Szicília - Syracusa

Itt lesz a szállásunk, rekkenő délután van, fáj a fejem. A Noto és Syracusa közötti országút elég ronda, a települések is jellegtelenek (legalábbis amit láttam belőlük). Magaánka Syracusának is lehangoló ipari övezete van. A hotelben alszom egyet a sötét szobában, szerencsére amikor felébredtem, elmúlt a fejfájás is. Vicces, hogy a kocsira hatalmas fekete olajbogyók hullanak!

Gyalog indulunk a városba, hegyoldalban vagyunk, ereszkedőben gyönyőrű a kilátás a tengerre. lemegyünk a kikötőig. A mólók csak kártyával nyitható kerítés kapun át közelíthetők meg, igy a majd' bokáig érő koszban álló parkokó rossz minőségű járdáját használjuk - szerencsére már árnyékban van. A kikőtőbe befutó mellékutcák "úttestje" tulajdonképpen csatorna, a hegyoldalból itt távozik a víz a tengerbe. Na itt már tényleg bokáig áll a szemét és a hordalék. Látom a közvetlenül a csónakkikötő partján álló, 60-as években épült házakat, tiszta slumos az egész, irtó lepukkant hely!

Végre elérjük a központot, itt veszek igen finom citrom formájú marcipánokat. Hú, milyen isteni! Puha, elolvad a szádban, mégsem olyan iszonyat édes! Szó sincs a Szamos viasz-szerű gyümölcseről, amelyek kemények, agyon ételfestékezettek! Sajnos ezzel jól is laktam, pedig rákészültem a vacsorára!

Egy kapun át lehet megközelíteni az Ortigiát - ez Syracusa festői, középkori városrésze, egykor - mint oly sok földközi-tengeri város esetében - különálló sziget volt, amit feltöltöttek. A főutcája két oldala eléggé elválasztja a nép negyedeit a palazzók, templomok és más hivatalok épületeinek területét. Itt aztán lehet bolyongani, fényképezni, szicíliai bábszínház is van workshopokkal, kiállítással és persze előadással (sajnos nem láttam). Ki lehet üln valamelyik kávézó teraszára, és bámulni a sok szép embert az utcákon. (És meglepően sok elhízott kutyát látok! Persze megértem, ha egy szánhúzó kutyának mozdulni sincs kedve a szicíliai melegben!) Teraszon Limoncellát inni késő délután királyság! Legtőbb helyen valami rágcsálni valót is hoznak mellé.

A vacsora - hát az pedig isteni volt! Egy lépcsős sikátort foglalt el az étterem, a tulaj beszélt angolul, volt angol étlap is. Ideírom a menüm, úgysem eszem gyakran ilyet!:)

• Prosecco, némi olivás piritóst hoznak még ki



• Marinírozott halak, rák és polip - hozzá fehárbor



• Pasta szardíniáva, fenyőmaggal, édesköménnyel, mazsolával - sajnos nem jut eszembe a neve, de ez szicíliai specialítás - még egy pohár bor :O



• Grappa, mert majdnem kidurrantam

Na most a lefelé vezető utat ezek után felfelé kellett megtenni! Beleszédültem az ágyba. :S

A reggeli a hotelhez képest elég fapad volt, de tudjuk az olasz reggelik nem olyanok, mint a skandinávok. Viszont ihattam a szintén helyi jellegzetesség mandula tejből (nyamm-nyamm), és a frissen facsart édes vérnarancsléből. Ez állítólag cukor hozzáadása nélkül készül, mert van olyan, hogy édes narancs.

Mielőtt a nap túl magasan járna, irány az archeológiai parkba, mi is beleestünk a fórumokon pedig leírt hibába: lentről mentünk fel, ahol egy forgalmas út túloldaán kellett a jegyeket megvenni. Amit aztán sehol nem kértek. A park gyönyörű, dús növényzetű. Rejt egy római amfiteatrumot, amely csak felülről járható körbe, amúgy nagyon gazos, de impozáns, nagy. A kiaszott falakon gekkók mászkálnkak. Lépcsőn lehet lemenni a Dionyszosz fűle nemű különös képződményhez - a legenda szerint itt hallgatta ki, miről suttognak a kőfejtőben dolgozó rabszolgák. Valójában a nagy földrengéskor beszakadt vájat, amely suttogó folyósóként működik - fent, a magasban hallani a lenti beszédet. De nem ellenőriztem:) Aztán ott van még, amiért annyian váltanak jegyet: a görög színház. Persze itt nékülözni kell a lombokat, kardigán a fejre - leginkább az fog meg, hogy nagyon jól látni bárhonnan a nézőteret, tehát nem csak pontokat lát a hátul ülő, hanem minden gesztust. A színpadon modern, antik ihletésű díszlet volt, az ókori drámafesztivál alkalmából.

Szicília - Noto

Notot úgy mutatta be Frances Mayes, mit a sziget belsejében található városkát. Az igaz, hogy nincs közvetlenül a tegnerparton, de tőle nem messze van egy Noto "fürdő", szóval azért nem az a fülledt Szicília. Azon túl, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy belső szigetből is érezzek valami (az igazi Enna lett volna, de akkor túl sok időt vesztünk remélem, legközelebb!), a világhíres fagyija is csábított ide.

Noto igazi barokk város, nem olyan, mint az osztrák barokk, hanem talán a dél-amerikaihoz tudnám hasonlítani. Hiába, az 1693-as földrengéskor épp spanyol uralom alatt állt, így érthető. Rengeteg a túrista, delelőn a nap (ahogy Lampedusa a Párducban írta, Szicília egyetlen igazi ura), sapkát elfelejtettem vinni - mindegy, fejemre húzom a kardigánom! Meglepő, hogy a templombelsők a csili-vili külső ellenére is egyszerűek, szinte csak néhány kép a meszelt falon, meg szobrok. A fűutcától kicsit le kell menni, ott a Via S. Spaventa, ahol a Constanzo kávéház található. A fagyi tényleg finom (úgy emlékeztem, van nekik jázminos, de itthon aztán láttam, hogy azt a jégkására írták), de azért a velencei még... pedig Szicília a fagyi hazája állítólag, régen telente vermekbe hordták a havat az Etnáról, hogy a rekkenő nyárra majd legyen alapanyag. Isteni azonban a mandulás fagyi, és remek az erős fekete is! A városban érdemes a korzó fölfelé eső mellékutcáiban elkalandozni, csak vigyázni, mert feljebb hiába a rengeteg ksekeny kaptató, bemennek autóval, és robogók is felbukkanhatnak a legváratlanabbul - ez amúgy egész Szicíliára jellemző.

Feljebb van egy "másik" Noto, itt látszik, hogy a földrengés után újjáépítéskor nem követték a régi városszerkezetet: az utkák néhol olyan szabályosak, mint Budapest VII. kerületében!

Szicília - előszó

Hát kaptam egy nagyon kicsi ízelíőt Szicíliából! Nagyon készültem rá, elolvastam néhány regényt, Frances Mayes Szicíliáról írt beszámolóit, fórumokat, blogokat, belenéztem néhány - egyébként rossz - utikönyvbe, és így indultam el, előtte sportolva, hogy az inycsiklandó édességeket lelkiismeretfurdalás nélkül ehessem.
A repülőről gyönyörűen lehetett látni az Etnát, még a kráterét is, meg a sok hegyoldalba felkapaszkodó várost, ki lehetett venni Taorminát, Giardini Naxost.
A benyomásaim (tévedés jogát fenntartva):
-Egyre olyanabb lesz, mint Olaszország többi része - már ami az életvitel illeti
- Egyáltalán nem hasonlítanak annyiban sem a magyarokra, hogy rosszkedvű, lesütött szemmel járó lakói vannak. Talán zárkózottabbak, mint északabbra.
- Frances Mayes-szel (tudjátok a Napsütötte Toszkána és társai szerzője) ellentétben egyáltalán nem érzékeltem semmiféle maffia jelenlét miatti szorongást az ott élőkben. Ő állandóan ezt mantrázta a könyvében, persze nem kis irodalmi sznobizmussal fűszerezve.
-Egyszerűen nem lehet rosszat enni. A benzinkutaknál is ott a rikottás, prosciuttós, rukkolás olasz baguett, a canelli - olyan inycsiklandóak már azok is - főleg ha az itteni silány szendvicsekre gondolok.
- A férfiak jellemzően nem hordanak pl. halászgatyát. A nők elegánsak.
- A temetők valóságos kis városok. Csak egy pillantáts vetettem az út széléről rájuk, de díszesen vagy kevésbé díszesen faragott kripták és sírkövek tapadtak szorosan egymáshoz szabályos utcát alkotva. Virág - ez érthető - nemigen van rajtuk.
- Vezetési stílus elviselhető
-Viszont - Taorminát leszámítva - sok elhanyagolt, romos épület van, egész városrészek, rendeteg eladó ingatlan
- Útmentén kisfurgonról árulják a friss züldséget-gyümölcsöt, gyakran halat egész meglepő helyeken
- Estére kellemes lesz az idő a tenger közelsége miatt, hiába volt hőség napközben.
Beszámolok majd városról városra, mit láttam, milyen benyomásaim voltak, és igyekszem fotókat is feltenni.
Sajnos csak Kelet-Szicília (Égei part) fért bele a 3 napba, de vissza kell menjek mindenképpen hosszabb időre.

Veszteségek

Tegnap volt minden bizonnyal az utolsó anyáknapi műsor, amelyen engem köszöntöttek. Jövőre, ötödikben már nem szokott ilyen lenni. Búcsúztunk az alsó tagozattól, tanítónéniktől is. Veszteség. Ma kísértem utoljára az alsó tagozatba a lányom. Holnap már nincs suli. Amíg unottan várakoztam tegnap, elfelejtettem, hogy a tantermükbe, ahol négy éven át sorakoztak a dobozok, irattartó papucsok (az övé fából volt, a doboza is kitűnt, sk vontam be szép díszpapírral), a fogasok, virágok - hát az holnaptól nem az ő termük. Ez fájdalmas veszteség.
A munkahelyemen is eljött az idő, hogy váltsak. Nincs tovább. Unom, ingereült leszek minden ügytől, pedig normálisak (bár mostanság ez is változni látszik - negatív irányba), a fizetésemből el tudom tartani a gyerekeim, ha úgy alakul. De érzem, ahogy fojtogat. És 44 éves vagyok. Egy magyar nővel jó eséllyel már nem történik semmi - és most nem kalandra gondolok. De valahogy már ez sem tud érdekelni. Néha megrémülök, mert ilyenkor könnyen eljöhet a halál. Még néhány év, és a lánynak sem lesz szüksége rám.
Na ezektől a gondolatoktól egész éjjel nem aludtam, most fizikailag is rosszul vagyok. Holnap megyek Szicíliába.

Cipő

Ezt a jó kis cipellőt újítottam a Trenntre Shoe Design-tól, azaz Galicza Esztertől. Még márciusban nézegettem a WAMP-on, milyen szép dolgai vannak, és végül úgy döntöttem, megérdemlek egy ilyet, persze pénzem nem kimondottan volt rá (amúgy is rámjár a rúd anyagilag, tegnap épp a jobboldali visszapillantó tükrüm tört össze), a nyaralásra előirányzott keretet kellett megkurtítanom. Felpróbáltam más cipőt is, és hihetetlenül kényelmesek! Lehet, innen újítok egy un. trampli cipőt - én a férfifazonú fűzöseket hívom így, sajnos a korábbi szétszakadt, és most épp nincs, pedig ilyen kell legyen az ember szekrényében.

A képen nem én vagyok a www.trenntreshoedesign.blogspot.com-on van.

Vári cukrászda

Na én is elmentem múlt szombaton a több forrás szerint is legjobb magyarországi fagyizóba, Vári Cukrászdába. Mátyásföldön van, Budapest XVI. kerületében. Kinézetre nagyon gagyi, a közönség vegyes, a fagyik azonban isteniek! Nem vagyok egy nagy fagylaltevő, úgyhogy igen jónak kell lennie! Eddig nálam a szimpla velencei árusok csokicsíkos mentafagyija viszi a prímet. Itt is volt, de strachiatella-szerű pici csokipettyekkel. Íze jó volt, de azért a velenceit nem verte. Aztán jött a csipkebogyós rózselkváros - hát a virággal ízsesített édességek amúgy is viszik nálam a pálmát! Végül a rebarbara fagyi valami chutney szerű ízesítéssel, hát ez is nagyon finom volt! Hatalmas a kínálat, elfogadnak kártyát is (pozitív!), persze az ár húzós - 250/gombóc, de ilyen minőség szerintem kevesebből nem jönne ki.
Az eladók kedvesek, türelmesek voltak, és kávéskanállal kóstolót ajánlottak, ha nem tudtál volna dönteni.

Jelentős analógiát vélek felfedezni az ország jelenlegi vezetése és a Rákosi/Kádár-időszak között, ami az értelmiség ellenességet illeti. Demján Sándor szájából hangzott el, hogy munnkáskezekre van szükség, nem kell annyi művészt képezni. Ja, és persze stadionokra, hogy harcedzett legyen az ország népe.
Ma meg olvason az FN-en, hogy a debreceni polgármester nem minden önelégültség nélkül közli, hogy diplomásoknak is kell közmunkában utcát seperni.
A bajom nem a munkásképzéssel van. (Na és kiket képeznének? Szövőnőket? Cipészeket? Műszerészeket? Hisz nincs is már iparunk, igazából segédmunkára van szükség.)
Az is OK, hogy ha nincs más, hát elvégzi, ami van - papír ide vagy oda.
Nem lehet alternatív iskolákat létrehozni, a létezőket is felmerül, hogy megszűntetik.
Gyűlölik a tanult, művelt embereket, aki lehet, igyekeznek szegénységbe lökni (mert biza az álláskeresők között a diplomával rendelkezők aránya a legkisebb), és akkor a tömegek rá lesznek utalva az állam irgalmas gondoskodására (kérdem, mégis milyenre), és főleg aki éhes és rongyokban jár, oduban él ázva-fázva, nyilván el lesz foglalva a mindennapi létharccal. Persze ezt honnan veszik? Az ilyesmi robbani szokott.
Az únió meg csak néz karbatett kézzel. Na jó, eddig is gondoltam, hogy csak felvevő piacnak kellettünk nekik, de gondoltam, legalább a gyerekek európai jogrendszerben nőnek fel, kapnak esélyt a társadalomtól, és akkor ki tudja, szépen, lassacskán... Mára csak annyi maradt, hogy el lehet menni külföldre dolgozni. És bizony mondogatom is a gyerekeknek. Megengedő szülő vagyok, de a nyelvtanulást nagyon szigorúan veszem. Agyrém! (Nem a nyelvtanulásra értettem.)

Nyerges András: A barátságszédelgő

Szabadulós könyv. Egy, a főszereplő számára oly fontos barátság már nem szimmetrikus., és ettől félembernek érzi magát. Septében el is veszi feleségül az egyetem elérhetetlen bombázóját (akinek épp kapóra jön, hogy mint férjezett asszonyt ne merjék kikezdeni). A kapcsolat eleve kudarcra van ítélve, a főhős megbocsáthatóan gyáva, végül (jellemzően amikor rövid időre egyedül marad) rádöbben, hogy a rosz kapcsolat fenntartása elsziőőantja minden alkotóenergiáját, és ha nem teszi meg, amit meg kell tennie, végérvényesen bedarálódik a mindennapok fogaskerekébe.

Élvezetes stílusban megírva, váltakozó szemszögből láttatja a történetet. Amikor a nő személyén keresztül beszél, akkor gyesszám második személyt használ, ettől persze olyan, mintha első személyben beszélne. Egyébként a többi részt Nyerges valóban egyes elsőben írja.

Egyben remek korrajz a korai hatvanas évek társadalmáról, a bölcsészkarról, és a kiadók világáról.