Tegnap volt minden bizonnyal az utolsó anyáknapi műsor, amelyen engem köszöntöttek. Jövőre, ötödikben már nem szokott ilyen lenni. Búcsúztunk az alsó tagozattól, tanítónéniktől is. Veszteség. Ma kísértem utoljára az alsó tagozatba a lányom. Holnap már nincs suli. Amíg unottan várakoztam tegnap, elfelejtettem, hogy a tantermükbe, ahol négy éven át sorakoztak a dobozok, irattartó papucsok (az övé fából volt, a doboza is kitűnt, sk vontam be szép díszpapírral), a fogasok, virágok - hát az holnaptól nem az ő termük. Ez fájdalmas veszteség.
A munkahelyemen is eljött az idő, hogy váltsak. Nincs tovább. Unom, ingereült leszek minden ügytől, pedig normálisak (bár mostanság ez is változni látszik - negatív irányba), a fizetésemből el tudom tartani a gyerekeim, ha úgy alakul. De érzem, ahogy fojtogat. És 44 éves vagyok. Egy magyar nővel jó eséllyel már nem történik semmi - és most nem kalandra gondolok. De valahogy már ez sem tud érdekelni. Néha megrémülök, mert ilyenkor könnyen eljöhet a halál. Még néhány év, és a lánynak sem lesz szüksége rám.
Na ezektől a gondolatoktól egész éjjel nem aludtam, most fizikailag is rosszul vagyok. Holnap megyek Szicíliába.
Védett: én féltem ettől
6 órája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése