Nagyon tetszett! Ami az embert először megfogja, az persze a zene. Lent van még a függöny, játszik a zenekar, igaz, meglehetős vastagon - még Strausshoz mérve is, pedig a 3. emeleten ültünk. Bár állítólag épp ott "megakad" a hang a középső ülések fölött. De később minden rendbejött. Aztán: gyönyörő, szecessziós díszlete, és szép jelmezek. De ne gondoljunk valami fülledt, klimti hangulatra! Letisztult, kevesebb=több, és főleg nem gagyi. A hölgyek ruhái pedig álomszépek voltak! A darabot csak a tavalyi MET közvetítésben hallottam, de még akkor sem teljes egészében, mert ménkű hosszú, 6-kor kezdtek, én melóból tömegközlekedéssel vágtattam oda, és tök jó volt, mert korán érkeztem, így a Hajós utcában vehettem kézi készítésű bonbont, majd beteszem a csokilistába, és amig ettem, még megnézegettem az Artista kirakatát is.
Na szóval. Mindenki kitett magáért, le a kalappal előttük! Mind a fő-, mind a kisszereplők! Engem elsősorban Bátori Éva ragadott meg - neki ez volt az álomszerepe, nem hiába készült rá olyan nagyon! De maga a szerep is hálás feladat egy 40 feletti (Magyarországon értsd: öregedő) drámai szopránnak. Ennélfogva féltem is beülni, főleg - ha nem is a történet szintjén volt némi érintettségem. Az első felvonást záró monológban minden benne volt, amitől a nők milliói (igen még - nyilván más módon - északon is - szerintem) gyakran úgy érzik sorsuk van, nem életük. Persze, hogy mikor mennyire, azt nyilván a környezetük adja. "megszerezni - tartani - elengedni könnyű szívvel szabad csak, mert aki nem így tesz, azt keservesen megbünteti az élet, de isten is." (Idézet nem szó szerint.) Hinnye, ez a Hofmannsthal nagyon ismerte a nőket! A darab igazi központi figurája octavian, a 17 éves arisztokrata (bécsi Bubi, ahogy Och említi), és az ő férfivé érését mutatja be. A nadrágszerep tulajdonképpen a még inkább a kisfiú, az anyával egykor egy testet képező ember, aki már uyan nem gyerek, de még mentálisan nem igazán felnőtt, ezért a Marschallin ágyában jobban érzi magát. Igaz, a végén igazi, felelősséggel teli, teteinek súlyát világosan átérző és azok tudatában levő férfi lesz, de valahogy más, amolyan ideális: erős, de erejével nem visszaélő. Vagyis egy olyan férfi, aki önmagával tisztában van. Meláth Andrea most is végig magabiztosan uralta szólamát, és ezúttal kitűnő humorérzékét is megmutatta. Och báró itt nem volt bumfordi, egyáltalán nem találtam semmi szerethetőt benne. A mai fennhéjjázó, csak magát szerető, ezért a hölgyeknél nem túl népszerű, következésképp nőgyűlölő prototípusa. Pedig neki vannak a legszebb énekelnivalói! A szegedi operatársulat basszistája, Gábor Géza telitalálat volt. Sokan fanyalogtak rá, nem értem miért, mert nagyon tetszett, szuper volt! (Mint az izlandi Sigmundson a MET-es közvetítésben. Naná!) Sophie szerepe nem túl hálás - báj és éteri hang kell hozzá (persze a zenekart vigye át, ami nem egyszerű). Rácz Ritánál együtt volt mindez. A kisebb szereplők közül az olasz énekest alakító Fekete Attila gyönnyörűen énekelt, Ulbrich Andrea pedig Annina szerepében tűnt ki. (Le is nyilatkozta, hogy számára elég megalázó ilyen kicsi szerepeket énekelni. Bár ki is mondta? Nincs kis szerep, csak rossz énekes. mondjuk ő nem rossz. Persze elhiszem, a veronai aréna Azucenája után... ja még Fanninal: itt egy kicsit kevésnek éreztem Kálmán Pétert - szerintem a karakterből többet ki lehetett volna hozni. Amúgy mára természetessé vált, hogy a kisszereplők is fontos szerepet kapnak azzal, hogy sokat tartózkodnak a színen. Itt rengeteg karakter jelenik meg.
A végén viszont olyan langyos tapsot kaptak (egy-egy bravo Bátorinak, Meláthnak és Gábornak), amilyet nem pipáltam még a házban. Pedig megérdemelték volna!
A másik, hogy ne eresszék már a nézőkre a huzatot. A zsorzsett sálamba burkolózva is majd megfagytam!
Siker: viszonylag jól elkaptam a trolikat, a házig kicsit féltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése