Adriana Lecouvreur Szegedről, Mezzo Tv

Azt hiszem - eredeti terveimmel ellentétben – mégsem fogom élőben megnézni. Na nem azért, mert nem tetszett, inkább csak mert most sikerült - a kései időpont dacára - végignéznem bealvás nélkül. (Nem mint amikor a versenyt élőben adta a Mezzo.)
Milyen benyomásaim is voltak? Az operát illik egy kicsit lenézni bugyutácska cselekménye miatt, noha inkább csak a címszereplő tényleg ügyetlenre sikeredett halálmódja miatt húzzák a mű egészére. (Ez is inkább a Verissimonak nevezett korszak miatt van így szerintem.) Viszont ahhoz képest, milyen lesújtó véleménnyel vannak róla bennfentes zenészkörökben, elég gyakran játszák. Ennek oka egyrészt a szép muzsikában keresendő, másrészt remek jutalomjáték lehetőség a szopránnak.
Adva van két rivális szépasszony – pechükre mindketten egy olyan karrieristába szerettek bele, aki gond nélkül elfogadja a nők „közbenhálását” érdekében. (Pontosabban Bouillon hercegnőét, de Lecouvreur asszony is kész megtenni hasonló szolgálatot.) Persze a két rivális egymmásnak esik, végül a hercegné fondorlatos módon mérgezett virágcsokorral teszi el az útból vetélytársát. (Mérgezett virág: Meyerbeer Afrikai nő, Delibes – Lakmé)
A rendezés egészében tetszett, de néhány dolog szájbarágós volt már megint. Csak a folyton lesben álló halál figurát emelném ki. Tök fölösleges előrevetíteni a tragédiát, nem olyan bonyolult a cselekmény, hogy ne sejtsük, melyik mozzanata visz a végzet felé. Meg könyörgöm, ez opera, a zene mindig jelzi, amikor kell.
A címszerepet éneklő amerikai szoprán versenyző Kristin Sampson meggyőző Adriana volt, és – ne feledjük verseny volt – nagy lehetőségek előtt áll szerintem. Kívánom neki, hogy a megmérettetés fontos kapukat nyisson meg számára. Ha kellett érzékeny, sebezhető, ha kellett kegyetlen, vagy éppen megbízható cinkos tudott lenni. TV-ben szép, telt hangnak tűnt, de nem harsogta végig szólamát. A végén a csodás pianisszimóit a novemberi Momus kritika is méltatta – magam már ennek tükrében figyeltem az adást.
Bouillion hercegnő Bódi Marianna volt. Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy alkoholista öregasszonynak ábrázolják. Egyrészt befolyásos, bájaival befolyást gyakorló nő, aki ugyanakkor bejáratos a legfelsőbb körökbe is – ez világosan kiderül róla. Tehát sem nem öreg (max. idősebb, mint Adriana, de erre sincs célzás), sem deviáns. Pedig szép hangú, kifinomult megjelenésű énekesnő, kissé világos beütésű mezzóval.
Adam Diegel és Maurizio figurája nagyon egymásra találtak. Hozta a felfelé kapaszkodó ficsúr figuráját, láthatóan jól érezte magát benne (mint játék lehetőségben). Ő nyerte a férfiak versenyét, és szerintem már be is indul a nemzetközi karrierje.
A Michonet-et éneklő Timothy John Sarrist viszont túl fiatalnak találtam az idős, sokat megélt színi direktor szerepére. Jó megjelenésű bariton, de néga bizonytalannak tűnt a hangja is - furcsamód nem az áriákban, inkább dialógusokban.
Szépen meg lehetne hagyományosan is rendezni, nem beskatulyázva a figurákat, hanem árnyaltabbra szcenírozva.

Linn Ullmann: Áldott gyermek

Történet egy sikeres apa három lányának egy napja, de persze belesűrítve az életük is. Apjukhoz készülnek egy kis szigetre, ahol korábban közös vakációikat töltötték, és ahol már vagy 25 éve nem jártak. Mindhármuk édesanyja más, igazából a csak a nyaralások kötik össze őket, apjuk ugyanis a tudományos munkája mellett nemigen foglalkozott velük. Nőkre azért volt ideje, gyanús, hogy a fiú főszereplő - akiről csak megemlékeznek - szintén egy balkézről való gyermek. Pont ez volt a bajom is a könyvvel: végig előttünk lebegteti ezt a lehetőséget, de a végére is nyitva hagyja. A sok célzás nem ad egyértelmű választ. Talán mert a lányok és az apa sem bizonyos efelől. A központi figura éppen az apa, csak a lányok belső monológjaiban jelenik meg (nem is igaziak, mert egyes szám 3. személy végig), és amelyek épp annyira árnyaltak, amennyire az apa fontosságot tulajdonított nekik (ti. a lányoknak). Igazából történet arról, milyen utat tesz meg egy nő kislány korától a kiteljesedésig, átszőve életüket egy a könyv elejétől sejtetett tragédia.

A Hódító Pelle - film

Tök véletlen bukkantam rá a műsorban, az ATV esti programját sose nézem meg. Múlt héten adták Andersen-Nexö regényének (pontosabban annak első részének) adaptációját, Max von Sydow-val az apa szerepében. Megvallom, elkezdtem egyszer olvasni, de túl keménynek találtam, így abbahagytam. Meg aztán Nexönek van egy eléggé dagályos stílusa is, szóval úgy döntöttem, nem is folytatom. A film viszont gyönyörű volt. Özvegyen maradt apa és fia Dániában próbálnak szerencsét, egy farmra kerülnek, nagyon nehéz körülményyek közé. Az apa a sorscsapások ellenére is igyekezett ember maradni, és ezt adta útravalóul fiának is. Viszont arra is nagyon vágyott, hogy boldoguljon. (Ez esetében azt jelentette, hogy boldog családban élhessen.) Amikor fiának megadatik az esély, hogy kiemelkedhessen, az - méltóan az apai neveléshez - utolsó pillanatban nemet mond az ajánlatra (gyakornok lehetett volna a tiszttartó mellett), mert látja, hogy milyen rútul szabadulnak meg barátjától, egy szellemi fogyatékos segéd tehenésztől. Az apa elkeseredett, de megérti Pellét, és útjára engedi. Belátja, hogy nevelése befejeződött, ő azonban marad a felcsillanó "szerelem" (társ) lehetősége miatt (talán?). Ő már öreg, és a boldogulás érdekében inkább megalkuszik, fia azonban erre nem hajlandó. Név szerint vesz búcsút a tehenektől, és mindegyiknek elmondja, milyen nagy útra készül: meghódítani világot. A könyv folytatásában kiderül, ez hellyel-közzel sikerül is majd neki. A Ditte könyvben is felbukkan a neve, akkor már mint aktív politikus, beszélnek róla egy részben.

A film telis-tele van megható képekkel, most már feltett szándékom a könyv elolvasása.

Északra! (Stockholm)

A Képen a Central Badet kertje, este

Próbálok rövid lenni: megint több lettem egy kicsivel, kerek egy napig, hazaérkezésem után szinte kézzelfoghatóan csak a testem volt itthon.

Elöljáróban egy jó tanács: ne Wizzair! A Skavsta repülőtér igen messze van Stockholmtól, bár megbízhatóan mennek folyamatosan a Flybuszok a T-Centralenig. Az út vagy másfél óra!

Korábbi két látogatásomtól eltérően ezúttal a belvárosban, a Tegnérlund parknál volt a hotelünk. (A parkot korábbról ismertrem. Akkor is feltűnt a sok kutyasétáltató.) Az első reggelt is a parkban kezdtük - a mű vízesésrendszer (vagy inkább hegyi patak?) alsó "tavában" gyerekek pancsoltak (ja igen, kánikula volt - de tényleg!). Persze kisasszonykámnak is ki kellett próbálnia ezt a mókát. Amúgy esténként többen piknikeznek itt a pázsiton, egy doboz sörrel, de néha hoznak elemózsiát is. Idősebbek, fiatalok, munkából egyedül hazatérők. A néhány méterrel odébb húzódó Drottninggatanon elegendő volt lesétálni a Klaraberggatanig, ahonnan 200 m a központi pályaudvar. Érdemes megvenni az un. Stockholm Cardot, mert ezzel egy csomó múzeum (a legtöbb) ingyér látogatható, ingyenes a tömegközlekedés (ami amúgy nagyon, nagyon drága), néhány társaság hajós városnézései, ill. kedvezmény jár hajókázásra pl. Drottningholmba. Mi a 72 órás verziót vettük meg. Kettőnknek nem volt 1000 SEk - mondjuk a gyerek eleve olcsóbb. Első utunk innnen a Djurgården szigetre vitt gyalogosan - végig a rakpartok mentén! Szörnyen tűzött a nap! Itt aztán bementünk a Junibacken nevezetű "intézménybe" - gyerekekkel kihagyhatatlan, híres és kevésbé ismert mesefigrák díszletei között a kicsik is részesei lehetnek a varázslatnak. Modellezték pl. a Ville-Kula villát, Harisnyás Pippi rezidenciáját. Egyik főattrakció egy kötélpálya-szerűség. Kényelmes ülésből nézhetjük Astrid Lindgren híres regényeinek modellezett jeleneteit, magunk is felemelkedhetünk segítségével pl. Karlsson tetőn lévő házikójába. A süti drága (de finomak is a svéd sütemények!), de szép időben a teraszon elfogyasztani megéri! (Bővebben itt: http://www.junibacken.se/default.asp?)id=1475) Szintén ezen a szigeten található a híres Skanzen (http://www.skansen.se/, műfajában - ki ne tudná? - világelső). A házak zöme ugyan 5-kor zár, de sok ennek ellenére megtekinthető volt belülről is. Szép, skandináv tájat idéző környezetben, egészen szegény emberek kunyhójától a földesúri udvarházig sokminden látható. Bátran kijelenthetem azonban, hogy a szentendrei skanzennek egyáltalán nincs szégyenkezni valója, van olyan színvonalas, mint emez! Hátha valaki kedvet kap Stockholmhoz: A Djurgården-szigeten van a bekötő híd közelében a Nordiska Museet (http://www.nordiskamuseet.se/), rengeteg mindent meg lehet innen tudni a rég és közelmúlt svéd hétköznapjairól, gyönyörű az épület is. Ez most nem fér bele, de első látogatásomkor jártam itt. November vége volt, dara hullott, órák múlva, amikor kiléptünk, majdnem tök sötét volt és fehér minden - a sűrű darától! Este vacsi a Drottninggatanon. Mint mondtam, az utcától egy sarokra laktunk. Ez egy sétáló utca, főleg az elején, ott van a legtöbb nagy áruház (PUB, KAppA, Åhlén). Feljebb már csendesebb, kis boltok vannak. Kedvenvem a virágos, aki néhány szép dísztárgyat és pamut vászon ruhákat is árul. Mellette egy kapu - innen egy szép, dús növényzető, díszmedencés kertbe jutunk. Egyik ház a Centralbadet (http://www.centralbadet.se/roach/Visitors_information.do?pageId=156) - gyönyörű, szecessziós uszoda. Ez a környék amúgy is a szecessziós Stockholm.

Következő nap hajóval mentünk Drottningholmba, itt a király nyári rezidenciája. A Stockholmi-öböl szigetvilágában könnyű elveszni, mégis számtalan privát hajó, jetsky grasszált arra, a partokon strandokat, apró kikötőket, egyszerű és pazar villákat, lakokat, luxus házakat láttunk. (Hú, az nem semmi élet lehet, nyáron kagylót enni és leöblíteni a kertben valami könnyű borral...). A kastélyról bővebben itt: http://www.royalcourt.se/royalcourt.4.367010ad11497db6cba800054503.html. A kert pazar Sajnos a magyarországi kastélykerteket tönkretették, de még a parkok többsége is elhanyagolt. A barokk színház kimaradt, óránként, vezetéssel nézhető meg. A múzeum shop nagyon jó, persze iszonyat drága. Nemkülönben a kávézó, na de az is nagyon hangulatos: fűszernövények, lugas, szép poharakban fehérbor vagy pezsgő... Tudnak élni, mégha nyilván ők is csak módjával engedhetnek meg maguknak ilyesmit. Visszahajókáztunk Stockholmba, vacsorát a fent említett fürdő kertjében fogyasztottunk - tradícionális svéd konyha, de ár/teljesítmény nem volt arányos. Pedig a svéd kaják jók! Viszont klassz volt kint a teraszon!

Harmadik délelőttünk (ekkor még azt hittük utolsó teljes 24 óránk) a városházán kezdődött. Ide is csak vezetéssel lehet bemenni, hogy ne zavarjuk a városatyákat/anyákat. Középkorinak tűnő vörös téglaépület, pedig csak 100 éves, de készítésekot amit csak lehetett, középkorban szokásos technikával készítettek. Végigmentünk az előcsarnokon (itt tartják a Nobel-díj banketteket minden évben), tanácstermen, dísztermen, és más pazar helyiségeken. A kasszánál adnak magyar nyelvű leírást is. Most nagy tömeg volt, de kora ősszel jártam arra néhány évvel ezelőtt, és élvezetes volt leülni a rakpartra és élvezni a víz-építmény-kert összhangját. Sajnos a toronyba - látva a hosszú sort - nem volt kedve felmenni a kislányomnak. Jöjjön ide is a vonatkozó link: http://international.stockholm.se/cityhall. Délután ismét a Djurgårdent céloztuk meg - ezúttal villamoson. Azt hiszem Stockholm legkedveltebb látványosságához értünk: ez a Vasa Múzeum. (http://www.vasamuseet.se/InEnglish/international/Hungarian.aspx). Odaent félhomány, sejtelmes fényben megvilágított hajó, amely közé mintegy 5 szintet építettek, így tetőtől talpig körbe lehet járni. Ki ne tudná? A Vasa a késő középkori (1628) svég királyi flotta büszkesége volt, Vasa Gusztáv király magáról nevezte el. Mindjárt első útján elsüllyedt, még a stockholmi öbölben. A hajón rengetegen voltak, civilek is, akik Vaxjö-nél hagyták volna el a hajót. A többséget kimentették, de akadt, aki vízbefúlt - valószíűleg bennrekedt a hajóban. Nyilván nem vigasz nekik, de mára nagyon értékes információkat adnak. Modellezték az arcukat mindenféle igazságügyi szakértő segítségével, a csontozatukból lehet tudni, hogy tartósan alultáplált volt, na akkor ritka szempillák, áttetsző bőr került a viasszoborra. Modellezték a korabeli svéd nyelvet. Láthatók a restaurált vitorlamaradványok, és mellette a fotók egy iszaphegy mellett ülő meberről. Na, az egy kupac vitorla volt! 300 éves! Aztán az elsüllyedés okát vizsgáló bizottság kihallgatásait is hangannyaggal rekonstruálták. Szóval nagyon érdekes hely!

Na utána Melisande nyakára hágott megspórolt pénzecskéjének! A kedvenc bevásárlóutcám a Nybrogatan (egyben sétáló utca is). Ez az elegáns Östermalmon van. Nem ez a legproccosabb utca (az a Birgerl Jarl gatan), de itt van az egyik boltja a kedvenc svéd ruhamárkámnak, a Newhouse-nak. (http://www.newhouse.se/) Vettem is egy féláron egy gyönyörű felsőt. Fent lesz egy kép, hogy is kell az árat jelző etikettet elhelyezni az árun. Eme bolt mellett egy nagyon szép hálóing üzlet van. Kicsik-nagyok válogathatnak. Épp nem a legolcsóbb, kb. 700 SEK-től van a felnőtt méretben. Újabb kedvenc, ha sétálunk felfelé: a Saluhall (http://www.saluhallen.com/). Hú, piacimádók, nézzétek meg az oldalt. Hát ez nem épp a nálunk annyira fényezett fővámtéri Nagycsarnok a Tesco felvágottjaival és zöldségeivel! Úgy kell elképzelni, mint a Culinarist, csak szétosztva standokra. Minőségi áru, fennséges "tálalás". Amúgy a budapestinél sokkal jobb a bécsi Naschmarkt, a helsinki vagy turkui csarnok, az Erberia Velencében - csak hogy példálozzak. (Mellesleg a Bosnyák is jobb ezerszer a Nagycsarnoknál!) Itt van az egyik No. 1 svéd csokikészítő: http://www.betsychoklad.com/. Kézzel készült bon-bonok, csokik nagy választéka, csokiimádóknak kötelező!

A délutánba belefért egy séta a Gamla Stanon - ez az ősi Stockholm, az óváros, itt van a királyi palota is. Múzeumait már láttam, most inkább a séta volt a lényeg, meg kiülni egy teraszra (mind teli volt), megnézni az apró boltok portékáit. (Itt már vásároltam 4 évvel ezelőtt is: http://www.rabalder.se/ - minőségi, igazi svéd stílusú lezser ruhák, gyerekeknek is.)

Utolsó nap Stockholmban - mindig szomorú, ha pakolni kell. Átugrottunk a Södermalmra - ez régen munkás negyed volt, most inkább amolyan bohém kerület. Itt még elég sok régi, jellegzetes skandináv városi ház megmaradt, persze mára ezek divatos otthonok lettek. A Slussenen áll Stockholm Város Múzeuma. A kiállítás épp átrendezés alatt állt, ezért nem sokmindent láttunk, de a gyerkrész újfent nagyon aranyos volt. Játszhattak várasat-lovagosat, régi piacon árulhattak zöldségeket, halat, és volt egy mai kioszk is, mellette játék bank automatával.

Még egy utolsó játék a Tegnérlunden parkban, aztán írány a reptér. A budapesti viharok miatt 3 órás késéssel szálltunk fel, 2.30-ra értünk Ferihegyre. Pici lánykám az ablak melletti ülésen kuporogva szinte végigaludta az utat.

Basszus, nagyon hiányzik Svédország, a felszabadult, természetesen viselkedő embereivel, tiszta utcáival, jó levegőjével, finom sütijeivel!

Horvátország - ahogy mindig is szerettem

Nagy rajongója vagyok a horvát Adriának - igaz, már 4 éve nem jártam arra, de állítom, szebb tengerpart szakaszt még nem láttam eddig! Most visszatértem, oda, ahonnan "ismeretségünk" indult - Krk-szigetre. Mindössze két és fél napom volt, változékony idővel, de sebaj. Meleg volt lehetet fürödni, sőt napozni. Láttam fekete felhőket és vihart a Kvarner felett, de jutott csendes, reggeli víztükör, átlátszó, kék. Még a sóoldatot is látni véltem benne a kagylótelepek és sziklák között. És persze megérte "leugrani" azért is, hogy beszívjam a mediterrán fenyők illatával keveredő sószagot, hallgassam a kabócák koncertjét a rekkenő hőségben, amibe néha egy-egy sirály bravózik bele. Hogy este Krk Gradban kagylót egyek, könnyű fehérborral leöblítve, vagy Malinskán gyönyörködjek a parányi piac áruiban (ismét a szagok: a halpiac szaga, a piaci szagok császára), megigyak valamelyik színes napernyő alatt egy frappét, nézegessem a csónakokat és persze a jachtokat (amelyekért cseppet sem fáj a szívem). És főleg: élvezni az ottani tempót! Két és fél nap is elég ám! Amikor visszaértkeztem, úgy tűnt, mintha nagyon hosszú ideje nem lettem volna Budapesten.

Szicíliai vecsernye

Erről az operáról már kifejtettem véleményem egy tavalyi bécsi előadás kapcsán: http://melisandegyuruje.blogspot.com/2008/09/szicliai-vecsernye-rgi-blogrl-idemsolva.html

Az itteni előadás meg kell mondjam -várakozásaim ellenére - nem hozta ezt a színvonalat. Pedig az olvasott kritikák a színpadi produkciót nagyon dicsérték, a díszletet leszámítva, ami meg nem is volt olyan borzasztó. Pedig minden adott volt: a főszerepeket a szólisták legjava énekelte, kitűnő karmester, elegendő próba. A rendezésről csak annyit, hogy jó közepest kapott. Néhol idegesítően szájbarágós volt - lásd meggyalázott lányok véres szoknyája (erről a baromságról is leszokhatnának már, hogy a lányok véreznek, mikor először vannak fiúval, lol) - igen, sejtjük, hogy erőszak történt, nem kell magyarázni, mint ahogy azt sem, hogy Elena a megölt fivérének bosszújára tette fel életét. (Tehetett mást? Nyilván egy potenciális vendetta szellemben nevelkedett.) De a szónoki hordókon (bocs, zöldségesláda-szerű objektumokon), múlt század nagyjait idéző hősi pózban való éneklést miért nem ignoráltatták az énekesekkel? (Vagy tisztelet Verdi mesternek?) Aztán a fetrengések, amivel mutatták, hogy kérem én most összeomlottam. Bécsben természetesen voltak szomorúak, ijedtek, bátrak. Hétköznapi módon, így magáénak érezhette az ember. Szóval manapság kikiáltják avittnak a régi opera játszást, de ha emberközelbe kéne hozni, akkor megfeledkeznek arról, hogy poros földön grasszáló (igen, a hercegnők és kormányzók is!) emberekről szól a történet? Egy nő nem fejét fogva sipákol, ha elrabolják és meggyalázzák, ledermednek a férfiak, ha el kell tűrniük a hatalomtól még ezt is, nem a földön hüppögnek bosszúért. Na, Bécsben ezeket azért megoldották.

Elena Sümegi Eszter volt. Ő tűnt az előadás legbiztosabb pontjának, viszont az első felvonásban a Siciliana végéig nem éreztem túl biztosnak - és most finoman fejeztem ki magam. Remélem, hogy csak az évvégi fáradtság érződött rajta, hiszen a szezonban rengeteget énekelt Operaházon kívül is. A mélységei az elején kimondottan rosszak voltak (vesszőparipám, hogy Elena inkább mezzó szerep, még a drámai hatás is indokolná). Az ária végi magas hangot nem tudta kitartani. Itt persze nagyon nehéz dolga van az énekesnek: át kell énekelnie a kórust és a zenekart, mindezt úgy, hogy felizzítja a levegőt. Magasságai persze most is szépek voltak és nem is jelentettek gondot neki. A Bolerónál nem trillázott, mint egy csalogány, ez nekem külön szimpatikus (számomra Déry Gabi az etalon). Nem kevésbé lehetett fáradt Rácz Istán - őt is sokat foglalkoztatták az évad során. A matéria szép volt, viszont néha úgy tűnt, nem találja el a hangokat (???). Ahogy azt több helyütt megírták, a rendező idióta utasításokkal látta el. Procida előkelő származású, befolyásos ember volt, akit különböző udvarokban fogadtak. Ehhez képest valami homelesst láttunk. (Megértem én, hogy illegalitásban álcáznia kell magát, de hol marad a tartás?) A Monfortét éneklő Anatolij Fokanov ebben a szerepben szerintem pályafutása csúcsára ért. Őszinte érzelmekkel adta elő a fiáért aggódó apát, a zsarnokot, a visszautasítástól szenvedő embert. Az ő hangja végig üzembiztos volt, figurája összeszedett. Ehhez pluszként járult még elegáns megjelenése is. A előzetesen olvasott interjúkban nyilatkozta, mennyire készült a szerepre - ez vissza is jött az előadáson. Gyönyörűen indított Fekete Attila Arrigo nehéz szerepében. Csak sajnos a 4. felvonásra elfogyott a szusz. Igen, Verdi kiszúrt a tenorral (mondjuk egyébként is híresen nehéz kiosztani a négy főszerepet), de azért ha már ott van a 4. felvonásban az a hanggyilkos magas akármi, akkor nincs mese, ki kell énekelni. Nem azért, de a bécsi előadáson Purdynak ez ment... pedig állítólag valamelyik alkalommal kibúzták... Szóval Fekete is sokmindent énekelt, nem takarékoskodik a hangjával, ami nagy kár, mert amúgy gyönyörű! Zenekar ezúttal profi volt, hála Kovács Jánosnak, a kórus és a mellékszereplők itt-ott hagytak kívánnivalót maguk után.

Philippe Grimbert: Titok

A könyvhéten szereztem be ezt a könyvet. Íme a http://www.libri.hu/ oldalán fellelhető ismertető: "Ha megfejted a titkot, elveszíted a gyerekkorod, de megtalálod az életed. Philippe Grimbert Titok című regénye egy különös fordulatra épülő családtörténet, és egyben egy gyakorló pszichológus önanalízise. A megrázó történetben egy gyerek mutatja be és tárja föl szülei sok elfojtással és hazugsággal terhelt életét, és eszmél rá zsidó származására, majd az ezzel járó következményekre. Gyerekfejjel jön rá arra, mit jelentett akkoriban, a második világháborút követő évek Párizsában zsidónak lenni, milyen hazugságokat kényszerítettek magukra az üldöztetéseket túlélt zsidó szülők, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak a maguk eszközeivel a múlt sebeitől már nem vérző, kiteljesedett életet felépíteni. Philippe Grimbert 1948-ban született Párizsban. Gyakorló pszichoanalitikusként három könyvet is írt a francia sanzonok és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A Titok a második regénye, mely 2004-ben Franciaországban elnyerte a Gimnazisták Goncourt-díját, 2005-ben pedig az Elle Olvasói Díját. A könyvből 2007-ben Claude Miller francia rendező készített filmet, olyan sztárok közreműködésével, mint Ludivine Sagnier és Julie Depardieu. "
Hát igen, de azért nem ennyire egyszerű. Merthogy itt van egy kis csavar is. A titok nem kimondottan a zsidóság háború alatti megélése okán adódik, hanem a balszerencsén, a rosszkor rossz helyen tartózkodásról, szenvedélyről, gúzsbakötő és végzetes tisztességről. Amikor az egyes vektorok egy ponton összegződnek, és tragédiába fordulnak. Miként nyomasztják fel nem fedett titkok a következő nemzedéket? Végül elhangzik, hogy ezzel a holokauszt Franciaországból elhurcolt gyermekeire akar emlékezni, akikre sokszor nincs is ki emlékezzen.
(Film is készült belőle? Nem is tudtam.)