközelebbi trafik, újságos messze van. Kész kálvária, ha valaki tömegközlekedni akar Budapesten, csodálkoznak a sokszor jóhiszemű bliccelőkön, meg azon, hogy kocsival járnak mindenhova. Meg hát ami szolgáltatás a nehezen beszerzett jegyedhez jár, szintén katasztrófa. Most nem is az agyontaposott cipőmre gondolok. Na mindegy, pedig készülhetek, mert hosszabb ideig szervizben lesz a kocsi szeptemberben :S

Negyven

Svédül szeretnék tanulni! Vén, 42 éves fejjel! Sőt tudni! Sőt... de ezt le sem írom. Lehet, öreg vagyok már a nyelvtanuláshoz, de szerintem ilyen nincs, nincs lehetetlen, ha nagyon akarunk valamit.
Az az igazság, hogy már 3 éve próbálkoztam vele, de feladtam - ebben közrejátszott, hogy külföldre ment a tanárom, illetve, hogy dolgozni kezdtem, és a prioritás az ottani helytálláson volt. Nagyon nehéz ráadásul, főleg a hangsúlyozás, de szerintem nem lehetetlen megtanulni.
Olvastam, hogy van lehetőség skypon keresztüli órákra, de nekem nincs otthon széles sávú internetem. Lehet, hogy megbeszélem a főnökömmel, hogy munkaidő előtt vagy után heti egy órára igénybevehetem-e.

Adriana Lecouvreur Szegedről, Mezzo Tv

Azt hiszem - eredeti terveimmel ellentétben – mégsem fogom élőben megnézni. Na nem azért, mert nem tetszett, inkább csak mert most sikerült - a kései időpont dacára - végignéznem bealvás nélkül. (Nem mint amikor a versenyt élőben adta a Mezzo.)
Milyen benyomásaim is voltak? Az operát illik egy kicsit lenézni bugyutácska cselekménye miatt, noha inkább csak a címszereplő tényleg ügyetlenre sikeredett halálmódja miatt húzzák a mű egészére. (Ez is inkább a Verissimonak nevezett korszak miatt van így szerintem.) Viszont ahhoz képest, milyen lesújtó véleménnyel vannak róla bennfentes zenészkörökben, elég gyakran játszák. Ennek oka egyrészt a szép muzsikában keresendő, másrészt remek jutalomjáték lehetőség a szopránnak.
Adva van két rivális szépasszony – pechükre mindketten egy olyan karrieristába szerettek bele, aki gond nélkül elfogadja a nők „közbenhálását” érdekében. (Pontosabban Bouillon hercegnőét, de Lecouvreur asszony is kész megtenni hasonló szolgálatot.) Persze a két rivális egymmásnak esik, végül a hercegné fondorlatos módon mérgezett virágcsokorral teszi el az útból vetélytársát. (Mérgezett virág: Meyerbeer Afrikai nő, Delibes – Lakmé)
A rendezés egészében tetszett, de néhány dolog szájbarágós volt már megint. Csak a folyton lesben álló halál figurát emelném ki. Tök fölösleges előrevetíteni a tragédiát, nem olyan bonyolult a cselekmény, hogy ne sejtsük, melyik mozzanata visz a végzet felé. Meg könyörgöm, ez opera, a zene mindig jelzi, amikor kell.
A címszerepet éneklő amerikai szoprán versenyző Kristin Sampson meggyőző Adriana volt, és – ne feledjük verseny volt – nagy lehetőségek előtt áll szerintem. Kívánom neki, hogy a megmérettetés fontos kapukat nyisson meg számára. Ha kellett érzékeny, sebezhető, ha kellett kegyetlen, vagy éppen megbízható cinkos tudott lenni. TV-ben szép, telt hangnak tűnt, de nem harsogta végig szólamát. A végén a csodás pianisszimóit a novemberi Momus kritika is méltatta – magam már ennek tükrében figyeltem az adást.
Bouillion hercegnő Bódi Marianna volt. Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy alkoholista öregasszonynak ábrázolják. Egyrészt befolyásos, bájaival befolyást gyakorló nő, aki ugyanakkor bejáratos a legfelsőbb körökbe is – ez világosan kiderül róla. Tehát sem nem öreg (max. idősebb, mint Adriana, de erre sincs célzás), sem deviáns. Pedig szép hangú, kifinomult megjelenésű énekesnő, kissé világos beütésű mezzóval.
Adam Diegel és Maurizio figurája nagyon egymásra találtak. Hozta a felfelé kapaszkodó ficsúr figuráját, láthatóan jól érezte magát benne (mint játék lehetőségben). Ő nyerte a férfiak versenyét, és szerintem már be is indul a nemzetközi karrierje.
A Michonet-et éneklő Timothy John Sarrist viszont túl fiatalnak találtam az idős, sokat megélt színi direktor szerepére. Jó megjelenésű bariton, de néga bizonytalannak tűnt a hangja is - furcsamód nem az áriákban, inkább dialógusokban.
Szépen meg lehetne hagyományosan is rendezni, nem beskatulyázva a figurákat, hanem árnyaltabbra szcenírozva.

Linn Ullmann: Áldott gyermek

Történet egy sikeres apa három lányának egy napja, de persze belesűrítve az életük is. Apjukhoz készülnek egy kis szigetre, ahol korábban közös vakációikat töltötték, és ahol már vagy 25 éve nem jártak. Mindhármuk édesanyja más, igazából a csak a nyaralások kötik össze őket, apjuk ugyanis a tudományos munkája mellett nemigen foglalkozott velük. Nőkre azért volt ideje, gyanús, hogy a fiú főszereplő - akiről csak megemlékeznek - szintén egy balkézről való gyermek. Pont ez volt a bajom is a könyvvel: végig előttünk lebegteti ezt a lehetőséget, de a végére is nyitva hagyja. A sok célzás nem ad egyértelmű választ. Talán mert a lányok és az apa sem bizonyos efelől. A központi figura éppen az apa, csak a lányok belső monológjaiban jelenik meg (nem is igaziak, mert egyes szám 3. személy végig), és amelyek épp annyira árnyaltak, amennyire az apa fontosságot tulajdonított nekik (ti. a lányoknak). Igazából történet arról, milyen utat tesz meg egy nő kislány korától a kiteljesedésig, átszőve életüket egy a könyv elejétől sejtetett tragédia.

A Hódító Pelle - film

Tök véletlen bukkantam rá a műsorban, az ATV esti programját sose nézem meg. Múlt héten adták Andersen-Nexö regényének (pontosabban annak első részének) adaptációját, Max von Sydow-val az apa szerepében. Megvallom, elkezdtem egyszer olvasni, de túl keménynek találtam, így abbahagytam. Meg aztán Nexönek van egy eléggé dagályos stílusa is, szóval úgy döntöttem, nem is folytatom. A film viszont gyönyörű volt. Özvegyen maradt apa és fia Dániában próbálnak szerencsét, egy farmra kerülnek, nagyon nehéz körülményyek közé. Az apa a sorscsapások ellenére is igyekezett ember maradni, és ezt adta útravalóul fiának is. Viszont arra is nagyon vágyott, hogy boldoguljon. (Ez esetében azt jelentette, hogy boldog családban élhessen.) Amikor fiának megadatik az esély, hogy kiemelkedhessen, az - méltóan az apai neveléshez - utolsó pillanatban nemet mond az ajánlatra (gyakornok lehetett volna a tiszttartó mellett), mert látja, hogy milyen rútul szabadulnak meg barátjától, egy szellemi fogyatékos segéd tehenésztől. Az apa elkeseredett, de megérti Pellét, és útjára engedi. Belátja, hogy nevelése befejeződött, ő azonban marad a felcsillanó "szerelem" (társ) lehetősége miatt (talán?). Ő már öreg, és a boldogulás érdekében inkább megalkuszik, fia azonban erre nem hajlandó. Név szerint vesz búcsút a tehenektől, és mindegyiknek elmondja, milyen nagy útra készül: meghódítani világot. A könyv folytatásában kiderül, ez hellyel-közzel sikerül is majd neki. A Ditte könyvben is felbukkan a neve, akkor már mint aktív politikus, beszélnek róla egy részben.

A film telis-tele van megható képekkel, most már feltett szándékom a könyv elolvasása.