Szörnyű heteket élek át. Sajnos a szabadság sem hozott enyhülést - talán éppen valami viharnak kellene kitörnie? De félek, hogy az engem is elsodorna, de én ezt nem akarom! Nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy túléljem.
Azt mondják, a hetedik évek ilyenek. Most 42 vagyok. Milyen? Hát először is, nem értem el semmit – ezt az életkort jelöltem meg ugyanis határidőnek, hogy a társadalom szemében valami jelentőset produkáljak. Mondjuk egy állást a Külügyben. (Jó! És milyet? Ugye nem asszisztensit?! Az is megér egy misét, miért a cél előtt megy el a kedvem az egésztől…) Aztán itt van, hogy nagyon kezdek öregedni. Van kb. + 3 kiló rajtam – OK, ezt nem probléma leadni (még), de (már) nem is olyan könnyű! Az arcommal sok gondom van – nem a ráncok, inkább a belső nem jól lét ül ki rá. Semmi vonzó nincs körülöttem, ráadásul tudom, hogy ez egy öngerjesztő folyamat, lefelé tekeredő spirál. Elnyűtt is vagyok. Mert milyen is egy napom? Reggel gyerekekkel el a suliba, előtte kapkodás, hogy rendbe szedjem magam, őket, és valamennyire a lakást. Előbbi kettő félig, utóbbi sehogy nem sikerül, mégis minden áldott hétköznap újra megpróbálom a lehetetlent. Aztán egy olyan munkahelsen eltöltött 8 óra, ahol csak rutinmunkát végzek. Aztán araszolás a dugóban, otthon pedig a második műszak – már amennyi idő erre marad. A hétvégén kéne mindent bepótolni, ez több okból is lehetetlen, de arra sincs erőm, hogy összefoglaljam, miért.
Gondok a gyermekekkel. A serdülő fiammal, hogy mi lesz vele, pedig olyan szép reményekkel tologattam a babakocsiban, vártam az iskolakezdést. És most 7. osztályban kettes-hármasokra áll. Nem bírom, feladom, nem tudok rajta segíteni. A jövője az ő kezében van, nem az enyémben. (Azért vannak „jószándékú” bírálók – a szokásos „A te nevelésed” kárörvendő felkiáltással.)
Ma megint a szerelmemről álmodtam. Nagyon fájdalmas volt, amikor hirtelen megébredtem, szidtam magam, miért nem lépek már túl rajta, hiszen semmi nem történt, igazából kölcsönös szimpátia volt csak, te szerettél bele! Hagyd a csudába, vedd már tudomásul, hogy nyilván éli életét, valószínűleg van társa – nem ezt kívántad? Hogy találja meg a boldogságát. Akkor legyen is így! Már nem is emlékszik rád – 3 év hosszú idő egy fiatal özvegy férfi számára is! Persze tudom én, és rendben is van. Magamra haragszom. Bűntudatot érzek, mintha zaklatnám, pedig sosem viselkedtem tolakodóan, sose kerestem magamtól, csakis hivatalos ügyben, mert megkértek rá, és egy kicsi kivételtől eltekintve csak a témára hagyatkoztam. Az a pici kivétel sem volt személyes, intim hangulatú. Szóval szó sincs ilyenről, a gondolataim meg igenis nem vagyok hajlandó szégyellni, azok az enyémek, nem ártok vele. Sokszor próbáltam ám elengedni. Kitaláltam képzelt szerelmeket, vagyis tényleg igyekeztem, de nem ment. Valamiért bemeséltem magamnak, hogy ez az ember – ha van ilyen – a másik felem, noha igazán keveset tudtam róla. Mondjuk inkább valamiféle ősbizalmat éreztem iránta. Mert néha olyan jó volna nem csak magamban megbízni!
Na igen, de jó is volna megtapasztalni azt, milyen érzés szeretve lenni! Nap mint nap a másik tekintetében viszontlátni magam – ez minden ember vágya, mégis keveseknek teljesül. Az ember egy ideig reménykedik, hogy neki talán igen. Aztán egyre fogy a remény, míg egy nap rémülten teszi fel a kérdést: lehet, hogy már el is fogyott? Azt hiszem, csak a bátrak, nyíltak részesülhetnek ebben a különös kegyelemben – meglelni azt a bizonyos másikat. De én gyáva vagyok. Sokan azok. Ebben az országban, ahol hatalom előtti meghunyászkodásra, az igazak, különlegesek eltiprására, függőség és tehetetlenség megtanulására szocializálják a gyerekeket, és a rendszer a szürkéket, a frusztrációjukat buzgárszerűen feltörő kompenzálni vágyókat öleli keblére – nos, ott sok ilyen lesz.
Gyáva vagyok, nem merek kiállni az igazamért. És szeretetfüggő. Most csak a gyermekeim szeretnek igazán. Persze anyukám is, de ő nem tudja kimutatni, legalábbis nem úgy, ahogy nekem szükségem van rá. És most ez a büntetésem – sose leszek felnőtt által szeretve.
Ez most nem önsajnálat, tény, amit el kellene tudni fogadni – mivel változtatni nincs erőm, csak – ez mondjuk tény – siránkozni a blogomon.
Próbálok kitörni, de tisztában vagyok azzal, hogy drasztikus változtatásokra lenne szükségem. Új, értelmes, kreatív munkára, nem „biztonsági” munkahelyre. Kilépni egy rossz házasságból, amely lelkibeteggé tesz. (Hoppá: talán azért nem lépek ki, mert jó alibi mindent ráfogni? Ilyen hülye lennék?) Szabadidőt találni először is, kikapcsolódni. Lélekben megerősödni. Ezen dolgozom. Mert sokmindent tehetünk magunkért, de valójában hagyni kell a dolgokat a maguk útján menni, csak az elágazásoknál helyes ösvényre kell lépni. Mert olyan nincs, hogy mindig rosszat választunk.
.jpg)
