Wien, Wien, nur Du allein...

Bécs! Az első nyugat-európai város, ahol jártam. Mennyire lenyűgözött! Több egymást követő nyáron elutaztam oda, és a látogatások között a térképét, útikönyveket, meg beszámolókat tanulmányoztam - így egészen képben voltam a várost illetően. Később  megritkultak a látogatások, és legfeljebb 2 napra szorítkoztak, rendszerint opera, vagy ügyintézés kapcsán. (Javítok: egyszer volt 2,5 nap, elég kicsik voltak még a gyerekek.)
Idén a kislányom volt a soros gyerek, és ő Bécset választotta. Jó is, mert kevés a pénzem, a benzint fizetik, így legalább az utazást megspórolom.
Szombat reggel indultunk a kiskocsimmal, és elég jó időt mentünk. Szállásunk Bécs 8. kerületében, a Joseph Stadtban volt - remek választás, egy kicsi bökkenővel, de arról később. Mivel hétvégén ingyenes volt a parkolás, egyelőre az egyik szomszéd utcában hagytuk a kocsit. Kellemesen hűvös, sötét (udvari), de kényelmes apartmanunk volt: háló, nappali, az asztalon bécsi magazinok, fürdő, komplett konyha - mindez ugyab sorozat gyártott, dizájn hatású bútorokkal berendezve, de nagyon otthonos volt. Jó kis "séjour" elé néztünk!
Elsőként megcéloztunk egy cukrászdát az Alser Strassén. Teljesen mezei hely volt, mégis tökéletes tejeskávét, és finom sütit ettem. Innen gyalogoltunk el a Schottentorig, majd átvágtunk a Votivkirche előtti parkon. (Egyszer álmomban itt mászkáltam, éjszaka volt.). Elámultam milyen kulturált lett. Klassz játszótér, installációk, és ami legjobban tetszett: nyugágyak a füvön. Mivel nincs körülkerítve, éjjel-nappal mehet a buli - itt senki nem tart attól, hogy összetörik/ellopják. És tényleg. A Schottentornál megvettük a 72 órás bérletünket (van gyerek is, de nem emlékszem, hány éves korig), automatából, jegyárus egy darab sem, automatán magyar nyelvű opció (amúgy a bank automatáknál is), ja és persze kártyás fizetés lehetséges!
A Ringen haladva elvillamosoztunk az operáig, be is tértünk a shopba, kislányom nem kis örömére - imád múzeum shopokban tollászkodni. Rémes! (Régen én is szerettem őket.) Séta a Kärtner Strassén, egész a Stephansdomig. Odabent körbejártunk - már ahol lehetett. Őszintén szólva nem különösebben érdekelnek a templomok, de megnéztük azokat a részleteket, amelyekre az utikönyv felhívta a figyelmünket. Különösen bájos volt az építőmesterről készült dombormű. Felmásztunk az északi toronyba - ma már nem lehet egész a födémig menni. 1987-ben még ott voltak a füstös cirill betűs feliratok. (Bár ez most gyanús: 1945 februárjában leégett a torony, a lezuhanó nagyharang - a Pummerin: török ágyúkból öntötték, amelyeket otthagytak Bécs alatt - beszakította a födémet. A darabjaiból öntötték ujjá, és ha jól emlékszem, 1954-ben szentelték fel újra.) Aztán csak sétálgatunk a környező ódon utcákban. Késő délután van, bemegyünk a régi egyetem melletti Jezsuita templomba - micsoda pompa, nagyzolás: nem takarékoskodtak az aranyfüsttel, faragásokkal. (Érdekes, sehol egy kép Ferenc pápáról. Az apró téren korábban két kagyló alakú medencébe víz csobogott egy falból - most szárazak... A Kärtneren, a Duna felé haladva hosszú sort látunk egy nyilván méltán népszerű fagyizó előtt tekeregni. Mi nem próbáltuk ki, de hátha valakit érdekel. Valahol az Aida kávéház magasságában az egyik mellékutcában maci kiállítás van egy nagy vitrinben, még a 20-as évekből is vannak mackók, egészen a 60-as évekig. A görög/ortodox környék bájos, cseppnyi dél a derék Bécsben. (De a Griechenbeisl megint kimaradt...) Visszatérünk a dóm környéki utcákra, viszonylag kevés az ember, amikor megszólal a Pummerin az összes társával - hát valami felséges élmény volt. Megálltunk és hallgattuk, ahogy zúgnak - így zúgnak évszázadok óta, hányszor fordult fel a világ, de ők csak zúgnak.Megrendítő volt!
Ideje volt visszatérni a hotelbe. Kis pihenő, azután irány a Práter! A villamosról ezúttal volt szerencsém szemügyre venni a lepukkant Bécset, ami azért nem olyan, mint a budapesti rossz környékek.
Szóval a Práter. Nálam ez mindig szinonimája volt Bécsnek. A fények, a vidám emberek, a történelmi levegő, a kockás abroszos kis kocsmák - hát ez már a múlt! Kiskocsma alig volt (porzott a vesém!), a helyükre új, amerikai vidámparkokba való masinákat telepítettek, eltűnt sok régi játék, a belső részeken pedig rossz arcú alakok flangásznak. Turisták csak a Riesenrad környékén tűnnek fel. De a kereket is körbeépítették, mindenféle bemutatóval a Práter történetére vonatkozóan. Bár gyanítom a cél a turisták beterelése az érkezési oldal hatalmas shopjába! No, azért egy kis bécsi virsli és némi arany színű sör lecsúszott egy kis kocsmában, amit nagy nehezen sikerült találnunk!:) Az óriáskerék pedig a régi - nekem mindig felszabadító volt onnan fentről, a sötétségből és csendből a lenti lüktetést és a várost érzékelni. A cikázó fényeket, a megvilágított felséges épületeket, a tompa sötétséget a hegyek felé... olyan szürreális, mégis valóságos! A Praterstern villamos fordulójában már rengeteg jópipa összegyűlt - indult a szombat éjjel.
Vasárnap némileg bajban vagyunk reggelit illetően, valami bécsies kávéházra vágyunk, de a legtöbbje zárva van ilyenkor. A kislányom nagyon éhes volt, így a Schottentor aluljárójában az egyik pékségnél vettünk süteményt+én ittam egy tejeskávét is - nem is volt rossz! Elmetróztunk a Karlsplatzig, ott a parkban megettük a reggelinket. A metró kijárattól a templom felé menet megbújt egy igazi retro presszó - a régi Bécsből, amikor mi, magyarok csak ámultunk a Nyugaton. A parkot amúgy elcsúfította egy hatalmas kivetítő, ahol a nyár kulturális rendezvényit lehet élőben nézni. (A városban több ilyen is van - pl. a Városházánál - ami jelzi, hogy van itt ilyesmire igény.) A templom előtti szökőkútba valami szobor installáció került - ez is bizonyítja, hogy a város organikusan fejlődik, él - ez egyébként az egész várost lépten-nyomon jellemzi: új és régi szervesen illeszkednek. (legtöbbször). Az okos várostervezés itt hozzáadott értékként jelenik meg. A Karlskirche sajnos fizetős lett, úgyhogy ez kimaradt. (Egyszer jártam bent - nem nagy durranás, agyonzsúfolt, hatásvadász barokk templom - na persze gyönyörű!) Innen buszoztunk a Belvederhez, de rossz helyen szálltunk le. Mindegy, legalább tettünk egy kis sétát a nem túl izgalmas Landstrasse kerületben. (Itt is van a hírhedt második világháborús beton bunkerekből, amelyek felrobbantása a környék épületeinek is a végét jelentené. Egy ilyet alakítottak akváriummá a Mariahilfen.)
A Belvedere-t az alsó kastély felől érjük el. Nagy a szél, elég hűvös van. Sajnos az oldalsó szökőkutak nem működnek - úgy látszik spórolnak, még vasárnap is. Fent megnézzük a biedermeier kor képeit, az impresszionistákat. Sok a francia (Monet, Renoir, Cézanne), de nagyon tetszenek az osztrákok is. És persze a századelő: Klimt, Schiele, Kokoschka! Pazar! Nagyon élveztem, ahogy a kislányomnak magyaráztam, hirtelen számomra is élőbb lett minden, nem csak elvonultam a képek előtt. Végére maradtak az 1920-1950 közötti művek - ez már eléggé sok volt, nem tudtam befogadni. A múzeumshop szuper, de nekem elég volt rá 10 perc.
Innen még megpróbáltunk elmenni a Judenplatz környékének egyik kis sikátorában található játék múzeumba, de egyszerűen képtelen voltam megtalálni! Viszont felfedeztem magamnak ezt a környéket is: a teret és a belőle nyíló utcácskákat gyalogosok használhatják csak, és persze a kitelepülős kávézók és vendéglősök is birtokba vették. Még vásároltunk szendvicset egy kioszkból, amit a Graben kútjának a lépcsőjén kaptunk be. De várt még ránk egy nagy hadművelet: a kocsit kivinni egy P+R parkolóba, mert hétfő reggel 7-től fizetős lesz az utcán.
A helyek megvoltak, de a térképemen nem tudtam, merre menjek, mert nem voltak bejelölve. Találomra kiválasztottam a heiligenkreuzit, de egy csomópontnál rossz helyen mentem le, és az autópályára jutottam. Kétségbeesetten hajtottam egyik útról a másikra, míg egyszer csak a Duna mentén jártam, és csak egyenesen mehettem tovább. Végre egy lámpa, balra le lehet fordulni. Aranyos kis faluba érünk, térkép elő - na, most vajon hol vagyunk? Lám, az utcanév táblán 19. kerület szerepel - akkor ez még Bécs, csak rajta van a térképen! Azta! Kahlenberg! Szőlő termesztő falu, még (majdnem) autentikus heurigerekkel! Ezt a helyet ajánlják új bort kóstolni, itt - írják - még olyan a hangulat, mint a régi, szép időkben. Mindig el akartam jönni ide, csak megrémített, hogy annyira kiesik a tömegközlekedésből. (Egyébként van busz.)
Ha már itt jártunk, körülnéztünk egy picit. Néhány utcácska az egész - takaros házikók (nem szegények lakják), néhány heuriger, plébánia templom, feljebb pincék.
A kislányom zseniális navigátor (ez már a szállás megkeresésekor kiderült), így végül simán eljutottunk Heiligenkreuzba, ahol már jó előre ki volt táblázva, hogy P+R, átmentünk a Karl Marx Hof egyik íve alatt, és lőn! Napi 3 EUR-ért ott maradhatott a kocsi, bankkártyával lehetett az automatából jegyet venni előre - őrizni igaz, senki nem őrizte. És tényleg metró közelben volt, csak egy pár métert kellett gyalogolni.
A metró sokáig a felszínen haladt, és láttuk, hogy a Duna-csatornát miként vették birtokukba a bécsiek. Valóban, a város részét képezi, nem úgy mint a budapesti rakpartok. Kávézók, bicikli út, kocogók, szobor installációk, koncertek. És ez csak egy keskeny sáv. Le is szálltunk, és visszamentünk egy megállót, hogy sétálhassunk.
Este a hotel környékén vacsoráztunk. (Floriangasse??) Azt azért meg kívánom jegyezni, hogy a környéken - de más Ringen kívüli kerületekben is kivétel nélkül - egymást érték az éttermek, sörözők kávézók, kiülős helyek, és ezek működtek is, mindig voltak vendégek - szóval itt nem szegényedtek el annyira az emberek a válságban, nem zártak be tömegesen vendéglátó helyek. Egy város ugye ettől is élhető.
Folytatás következik!

Könyvek, még múlt év végéről

Balla D. Károly: Tejmozi
Egy anyjától leválni nem tudó fiatalember, apjával történő utolsó találkozásain keresztül nyavajog ezen, nekem elég ellenszenves, önmagáért felelősséget vállalni nem képes figura rajzolódott ki. Szemmel láthatóan ez a méltatlan helyzet nagyon kényelmes is neki, nem igazán áll szándékában változtatni ezen. Anyja halála is ebben az állapotban hagyja, talán amikor apja elmegy, elindul benne valami - de nagyon csak talán.


Dea Trier Morch: Téli gyerekek
Az újrahasznosító konténerek mellől mentettem ki, és nagy élvezettel olvastam a koppenhágai közkórház szülészetének életéről a 70-es évek egyik devemberre és januárja között. Az én fiam is decemberi, így szinte a fényeket, a fűtőtestek sugárzását is érzékeltem. Középpontban egy veszélyeztetett terhes ovónő, aki grönlandi alter zenésztől vár babát, és a szülés előtt hosszabban időznie kell időznie a kórházban. Eképp mutat be számos sorsot - ne nagy írói bravúr, de mindenképpen élvezetes olvasmány, mert szépen van megírva (és nyilván lefordítva is).



Keleti Ágnes: Egy olimpiai bajnok három élete
Ötszörös olimpiai bajnok tornásznő - maga is megérne egy külön posztot. Nagyon megragadó volt. Kezdve, ahogy leírta, mekkora gát volt kislánykorában az állítólagos csúnyasága, amely későbbi életére is rányota a bélyegét. Micsoda szerencse, találkékonyság és küzdelem mentette még életét a holokauszt idején, a semmiből történő újrakezdés, a céltudatosságából és sikereiből adódó elmagányosodás. 1956-ban elege lesz, nem tér haza Melbourne-ből (egyébként 4 aranyat nyert ott), kisebb kitérők után Izraelbe telepedik le. Egyenessége, megalkuvást nem tűrő személyisége hamar konfliktusok forrásai lesznek - harcait magányosan vívja, és ezt az a tény, hogy ő egy nő, csak nehezíti. Férjhez megy, gyermekei születnek, de a házassága nem boldog, igazi jómadár férjet fogott ki, de a merítés persze nem volt túl nagy. A végén levonja a konklúziót, hogy az élet egyetlen értelme, hogy gyermekei vannak, más nemigen számít. Szerintem csodálatra méltó ember, az én top 50 kortárs nő listámon (egyszer össze kéne szednem, és leírnom ide) mindenképp helye van. Nehéz élete ellenére példa minden ember lánya számára.



Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja
Még az azeri baltás gyilkos ügye keltette fel az 1916-os örmény népirtással kapcsolatos érdeklődésem - bevallom, azon kívül, hogy tudtam, hogy volt, nem sok ismerettel rendelkeztem.
Meglehetősen dagályos mű - hiába, Werfel költőnek készült -viszont történelmileg meglehetősen pontosan dokumentálja mind az előzményeket, mind a tényeket. Nem szabad leragadni néhány dolognál - például a nőkről jobb esetben vállveregető módon szól, de a fogyatékosokat is úgy ábrázolja páriaként, hogy a igen csekély együttérzést mutat irántuk. Mert hát maga az örménység - és ez alatt nem az egyes emberek, családok tragédiáját értem - tragédiája a tehetősebb örmény férfiak tragédiája.
A történet valódi: Aleppo környékének néhány örmények lakta faluja majdnem komplett fel költözik a Musah-hegyre, és felveszi a harcot a törökökkel. Végül egy szerencsétlenségnek vélt akció során felfigyel egy francia hajókonvoj, és az életben maradottakat hajóra veszi. A főszereplő Gabriel Bagradian nem tart velük - miután fiát elvesztette - bevárja a törököket, akik annak rendje és módja szerint végeznek vele.


Örkény István: Lágerek népe

Hát bevallom, nekem nem tetszett. Több ezer interjúból készült, Örkény groteszkbe hajló stílusában, amelyet sehogyan sem tudtam szinkronba hozni a leírt körülményekkel. Mert hát nem abszurd maga a háború, a fogság, a hadifogoly lét maga? Akik az ellenség kezében vannak, élnek, viszonylagos biztonságban (na jó, persze milyen már egy orosz hadifogoly tábor biztonsága?), az otthoniak viszont fronttól, rémuralomtól, éhezéstől, stb. súlytva, de nem foglyok... Tudom, ki vagyok én, hogy fanyalgok Örkényre - talán csak nem ezt vártam. Valami megrázóbbat, de ez azt sugallta, hogy egész jól el lehetett viselni - persze tudom, azokban az időkben mi mást írhatott volna. A végére betett olvasói levelek meg még ezt is felháborítónak tartják.

Polcz Alaine: Asszony a fronton

No comment. Közben sajnáltam, hgy elkezdtem, de lebilincselő volt, nem tudtam letenni. Emberi kiszolgáltatottságról, képmutató külvilágról, elállatiasodott emberekről, a háttérben folyamatosan érzékelhető verbálisan bántalmazó kapcsolattal megspékelve. Én innen töltöttem le:http://ddl3.data.hu/get/0/3474338/Asszony.pdf



Hát a jó hír után tegnap egy rossz, amit már egy hónapja tudok, és azt hittem, most már a feldolgozás jön, de mekkorát tévedtem. Kimondva. (A gyerekei a legfontosabbak, nem akar olyasmibe belebonyodódni, ami miatt elvesztheti őket, blablabla. Aha, úgy értsem miattam nem érdemes belebonyolódnia?) De legalább beszéltünk. A franc gondolta, hogy ez még mindig ilyen rossz, és hogy akkor most indul csak az óra.

Szerencsére nincs semmi, egy cisztát láttak, amire azt mondták, nincs vele semmi tennivaló. Mindenesetre figyelmeztető jelnek fogom fel.
Hanem az az egy óra, amit várakozással töltöttem az Uzsokiban.. hát senkinek sem kívánom! mert persze csúszás volt.

Közeledik a hétfő és én nagyon félek! Pedig elhatároztam már a rettenetes telefon előtt, hogy elmegyek kinezológushoz, mert valahogy úgy érzem, egyedül nem tudok megközdeni a rengeteg visszautasítottsággal. Közben - a rettegésem közepette - egyértelműen azonosítottam a problémámat: iszonyatos szükségem van egy társra, aki elfogad, kíváncsi rám, aki átölel. Igen ez a testi kontaktus nagyon hiányzik: egy ölelés, akár baráti, szülői - ebben nem igen volt részem, maximum b...s közben, de nem az érzések kifejezéseként. A férjem most felajánlotta, hogy elkísér az UH-ra, meg menjek moziba, meg mit ennék - csupa javadalmazás, mert megteheti. Érzelem nélkül. És nekem ebből elegem van. Elegem van abból, hogy ha forgalmas úton tilosban átszaladunk, nem vár be, csak fut előre. Sose várt be, akkor sem, amikor szerelmes voltam belé. Nem törli le a könnyeimet, de ezt se tette soha. Egyébként a szüleim se. A gyermekeim maximum. Miattuk élnem kell, pedig rémülten döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt az életet nem is kívánom annyira. De a halált sem. Nyilván az lesz a megoldás, hogy elválok, és megkeresem valahol az életem párját. Csak van rajtam valami, amit szeretni lehet. Nagyon egyedül vagyok, szeretném megleni a társam, mert nagyon hiányzik!

Szüzanyám! Visszahívtak mammográfiáról, hétfőn ultrahangra kell menjek! Félek!!!!

Maria Stuarda

MET HD közvetítés, Uránia mozi

(Kép: Metropolitain Opera, első sor balról: Joshua Hopkins, Joyce DiDonato, Elza van den Heever)

Csak nagyon röviden a szombati közvetítésről: ez most nagyon jól esett. Semmi különös: Donizetti, bel canto dallamok, fülbemászó áriák, koloratúrákkal és más hatásfokozó kellékekkel, teatrális kettősök, sextettek, sopánkodó kórus, stb. Minden együtt egy szép operához. Ezt a művet nem sokat játszák, ha jól értettem, a MET-ben is először - alighanem DiDonato jutalomjátékaként. Díszletek, ruhák gyönyörűek (előbbi igen egyszerű, de mégis igényes).
Joyce DiDonato  - noha más fórumokon fanyalogtak - kitűnő választás volt a címszerepre, amely hagyományosan koloratúr szoprán szerep, ő pedig koloratúr mezzo, de jól bírta a magasságkat, végig kiegyenlített, szép hangon énekelt. És ami szintén nem elhanyagolható, a sokszor emlegetett bájolgásai ellenére - mikor ő volt a közvetítés háziasszonya - nagyon ihletett alakítást nyújtott.
Riválisa, Erzsébet, ezúttal egy dél-afriaki szoprán volt, Elza van den Heever. Kezdeti elfogódottságát hamar levetette, jól bírva a mezzók által énekelni szokott szerep buktatóit. A figuráról mondjuk nem tetzsett a rendezői elképzelés - az énekesnő a szünetben elmondta, hogy az instrukciók szerint minden eleganciát le kellett vetnie. Nekem ez gyanús - csak nem az erős hatalommal rendelkező nő vs. nőiesség sztereotíp ellentétére hajaztak? Mert ha igen, az elég égő. Egyébként Donizetti Erzsébetnek írta a szebb énekelni valókat. (Vicces, ahogy a hangszerelésből lehet tudni, hogy most a szereplő rázendít az áriájára.)
Szintén telitalálat volt a Leicester szerepében fellépő Matthew Polenzani. Mind külseje, mind hangja megnyerő volt (utóbbi szép és erős), az interjúban ki is tért a karakter kettősségére. (Amely valószínűleg nélkülözi a történelmi valóságot, inkább pletykáknak tudható be.) Lord Cecil a darab intrikusának volt megírva, kár, hogy az egyébként igen szép hangon éneklő Joshua Hopkins ezt teljes egészében el is fogadta, pedig a szünetben beszélt arról, hogy a valódi Cecil igen jó és megbízható tanácsaadója volt Erzsébetnek, aki az ország és  akirálynő érdekeit tartotta mindenekelőtt szemelőtt - amelybe kicsinyes bosszú nem fért bele. Persze a mű cselekményét ez nem igen befolyásolta.
Deborah Voight meglehetősen jól felkészült háziasszony volt ezen az estén.