Ezeket az operákat hallgattam hétvégén:
Előbbit Callassal - nálan ő "a" TOSCA. Live felvétel 1964-ből. Ezt a szerepét énekelte színpadon utoljára, a rákövetkező évben. A III. felvonást követő leugrása szimbólikus mélybeugrás, a folytatás ismeretében. Sokan, sokszor ismertették a szerep és a művésznő közötti analógiát, mára közhely számba megy. A felvételen hangja már nem a régi, de ettől válik annyira szívszorítóvá a dráma. Egyszer Sass Syilvia mesélt arról, hogy világhírű Toscákkal beszélgettek egy dokumentumfilmben, akik arról szólnak, mennyi önfeláldozással járt az életük, és mennyire kifosztottak, magányosak lettek a pálylájuk vége felé.Szeretem ezt az élő felvételt: a hangok nem szépségre, hanem kifejezésre törekszenek. Gobbi nem kifejezetten szép voce, de Cioni is "kiabál" (bocsánat) néha, a karakteszereplők (Sekrestyés, Angelotti) szintén nagyon expresszívek.
Saint-Saëns Sámson és Deliláját - mint a francia operák nagyon nagy részét - méltatlanul hanyagolják magyar szinpadokon. Pedig kioszthatók volnánk a a szerepek, méltó jutalomjáték lehetne több drámai mezzónak, altnak - az operaházi (és ezt most minden hazai operajátszóhelyre értem) nem kényezteti el őket énekelnivalóval. Hálás szerep a tenoré és a főpapé is. (3 éve ott voltam a Dohány utcai zsinagógában azon a bizonyos konceertszerű előadáson (Wiedeman-Bándi-Fokanov a főszerepekben), persze van más jelöltem is mindhárom szerepre.
A lemezen kedvenc mezzo hangom, Rita Gorr énekelte a főszerepet - gyönyörű mélységekkel, végig kiegyenlítetten. Kár, hogy kevés elérhető felvétel készült vele. A másik címszereplő Jon Vickers - ő tenorban ugyanaz, mint Gorr mezzóban - vele hál1isten sok felvétel készült. A főpapot Ernest Blanc tolmácsolja. A monumentális jelenetek szinte tapinthatóvá teszi a zenekar és kórus a Prêtre keze alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése