2009. május 12., kedd

Most már elég!

Szombaton kső este valamelyik nagy kereskedelmi TV leadta a Most már elég! (Enough!) című filmet, Jennifer Lopezzel a főszerepben. Tök véletlen kezdtem nézni. A téma a családon belüli erőszak volt. Nőcit csalta a férj, és amikor szóvá tette, hatalmas pofont adott neki, és amikor ezt is kifogásolta, akkor még egyet. És persze jött egy kis szóbeli fenyegetés, oly formán, hogy férj szereti az asszonyát, de ő az erősebb, meg különben is ő keresi a pénzt, és nem kell tekintettel lenni a feleségre, aki vegye úgy, hogy fizeti a jóléte árát.
Szóval: asszony meglóg a gyerekkel (az első kísérlete kudarcba fullad, majdnem agyonveri a férj), de persze a férj mindenhol utoléri. Klasszikus elveszem a gyereket szlogennel fenyegetőzik (ja, ilyeből nekem is jutott, mondjuk verés nélkül, de köszike!), minden látszólag a férjet támogatja. Szumma szummárum: csodás véletlenek folytán főhősünk talpra áll anyira, hogy elhatározza, felvezi a harcot, és trükköket talál ki – egyszóval kezébe veszi a sorsát: lesz, ami lesz, de egy próbát megér alapon. És ez a film fő erénye: nincs elrendelve, hogy tűrni kell az alávetettséget! És lám, törvényszerű az is, hogy a zsarnok megijed már attól is, hogy szuverén embernek immáron a másik. Kész megvédeni a határait. Persz végén megy a csihi-puhi (nemhiába holywoodi film!), ugyanis asszony önvédelmi leckéket vesz. (Idézet Sulinetről: „A Krav Magát eredetileg az izraeli hadsereg számára fejlesztették ki, kifejezetten szem előtt tartva a női katonák igényeit. Az önvédelmi fogásokat és gyilkosan kemény erőnlétfejlesztő gyakorlatokat kombináló Krav Maga az egyik legdinamikusabban fejlődő fitness irányzat Amerikában. Rendszere az emberi test ösztönös mozdulataira és természetes reflexeire épít, és helyzetei a mindennapi élet olyan konfliktusait utánozzák, amelyekben a küzdő felek félelme, idegessége és fáradsága mind-mind fontos szerepet játszik a küzdelem végkimenetelében.”
Üzenet tehát van: meg kell próbálni, sikerülhet!!! Hajrá bántalmazott nők!

2009. május 6., szerda

Harminchét

Hát, elnézegetve az Operaház jövő évi programtervezetét... nem sok pénzem fog a méregdrága jegyekre elmenni. Egy Rózsalovag, Kis kéményseprő, azt jónapot! Szerencse, hogy Szegeden jövőre is lesz Adriana Levouvreur és Faust elkárhozása! Ezekre nagyon kíváncsi vagyok, sajnos idei anyagi lehetőségeim nem tették lehetővé, hogy leutazzak a Dél-Alföldre. Reménykedem még Debrencenben (idei Ruszalkára nagyon kíváncsi lettem volna), aztán ott lesz idénről a Xerxes, Mahagony, esetleg a Pomádé, és valami Verdi vagy Carmen a gyerekekkel. Bécsben Machbet lesz...
http://www.momus.hu/index.php?cat=16

2009. május 5., kedd

Cecilia Bartoli

Kép: intermezzo.typepad.com
Nyugodtan mondhatom, hogy élő legendát láttam. Ízig-vérig művészt, méghozzá olyat, aki mindenki által elismerten ott van műfaja legjobbjai között. Lehetett persze hallani fanyalgásokat, hogy mini hang, meg hogy testőrök kísérik, és különben is, csak a stúdiófelvételeken érvényesül a technikája (igen azokon IS). Ehhez képest a MÜPA 7 óra után megközelíthetetlen volt, megtapasztalhattuk, milyen sznob is a magyar közönség. (Persze inkább idejöjjenek, mint a Ben Hur show-ra!)
Sajnos az orgonaülésen ültünk, így a művésznő végig háttal énekelt nekünk (bár a ráadásban a Hamupipőke ária egy részét a nagy publikumnak háttal, felénk fordulva adta elő), de még így is lehetett érzékelni sajátos éneklési módját. A jellegzetes mimikából így kevés jutott, de a mozdulatait, ahogy a zene hangulatába beleélte magát – abból ízelítőt kaptunk. Nem mondom, ha többször volna alkalmam látni élőben, akkor még direkt érdekes is lett volna megtapasztalni, milyen az, ha nem felnk árad a hangja. Ja, és utáltam, hogy össze voltunk passzírozva! A mellettünk ülő rajongó fiatalember és a zene közbeni poénokat hangos kacajjal díjazó mamája is idegesítő volt – de az ötödik sorban is az lett volna.
Amúgy nagyon szimpatikus művészt láttunk. Mosolygott, hálás volt, örült az ünneplésnek, nekem nagyon közvetlennek tűnt – mindamellett vérprofi volt (pl. ahogy komolyan, néhány szóval megértette magát a zenekarvezetővel vagy épp a csellistával, és ahogy az utolsó szótagoknál „feltette” a mosolyt – és mindezt mesterkéltség nélkül! Gyönyörűek voltak a ruhái – a második rész vörös költeménye külön tetszést aratott (OK, az én stílusom Callas gardrobja, de akkor is!). Még valami: a sűrű, hullámos, fekete haja őszes volt! Miért írom ezt? Mert megengedi magának, hogy ne fedje el festékkel - szerintem ez is emberi nagyság valahol! Ő ilyen, és kész! Hány magyar celebecske tenne ilyet (férfiakat is beleértve)?
A hang: mivel háttal énekelt, tényleg kicsit távoli volt, de feltételezem épp ezen oknál fogva. És kicsit. A technikája tényleg bravúros, koloratúrái „ellenére” kiegyenlített, bársonyos mélységei vannak – valóban igazi mezzó! Ilyen lehetett Malibran – akinek egyébként a műsort ajánlotta. A program is azoknak a zeneszerzőknek a műveiből állt, akik Malibran kortársai voltak, sőt esetleg neki is (az ő hangjára) írták a műveket. Több zenekari, vagy hangszerszólós betét is elhangzott, szintén abból a korszakból. Ha kellett, gyönyörű, jól hallható pianokat énekelt, de a forte részeknél igenis odatette magát. Nem akar ő Giocondát meg Carment énekelni. A repertoárjához meg van hangja. Ő pl. tudja, hol a helye. Átszellemülten, éterien (de nem siránkozva!) énekelte Rossini Othelójából a Fűzfadalt, de igazából akkor lubickolt, amikor humoros oldalát is megcsillogtathatta. Johan Nepomuk Hummel dalában a koloratúrákkal jódlizott, de szellemes volt a Hamupipőke ária (ezt még a ráadásban is elénekelte újra), vagy a Malibran szerezte Ratalplan dal.
Frappánsan kéne befejeznem a beszámolót, álljon itt annyi, hogy ha már nem tudtam dedikáltatni a nem létező CD-met, akkor legalább igyekszem beszerezni, méghozzá Salieri albumot. (Jut eszembe, a Händel áriaestje – na, arra igen kíváncsi lettem volna…)

2009. április 27., hétfő

Veijo Meri : Manilakötél


Ritkán jut a kezembe második világháborús könyv skandináv szerzőtől – főleg nem finn írótól. Ez a mostani vékony kötet tulajdonképpen katonatörténetek füzére, amelyek akkor hangzanak el, amikor a főhős Joose szabadságra utazik a frontról hazafelé, illetve a szülőfalujában. Ezek a szokásos borzalmak, meglehetős iróniával előadva.
Mi bennük az érdekes? Hát ahogy mondtam, eleve skandináv mivoltuk. Nekem már az is abszurd, hogy egy skandináv reguláris hadsereget elképzeljek. Annak idején a stockholmi díszőrségváltás a királyi palota előtt is némileg viccesnek tűnt. Mert a skandinávokról milyen képzetek (ha jobban tetszik sztereotípiák) élnek bennünk? Békés, szabad, liberális – ezek ugye összeférhetetlen attribútumok egy militáns szervezettel kapcsolatban. Mármost a szörnyű második világháborúban Finnország ugye agresszorként viselkedett (nyilván nem a szovjet-finn háborúra gondolok, a könyv sem akkor játszódik), ez még inkább szürreálissá teszi történetünket.
Azért némi jellemző akad itt is. Számomra pl. újdonság volt, hogy a hazatérő katonákat ellenőrizték, nincs-e lopott (értsd: rekvirált) cucc. Ha igen, már kapták is le a vonatról. Na, ilyen volt a mi seregünkben?
Aztán külön bukét adott számomra, ha a párbeszédeket pattogós, furcsa ritmusú finn nyelven képzeltem el, és hozzá ezt a nyelvet beszélő katonákat.
A könyv bájos – hiába a cseppet sem békés téma. Sőt, időnként meglehetősen naturalisztikusan ír le egy-két dolgot.
Ez is egy adalék a skandinávokhoz.

2009. április 22., szerda

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek


Na ezt csak úgy ideírom, hogy igen, kesergésen túl olvastam is valamit. Ismét egy könyvet a boldog Kádár évekről, nagyon szeretem ezeket az írásokat, mert mindig a gyerekkorom felnőtt beszélgetéseit juttatja eszembe, szinte árad belőlük az a hangulat, amikor a felnőttek beszélgetnek, és csendben megfeledkeznek arról, hogy ott a gyerek. Persze semmi olyat nem mondanak, amit nem hallhatna – legalábbis nem úgy mondják. Később mondjuk meglelt mozaikként előjön egy-egy ilyen – teszem azt nyári koradélutáni – beszélgetésfoszlány.
A könyvvel igazából egyetlen bajom, hogy az én tűréshatáromon túlmenő (hát mondjuk az 0) állat gyilkolászás van benne, az egyiknél dühösen ki is téptem a lapokat – b.meg, gondoltam! Igen ezek nélkül egész jó kis könyv lenne. Néha kicsit szürrealisztikus, néha baromi nyálkás – szóval nem az a fajta, ami nálam a top 10, de azért örömteli órákat okozott az olvasása.

2009. április 17., péntek

Harminchat

Szörnyű heteket élek át. Sajnos a szabadság sem hozott enyhülést - talán éppen valami viharnak kellene kitörnie? De félek, hogy az engem is elsodorna, de én ezt nem akarom! Nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy túléljem.
Azt mondják, a hetedik évek ilyenek. Most 42 vagyok. Milyen? Hát először is, nem értem el semmit – ezt az életkort jelöltem meg ugyanis határidőnek, hogy a társadalom szemében valami jelentőset produkáljak. Mondjuk egy állást a Külügyben. (Jó! És milyet? Ugye nem asszisztensit?! Az is megér egy misét, miért a cél előtt megy el a kedvem az egésztől…) Aztán itt van, hogy nagyon kezdek öregedni. Van kb. + 3 kiló rajtam – OK, ezt nem probléma leadni (még), de (már) nem is olyan könnyű! Az arcommal sok gondom van – nem a ráncok, inkább a belső nem jól lét ül ki rá. Semmi vonzó nincs körülöttem, ráadásul tudom, hogy ez egy öngerjesztő folyamat, lefelé tekeredő spirál. Elnyűtt is vagyok. Mert milyen is egy napom? Reggel gyerekekkel el a suliba, előtte kapkodás, hogy rendbe szedjem magam, őket, és valamennyire a lakást. Előbbi kettő félig, utóbbi sehogy nem sikerül, mégis minden áldott hétköznap újra megpróbálom a lehetetlent. Aztán egy olyan munkahelsen eltöltött 8 óra, ahol csak rutinmunkát végzek. Aztán araszolás a dugóban, otthon pedig a második műszak – már amennyi idő erre marad. A hétvégén kéne mindent bepótolni, ez több okból is lehetetlen, de arra sincs erőm, hogy összefoglaljam, miért.
Gondok a gyermekekkel. A serdülő fiammal, hogy mi lesz vele, pedig olyan szép reményekkel tologattam a babakocsiban, vártam az iskolakezdést. És most 7. osztályban kettes-hármasokra áll. Nem bírom, feladom, nem tudok rajta segíteni. A jövője az ő kezében van, nem az enyémben. (Azért vannak „jószándékú” bírálók – a szokásos „A te nevelésed” kárörvendő felkiáltással.)
Ma megint a szerelmemről álmodtam. Nagyon fájdalmas volt, amikor hirtelen megébredtem, szidtam magam, miért nem lépek már túl rajta, hiszen semmi nem történt, igazából kölcsönös szimpátia volt csak, te szerettél bele! Hagyd a csudába, vedd már tudomásul, hogy nyilván éli életét, valószínűleg van társa – nem ezt kívántad? Hogy találja meg a boldogságát. Akkor legyen is így! Már nem is emlékszik rád – 3 év hosszú idő egy fiatal özvegy férfi számára is! Persze tudom én, és rendben is van. Magamra haragszom. Bűntudatot érzek, mintha zaklatnám, pedig sosem viselkedtem tolakodóan, sose kerestem magamtól, csakis hivatalos ügyben, mert megkértek rá, és egy kicsi kivételtől eltekintve csak a témára hagyatkoztam. Az a pici kivétel sem volt személyes, intim hangulatú. Szóval szó sincs ilyenről, a gondolataim meg igenis nem vagyok hajlandó szégyellni, azok az enyémek, nem ártok vele. Sokszor próbáltam ám elengedni. Kitaláltam képzelt szerelmeket, vagyis tényleg igyekeztem, de nem ment. Valamiért bemeséltem magamnak, hogy ez az ember – ha van ilyen – a másik felem, noha igazán keveset tudtam róla. Mondjuk inkább valamiféle ősbizalmat éreztem iránta. Mert néha olyan jó volna nem csak magamban megbízni!
Na igen, de jó is volna megtapasztalni azt, milyen érzés szeretve lenni! Nap mint nap a másik tekintetében viszontlátni magam – ez minden ember vágya, mégis keveseknek teljesül. Az ember egy ideig reménykedik, hogy neki talán igen. Aztán egyre fogy a remény, míg egy nap rémülten teszi fel a kérdést: lehet, hogy már el is fogyott? Azt hiszem, csak a bátrak, nyíltak részesülhetnek ebben a különös kegyelemben – meglelni azt a bizonyos másikat. De én gyáva vagyok. Sokan azok. Ebben az országban, ahol hatalom előtti meghunyászkodásra, az igazak, különlegesek eltiprására, függőség és tehetetlenség megtanulására szocializálják a gyerekeket, és a rendszer a szürkéket, a frusztrációjukat buzgárszerűen feltörő kompenzálni vágyókat öleli keblére – nos, ott sok ilyen lesz.
Gyáva vagyok, nem merek kiállni az igazamért. És szeretetfüggő. Most csak a gyermekeim szeretnek igazán. Persze anyukám is, de ő nem tudja kimutatni, legalábbis nem úgy, ahogy nekem szükségem van rá. És most ez a büntetésem – sose leszek felnőtt által szeretve.
Ez most nem önsajnálat, tény, amit el kellene tudni fogadni – mivel változtatni nincs erőm, csak – ez mondjuk tény – siránkozni a blogomon.
Próbálok kitörni, de tisztában vagyok azzal, hogy drasztikus változtatásokra lenne szükségem. Új, értelmes, kreatív munkára, nem „biztonsági” munkahelyre. Kilépni egy rossz házasságból, amely lelkibeteggé tesz. (Hoppá: talán azért nem lépek ki, mert jó alibi mindent ráfogni? Ilyen hülye lennék?) Szabadidőt találni először is, kikapcsolódni. Lélekben megerősödni. Ezen dolgozom. Mert sokmindent tehetünk magunkért, de valójában hagyni kell a dolgokat a maguk útján menni, csak az elágazásoknál helyes ösvényre kell lépni. Mert olyan nincs, hogy mindig rosszat választunk.

2009. április 1., szerda

A filozófus lelka, avagy Orpheus és Euridiké

Kép: www.revizoronline.com
Tegnap este megint operában voltam, Haydn A filozófus lelke, avagy Orpheus és Euridiké művét néztem meg. Előtte némi kisebb bosszúság: mire odaértünk, elfogyott a magyar nyelvű műsor, de angol nyelvű bezzeg rendelkezésre állt…

Az opera meglepően szép volt, bár a végére ellaposodott. A zene igazi Mozart-i preklasszikus, díszes koloratúrás zártszámok, erős kórusok… És divatos rendezés, kicsit szájbarágós, de tetszett. Nem volt ötletekkel telezsúfolva, így a szereplőkre lehetett koncentrálni. A mű keletkezésének korszellemét a leeresztett átlátszó, klasszikus festmény jelezte. Mindig akkor, amikor Euridiké elérhetetlenné válik.
A figurák amúgy: Orpheusz önző, saját magától elájuló pasi. Szinte soha nem néz Euridikére, amikor kettőst énekelnek, míg Euridiké epekedve tekint reá. Szélsőséges – pl. őrjöng (és nem csak énekkel) a veszteségén, ugyanakkor gyáván les kifelé, amikor Euridikét csapdába csalja az, akinek apja, Kréon eredetileg ígérte. (Ciki, de nem jut eszembe a neve.) Miután kedvesét elveszítette, józan énjével, géniusza vitatja meg, mitévő is legyen most. Amikor alászáll, és végleg elveszíti kedvesét, egyszerűen elpusztul, mert már nincs múzsája, és értelmét veszti élete.
A darabot Zsótér Sándor próbálta mozgalmassá tenni, de mindezt finom eszközökkel (na jó, a díszletmozgatás lehetett volna halkabb), ami így hűen visszatükrözte a preklasszika ízlésvilágát.
Csak ismételni tudom a Fidelio kritikusát: telitalálat volt az Orpheusz nehéz szólamára Kenneth Traver. Mozgékony, friss hangon abszolválta szólamát, kiegyenlítetten minden lágében – bár a végére érezhetően elfáradt egy kicsit. Rost Andrea sem volt rossz – sőt: jó. A magas regiszterben azonban élesek a hangjai. Kiegyenlített, szép, dús hangon énekelt Szegedi Csaba Kréon szerepében. Hajnóczy Júlia viszont borzalmas volt, mint Géniusz: lírai koloratúrának titulát énekesnő mind a felső, mind az alsó regiszterben hallgathatatlan volt. Felül visított, a koloratúrákkal technikailag képtelen volt megbirkózni, alul elhalkult. A műsorfüzet fényképei alapján úgy saccolom, jövőre ő lesz Euridiké. Miért nem az ő szerepét átvevő Rácz Rita?
Fischer Ádám zenekara szépen szólt, nagyon kivéve a rezeseket, amelyek néha kimondottan hamisan szóltak. Tán nem hangoltak előtte a zenészek?Na és hazament az autóban öntötte a rádió a mocskot. Most épp a süllyedő hajó patkányai vesztek össze és mutogatnak egymásra. Vissza a valóságba.