Horvátország - ahogy mindig is szerettem

Nagy rajongója vagyok a horvát Adriának - igaz, már 4 éve nem jártam arra, de állítom, szebb tengerpart szakaszt még nem láttam eddig! Most visszatértem, oda, ahonnan "ismeretségünk" indult - Krk-szigetre. Mindössze két és fél napom volt, változékony idővel, de sebaj. Meleg volt lehetet fürödni, sőt napozni. Láttam fekete felhőket és vihart a Kvarner felett, de jutott csendes, reggeli víztükör, átlátszó, kék. Még a sóoldatot is látni véltem benne a kagylótelepek és sziklák között. És persze megérte "leugrani" azért is, hogy beszívjam a mediterrán fenyők illatával keveredő sószagot, hallgassam a kabócák koncertjét a rekkenő hőségben, amibe néha egy-egy sirály bravózik bele. Hogy este Krk Gradban kagylót egyek, könnyű fehérborral leöblítve, vagy Malinskán gyönyörködjek a parányi piac áruiban (ismét a szagok: a halpiac szaga, a piaci szagok császára), megigyak valamelyik színes napernyő alatt egy frappét, nézegessem a csónakokat és persze a jachtokat (amelyekért cseppet sem fáj a szívem). És főleg: élvezni az ottani tempót! Két és fél nap is elég ám! Amikor visszaértkeztem, úgy tűnt, mintha nagyon hosszú ideje nem lettem volna Budapesten.

Szicíliai vecsernye

Erről az operáról már kifejtettem véleményem egy tavalyi bécsi előadás kapcsán: http://melisandegyuruje.blogspot.com/2008/09/szicliai-vecsernye-rgi-blogrl-idemsolva.html

Az itteni előadás meg kell mondjam -várakozásaim ellenére - nem hozta ezt a színvonalat. Pedig az olvasott kritikák a színpadi produkciót nagyon dicsérték, a díszletet leszámítva, ami meg nem is volt olyan borzasztó. Pedig minden adott volt: a főszerepeket a szólisták legjava énekelte, kitűnő karmester, elegendő próba. A rendezésről csak annyit, hogy jó közepest kapott. Néhol idegesítően szájbarágós volt - lásd meggyalázott lányok véres szoknyája (erről a baromságról is leszokhatnának már, hogy a lányok véreznek, mikor először vannak fiúval, lol) - igen, sejtjük, hogy erőszak történt, nem kell magyarázni, mint ahogy azt sem, hogy Elena a megölt fivérének bosszújára tette fel életét. (Tehetett mást? Nyilván egy potenciális vendetta szellemben nevelkedett.) De a szónoki hordókon (bocs, zöldségesláda-szerű objektumokon), múlt század nagyjait idéző hősi pózban való éneklést miért nem ignoráltatták az énekesekkel? (Vagy tisztelet Verdi mesternek?) Aztán a fetrengések, amivel mutatták, hogy kérem én most összeomlottam. Bécsben természetesen voltak szomorúak, ijedtek, bátrak. Hétköznapi módon, így magáénak érezhette az ember. Szóval manapság kikiáltják avittnak a régi opera játszást, de ha emberközelbe kéne hozni, akkor megfeledkeznek arról, hogy poros földön grasszáló (igen, a hercegnők és kormányzók is!) emberekről szól a történet? Egy nő nem fejét fogva sipákol, ha elrabolják és meggyalázzák, ledermednek a férfiak, ha el kell tűrniük a hatalomtól még ezt is, nem a földön hüppögnek bosszúért. Na, Bécsben ezeket azért megoldották.

Elena Sümegi Eszter volt. Ő tűnt az előadás legbiztosabb pontjának, viszont az első felvonásban a Siciliana végéig nem éreztem túl biztosnak - és most finoman fejeztem ki magam. Remélem, hogy csak az évvégi fáradtság érződött rajta, hiszen a szezonban rengeteget énekelt Operaházon kívül is. A mélységei az elején kimondottan rosszak voltak (vesszőparipám, hogy Elena inkább mezzó szerep, még a drámai hatás is indokolná). Az ária végi magas hangot nem tudta kitartani. Itt persze nagyon nehéz dolga van az énekesnek: át kell énekelnie a kórust és a zenekart, mindezt úgy, hogy felizzítja a levegőt. Magasságai persze most is szépek voltak és nem is jelentettek gondot neki. A Bolerónál nem trillázott, mint egy csalogány, ez nekem külön szimpatikus (számomra Déry Gabi az etalon). Nem kevésbé lehetett fáradt Rácz Istán - őt is sokat foglalkoztatták az évad során. A matéria szép volt, viszont néha úgy tűnt, nem találja el a hangokat (???). Ahogy azt több helyütt megírták, a rendező idióta utasításokkal látta el. Procida előkelő származású, befolyásos ember volt, akit különböző udvarokban fogadtak. Ehhez képest valami homelesst láttunk. (Megértem én, hogy illegalitásban álcáznia kell magát, de hol marad a tartás?) A Monfortét éneklő Anatolij Fokanov ebben a szerepben szerintem pályafutása csúcsára ért. Őszinte érzelmekkel adta elő a fiáért aggódó apát, a zsarnokot, a visszautasítástól szenvedő embert. Az ő hangja végig üzembiztos volt, figurája összeszedett. Ehhez pluszként járult még elegáns megjelenése is. A előzetesen olvasott interjúkban nyilatkozta, mennyire készült a szerepre - ez vissza is jött az előadáson. Gyönyörűen indított Fekete Attila Arrigo nehéz szerepében. Csak sajnos a 4. felvonásra elfogyott a szusz. Igen, Verdi kiszúrt a tenorral (mondjuk egyébként is híresen nehéz kiosztani a négy főszerepet), de azért ha már ott van a 4. felvonásban az a hanggyilkos magas akármi, akkor nincs mese, ki kell énekelni. Nem azért, de a bécsi előadáson Purdynak ez ment... pedig állítólag valamelyik alkalommal kibúzták... Szóval Fekete is sokmindent énekelt, nem takarékoskodik a hangjával, ami nagy kár, mert amúgy gyönyörű! Zenekar ezúttal profi volt, hála Kovács Jánosnak, a kórus és a mellékszereplők itt-ott hagytak kívánnivalót maguk után.

Philippe Grimbert: Titok

A könyvhéten szereztem be ezt a könyvet. Íme a http://www.libri.hu/ oldalán fellelhető ismertető: "Ha megfejted a titkot, elveszíted a gyerekkorod, de megtalálod az életed. Philippe Grimbert Titok című regénye egy különös fordulatra épülő családtörténet, és egyben egy gyakorló pszichológus önanalízise. A megrázó történetben egy gyerek mutatja be és tárja föl szülei sok elfojtással és hazugsággal terhelt életét, és eszmél rá zsidó származására, majd az ezzel járó következményekre. Gyerekfejjel jön rá arra, mit jelentett akkoriban, a második világháborút követő évek Párizsában zsidónak lenni, milyen hazugságokat kényszerítettek magukra az üldöztetéseket túlélt zsidó szülők, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak a maguk eszközeivel a múlt sebeitől már nem vérző, kiteljesedett életet felépíteni. Philippe Grimbert 1948-ban született Párizsban. Gyakorló pszichoanalitikusként három könyvet is írt a francia sanzonok és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A Titok a második regénye, mely 2004-ben Franciaországban elnyerte a Gimnazisták Goncourt-díját, 2005-ben pedig az Elle Olvasói Díját. A könyvből 2007-ben Claude Miller francia rendező készített filmet, olyan sztárok közreműködésével, mint Ludivine Sagnier és Julie Depardieu. "
Hát igen, de azért nem ennyire egyszerű. Merthogy itt van egy kis csavar is. A titok nem kimondottan a zsidóság háború alatti megélése okán adódik, hanem a balszerencsén, a rosszkor rossz helyen tartózkodásról, szenvedélyről, gúzsbakötő és végzetes tisztességről. Amikor az egyes vektorok egy ponton összegződnek, és tragédiába fordulnak. Miként nyomasztják fel nem fedett titkok a következő nemzedéket? Végül elhangzik, hogy ezzel a holokauszt Franciaországból elhurcolt gyermekeire akar emlékezni, akikre sokszor nincs is ki emlékezzen.
(Film is készült belőle? Nem is tudtam.)

3 skandináv regény

Még a könyvfesztiválon szereztem be ezt a három könyvet a Polar kiadótól, akik skandináv írók műveinek kiadására szakosodtak. Nem mondom, hogy nagy hatással voltak rám e művek, mégis szeretnék róluk megemlékezni.

Johan Borgen: Kislord
Egy önmagát kereső XX. Század elejei kamasz fiú története. Gazdag oslói család, anya egyedül neveli, a kimondottan szép külsejű fiú nem tud mit kezdeni magával. Koravén, ugyanakkor gyermeki személyiségű. Érzéketlen, kegyetlen, de kíváncsi, és igen nagy emberismeretről árulkodik az, ahogyan átlát a felnőtteken. Hálás édesanyjának, akinek mindenáron meg akar felelni, de ez olyan feszültséget okoz – érezni, mennyire félnek mindketten a majdani elkerülhetetlen leválástól – hogy apróbb-nagyobb bűncselekményekben kompenzál. Határait feszegetve sokszor sodorja magát bajba, de a regény végén kiderül, másoknak még többet ártott, igazából akaratlanul azzal hogy messzire megy – de persze fogalma sincs róla, hogy az a messze. Magányos, mert érettségénél és intellektusánál fogva elszigetelődik kortársaitól. Megnyugvást majd az hoz, amikor egy családi titokról lelibben a fátyol, ekkor helyükre kerülnek a dolgok is benne.

Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban
Naplószerű regény egy kapcsolatfüggő nőről. Végül szerencsésen találkozik egy belgrádi férfival, akire nem tud ráakaszkodni, így az elkerülhetetlenül bekövetkező elválás utáni veszteségérzet jó alkalmat ad arra, hogy rendet tegyen a lelkében, és megszabaduljon függőségétől. Közben a télben megdermedt Stockholm minket is lelassít, és látjuk a lámpaégők lelombozó fényét.

Ildikó Márky: Ostianto
Svédországba disszidált magyar nő, akaratlanul egy gyilkosság szemtanúja lesz. A könyv gondolattöredékekből áll egésszé, túlságosan lírai, fátylon át látni az 50-es éveket (érdekes, azon a Magyarországon is folyton tél van). Az ember várná a csattanót, a felbukkanó megoldását valamiféle titoknak, de nem következik be. Általában szeretem, ha egy korszakot magánéleti aspektusból ábrázolnak, de ennél olvastam már jobbakat is

Bellini - A kalóz (CD)

A napokban néhányszor meghallgattam ezt a CD-t, és rájöttem, mennyire tetszik, méltatlanul hanyagoltam eddig el. Számomra speciel a Norma után következik a Bellini életműben. Remek drámai kitörésekre, ugyanakkor kristálycsepp-szerű, őszinte érzelmek deklamálására is módot ad előadóinak. A felvételt Maria Callas miatt rendeltem meg anno, kíváncsi voltam, milyen ebben a ritkán játszott, rá mégis oly jellemző operában. Élő előadást rögzítettek 1959 januárjában, amikor a Carnegie Hallban megtartott koncertszerű előadásra sor került. Ezzel a szereppel búcsúzott a díva Scal-beli királyságától, egy feszültségekkel teli évad végén, 1957-ben. A new yorki koncertre úgy kerülhetett sor, hogy a Metropolitain opera szerződést bontott vele, miután nem sikerült megegyezni abban, melyik szerepet mikor énekli. Így felszabadult az év eleji Macbethekre és Traviátákra lekötött idő.

Callas hangproblémái ekkor már bőven érzékelhetők voltak, különösen belépőjénél. Újra hallhatóak éles magasságai, amelyek a pálya elején megvoltak, de a zeniten sikeresen kiküszöbölte őket. De hamar rendbe jön, ahogy halad előre az egyébként nem túl bonyolult cselekmény. Imogenet hozzákényszerítik egy undok, bántalmazó halászhoz (ő a bariton). Ám felbukkan régi szerelme, aki épp kalózkodással keresi a betevőt, fellángol ismét a szerelem. Kalózt azonban halálra ítélik, de ő előtte leszúrja Imogene férjét, aztán megy meghalni. A végén Imogene megőrül, Callas csak úgy szórja a szikrázó koloratúrákat, itt már nincs hiba, gyönyörű a hangja, ilyen lehetett a csúcson is. Az operát amúgy tenor operának tartják, és nehéz megfelelő címszereplőt találni - miként ez a többi szereplőre is igaz. A végén a közönség tapsorkánnal ünnepli az istennőt, a többiek is szép sikert aratnak. Egyébként nem érdemtelenül. Számomra olybá tűnt, hogy ezen az estén méltó partnerei világhírű kolléga nőjüknek.

Megjegyzem, jobban szeretem az élő felvételeket, itt nincs manír, újrázás, csak a tudás van, zene, visszafojtott közönség, és a tapsban felengedő feszültség. Meg ami közte van, a mi életünk.

Harminckilenc

Tegnap megtekintettem kislányom balett vizsgáját. Valahogy eszembe jutott, ilyen lehetett egy hasonló esemény az átkosban, annak is a közepén. Mondjuk akkor, amikor a "Megállaz idő" játszódik. Mert mintha tényleg megállt volna az idő! Nyikorgó, sötétre pácolt parketta, ütött kopott rúd, nagy tükör, poros falak a valaha szebb napokat látott zuglói villában. Elfogódott anyukák a fal mellett. Igaz a zene DC lejátszóból szólt, de a zongorán pergő dallamra libbenhettek a lánykák már a 40-es években is.
Az egész egy letűnt világot idézett, ami letűnt volt ez már 1958-ban is. Néhány anyuka, aki még emlékezett -talán szülei elbeszéléseiből - az ántivilágban, ahol ők vagy jobb napokat láttak, vagy csak messziről csodálták áhitatosan. És remélték, hogy majd leányaik - mit sem sejtve még a majdan rájuk nehezedő teljesíthetetlen elvárásokról - igen, majd ők olyan légies, tündérszerű, finom áttetsző, ezért sérthetetlen lesz, amilyenek ők sajna nem lehettek. Nyitva volt az ablak, és kint néha elcsörtetett egy trolibusz, gyermekkorom Nagymező utcai nyarait felidézve.

Harmincnyolc

Rettenettel tölt el az Air France 447-es tragédiája. Főleg a két magyar kisfiú jut eszembe. A látogató gyermek szülei. Elbúcsúztak tőle Ferihegyen, biztos megölelték, örültek, hogy világot láthat, persze biztos picit aggódtak. Talán elibé mentek Párizsba. Várakoztak, késés, feszültséggel teli morajlás, aztán kitör a pánik, majd a szörnyű bizonyosság.
Különös az is, amit hallani: értesítették a párizsi magyar konzult... mésutt meg ezt: értesítették Izland washingtoni nagykövetét (tényleg, miért nem a párizsit?). Végignézik az utaslistát, és felhívják a megfeleő diplomáciai képviselőt, aki értesíti a rokonokat? Szomorú feladat...
Csak remélni tudom, hogy minden pillanatok alatt történt a gépen.
Féltem eddig is a repüléstől, de ha ilyen tragédiáról hallok, ez felerősödik bennem. Pedig már egészen nyugodtan utaztam az utóbbi időkben... (Sóhaj) Eléggé félek most a nyári utamtól.