Ma reggelre feltörték a kocsim, és elvitték a rádiómat + egy felbontatlan DVD-t. Reggel szokás szerint késésben voltunk a kislányommal, és rohantunk, de hiáb próbáltam kinyitni  zárat (kézi), nem sikerült. Néze, de jó kulcsot vittem, még vicceltem is, hogy biztos feszegették - sajna volt már ilyen. Próbálom az anyósülés felől - sikerül, beszállok onnan, de már látom is a vezeték csonkot. Én hülye, jó ideje nem vettem ki az előlapot! Ráadásul elvitték a műszaki leírást is a kesztyűtartóból, úgyhogy csak annyit tudok, Sony. Majd igyekszem megtalálni még, de mint tűt a szénakazalban... A zár amúgy belülről sem nyílik, elég kényelmetlen ez egy pici Sparknál.
Délután elmentem feljelentést tenni, másfél órát kellett várjak a helyszínelőkre egy fűtetlen faházban, de legalább letöröltem a  régi SMS-eket. A helyszínelők viszont meglepően normálisak voltak. De mondták, hogy garanciapapír kéne, ha esetleg meglesz, úgy tudják visszaadni. Jó mi? És ha egy régi kínai váza tűnik el?
Többen igyekeztek lebeszélni a feljelentéstől, de én nem vagyok hajlandó apatiába süllyedni, hogy úgyse, minek... Így magam előtt is el kellett volna ismerjem, hogy szabadrablás, anarchia van, vadkeleti körülmények. Ami ilyen hozzáállással nem is volna csoda.
De hogy hiányzik, hogy mikor elindítom, nem szól semmi!

Engem mindig taszított, amikor diktátorok hulláit közszemlére tették. Az illetőt utolérte megérdemelt sorsa, ennyi. Azt meg tudom érteni, hogy egy diktaúra szenvedői leköpködik, de legalábbis elmennek megnézni holtában egykor rettegett vezérüket (bár látok némi perverziót abban, hogy valaki ezért több 100 km-t utazzon), de hogy világszerte tévék  mutassák a kivégzésüket, vagy szitává lőtt hullájukat pásztázza, azt nagyon ízléstelennek tartom. Így volt ez Kadhafi esetében is. Mert az ott élők sorsa már elmenekülésekor bizonyosan megváltozott, halála más nem jelentett semmit. Nem gondolták komolyan, hogy visszatérhet. (Max. anno Caucescunál, de ott sem igazán.)
Amit meg kaptak cserében - hát, szerintem annál jobb volt Kadhafi is. Saria törvénykezést - tényleg emiatt harcoltak? Az asszonyok bizonyosan nem. Nyugat meg figyelmezteti őket, hogy jaj, hát ezt ne, mert ejnye-bejnye lesz. Amivel senki nem foglalkozik. Majd napirendre térnek felette, főleg, hogy olajlelő helyekben gazdag az ország. Ezért nyomatták a sok pénzt a felkelőkbe? De már mondták az "Arab Tavasz" kezdetekor is, hogy ez a veszély nagyon is fennáll. Nekem egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért megy az idő visszafelé, pedig nem egy péda volt rá a történelemben.

Anyától csak úgy el lehet venni a gyereket?

Felháborító eset történt: egy tápiószelei párnak nem engedték meg, hogy a korházból hazavigyék a babájukat. Erről a Híradó számolt be. Mellékelem a linket, kérlek olvassátok el és terjesszétek.
http://www.nokert.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=914:egy-anyatol-csak-ugy-el-lehet-venni-a-gyereket-hat-hogyne&catid=12:hazai-hirek&Itemid=62

Zugló legrondább házai

De bízton pályázhat a város legrondább házai címre is. Az első a Nagy Lajos király útja - Bazsarózsa utca sarkán áll, jó eséllyel pályázna a romániai cigánypaloták között is dobogós helyre, jelenleg lakatlan. A másik szintén a Nagy Lajos király útján van, a Mogyoródi út sarkán. Lakatlannak néz ki, de tegnap arra jártam, és láttam fényt, az egyik erkélyen cserepes növények vannak. Gondolom nem volt pénz a befejezésre.
Egyébként a Nagy Lajos király útjának ez a szakasza több förmedvényben is bővelkedik (pl. még a Hotel Amadeus), de a pálmát kétség kívül az itt látható kettő viszi el. Szép bizonyítvány Budapest XIV. kerületének főépítészéről...

Spiró György: Tavaszi tárlat

 

Nem igazán értem, miért nem olvastam előbb, amikor tavaly (vagy az idei év elején?) megjelent, nagy hirverést csaptak körülötte - mindenhonnan ez folyt. És gondoltam is, hogy el kell olvasnom, de csak most került sor rá. Észrevettem, mostanság a Kádár-kort, vagy az azt megelőző időszakot ábrázoló regényeket preferálom - hiába, öregszem, utolért a nosztalgia! Nem fő elemük, de szinte minden általam olvasottban közös, hogy valahol ott vannak a háborús évek, amelyekről nem beszélnek szívesen, ha nagyobb figyelmet is szentelnek neki, akkor az valamelyik hős belső monológja ként jelenik meg.
A téma mondhatni közhely - kiábrándulás, felemelkedés, bukás, túlélni vágyás, irigység, a bárki lehet áldozat, a legképtelenebb vádak megcáfolhatatlansága, na és persze mindehhez miként viszonyul a környezet. Látszólag állandó közeg - barátok, szomszédok, munkatársak, napsütés, amelyek egyik napról a másikra más értelmet nyernek. Végül egy véletlen találkozás megmenti hősünket a kilátásba helyezett akasztófától, de már képtelen előző (számára nyomasztó) életét ott folytatni, ahol abbahagyta. Ha úgyvesszük, még jól is járt a herce-hurcával, mert újraértelmezte (hú, ez most roppant divatos szó újabban - nekem az agamra megy) magát. Vagyis inkább kapott egy esélyt. Hmm....

Barátságról

Barát nélkül gyenge még a sárkány is  éneklik Pfaff, a bűvös sárkányról szóló dalban. Azt is mondják, a legfontosabb olyan kötelék az életben, amelyet mi választunk meg, mert a szerelem, ugye, elmúlik, a barátság - ideális esetben - örök.
Amikor gyerek voltam, gyakran képzeltem magam köré barátokat. Azt hittem, majd ha felnövök, nem így lesz. De még mindig képzelek ilyesmit (persze máshogyan, mint gyermekként). Sok valódi barátra, pezsgő társas életre vágytam én, a visszahúzódó gyerek. Vagyis azt hiszem, olyan kapcsolatokra, ahol egyenrangú félként viszonyulnak hozzám, elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok, nem kell valaki mást eljátszanom. Az utóbbi 4-5 évben ennek felcsillant a reménye, és immáron megengedtem magamnak azt a luxust, hogy szép lassan leépítsek olyan "barátságokat", amelyek nem elégítenek ki, energia vámpírkodások (na, érdekes, számszerint 3 ilyen volt a felnőtt életemben bizonyosan, de mintha gyerekként is előfordult volna), vagy nem igazán partneri. De túl gyorsan épültek le az utóbbi félévben a megkezdett, vagy már meglévő, magamhoz méltónak tartott barátságaim. El kellene gondolkoznom, mi az oka. Már azon túl, hogy megállapítottam, hogy lenéznek, tartanak tőlem. Jókat beszélgettünk, végzettségünk közel azonos volt, világnézetünk is zömével megegyezett, korban azonosak, származásunk azonos, szóval elsőre ideálisnak tűnik minden. Mivel én minden találkozás után feldobódtam, még ha csak mondjuk a suli előtt beszéltünk, vagy e-mailt váltottunk is, arra tudok gondolni, hogy magam is energiavámpír vagyok. Mert ezt ugye nem veszi észre az ember. Én úgy véltem, és vélem most is, hogy a barátságok inspirálják, feltöltik az embert, így ennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Talán látszik rajtam mennyire szeretném, ha elfogadnának, és ez visszataszító? Pedig nagyon vigyáztam, hogy ne alkalmatlankodjak, ne akaszkodjak senkire, mindig tapintatos voltam. Vagy emiatt éppen túl rideg?
Olvastam valahol, hogy akiket gyermekkorukban bántalmaznak, azt a kortársak leprásként kerülik - nekem sem volt igazi barátnőm, vagyis így ez nem igaz, de aztán ők is inkább magukhoz valókkal barátkoztak. Remélem, a gyrekeim sose fogják megtapasztalni ezt a "számkivetettséget".

Etele út

Kelenföldön dolgozom, ami azért is különösen kedves, mert néhány évig itt éltem, méghozzá életemnek azt az időszakát, amikor a legnagyobb belső szabadsággal rendelkeztem. Ez 20-as éveim vége volt, és a kisfiam megszületéséig tartott. Ide született tehát a kisfiam, és 6 hónapos korában költöztünk el a bérelt panellakásból. A környék bájára babakocsi tologatás közben nyílt rá a szemem, bár korábban, kutyasétáltatás közben már felfedeztem a magas házak közötti parkok romantikáját, az ekkorra már nagyra nött fákkal, buja bokrokkal, sok-sok madárral. (Ebit is itt szedtük az utcán össze. Ahányszor visszamentünk vele a környékre, boldogan ismerte fel. 15 évig volt velünk, szerencsére az utolsó pillanatig elég jó egészségben.) Megéltem itt az éppen csak olvadó havat (parkos rész átka: a fefagyott havon nem lehet normálisan tolni a babakocsit - így vagy két hónapig ki sem mentem - eleve szörnyű volt a december közepi babácskát begyömöszölni a sok meleg holmiba), lassan, de biztosan érkező tavaszt, rekkenő koranyarat, érzem a frissen vágott fű illatát. Látom magam, ahogy rendíthetetlenül rovom a köröket a babakocsival, mert ha megálltam, rögtön rázendített a sírásra.
Gyakran mentünk az Etele úti - akkor még - Pluss közértbe. Nos, aki nem ismeri: az Etele út közepén füves csík megy végig, a panelházak előtt és között hatalmas fák vannak, sok ház előtt szeretettel gondozott kiskert. A pályaudvar, és a Tétényi út között egy parkos allé-szerűség is van, teljes hosszában az útnak, csendes szerviz úttal elkülönítve a házaktól. Amikor a lakótelepet 1963-ban megtervezték, nyilván nagyon gondosan alakították ki a zöld részeket is (egyébként a beépítési terv elkészítésében a fiatal Finta György is közreműködött). Valószínűleg szovjet és NDK mintákat vettek figyelembe, de azt hiszem az akkor időkben nagyon korszerű és ma is színvonalasnak számító kerttervezési munka született. Sajnos semmit nem találtam a neten erre vonatkozóan.
Mára azonban egyre inkább az enyészetévé válik. A díszkő burkolatok töredezettek, felveri őket a gaz, a medencék kiszáradtak, pedig a csövek még ott vannak, hajléktalanok töltik a napos délelőttjeiket a lepukkant padokon. Pedig virágokat évről évre ültetnek, de beborítja őket a SZÁMALK épület bontási törmelékének pora. Talán, ha elkészül a metro végállomás, és rendezik a területet, akkor a parkot is rehabilitálni fogják? Remélem, mert szerintem tipikus példája a 60-as évek tájépítészetének, egy az egyben fel lehetne újítani. Persze naív vagyok, hiszen azért haver vállalkozó nem tudna annyit bezsebelni.