Jelentős analógiát vélek felfedezni az ország jelenlegi vezetése és a Rákosi/Kádár-időszak között, ami az értelmiség ellenességet illeti. Demján Sándor szájából hangzott el, hogy munnkáskezekre van szükség, nem kell annyi művészt képezni. Ja, és persze stadionokra, hogy harcedzett legyen az ország népe.
Ma meg olvason az FN-en, hogy a debreceni polgármester nem minden önelégültség nélkül közli, hogy diplomásoknak is kell közmunkában utcát seperni.
A bajom nem a munkásképzéssel van. (Na és kiket képeznének? Szövőnőket? Cipészeket? Műszerészeket? Hisz nincs is már iparunk, igazából segédmunkára van szükség.)
Az is OK, hogy ha nincs más, hát elvégzi, ami van - papír ide vagy oda.
Nem lehet alternatív iskolákat létrehozni, a létezőket is felmerül, hogy megszűntetik.
Gyűlölik a tanult, művelt embereket, aki lehet, igyekeznek szegénységbe lökni (mert biza az álláskeresők között a diplomával rendelkezők aránya a legkisebb), és akkor a tömegek rá lesznek utalva az állam irgalmas gondoskodására (kérdem, mégis milyenre), és főleg aki éhes és rongyokban jár, oduban él ázva-fázva, nyilván el lesz foglalva a mindennapi létharccal. Persze ezt honnan veszik? Az ilyesmi robbani szokott.
Az únió meg csak néz karbatett kézzel. Na jó, eddig is gondoltam, hogy csak felvevő piacnak kellettünk nekik, de gondoltam, legalább a gyerekek európai jogrendszerben nőnek fel, kapnak esélyt a társadalomtól, és akkor ki tudja, szépen, lassacskán... Mára csak annyi maradt, hogy el lehet menni külföldre dolgozni. És bizony mondogatom is a gyerekeknek. Megengedő szülő vagyok, de a nyelvtanulást nagyon szigorúan veszem. Agyrém! (Nem a nyelvtanulásra értettem.)