Könyvek, még múlt év végéről

Balla D. Károly: Tejmozi
Egy anyjától leválni nem tudó fiatalember, apjával történő utolsó találkozásain keresztül nyavajog ezen, nekem elég ellenszenves, önmagáért felelősséget vállalni nem képes figura rajzolódott ki. Szemmel láthatóan ez a méltatlan helyzet nagyon kényelmes is neki, nem igazán áll szándékában változtatni ezen. Anyja halála is ebben az állapotban hagyja, talán amikor apja elmegy, elindul benne valami - de nagyon csak talán.


Dea Trier Morch: Téli gyerekek
Az újrahasznosító konténerek mellől mentettem ki, és nagy élvezettel olvastam a koppenhágai közkórház szülészetének életéről a 70-es évek egyik devemberre és januárja között. Az én fiam is decemberi, így szinte a fényeket, a fűtőtestek sugárzását is érzékeltem. Középpontban egy veszélyeztetett terhes ovónő, aki grönlandi alter zenésztől vár babát, és a szülés előtt hosszabban időznie kell időznie a kórházban. Eképp mutat be számos sorsot - ne nagy írói bravúr, de mindenképpen élvezetes olvasmány, mert szépen van megírva (és nyilván lefordítva is).



Keleti Ágnes: Egy olimpiai bajnok három élete
Ötszörös olimpiai bajnok tornásznő - maga is megérne egy külön posztot. Nagyon megragadó volt. Kezdve, ahogy leírta, mekkora gát volt kislánykorában az állítólagos csúnyasága, amely későbbi életére is rányota a bélyegét. Micsoda szerencse, találkékonyság és küzdelem mentette még életét a holokauszt idején, a semmiből történő újrakezdés, a céltudatosságából és sikereiből adódó elmagányosodás. 1956-ban elege lesz, nem tér haza Melbourne-ből (egyébként 4 aranyat nyert ott), kisebb kitérők után Izraelbe telepedik le. Egyenessége, megalkuvást nem tűrő személyisége hamar konfliktusok forrásai lesznek - harcait magányosan vívja, és ezt az a tény, hogy ő egy nő, csak nehezíti. Férjhez megy, gyermekei születnek, de a házassága nem boldog, igazi jómadár férjet fogott ki, de a merítés persze nem volt túl nagy. A végén levonja a konklúziót, hogy az élet egyetlen értelme, hogy gyermekei vannak, más nemigen számít. Szerintem csodálatra méltó ember, az én top 50 kortárs nő listámon (egyszer össze kéne szednem, és leírnom ide) mindenképp helye van. Nehéz élete ellenére példa minden ember lánya számára.



Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja
Még az azeri baltás gyilkos ügye keltette fel az 1916-os örmény népirtással kapcsolatos érdeklődésem - bevallom, azon kívül, hogy tudtam, hogy volt, nem sok ismerettel rendelkeztem.
Meglehetősen dagályos mű - hiába, Werfel költőnek készült -viszont történelmileg meglehetősen pontosan dokumentálja mind az előzményeket, mind a tényeket. Nem szabad leragadni néhány dolognál - például a nőkről jobb esetben vállveregető módon szól, de a fogyatékosokat is úgy ábrázolja páriaként, hogy a igen csekély együttérzést mutat irántuk. Mert hát maga az örménység - és ez alatt nem az egyes emberek, családok tragédiáját értem - tragédiája a tehetősebb örmény férfiak tragédiája.
A történet valódi: Aleppo környékének néhány örmények lakta faluja majdnem komplett fel költözik a Musah-hegyre, és felveszi a harcot a törökökkel. Végül egy szerencsétlenségnek vélt akció során felfigyel egy francia hajókonvoj, és az életben maradottakat hajóra veszi. A főszereplő Gabriel Bagradian nem tart velük - miután fiát elvesztette - bevárja a törököket, akik annak rendje és módja szerint végeznek vele.


Örkény István: Lágerek népe

Hát bevallom, nekem nem tetszett. Több ezer interjúból készült, Örkény groteszkbe hajló stílusában, amelyet sehogyan sem tudtam szinkronba hozni a leírt körülményekkel. Mert hát nem abszurd maga a háború, a fogság, a hadifogoly lét maga? Akik az ellenség kezében vannak, élnek, viszonylagos biztonságban (na jó, persze milyen már egy orosz hadifogoly tábor biztonsága?), az otthoniak viszont fronttól, rémuralomtól, éhezéstől, stb. súlytva, de nem foglyok... Tudom, ki vagyok én, hogy fanyalgok Örkényre - talán csak nem ezt vártam. Valami megrázóbbat, de ez azt sugallta, hogy egész jól el lehetett viselni - persze tudom, azokban az időkben mi mást írhatott volna. A végére betett olvasói levelek meg még ezt is felháborítónak tartják.

Polcz Alaine: Asszony a fronton

No comment. Közben sajnáltam, hgy elkezdtem, de lebilincselő volt, nem tudtam letenni. Emberi kiszolgáltatottságról, képmutató külvilágról, elállatiasodott emberekről, a háttérben folyamatosan érzékelhető verbálisan bántalmazó kapcsolattal megspékelve. Én innen töltöttem le:http://ddl3.data.hu/get/0/3474338/Asszony.pdf



Hát a jó hír után tegnap egy rossz, amit már egy hónapja tudok, és azt hittem, most már a feldolgozás jön, de mekkorát tévedtem. Kimondva. (A gyerekei a legfontosabbak, nem akar olyasmibe belebonyodódni, ami miatt elvesztheti őket, blablabla. Aha, úgy értsem miattam nem érdemes belebonyolódnia?) De legalább beszéltünk. A franc gondolta, hogy ez még mindig ilyen rossz, és hogy akkor most indul csak az óra.

Szerencsére nincs semmi, egy cisztát láttak, amire azt mondták, nincs vele semmi tennivaló. Mindenesetre figyelmeztető jelnek fogom fel.
Hanem az az egy óra, amit várakozással töltöttem az Uzsokiban.. hát senkinek sem kívánom! mert persze csúszás volt.

Közeledik a hétfő és én nagyon félek! Pedig elhatároztam már a rettenetes telefon előtt, hogy elmegyek kinezológushoz, mert valahogy úgy érzem, egyedül nem tudok megközdeni a rengeteg visszautasítottsággal. Közben - a rettegésem közepette - egyértelműen azonosítottam a problémámat: iszonyatos szükségem van egy társra, aki elfogad, kíváncsi rám, aki átölel. Igen ez a testi kontaktus nagyon hiányzik: egy ölelés, akár baráti, szülői - ebben nem igen volt részem, maximum b...s közben, de nem az érzések kifejezéseként. A férjem most felajánlotta, hogy elkísér az UH-ra, meg menjek moziba, meg mit ennék - csupa javadalmazás, mert megteheti. Érzelem nélkül. És nekem ebből elegem van. Elegem van abból, hogy ha forgalmas úton tilosban átszaladunk, nem vár be, csak fut előre. Sose várt be, akkor sem, amikor szerelmes voltam belé. Nem törli le a könnyeimet, de ezt se tette soha. Egyébként a szüleim se. A gyermekeim maximum. Miattuk élnem kell, pedig rémülten döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt az életet nem is kívánom annyira. De a halált sem. Nyilván az lesz a megoldás, hogy elválok, és megkeresem valahol az életem párját. Csak van rajtam valami, amit szeretni lehet. Nagyon egyedül vagyok, szeretném megleni a társam, mert nagyon hiányzik!

Szüzanyám! Visszahívtak mammográfiáról, hétfőn ultrahangra kell menjek! Félek!!!!

Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)

Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.

Most már biztos

... hogy nem akar semmit. Tegnap végre eltépett mindenki, és fél órával hamarabb hazaküldtem a részmunkaidős új csajt is, imádkozva, hogy kolléga még ne menjen, de valahogy az is volt az  érzésem, hogy négyszemközt akar maradni velem. Elég nyugisan dolgozgatott, majd arra lettem figyelmes, hogy csak kattogtatja az egeret, szóval játszik, pedig ő is hazamehetett volna, főleg, hogy már tényleg nem volt senki. Egyszer csak belém hasított, hogy ő is beszélni akar velem, de rám vár hogy kezdjem. Pánikba estem, hogy na de mégis, hogyan? Még arra is gondoltam, hogy talán, ha arra kér, ne lássak többet abba, ami történt, mint amennyi volt, azt mondta volna. Na itt tévedtem, de azt gondoltam szinte vidáman: mindegy, csak legyek bizonyos, mert így megbolondulok. Végül kinyögtem, hogy nincs-e kedve kijönni cigizni. De van. De már fent mondta, hogy ugye nem miatta vagyok így ki, hogy ennyit cigizem (mert amúgy nem nagyon szoktam, akár hónapszám), mert akkor ott említettem, hogy félek tőle. (Hö: tényleg?) Mondtam nem, de itt már tudtam az nem az, amit reméltem még titkon. Hülyén csaptam bele, mert utána csupa semleges témáról beszélt kint, be nem állt a szája, azon túl, hogy megállapította, nagyon le vagyok mostanában törve, csak nem otthon van megint valami? És pillanatokon belül feltűnt egy másik kollégám autója, amint beparkol, és ettől kezdve mindennek vége volt. Pedig amaz bement, hogy megmelegítse az ebédjét, de ő utánament, és nekem végem volt. El is köszönt, hogy megy, nem jön már fel. Szerencsére hamarabb el kellett menjek, mert időpontom volt mammográfiára, de útközben többször sirvafakadtam a kocsiban (na végre!).
Örökké hálás leszek az Uzsoki Kórházban annak az asszisztensnek, aki a felvételeket készíti. Mire ugyanis behívtak, reszkettem a kitörni készülő szomorúságtól, ami félelem formájában szublimálódott (az kellene, hogy most még valami mellrákot is növesszek a bánat és csalódottság miatt), hogy elnézést kértem, és elsírtam magam. Azt mondta, nyugodtan tegyem, amíg jól esik, majd a többiek várnak. És ott derékig pucéran, nyomorultan, elkezdtem zokogni szégyentelenül, de  muszáj volt. Aztán elmesélt egy semmire sem jó történetet, hogy ha a rosszat akarjuk növeszteni a bennünk lévő jó helyett, akkor az fog nőni - na kössz, mit csináljak a sosem sikerül érzéssel, meg a szomorúsággal? De mondtam neki, hogy a legjobb, ami tegnap történt velem, az az ő embersége.
Otthon többször elvonultam stikában sírni, a lányom átölelt, a fiam kérdezte mi van, de csak annyit nyögtem, hogy nem mondhatom el neki. (Szerintem sejti.)
Ma reggelre befejeztem Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban című kisregényét. Egyszer már írtam róla, akkor elég érdektelennek tűnt, de most nagyot szólt a többszörösen elhagyott, korombeli asszony története.
Brünhilde írta hasonló szituációról, hogy a fájdalom a húsáig hatol, és leéget mindent róla, egészen a csontokig, hogy aztán a csupasz vázra újra építkezni lehessen. Mennyi idő ez? 120 nap? Nekem nem sok van, 46 éves vagyok. (Köszönöm a sok ismerősnek - meglepően nagy számban hívtak a cseppet sem boldog szülinapomon, mintha éreznék, baj van.)
Cigi 5, alkoholegység 4,5, negatív gondolatok ~10 000, étel: alma, 1 dg camembertes/rukkulás magos zsemle (Liedl).