Tegnap úgy ültem be az opera Manon Lescaut előadására, hogy na jó, nézzük meg, nem lesz egy nagy szám, de ha már van, legyen! Ehhez képest szép, lírai előadást láttam, elég dedós rendezéssel, de mindegy.
Valamikor régesrég - 1987-ben - láttam a darabot Kincses Veronikával a címszerepben, és akkor dögunlamasnak tűnt. Valahogy - nyilván ennek hatására - úgy könyveltem el, hogy Puccini nem épp legsikeresebb operája, még ha első nemzetközi sikerét a Manon Lescaut hozta is meg. Ehhez képest egy feszesre vett, szívszorító történetet láttam (amit korábban dagályosnak, csöpögősnek tartottam - na hiába, öregszem!).
A bemutató örömére volt a rádióban egy riport, ahol Valló Péter, de még a karmester Győriványi is az eredendő női romlottságról (sic!) sopánkodott, hogy Manon tönkre teszi a férfiakat a talmi csillogás kedvéért, szexualis vonzerejével visszaélve eszüket veszi a szerencsétleneknek, akik aztán megbabonázva hagyják, hogy az orruknál fogva vezessen ez a szép baba. Majdnem lehidaltam, XXI. században ilyen f@szságot mondani! A zenéből és a szövegből azonban arra merek következtetni, hogy a két begyepesedett úr lehet, hogy így gondolkodik, de Puccini nem! Még hogy Manon kilóg a hősies(en) szenvedő Puccini-hősnők sorából! (Mondjuk a műsor füzetben volt egy írás -rémlik, hogy Csáth Gézától - amelyben épp e hősnők közötti hasonlóságot feszegette. Néhány figurája ugye, ha úgy vesszük, könnyelmű nőcske - még Cso-Cso Szán is, de ha kell, a helyzet magaslatára áll, általában ezért is buknak el.)
De vissza Manonhoz. Manon történetét bátyja, Lescaut meséli a le havre-i kikötőben, mikor a száműzendő lányokat a hajóra szólítják. Nem a tényeket meséli el, hanem a valóságot, ami ugye megeshet, hogy csak némely ponton érintkezik. A lényeg: Manont tárgyként használják ki, ő pedig szinte még gyermekként (na és a kor kínálta "lehetőségek" következtében) gyakorlatilag nem rendelkezik sem akarattal, sem erkölcsi érzékkel. Teszi, amit a hatalmasok mondanak. Persze több, mint sejtés részéről, hogy ez így nincs jól, ezt bizonyítja Des Grieux iránt érzett szerelme, bizalma, és rossz lelkiismerete, amikor a csillogást választja. a 2. felvonásban ösztönösen énekel egy kis kuplét a szerelemről, mígnem rájön maga is, hogy ezt nem a mellette ülő de Ravoirnak - kitartójának - énekli tulajdonképpen, hanem des Grieux-nek, aki felől nemrég kapott hírt.
Az első két kép díszlete és beállításai gagyik, a harmadikról rálátni a tető nélküli díszletekre (na, ennyi pénzért ezt kapjátok alapon), ráadásul nem is konzekvens - lásd 2. felvonás: most egy barokk kertben vannak, vagy egy II. császárság korabeli budoárban? Mert akkor minek a dér lepte, formára nyírt puszpáng bokrok látványa? A harmadik kép igen szép volt, az szerintem szuper. A ködös kikötő, a várakozó hajó. Szívszorító volt, ahogy Lescaut igyekszik húgát kimenekíteni az őrszem megvesztegetésével, a lányok hajóramenetele. Ámbár itt azért elrontották megint: több hetes hajóút előtt álló, ki tudja, mióta börtönben, mocsokban, bizonytalanságban tartott, megalázott (talán megerőszakolt is, de nyilván kihasznált) lányok nem lépnek fel kokottként az ismeretlenbe tartó hajóra! S főleg nem egy szál míderben! Mindazonáltal nagyon megható volt a névsorolvasó jelenet, persze nem a rendezésnek, hanem a szerzőknek hála!
A IV. felvonás már csak kinlódás. Sivatagban vándorolnak, Prévost alapötletet adó írásából megtudható (meg a műsorfüzetből:)), hogy angol telepesekhez akartak eljutni, ahol jobban a körülmények, de eltévedtek az úton, és Manon már ezt a megpróbáltatást nem bírja ki.
Lehet, hogy a jellemeket nem dolgozta ki Valló Péter rendező eléggé, viszont a két főszereplő ösztönösen - azaz utasítások nélkül - mégiscsak megformálta az általuk életre keltett figurákat. Sümegi Eszter csodálatos Manon volt! A hangja csengett, mint egy 15 éves lányé, az egész lényével sugározta a naivitást. Erőssége a drámai átélés, amelyet ezúttal is túlzás nélkül mutatott meg a közönségnek. Azt hiszem, ő átadja a szerepnek magát, főleg ő az aki a figurához alkalmazkodik, és nem a maga képére formálja az alakot (amely ellen sincs persze kifogásom - ebben is van, aki mester!). Mindezt hihetetlen alázattal teszi! Valahogy tegnap este annyira magát adta! Fekete Attila méltó partnere volt. Hatalmas terjedelmű hangjával, lelkesedésével, és nem kevés alázattal alakította des Grieux-t. Néha - a korábbi beszámolókkal egybevágóan - én is éreztem, hogy túl sok neki a hangerő. Nem kínlódott, de valahogy várta az ember, hogy na, most megszakad. (Ez mintha meg is történt volna, asszem a 3. felvonásban.) Pedig szépen szólt a hangja ám! Meglepődtem, Massányi Viktornak mennyire testhezálló Lescaut szerepe. Amolyan puhány, romlott, de mégis jó szívű embernek ábrázolta a zsugás, nyilván gyakori pénzzavarral küzdő katonatisztet. Őszintén sajnálja Manont, amennyire lehet, segíti is, de áldozatot ritkán hoz érte. (Azért néha mégis, pl a kikötői vesztegetés, vag amikor hozza a hírt, hogy feljelentette Ravoir). Hangereje azonban nem egyszer nem ért el a 3. emeletig, de egy ízben az Erkel Színház földszintjénsem jött át egy Hamupipőkében a hangja. Szerintem ő inkább Mozart-énekes (szuper Massetto volt a Don Giovanniban). Egri Sándort (általában) lehetett hallani, csak ő meg nem énekel tisztán. Egyszerűen időnkét hamis. Géronte de Ravoirt azonban hitelesen játszotta. Tekintélyt parancsoló, érzéketlen, önző despota volt. Semmit nem érzett Manon iránt, csupán hatalmaskodott vele. A mellékszereplők - leszámítva a névsort olvasó Őrnagyot elegánsan éneklő Gurbán Jánost - nem emelték az előadás fényét. A zenekar - ahogy arról már mások szintén beszámoltak - indokolatlanul hangosan szólt, sokszor ment az éneklés kárára, és azon túl is zavaró volt. (Karmester: Győriványi Ráth György)
Azt hiszem a Café Momuson írta valaki a kritikájában, hogy megrendezhetné valaki tisztességesen a Manont, mert nagy lehetőséget rejt magában. Tökéletesen egyetértek, végre Manon szemszögéből is lehetne érzékeltetni a történetet, és nem - tévesen! - a nagyratörő, majd bukott - legfeljebb bukásában felemelkedő - lányt kellene bemutatni.
Valamikor régesrég - 1987-ben - láttam a darabot Kincses Veronikával a címszerepben, és akkor dögunlamasnak tűnt. Valahogy - nyilván ennek hatására - úgy könyveltem el, hogy Puccini nem épp legsikeresebb operája, még ha első nemzetközi sikerét a Manon Lescaut hozta is meg. Ehhez képest egy feszesre vett, szívszorító történetet láttam (amit korábban dagályosnak, csöpögősnek tartottam - na hiába, öregszem!).
A bemutató örömére volt a rádióban egy riport, ahol Valló Péter, de még a karmester Győriványi is az eredendő női romlottságról (sic!) sopánkodott, hogy Manon tönkre teszi a férfiakat a talmi csillogás kedvéért, szexualis vonzerejével visszaélve eszüket veszi a szerencsétleneknek, akik aztán megbabonázva hagyják, hogy az orruknál fogva vezessen ez a szép baba. Majdnem lehidaltam, XXI. században ilyen f@szságot mondani! A zenéből és a szövegből azonban arra merek következtetni, hogy a két begyepesedett úr lehet, hogy így gondolkodik, de Puccini nem! Még hogy Manon kilóg a hősies(en) szenvedő Puccini-hősnők sorából! (Mondjuk a műsor füzetben volt egy írás -rémlik, hogy Csáth Gézától - amelyben épp e hősnők közötti hasonlóságot feszegette. Néhány figurája ugye, ha úgy vesszük, könnyelmű nőcske - még Cso-Cso Szán is, de ha kell, a helyzet magaslatára áll, általában ezért is buknak el.)
De vissza Manonhoz. Manon történetét bátyja, Lescaut meséli a le havre-i kikötőben, mikor a száműzendő lányokat a hajóra szólítják. Nem a tényeket meséli el, hanem a valóságot, ami ugye megeshet, hogy csak némely ponton érintkezik. A lényeg: Manont tárgyként használják ki, ő pedig szinte még gyermekként (na és a kor kínálta "lehetőségek" következtében) gyakorlatilag nem rendelkezik sem akarattal, sem erkölcsi érzékkel. Teszi, amit a hatalmasok mondanak. Persze több, mint sejtés részéről, hogy ez így nincs jól, ezt bizonyítja Des Grieux iránt érzett szerelme, bizalma, és rossz lelkiismerete, amikor a csillogást választja. a 2. felvonásban ösztönösen énekel egy kis kuplét a szerelemről, mígnem rájön maga is, hogy ezt nem a mellette ülő de Ravoirnak - kitartójának - énekli tulajdonképpen, hanem des Grieux-nek, aki felől nemrég kapott hírt.
Az első két kép díszlete és beállításai gagyik, a harmadikról rálátni a tető nélküli díszletekre (na, ennyi pénzért ezt kapjátok alapon), ráadásul nem is konzekvens - lásd 2. felvonás: most egy barokk kertben vannak, vagy egy II. császárság korabeli budoárban? Mert akkor minek a dér lepte, formára nyírt puszpáng bokrok látványa? A harmadik kép igen szép volt, az szerintem szuper. A ködös kikötő, a várakozó hajó. Szívszorító volt, ahogy Lescaut igyekszik húgát kimenekíteni az őrszem megvesztegetésével, a lányok hajóramenetele. Ámbár itt azért elrontották megint: több hetes hajóút előtt álló, ki tudja, mióta börtönben, mocsokban, bizonytalanságban tartott, megalázott (talán megerőszakolt is, de nyilván kihasznált) lányok nem lépnek fel kokottként az ismeretlenbe tartó hajóra! S főleg nem egy szál míderben! Mindazonáltal nagyon megható volt a névsorolvasó jelenet, persze nem a rendezésnek, hanem a szerzőknek hála!
A IV. felvonás már csak kinlódás. Sivatagban vándorolnak, Prévost alapötletet adó írásából megtudható (meg a műsorfüzetből:)), hogy angol telepesekhez akartak eljutni, ahol jobban a körülmények, de eltévedtek az úton, és Manon már ezt a megpróbáltatást nem bírja ki.
Lehet, hogy a jellemeket nem dolgozta ki Valló Péter rendező eléggé, viszont a két főszereplő ösztönösen - azaz utasítások nélkül - mégiscsak megformálta az általuk életre keltett figurákat. Sümegi Eszter csodálatos Manon volt! A hangja csengett, mint egy 15 éves lányé, az egész lényével sugározta a naivitást. Erőssége a drámai átélés, amelyet ezúttal is túlzás nélkül mutatott meg a közönségnek. Azt hiszem, ő átadja a szerepnek magát, főleg ő az aki a figurához alkalmazkodik, és nem a maga képére formálja az alakot (amely ellen sincs persze kifogásom - ebben is van, aki mester!). Mindezt hihetetlen alázattal teszi! Valahogy tegnap este annyira magát adta! Fekete Attila méltó partnere volt. Hatalmas terjedelmű hangjával, lelkesedésével, és nem kevés alázattal alakította des Grieux-t. Néha - a korábbi beszámolókkal egybevágóan - én is éreztem, hogy túl sok neki a hangerő. Nem kínlódott, de valahogy várta az ember, hogy na, most megszakad. (Ez mintha meg is történt volna, asszem a 3. felvonásban.) Pedig szépen szólt a hangja ám! Meglepődtem, Massányi Viktornak mennyire testhezálló Lescaut szerepe. Amolyan puhány, romlott, de mégis jó szívű embernek ábrázolta a zsugás, nyilván gyakori pénzzavarral küzdő katonatisztet. Őszintén sajnálja Manont, amennyire lehet, segíti is, de áldozatot ritkán hoz érte. (Azért néha mégis, pl a kikötői vesztegetés, vag amikor hozza a hírt, hogy feljelentette Ravoir). Hangereje azonban nem egyszer nem ért el a 3. emeletig, de egy ízben az Erkel Színház földszintjénsem jött át egy Hamupipőkében a hangja. Szerintem ő inkább Mozart-énekes (szuper Massetto volt a Don Giovanniban). Egri Sándort (általában) lehetett hallani, csak ő meg nem énekel tisztán. Egyszerűen időnkét hamis. Géronte de Ravoirt azonban hitelesen játszotta. Tekintélyt parancsoló, érzéketlen, önző despota volt. Semmit nem érzett Manon iránt, csupán hatalmaskodott vele. A mellékszereplők - leszámítva a névsort olvasó Őrnagyot elegánsan éneklő Gurbán Jánost - nem emelték az előadás fényét. A zenekar - ahogy arról már mások szintén beszámoltak - indokolatlanul hangosan szólt, sokszor ment az éneklés kárára, és azon túl is zavaró volt. (Karmester: Győriványi Ráth György)
Azt hiszem a Café Momuson írta valaki a kritikájában, hogy megrendezhetné valaki tisztességesen a Manont, mert nagy lehetőséget rejt magában. Tökéletesen egyetértek, végre Manon szemszögéből is lehetne érzékeltetni a történetet, és nem - tévesen! - a nagyratörő, majd bukott - legfeljebb bukásában felemelkedő - lányt kellene bemutatni.
1 megjegyzés:
Megint élvezettel olvastam a beszámolódat, eredeti, néhol nyers, de eleven és őszinte. Mintha magam is végigültem, -hallgattam volna a Manont.
Csak reménykedem, hogy tehetségednek megfelelő munkát végzel...
Megjegyzés küldése