Persze megint minimum egy órás késéssel kezdünk, de már lesz@rom. Szemben van egy veszélyes pékség (ajtajában egy nyilvános telefonkészülékkel - bizony, itt még van ilyesmi), le is megyek, kézzel lábbal elmutogatom az indián eladónak, mit szeretnék. Annyira nem voltam elájulva az amúgy bőséges kínálattól: csupa levelestészta, meg más, szerintem agyon adalékozott anyagból készült édességek. Én Viennesét (Vagy mi) vettek, apró koszorúk, cukormázzal leöntve. Legalább ettem reggelit.
Ahogy haladunk az autópálya városi szakaszán, lelassít az iv., és szól, hogy kultúrprogram jön, nézzek jobbra. Hamarjában kapcsolok, hogy egy hatalmas favella közvetlen közelében megyünk, kattintgatok is a fényképezőgépemmel, igazi dél-amerikai nyomortanya, pont mint a filmekben. És baromi nagy. Mondjuk nem szép, hogy mások nyomorát kuriózumként mutogatom, de íme egy kép róla.
Első megállónk az Aeroparque-kal szemben (ez BA kicsiny, belső reptere) jól látni a La Plata torkolatot, tényleg fémesen csillog, szürkés-sárgás színű a hordaléktól. A partja persze tele van kosszal. A La Pláta maga csak egy torkolat, ide ömlenek a már említett Paraná, a Paraguay és az Uruguay folyók, a túloldala (amit nem látni) Uruguay. A part szakadékos, pedig maga a folyó nem árad soha, mert a csapadékmennyiség állandó, viszont az Atlanti-óceán bizonyos nyugati szeleknél mélyen betódul a tölcsérbe - ez évente néhány alkalom, nehéz előrejelezni.
Innen tovább Olivosba mentünk, az előváros egybeépült teljesen Buenos Airessel, itt van az elnöki rezidencia és itt él a legnagyobb magyar közösség Argentínában. Csinos kis hely, de nekem tiszta Anglia, éppen ezért annyira nem is érdekes.
Jön a gyönyörűséges San Isidro - a Living in Argentina c. könyvemben számos itteni házat mutatnak be - a főváros legelőkelőbb emberei élnek itt. Sok-sok régi, angol stílusú ház, villák, a templom mintha a Bakáts téren volna. A város alatt csillog a La Pláta, egy teraszban végződő utcáról néztünk le, párás, tavaszi levegő volt, virágillat, pálmafák, dús vegetáció - kicsit Taorminára emlékeztetett. Megittunk még egy kávét és tovább mentünk Tigre felé. Meglepő, de útközben megint szólt a GPS, hogy veszélyes környék közelében vagyunk.
Aztán elérjük Tigrét is, ami rögtön feltűnt, az a sok bútorkészítő. Rengeteg fát hoznak a szubtrópusi őserdőből, eleve a város az ottani rengeteg gyümölcs és miegyéb piaca. A deltavidék mintegy 2000 km vízi utat jelent, a települések jelentős része csak hajóval közelíthető meg - iskolahajók szedik össze a gyerekeket, így érkezik az áru, vízi rendőrség ügyeli a rendet, szervizhajók közlekednek - csakúgy, mint Velencében, de azért az egy nagy város, itt meg gyakorlatilag szubtrópusi esőerdő.
Veszünk egy sétahajó jegyet, a fedélzeten megiszunk egy sört (aztán egy másikat is), kezdek feloldódni, elmesélünk egymásnak ezt-azt magunkról. Közben a folyó mentén nyaralók, evezős klubok, golf klubok, vendéglők - mind saját kikötő stéggel, amelyet az önkormányzat épít, mivel az esetlegesen rosszul összebuherált, beszakadt stégek több gondot okoznak, így inkább megcsinálják ők. Ja, meg egy csomó rozsdás hajótest is kallódik erre-arra - túl drága lenne őket szétszedni.
Mire visszaérünk, már egész őszintén elmondtunk sok mindent, de még hosszasan elücsörgünk egy kávé mellett a kikötő közelében (az étterem meg erősen Finnországra emlékeztetett).
Felkerekedünk, megnézzük még a híres piacot, ahol az árusok már szedelődzködnek.
Hatalmas dugóra érünk vissza BA-be, kezdenek fűzögetni, de nekem valahogy nincs kedvem. Megegyezünk, hogy következő szombaton kivisz a reptérre, amikor Mendozába megyek. Elég sok bosszúságot okozott, viszont korrekten váltott pénzt, szerzett közlekedési bérletet és: elkezdte keresni a chilei osztálytársam, akit nem sikerült megtalálnom az FB-n.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése