Hétfőn december 19-e volt - ez a fiam születésnapja. 16 éve született, és mondhatom, ő csinált embert belőlem. De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy lerombolta az addig fáradtsággal felépített személyiségemet, és ezt a törést - vagyis hát azt a pontot, ahonnan újra kellett építkeznem - korántsem olyan között, ahogyan ez az ember 20-as éveiben, független nőként megadatik.
Éjszaka valószínűleg a nagy súlygyarapodás, és a karácsony előtti készülődés miatt elkezdett szivárogni a magzatvíz valami véres trutyi kíséretében (jó, erről tudtam micsoda). Reggel hívtam a dokit, azt mondta menjek be. Még 2 héttel a kiírás előtt voltam, de már éppen belefért, hogy ez itt szülés, noha semmilyen görcseim nem voltak. Odabenn valami fájdalmas vizsgálat történt - azt hiszem a magzatvizet ellenőrizték (amniocentézis, vagy mi a neve), de ezt csak később okoskodtam ki, és az eredményéről sem tudok semmit, pedig később kellett volna tudjam, több alkalommal. Emlékszem, milyen verőfényesen sütött a téli nap, amíg a ronda kincstári hálóinget vettem fel magamra, a vizsgáló egy sarkában. mindezt az ország egyik VIP kórházában, a Kútvölgyiben. Alig engedték meg, hogy kimenjek telefonálni, hogy lemondjam a fodrászt, illetve szóljak a húgomnak, hogy ne várjon. Átadtak egy kövér, közönséges, durva szülésznőnek - a neve Aranka volt, ő volt a szülőszoba vezető. Lekezelően, vezényszavakban beszélt, első perctől kezdve elutasítva minden együttműködésre kísérletet tevő kommunikációt. Megkaptam a szokásos beöntést, egyebeket, közben a lábammal felrúgram véletlenül valami odakészített vackot, amiért jól lecseszett, pedig nem is láttam. Ekkor még egy orvostanhallgató lány rámnézett időnként, ki volt akadva ő is a pokróc modorú némberre.
Hamarosan következett az oxiton infúzió (úgy 11 óra körül), ott feküdtem a kényelmetlen szülőágyon. Nem értettem, miért kell infúzió. Volt néhány kismama könyvem, angol kiadások fordítása, azokban a szülés menetét úgy kommentálták, mint az anya és a személyzet és a baba közös kontrollja alat tartott folyamatot. Légzés, séta, masszázs, bíztató szavak. Erről szó sem volt. Hamarosan két perces fájásaim lettek, bekötött infúzióval és plusz magzatmonitorral max egyik oldalamról a másikra fordulhattam. Az orvos néha bejött, görcs közben vizsgált, miként tágulok, volt, hogy a szülésznő (közben műszakváltás volt, és jött egy alig kedvesebb Bősze Erzsébet nevő madame) ránézett az orvosra, hogy még mindig semmi? (Órák óta kinlódtam.) Egyszer lecsúszott a magzatmonitor, a férjem próbálta visszarakni - hiába, és nem is érdekelt, hogy nem hallok semmit. Kb 45 perc múlva vették észre, és tették vissza. Lassan besötétedett. Megszültek mellettem ketten is. Eszembe jutott, hogy a húgom 11 órát vajúdott, így este 7-kor nagyon reménytelennek láttam a helyzetem. Nem is értem, hogy voltam magamnál még. És meg sem mukkantam közben! A második mellettem történt születést követően (ja, paravánokkal voltak elválasztva a szülőágyak) megnézték mi a helyzet, és felkiáltották, hogy szülünk! hívják a nagyságos doktor urat. 8 órakor érkezett Jakab, az én fiam. Gyönyörű nagy haja volt, nagyon jó APGAR értékeket produkált. De én, amint kint volt azon rimánkodtam magamban, hogy "könyörgöm, csak ne jusson eszükbe így véresen rámtenni!" (Azok a külföldi könyvek...). Megfürdetve, bebugyolálva kaptam vissza, és azzal a jellegzetes Jakab-nézéssel figyelt minket. hát ő az! Le petit Jacques!
Az összevarrást szinte nem is éreztem, rövid időm volt telefonálgatni - a nagymamámnak, apám feleségének és a húgomnak. Az un. megfigyelés a szülőszoba előterében történt, szidtak egy bennnfekvő kismamát, mit ugrál, hogy fájásai vannak. (Még a megfigyelés alatt be is került a szülőszobába - annyira képzelődött. Fiatal pár volt, és sajnáltam őket, mi vár még rájuk.) A szülőszoba személyzete közben szaloncukrokatt kóstolgatott tőlem néhány méterre, nem bírták kimondani Tátrafüred szlovák nevét (legszívesebben odavetettem volna nekik), és -komolyan nem írnék ilyet, ha nem lett volna így - rágyújtottak!
Éjjel sokat ébren voltam, közben leesett a hó - egyetlen, ami szép volt azon a helyen, az a hegyoldali kórházból a szép kilátás volt - és én azt gondoltam, hogy végre, folytathatom, ahol abbahgytam, nincs már a nagy hasam, nem kell mindenről lemondanom az állapotom miatt, stb.
Persze nem így történt. A korházban most a csecsemősök kezeltek hasonló fejlett tudatú lényként, mint az ideiglenesen gondjaikra bízott újszülöttek. Rövid idő alatt megtanultam, milyen szeretni valakit úgy, hogy gondolkodás nélkül odadobnám érte a saját életemet. Hogy a szeretet bizony rabság is. És megtapasztaltam, milyen kiszolgáltatott nak lenni, milyen 24 órás szolgálatban lenni akkor is ha fáradt vagy beteg vagy.
A második gyermekem sokkal jobb körülmények között szültem - persze más orvosnál és főleg: másutt.
Mai napig nem tudok a szülés körülményeiről sok olyat, amely a fiam és engem érintett, közünk volt hozzá. Lehet, hogy a magzatvíz elszíneződött - vagyis oxigénhuány lépett fel -azért kellett gyorsan elindítani a szülést? Az OK, hogy szivárgott a magzatvíz, de korházi körülmények között nem lehetett volna még várni? Vagy a közeli karácsony miatt inkább nem vártak? Ezt már soha nem fogom megtudni. Fontos része az életemnek, de senki nem tartott érdemesnek arra, hogy tájékoztassanak. (Azóta hallottam szülészeti erőszakról, amely nagyjából annyi jelent, hogy a szűlő anya saját teste feletti kontrollját teljes egészében - szakmai okokra hivatkozva - megvonják tőle.)
Ez történt velem 2011. december 19-én.
de akkor most hazajönnek?
5 napja
