Ma délután az irodába csak úgy benyitott egy igen dekoratív leányka, színházjegyeket kínálgatva. Próbált laza és könnyed lenni, de elég erőltetettnek tűnt. (Időnként a kevesebb beszéf több lett volna.) A két bennlévő - amúgy meglehetősen normális, főleg a főnököm - 30-as évei közepén járó férfikolléga természetesen rögtön tudott időt szakítani rá. Jellemző, hogy mutats pipiket küldözgetnek, a cégvezető úgyis nyilván hímnemű, és majd csak csurran-cseppen valami abból, amit meghallgatnak - nagy számok, ugyebár. Riszpekt, kedves Örkény Színház, picit szexisták vagyunk, igaz? És jövő hétre pont van jegyem oda. :S
Hanem hogy nekem milyen kínos volt mindez! Pedig nálunk nem megy nagyon a csajozós szöveg, de én hiretlen ici-pici, lelakott egyednek éreztem magam. Főleg, hogy nincs "konkurencia". Mondjk nem is versenyzem a kegyeikért. (Aki érdekes, az egy beszállító partnerünk egyik fejese, de az meg reménytelen, így nem álltatom magam:() Egész elrontotta a napomat, pláne, hogy holnap megint egyet fordul a naptáram, minden jelzi, hogy nem vagyok versenyképes. Hogy ahogy idősödöm, azzal fordított arányban van szüksége rám a társadalomnak. Hogy kezdenek egyfajta 3. nemnek tekinteni. Hogy csak a nehéz szolgálatra kellek. Egyelőre alulfizetett irodai munka, aztán lehet, hogy raktáros leszek, majd pályaudvar takarító? Ugye az imádott Északon ez ennyire erősen nem jellemző? Vagy igen. Akkor mennyire.
Általában azt gondolom, hogy én nem hagyom magam leírni, és hiszem, hogy ezért sokat tehet mindenki saját maga. Ráadásul öregnek sem tartom magam - hány 10-15 évvel fiatalbb nő néz ki rosszabbul - külsőleg és belsőleg is! Mégis nagyon megrázó volt, úgy éreztem, ezek csak mantrák, a valódi összehasonlítást nem állom ki.
Most megyek, és megnézem reményeim szerint a Max Manust!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
6 megjegyzés:
Ne is hagyd Magad, Melisande !!!
Van benne igazság, amiket érzel....., de pont azzal teszel a legjobbat magadnak, ha megkeresed a jótékony ingereket az életből, és az azért stimulál egy időre.... :)))
Köszönöm a bíztatást. De az az igazság, hogy ma végképp egész rossz kedvem van. Fájó dolog öregedni. Tudom 43 év még talán Mo-on sem "szégyen" (igen, amúgy szégyelnie kell egy nőnek, ha nem fiatal), de tapasztalom, már nem bocsátanak meg mindent, amit 10 éve még igen. Ma töltöttem be a 43-t.
Grattis på födelsedagen! Du är en ung kvinna!
Tack så mycket!
Boldog szülinapot , micsoda évszám !!!!
Akkor is gratulálok hozzá, mert büszke lehetsz magadra 43 évesen is !!!
Én meg márciusban 44 leszek...., de kit érdekel? Egyre érdekesebb és izgalmasabb világ tárul fel, bár az én lelkem valamiért leállt úgy: 25 év körül(?)....., majd később lesz ez idétlenebb kontraszt... :))).
Sejtem, miért nem vagy olyan felszabadult, írtál korábban egy szomorú bejegyzést minderről.....
Annyit látok és tapasztalok magam körül, hogy sorra bomlanak fel kapcsolatok a környezetemben is, melyek nem működtek tovább, valahogy benne van ez is a levegőben......
Jó fej vagy 43 évesen is, ne érezd magad öregnek... !!
Szia Larion, aranyos vagy és köszönöm! Hát Te egy jó 10-essel fiatalabbnak nézel ki a képeiden. Látszik, hogy rendben van körülötted minden. Ugye nem haragszol, ha azt mondom, szerencsés is vagy, mivel a rossz apa-leány kapcsolat az esetek 80%-ában rossz párkapcsolatot eredményez...
Igen, ha lenne, aki szeretne (most nem gyerek, szülő, barát - persze ezek szeretete is pótolhatatlan), biztos engem sem zavarna. Csak látom, hogy suhannak el az évek, és félek, hogy sose fogom megtudni, milyen szeretve lenni. Persze ezért magam kell okoljam - ki kellett volna szálljak a házasságból. Csak annak idején a párom megfenyegetett, hogy akkor elveszi a gyerekeket tőlem, és én nagyon megrémültem, és még sokáig minden veszekedésnél (azaz hangos szóváltás nagyon ritkán fodul elő), hogy elveszi őket, mert elhagy. Aztán rájöttem, hogy sose hagy el. Ugyanolyan nyomorult kölök volt, mint én - csak ő épp tagadja. Tőlem várja azt a szeretetet, amit az anyjától nem kapott meg. De hát az ember nem fekszik le az anyjával - ahogy dr. Csernyus ezt találóan mondja. Mindegy, itt már az én gyávaságomról van szó.
Persze nem tudom, miért vagyok gyáva, mert amúgy elég autonóm, önérvényesítő nő vagyok, még a házasságomban is. (Na jó, azért arra inkább írom, hogy diplomatikus.) Nincsenek monom csetepaték, de nyomasztó csend van, úgy érzem állandóan felügyel mindent, folyton a gyerekeket adjusztálja. Régen úgy képzeltem, az én otthonom kacagástól lesz hangos, de ehelyett nem egyszer a "sírok némasága" fogad, mint a Don Carlosban a német-alföldi tartományokban. Már nincs is kedvem hazamenni, és alig várom, hogy lefeküdhessek. Nyomasztó ám. Jó lenne a gyávaságomon felülemelkedni. Ez a gyávaság meg fokozza a rosszkedvem. Én, aki mindig bártan vállalja a tettét... Ehh! Ezért is írok ritkán mostanság. Minek siránkozzak?
Megjegyzés küldése