2009. június 19., péntek

3 skandináv regény







Még a könyvfesztiválon szereztem be ezt a három könyvet a Polar kiadótól, akik skandináv írók műveinek kiadására szakosodtak. Nem mondom, hogy nagy hatással voltak rám e művek, mégis szeretnék róluk megemlékezni.

Johan Borgen: Kislord
Egy önmagát kereső XX. Század elejei kamasz fiú története. Gazdag oslói család, anya egyedül neveli, a kimondottan szép külsejű fiú nem tud mit kezdeni magával. Koravén, ugyanakkor gyermeki személyiségű. Érzéketlen, kegyetlen, de kíváncsi, és igen nagy emberismeretről árulkodik az, ahogyan átlát a felnőtteken. Hálás édesanyjának, akinek mindenáron meg akar felelni, de ez olyan feszültséget okoz – érezni, mennyire félnek mindketten a majdani elkerülhetetlen leválástól – hogy apróbb-nagyobb bűncselekményekben kompenzál. Határait feszegetve sokszor sodorja magát bajba, de a regény végén kiderül, másoknak még többet ártott, igazából akaratlanul azzal hogy messzire megy – de persze fogalma sincs róla, hogy az a messze. Magányos, mert érettségénél és intellektusánál fogva elszigetelődik kortársaitól. Megnyugvást majd az hoz, amikor egy családi titokról lelibben a fátyol, ekkor helyükre kerülnek a dolgok is benne.

Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban
Naplószerű regény egy kapcsolatfüggő nőről. Végül szerencsésen találkozik egy belgrádi férfival, akire nem tud ráakaszkodni, így az elkerülhetetlenül bekövetkező elválás utáni veszteségérzet jó alkalmat ad arra, hogy rendet tegyen a lelkében, és megszabaduljon függőségétől. Közben a télben megdermedt Stockholm minket is lelassít, és látjuk a lámpaégők lelombozó fényét.

Ildikó Márky: Ostianto
Svédországba disszidált magyar nő, akaratlanul egy gyilkosság szemtanúja lesz. A könyv gondolattöredékekből áll egésszé, túlságosan lírai, fátylon át látni az 50-es éveket (érdekes, azon a Magyarországon is folyton tél van). Az ember várná a csattanót, a felbukkanó megoldását valamiféle titoknak, de nem következik be. Általában szeretem, ha egy korszakot magánéleti aspektusból ábrázolnak, de ennél olvastam már jobbakat is

2009. június 9., kedd

Bellini - A kalóz (CD)


A napokban néhányszor meghallgattam ezt a CD-t, és rájöttem, mennyire tetszik, méltatlanul hanyagoltam eddig el. Számomra speciel a Norma után következik a Bellini életműben. Remek drámai kitörésekre, ugyanakkor kristálycsepp-szerű, őszinte érzelmek deklamálására is módot ad előadóinak. A felvételt Maria Callas miatt rendeltem meg anno, kíváncsi voltam, milyen ebben a ritkán játszott, rá mégis oly jellemző operában. Élő előadást rögzítettek 1959 januárjában, amikor a Carnegie Hallban megtartott koncertszerű előadásra sor került. Ezzel a szereppel búcsúzott a díva Scal-beli királyságától, egy feszültségekkel teli évad végén, 1957-ben. A new yorki koncertre úgy kerülhetett sor, hogy a Metropolitain opera szerződést bontott vele, miután nem sikerült megegyezni abban, melyik szerepet mikor énekli. Így felszabadult az év eleji Macbethekre és Traviátákra lekötött idő.

Callas hangproblémái ekkor már bőven érzékelhetők voltak, különösen belépőjénél. Újra hallhatóak éles magasságai, amelyek a pálya elején megvoltak, de a zeniten sikeresen kiküszöbölte őket. De hamar rendbe jön, ahogy halad előre az egyébként nem túl bonyolult cselekmény. Imogenet hozzákényszerítik egy undok, bántalmazó halászhoz (ő a bariton). Ám felbukkan régi szerelme, aki épp kalózkodással keresi a betevőt, fellángol ismét a szerelem. Kalózt azonban halálra ítélik, de ő előtte leszúrja Imogene férjét, aztán megy meghalni. A végén Imogene megőrül, Callas csak úgy szórja a szikrázó koloratúrákat, itt már nincs hiba, gyönyörű a hangja, ilyen lehetett a csúcson is. Az operát amúgy tenor operának tartják, és nehéz megfelelő címszereplőt találni - miként ez a többi szereplőre is igaz. A végén a közönség tapsorkánnal ünnepli az istennőt, a többiek is szép sikert aratnak. Egyébként nem érdemtelenül. Számomra olybá tűnt, hogy ezen az estén méltó partnerei világhírű kolléga nőjüknek.

Megjegyzem, jobban szeretem az élő felvételeket, itt nincs manír, újrázás, csak a tudás van, zene, visszafojtott közönség, és a tapsban felengedő feszültség. Meg ami közte van, a mi életünk.

Harminckilenc

Tegnap megtekintettem kislányom balett vizsgáját. Valahogy eszembe jutott, ilyen lehetett egy hasonló esemény az átkosban, annak is a közepén. Mondjuk akkor, amikor a "Megállaz idő" játszódik. Mert mintha tényleg megállt volna az idő! Nyikorgó, sötétre pácolt parketta, ütött kopott rúd, nagy tükör, poros falak a valaha szebb napokat látott zuglói villában. Elfogódott anyukák a fal mellett. Igaz a zene DC lejátszóból szólt, de a zongorán pergő dallamra libbenhettek a lánykák már a 40-es években is.
Az egész egy letűnt világot idézett, ami letűnt volt ez már 1958-ban is. Néhány anyuka, aki még emlékezett -talán szülei elbeszéléseiből - az ántivilágban, ahol ők vagy jobb napokat láttak, vagy csak messziről csodálták áhitatosan. És remélték, hogy majd leányaik - mit sem sejtve még a majdan rájuk nehezedő teljesíthetetlen elvárásokról - igen, majd ők olyan légies, tündérszerű, finom áttetsző, ezért sérthetetlen lesz, amilyenek ők sajna nem lehettek. Nyitva volt az ablak, és kint néha elcsörtetett egy trolibusz, gyermekkorom Nagymező utcai nyarait felidézve.

2009. június 3., szerda

Harmincnyolc

Rettenettel tölt el az Air France 447-es tragédiája. Főleg a két magyar kisfiú jut eszembe. A látogató gyermek szülei. Elbúcsúztak tőle Ferihegyen, biztos megölelték, örültek, hogy világot láthat, persze biztos picit aggódtak. Talán elibé mentek Párizsba. Várakoztak, késés, feszültséggel teli morajlás, aztán kitör a pánik, majd a szörnyű bizonyosság.
Különös az is, amit hallani: értesítették a párizsi magyar konzult... mésutt meg ezt: értesítették Izland washingtoni nagykövetét (tényleg, miért nem a párizsit?). Végignézik az utaslistát, és felhívják a megfeleő diplomáciai képviselőt, aki értesíti a rokonokat? Szomorú feladat...
Csak remélni tudom, hogy minden pillanatok alatt történt a gépen.
Féltem eddig is a repüléstől, de ha ilyen tragédiáról hallok, ez felerősödik bennem. Pedig már egészen nyugodtan utaztam az utóbbi időkben... (Sóhaj) Eléggé félek most a nyári utamtól.

2009. május 27., szerda

Ebi

Múlt héten elment a kutyánk, aki 16 évig volt velünk. Na jó, pontos leszek: 15 évig. Kb. fél évesen szegődött utánuam, és fogadtam be, november körül lett volna 16 éves. Előbb volt, mint a gyerekeim. Szép kort ért meg, és szerintem szép élete volt. Sokat volt a Balatonnál, így volt kert is, de a lakásban mindig a közelünkben lehetett. Vittük néha utazásra is - na ez nyilván nem tartozott a kedvencei közé. Mondanom sem kell, mekkora űrt hagyott maga után. Az évek során megvolt a sétautunk. Találkoztunk ismeretlenül is ismerős kutyásokkal, jóidőben bolt előtt tereferélő boltosokkal, láttuk a szép bel-zuglói kertket, főleg téli, villanyos időszakban bekukkantottunk lakásokba - megvoltak a kedvenveim. Együtt vittük az újrahasznosítóba a hulladékot, mentünk a boltba időnként, ha nem volt otthon senki. Sokan nagyon sajnálják a környezetemben, nekik is furcsa nélküle. Hát kutyám: rest in peace!

2009. május 18., hétfő

Jaj, úgy élvezem én a strandot

Gratulálok a kedves Budapest Gyógyvizei és Hévizei Zrt-nek, amiért 30 fokos nyári melegben, vasárnap nem nyit ki a Paskál strand, és Csillaghegyen is csak a sátorból lehet kilépni, hogy az ember élvezze a napot. Tényleg nem kell az a + bevétel, amire ezen a hétvégén szert tehettek volna?
Marad a dagály, belépő 2200 hétvégére, felnőttnek. Viszont lehet kártyával fizetni. („Nem biztos, hogy működik!”)
Közönség a szokásos – nem minősíteném, ilyen is van. Elhízott, tetkós emberek, kövér kisgyerekek, rengetek műcicis nő, rendszerint ronda fürdőruciban. (Én is egy 10 éves dresszben feszítettem, mert nem volt kedvem bikinivonalat gyantázni, abban pedig nem látszott, hogy fujj, milyen ápolatlan vagyok! (Nem elég, hogy "szottyadt" mellekkel égetem magam!)
Park rendben.

2009. május 12., kedd

Most már elég!

Szombaton kső este valamelyik nagy kereskedelmi TV leadta a Most már elég! (Enough!) című filmet, Jennifer Lopezzel a főszerepben. Tök véletlen kezdtem nézni. A téma a családon belüli erőszak volt. Nőcit csalta a férj, és amikor szóvá tette, hatalmas pofont adott neki, és amikor ezt is kifogásolta, akkor még egyet. És persze jött egy kis szóbeli fenyegetés, oly formán, hogy férj szereti az asszonyát, de ő az erősebb, meg különben is ő keresi a pénzt, és nem kell tekintettel lenni a feleségre, aki vegye úgy, hogy fizeti a jóléte árát.
Szóval: asszony meglóg a gyerekkel (az első kísérlete kudarcba fullad, majdnem agyonveri a férj), de persze a férj mindenhol utoléri. Klasszikus elveszem a gyereket szlogennel fenyegetőzik (ja, ilyeből nekem is jutott, mondjuk verés nélkül, de köszike!), minden látszólag a férjet támogatja. Szumma szummárum: csodás véletlenek folytán főhősünk talpra áll anyira, hogy elhatározza, felvezi a harcot, és trükköket talál ki – egyszóval kezébe veszi a sorsát: lesz, ami lesz, de egy próbát megér alapon. És ez a film fő erénye: nincs elrendelve, hogy tűrni kell az alávetettséget! És lám, törvényszerű az is, hogy a zsarnok megijed már attól is, hogy szuverén embernek immáron a másik. Kész megvédeni a határait. Persz végén megy a csihi-puhi (nemhiába holywoodi film!), ugyanis asszony önvédelmi leckéket vesz. (Idézet Sulinetről: „A Krav Magát eredetileg az izraeli hadsereg számára fejlesztették ki, kifejezetten szem előtt tartva a női katonák igényeit. Az önvédelmi fogásokat és gyilkosan kemény erőnlétfejlesztő gyakorlatokat kombináló Krav Maga az egyik legdinamikusabban fejlődő fitness irányzat Amerikában. Rendszere az emberi test ösztönös mozdulataira és természetes reflexeire épít, és helyzetei a mindennapi élet olyan konfliktusait utánozzák, amelyekben a küzdő felek félelme, idegessége és fáradsága mind-mind fontos szerepet játszik a küzdelem végkimenetelében.”
Üzenet tehát van: meg kell próbálni, sikerülhet!!! Hajrá bántalmazott nők!