Hétvégén fel szándékoztam töltődni, de nem igazán sikerült, csak részben.
Az alaphangulatom nem volt épp a legjobb, ugyanis Kathy O’Brian Magdolna nővérek c. könyvét olvastam, és mit mondjak, eléggé megrázott. Hihetetlen, de a 60-as évek végén, 70-es években Írországban léteztek olyan intézmények – az un. Magdolna mosodák – ahol ingyen dolgoztattak 14 éves kislányokat és nőket, egészen munkaképes kor határáig bezárólag (ők már nem tudtak volna visszailleszkedni a társadalomba, és pénzük sem volt egy új élet elkezdéséhez, vagyis rabszolgák voltak). Ezeket a helyeket csak 1996-ban zárták be véglegesen! Akkor Írország ha jól tudom már 4 éve az EU tagja volt, nem is szólva a hosszas csatlakozási folyamatokról! Amikor a feminizmus egyre-másra aratta győzelmeit, és nők ezrei számára nyílt ki a világ!
De a legszörnyűbb az eleje volt: a sokgyermekes, katolikus munkáscsalád, apuka dolgozik a családra, esténként a kocsmában a haverokkal iszogat, buzgón imádkozik (volt miért!). Anyuka (a 20-es éveiben még igazi ír szépség) robotol odahaza. Pénz, élelem kiporciózva, anyukának kuss a neve, gyerekeket pedig rendszeresen, nagyon gorombán fizikailag bántalmazta a mások szemében tiszteletreméltó papa. Kislány különösen sokat kap, nagyon gyenge, félénk, a mamája szereti, de ő is bántalmazó kapcsolatban él. (Amelyet a külvilág teljesen helyénvalónak talál.) Valószínűleg apuka a többi gyermek kínzásával egyszersmint anyukát is bántalmazta, a gyerekein keresztül kínozta. Szegény asszony rákban halt meg, Kathy mellette volt végig.
A kislányt Éjszakára kizárja a hideg hátsó kertbe, csak a kutyájuk megy oda vígasztalni és melegíteni. Iszonyat. Aztán megerőszakolják a környék suttyói – ekkor még csak 7 éves. Frusztrált, kezelhetetlen, kimerült lesz, de sem a tanítónő, sem a gyermekorvos nem jár a dolgok végére. Felületesen kérdezgetik erről-arról, de a kislány fél megmondani az igazat. Az erőszaktevő takonypócok ugyanis megfenyegették, hogyha bárkinek beszél arról, amit vele tettek, elviszik a mamájától, akit nagyon szeret. A kis faszfejek úgy látszik tudtak valamit, kik kerülnek lánynevelőbe. Mert végül a sok kezelhetetlenség miatt ott köt ki. Apja azt hazudja neki és anyjának, hogy elmennek a tengerpartra kirándulni, de ekkor viszi az intézetbe. Szegény kislány még boldogan súgja indulás előtt a babájának, hogy mennyit fog mesélni.
Az intézetben is folytaták az ütést-verést, keményen dolgoztatták, pedig csak 8 éves volt: lépcsőt sikált, kádat mosott, szétment a térde a sok térdenjárástól. Annyi idős volt, mint most a kislányom. Innenvezetett az út az elmegyógyintézetekbe, majd a mosodákba. Papok, férfi gondozók, „segíteni” akaró civilek megerőszakolják rendszeresen a lányokat. Így szült 13 évesen ő is.
Az írónő végül talpra állt, és harcol azért, hogy az ír katolikus egyház kérjen ezektől a lányoktól – illetve a hasonlóan kegyetlen un. ipariskolákban fogvatartott fiúktól – elnézést. És ismerjék el, hogy ártatlanok voltak, nem bűnösök.
Nem akarom a szörnyűségeket tovább ecsetelni, megrázó történet volt, egyszersmint - a második rész – csodálatraméltó, ahogy ez az asszony küzd a pánikrohamaival, a fenyegető telefonokkal, az emlékeivel, a társai emlékével, az állammal és egyházzal.
Az én apám is sokat vert engem, emiatt sokszor nem merek a sarkamra állni, mert nem tanultam meg az érdekeim érvényesítését akkor, amikor ennek itt lett volna az ideje. De Kathy megtanulta. Szívesen megismerkednék vele.
Az alaphangulatom nem volt épp a legjobb, ugyanis Kathy O’Brian Magdolna nővérek c. könyvét olvastam, és mit mondjak, eléggé megrázott. Hihetetlen, de a 60-as évek végén, 70-es években Írországban léteztek olyan intézmények – az un. Magdolna mosodák – ahol ingyen dolgoztattak 14 éves kislányokat és nőket, egészen munkaképes kor határáig bezárólag (ők már nem tudtak volna visszailleszkedni a társadalomba, és pénzük sem volt egy új élet elkezdéséhez, vagyis rabszolgák voltak). Ezeket a helyeket csak 1996-ban zárták be véglegesen! Akkor Írország ha jól tudom már 4 éve az EU tagja volt, nem is szólva a hosszas csatlakozási folyamatokról! Amikor a feminizmus egyre-másra aratta győzelmeit, és nők ezrei számára nyílt ki a világ!
De a legszörnyűbb az eleje volt: a sokgyermekes, katolikus munkáscsalád, apuka dolgozik a családra, esténként a kocsmában a haverokkal iszogat, buzgón imádkozik (volt miért!). Anyuka (a 20-es éveiben még igazi ír szépség) robotol odahaza. Pénz, élelem kiporciózva, anyukának kuss a neve, gyerekeket pedig rendszeresen, nagyon gorombán fizikailag bántalmazta a mások szemében tiszteletreméltó papa. Kislány különösen sokat kap, nagyon gyenge, félénk, a mamája szereti, de ő is bántalmazó kapcsolatban él. (Amelyet a külvilág teljesen helyénvalónak talál.) Valószínűleg apuka a többi gyermek kínzásával egyszersmint anyukát is bántalmazta, a gyerekein keresztül kínozta. Szegény asszony rákban halt meg, Kathy mellette volt végig.
A kislányt Éjszakára kizárja a hideg hátsó kertbe, csak a kutyájuk megy oda vígasztalni és melegíteni. Iszonyat. Aztán megerőszakolják a környék suttyói – ekkor még csak 7 éves. Frusztrált, kezelhetetlen, kimerült lesz, de sem a tanítónő, sem a gyermekorvos nem jár a dolgok végére. Felületesen kérdezgetik erről-arról, de a kislány fél megmondani az igazat. Az erőszaktevő takonypócok ugyanis megfenyegették, hogyha bárkinek beszél arról, amit vele tettek, elviszik a mamájától, akit nagyon szeret. A kis faszfejek úgy látszik tudtak valamit, kik kerülnek lánynevelőbe. Mert végül a sok kezelhetetlenség miatt ott köt ki. Apja azt hazudja neki és anyjának, hogy elmennek a tengerpartra kirándulni, de ekkor viszi az intézetbe. Szegény kislány még boldogan súgja indulás előtt a babájának, hogy mennyit fog mesélni.
Az intézetben is folytaták az ütést-verést, keményen dolgoztatták, pedig csak 8 éves volt: lépcsőt sikált, kádat mosott, szétment a térde a sok térdenjárástól. Annyi idős volt, mint most a kislányom. Innenvezetett az út az elmegyógyintézetekbe, majd a mosodákba. Papok, férfi gondozók, „segíteni” akaró civilek megerőszakolják rendszeresen a lányokat. Így szült 13 évesen ő is.
Az írónő végül talpra állt, és harcol azért, hogy az ír katolikus egyház kérjen ezektől a lányoktól – illetve a hasonlóan kegyetlen un. ipariskolákban fogvatartott fiúktól – elnézést. És ismerjék el, hogy ártatlanok voltak, nem bűnösök.
Nem akarom a szörnyűségeket tovább ecsetelni, megrázó történet volt, egyszersmint - a második rész – csodálatraméltó, ahogy ez az asszony küzd a pánikrohamaival, a fenyegető telefonokkal, az emlékeivel, a társai emlékével, az állammal és egyházzal.
Az én apám is sokat vert engem, emiatt sokszor nem merek a sarkamra állni, mert nem tanultam meg az érdekeim érvényesítését akkor, amikor ennek itt lett volna az ideje. De Kathy megtanulta. Szívesen megismerkednék vele.
2 megjegyzés:
Szerintem, rendkívüli erő lakik benned. Talán a gyermekkori emlékek a gát, ez toraszolja el, ennek az erőnek a kiáradását. Persze, nem mindegy ez az energia - ha mégis kitör - épít-e majd vagy rombol...
Hét éves voltam, amikor a szüleim "felszívódtak", de a rokoni szárnyak alatt, úgy-ahogy megnyugodtam, talán meg is vigasztalódtam. Az elhagyattatás emléke mégis eleven.
A szülők okozta sebek a legmélyebbek.
Fájt, míg olvastalak.
Szia! Igen mára megtanultam, hogy erős vagyok. Mélisande szerepéről nyilatkozott egy szer Mireille Delunsch, hogy erős, de képtelen kimutatni, ezért aztán összezavarja a környezetét, egyszersmint kizárja a környező világot. Na azért persze ez nem áll rám. Pedig milyen egyszerű volna!
Egyetértek veled. De magányos lehet a szülei mellett is valaki. Engem apán vert sokat, nem szeretett, ma sem szeret. És hát én sem őt. De mindig udvariasak vagyunk egymással. Az újabb házasságában nem verte a gyereket, sőt, rajta komenzált - persze saját magának. Szóval valahol az anyák felelőssége is ez. Csakhogy az én anyám 19 volt, amikor születtem, a féltestvéremé 38. Azért mások a nők a különböző életkorokban.
Megjegyzés küldése