Szerencsére nincs semmi, egy cisztát láttak, amire azt mondták, nincs vele semmi tennivaló. Mindenesetre figyelmeztető jelnek fogom fel.
Hanem az az egy óra, amit várakozással töltöttem az Uzsokiban.. hát senkinek sem kívánom! mert persze csúszás volt.

Közeledik a hétfő és én nagyon félek! Pedig elhatároztam már a rettenetes telefon előtt, hogy elmegyek kinezológushoz, mert valahogy úgy érzem, egyedül nem tudok megközdeni a rengeteg visszautasítottsággal. Közben - a rettegésem közepette - egyértelműen azonosítottam a problémámat: iszonyatos szükségem van egy társra, aki elfogad, kíváncsi rám, aki átölel. Igen ez a testi kontaktus nagyon hiányzik: egy ölelés, akár baráti, szülői - ebben nem igen volt részem, maximum b...s közben, de nem az érzések kifejezéseként. A férjem most felajánlotta, hogy elkísér az UH-ra, meg menjek moziba, meg mit ennék - csupa javadalmazás, mert megteheti. Érzelem nélkül. És nekem ebből elegem van. Elegem van abból, hogy ha forgalmas úton tilosban átszaladunk, nem vár be, csak fut előre. Sose várt be, akkor sem, amikor szerelmes voltam belé. Nem törli le a könnyeimet, de ezt se tette soha. Egyébként a szüleim se. A gyermekeim maximum. Miattuk élnem kell, pedig rémülten döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt az életet nem is kívánom annyira. De a halált sem. Nyilván az lesz a megoldás, hogy elválok, és megkeresem valahol az életem párját. Csak van rajtam valami, amit szeretni lehet. Nagyon egyedül vagyok, szeretném megleni a társam, mert nagyon hiányzik!

Szüzanyám! Visszahívtak mammográfiáról, hétfőn ultrahangra kell menjek! Félek!!!!

Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)

Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.

Most már biztos

... hogy nem akar semmit. Tegnap végre eltépett mindenki, és fél órával hamarabb hazaküldtem a részmunkaidős új csajt is, imádkozva, hogy kolléga még ne menjen, de valahogy az is volt az  érzésem, hogy négyszemközt akar maradni velem. Elég nyugisan dolgozgatott, majd arra lettem figyelmes, hogy csak kattogtatja az egeret, szóval játszik, pedig ő is hazamehetett volna, főleg, hogy már tényleg nem volt senki. Egyszer csak belém hasított, hogy ő is beszélni akar velem, de rám vár hogy kezdjem. Pánikba estem, hogy na de mégis, hogyan? Még arra is gondoltam, hogy talán, ha arra kér, ne lássak többet abba, ami történt, mint amennyi volt, azt mondta volna. Na itt tévedtem, de azt gondoltam szinte vidáman: mindegy, csak legyek bizonyos, mert így megbolondulok. Végül kinyögtem, hogy nincs-e kedve kijönni cigizni. De van. De már fent mondta, hogy ugye nem miatta vagyok így ki, hogy ennyit cigizem (mert amúgy nem nagyon szoktam, akár hónapszám), mert akkor ott említettem, hogy félek tőle. (Hö: tényleg?) Mondtam nem, de itt már tudtam az nem az, amit reméltem még titkon. Hülyén csaptam bele, mert utána csupa semleges témáról beszélt kint, be nem állt a szája, azon túl, hogy megállapította, nagyon le vagyok mostanában törve, csak nem otthon van megint valami? És pillanatokon belül feltűnt egy másik kollégám autója, amint beparkol, és ettől kezdve mindennek vége volt. Pedig amaz bement, hogy megmelegítse az ebédjét, de ő utánament, és nekem végem volt. El is köszönt, hogy megy, nem jön már fel. Szerencsére hamarabb el kellett menjek, mert időpontom volt mammográfiára, de útközben többször sirvafakadtam a kocsiban (na végre!).
Örökké hálás leszek az Uzsoki Kórházban annak az asszisztensnek, aki a felvételeket készíti. Mire ugyanis behívtak, reszkettem a kitörni készülő szomorúságtól, ami félelem formájában szublimálódott (az kellene, hogy most még valami mellrákot is növesszek a bánat és csalódottság miatt), hogy elnézést kértem, és elsírtam magam. Azt mondta, nyugodtan tegyem, amíg jól esik, majd a többiek várnak. És ott derékig pucéran, nyomorultan, elkezdtem zokogni szégyentelenül, de  muszáj volt. Aztán elmesélt egy semmire sem jó történetet, hogy ha a rosszat akarjuk növeszteni a bennünk lévő jó helyett, akkor az fog nőni - na kössz, mit csináljak a sosem sikerül érzéssel, meg a szomorúsággal? De mondtam neki, hogy a legjobb, ami tegnap történt velem, az az ő embersége.
Otthon többször elvonultam stikában sírni, a lányom átölelt, a fiam kérdezte mi van, de csak annyit nyögtem, hogy nem mondhatom el neki. (Szerintem sejti.)
Ma reggelre befejeztem Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban című kisregényét. Egyszer már írtam róla, akkor elég érdektelennek tűnt, de most nagyot szólt a többszörösen elhagyott, korombeli asszony története.
Brünhilde írta hasonló szituációról, hogy a fájdalom a húsáig hatol, és leéget mindent róla, egészen a csontokig, hogy aztán a csupasz vázra újra építkezni lehessen. Mennyi idő ez? 120 nap? Nekem nem sok van, 46 éves vagyok. (Köszönöm a sok ismerősnek - meglepően nagy számban hívtak a cseppet sem boldog szülinapomon, mintha éreznék, baj van.)
Cigi 5, alkoholegység 4,5, negatív gondolatok ~10 000, étel: alma, 1 dg camembertes/rukkulás magos zsemle (Liedl).

Attól még q-va szar...

Étel: kb. fél fekete retek, 1 dl tejszínes gombakrém leves, 3 dkg 70%-os Rózsavölgyi csoki, negyed nugátos patkó, alkoholmennyiség 0 (holnapi szülinapomon úgyis iszom), cigi 3, negatív gondolatok 500.

.... hogy azt gondolom, na így jobb, is hogy nincs folytatás.
Attól még el kell viselnem, hogy levegőnek néz, mi több, finom utalásokat kapok, hogy ne is magyarázgassak semmit a dolgokba.
Attól még nem jobb, ha tüntetően otthagy, amikor cigizek a szomszéd cégtől egy pasival, aki koslat utánam.
Attól még eszembejut, mi mindent mondott, és milyen boldognak tűnt...
(Háhá, most hívott, hogy madjam az új kolléganőt, mert nem tudják, milyen füzetet hozzanak neki. Tudta, hogy én veszem fel a telefont, és hogy szar lesz nekem. Nem is pitiáner... de attól még nem jobb nekem.)

Mindenki együtt ebédel, csak én dolgozgatok... jaj, de szar!

Ma láttam légikísérő hirdetést. Csak alsó korhatár van, s noha nincsenek illúzióim, elküldöm az önéletrajzom. Ha nem estem volna az utóbbi időben eleget pofára.
Mégsem merek elmenni. Pénteken lesz. De most valahogy rajta vagyok a témán. Mantrázom, hogy jó nő vagyok, szexy - ha már ezt hazudták, azért is igaz lesz.

Berlioz: Trójaiak

MET HD közvetítés, Uránia Mozi

www.nytimes.com

Teljesen ismeretlen opera, egyáltalán, Berliozt, mint operaszerzőt nem tudom hova tenni, pedig láttam a Faust elkárhozását, nagyon tetszett, és egyszer koncertszerű előadásban a a Benedek és Beatrix-ot, és az sem volt uncsi.
A trójai eposz, amely Aeneas útját követi, izgalmas kihívásnak éreztem - mondják, itt csúcsosodott ki a mester elképzelése az énekes színházról. Az est háziasszonya, Joyce DiDonato - aki ezúttal nem nagyon mórikálta magát - nem felejtette el megemlíteni, hogy a monumentalitása miatt kevés operaházban tudják színre vinni, na de a MET-ben... És ez tény, a kórus 110 emberből állt + statiszták, táncosok, valami 15 szólista volt - ehhez csakugyan rengeteg pénz kell, és hát hol másutt ne lenne, mit a világ  - na jó, a Scalával holtversenyben - első operaházában?
Előadás előtt próbáltam utánaolvasgatni, van is a MET honlapján egy interjú a rendezőnővel, valamint Deborah Voighttal és Susan Grahammel. Arról írnak, hogy ezek a nők itt igazi népvezérként jelennek meg, ami ritkaság az operákban, mert - naná! - a férfiaknak van fenntartva. Míg Cassandra a kevés józanul ítélő (a történetben persze látnoki képességű) emberek közé tartozik a görögök által gyanúsan hirtelen elhagyott Trójában, addig Didon egy békés, együttműködésre és munkára (nem az orbáni értelemben) épülő országot épít - nem is sikertelenül. Nos, a cikkben olyan nőalakokat hoznak említenek, mint Hillary Clinton, Indira Ghandi vagy Eva Peron - nők, akikben bíztak, és akik a maguk módján ezzel nem éltek vissza. (Én Cassandrára hazai - sokszor leugatott - politikus nőket is tudnék mondani.)
Az öt órás opera cselekménye meglehetősen szaggatott - és nekem bevallom unalmas - volt. Berlioz nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos szinfóniákat ne komponáljon a jelenetek közé. Ezeket a trójai képben még próbálta balettel, néma játékkal, mozi-szerű tömegjelenetekkel érdekessé tenni, de a karthagói rész tele volt balettel, és igen untam. Így aztán minden szörnyen darabosra sikeredett - mondjuk nem is értem, miért nem húztak belőle. A Faustból bezzeg kivették a Walpurgis jelenetet.
Deborah Voight Cassandrája leginkább egy hibbant jósnőre emlékeztettek- kb. Berlioz idejében lehettek az énekesnőknek ilyen manírjai - de én egy okos királylányt vártam volna, aki finoman, de logikusan interpretált jelekből sejti az eljövendőket. Coroebus alakítója, Dwayne Croft már sokkal hitelesebb volt.
A Trójából kereket oldó Aeneast Bryan Hymel énekelte, és mondhatom, ő vitte az est pálmáját! Pedig beugró volt, de gyönyörűen énekelt, jó megjelenésű - nem csoda, hogy beleszeretett Didon. Önönmga fontosságáról meggyőződött (á lá "isteni küldetés") férfiú, aki talált indokot (menekíti jó messzire a király kincseit), hogy otthagyja harcoló társait Trójában, aztán meg akar dugni egy szépasszonyt, majd ha már uncsi az egész, nyomasztja a senki által ugyan el nem várt hála, akkor megint lekoccol.
És akkor Didon, akivel azonosulnom kellett volna, de azon kívül, hogy jó rossz kedvem lett, az említett szétdaraboltság miatt nem lehetett. Szóval Karthago királynője (Susan Graham - a szünetben azt nyilatkozta, hogy a szerep az ő Brünhildéje) elvesztette férjét, menekülnie kellett, de sikerült - mint említettem volt - egy sikeres államot létrehoznia, viszont a szerelem, a vágy, a társ hiányzik neki. És akkor végre jön valaki, mindent odadobna, mert tudatára ébred, mennyire nagyon várta azt a valakit. Kezd is a nép elégedetlenkedni! Aeneas megy, Didonnak nincs ereje újrakezdeni, és leszúrja magát. Ezen momentán tényleg könnyeznem kéne, de a 11 óra utáni befejezés - és hát bocs, de nem egy Istenek alkonya volt - inkább az unalmas betétekben előtörő gondolataim miatt vagyok szomorú. Sajnos Graham sem volt 100% hiteles, Voightnál mindenesetre ihletettebb volt.
Szépen énekelt a házibölcs Narbal szerepében Kwangchul Youn, és az Annát megformáló Karen Cargill.
A díszletek meglepően korszerűek voltak a poros karakterekhez képest. Fabio Luisi boldogan vezényelt Berliozt - mint mondotta, nem mindenkinek adatik meg a Trójaiak, és hát itt aztán szól a rendkívüli méretű zenekar!