Lefelé az olasz csizmán IV

Róma

Reggel irány a Colosseum. Életemben nem álltam sorban ennyit. Nem akarok áradozni, képekről mindenki ismeri. Inkább elszontyolodik az ember, amikor eszébe jut, hogy tulajdonképpen széthordták a márványborítás meg a kövek miatt. meg hogy milyen pihent dolgokkal múlatták az időt. Amúgy azt olvastam valahol, hogy rendszerint a legyőzött gladiátorra nem kértek halált, és igyekeztek nem halálosan megsebesíteni egymást. A rabszolgák között rendkívüli kiváltságokat élveztek, ha megélték, szabad emberként nyugdíjba mehettek, és a fiúk vetekedtek, hogy bejuthassanak valamelyik gladiátor iskolába. Ha így vesszük, alig volt veszélyesebb életük, mint egy légionáriusnak. De gyanítom, ez inkább Spartacus után volt így, ha igaz egyáltalán. A bejáratnál vörös légiós ruhába öltözött férfiakkal lehet fényképezkedni, de elég alkesz fejük volt, nem javasoltam a gyerekeknek. A kövek ontják a meleget, de az árnyék kellemesen hűvös. A kiállításon viszont számomra teljesen új dolgot tudtam meg: a Colosseum a nagy római tűzvész után épült csak, Néró (nem ő okozta) hatalmas építkezési mániája részeként. Innen nagyon nem egyértelműen lehet eljutni a Forum Romanumra - na itt én is először jártam. De mi eltévedtünk, és egy falusi hangulatú kálvária mentén a Palatinus dombon álló bájos barokk templomhoz jutottunk fel - a melegben ez elég kimerítő volt.
Maga a fórum nagy élmény volt. Iskolában szerettem tanulni a római időkről, nyilván közrejátszik, hogy kislánykoromban olvastam egy pöttyös könyvet, amely egy római patricius lányról szólt, de azóta sem tudom sehonnan megszerezni. Szerintem hihetetlenül jó ifjúsági könyv volt, és amennyire meg tudom ítélni, hitelesen írta le a római (előkelő) hétköznapokat. Na és most itt jártam. Persze ismét irigyeltem Goethét, Byront, meg a többi híres romantikus utazót azért az élményért, amit ők átélhettek, pl. itt Rómában, amikor még nem volt az utazás tömegsport. (És az én felmenőim még csak nem is álmodozhattak róla.) Mert a tömeg itt is bezavart, hiába a pinea fenyők alatti sétányok, a nagy terület. Viszont meglepett, milyen magasak lehettek az egykori épületek - valahogy én olyan középkoriasan alacsonynak képzeltem őket, de egyáltalán nem voltak azok. Sajnos kevés helyen volt kiírva táblára, mi is volt az épület funkciója egykor, de annyira nem zavart, örültem, hogy ott vagyok. A nap éppen elment, emiatt aztán olyan fülledt volt a levegő, hogy szinte minden lépés nehezemre esett. És sietnem kellett, mert családom figyelmeztetett, hogy hamarosan lejár a parkolóóra, kvázi micsoda önzés lenne itt nekem most elmerülni a múltban. Mondhatni sebaj, majd legközelebb, de ha a viszontlátás 18 év múlva következett, az már valahogy nem nevezhető legközelebbnek. Kislányom látni akarta a Circus Maximust, de csak a kerítéshez mentünk oda, mert a hatalmas ovális másik oldalán volt a bejárata.
Különben az antik Róma nyomaival lépten-nyomon találkozhatunk: a városfalak meglepően sok helyütt viszonylag épen megmaradtak. (Vagy ez a középkori városfal? Bár szerintem hellyel-közzel azonos a kettő.)
Ezután elmentünk a Termini pályaudvarra, hogy megnézzük, mikor megy vonat a repülőtérre, mert anyósom a késő esti géppel ment vissza. Na ez csak azért érdemes említésre, mert nagyon szép pályaudvar - én nem tudom, de a Lajtán túl olyan klassz pályaudvarok vannak, nem probléma, ha a vonat indulásáig van idő, el lehet kellemesen tölteni, jót lehet enni. Itt is finom ételek voltak az önkiszolgáló étteremben, őszintén szólva csak Ferihegyen meg a Művészetek Palotájában pipáltam hasonló kínálatot.
Na utána elmetróztunk a Piazza di Spagnára, ahonnan sajna hiányoztak a leánderek, és senkinek nem volt kedve felmenni a lépcsők tetejére, inkább elsétáltunk a Trevi kútig. Na de előtte végre sikerült kényelmes, sikkes és megfizethető szandált vennem - persze le volt értékelve, és amúgy simán megvettem volna vagy 10 másik párat, de csak egyet - így határoztam, ennyi volt a pénzem rá. Stílbútor székeken foglaltam helyet, míg kihozták a kívánt méretet, és távozáskor kinyitották előttem az ajtót - kár, hogy a szép szatyor a hosszú úton tönkrement!
A Trevi kútnál minden eddigit felülmúló tömeg volt, ama 1994-es utazáson mintha kevesebben lettek volna. Alig tudtunk a peremére ülni, és pénzt dobni a viszontlátás reményében. Aztán egy fagyi (ananász), majd gyalogosan vissza a Terminire, nem hét, hanem csak egy dombon át, meleg volt, fárasztó, de legalább Róma - úgy értem a kötelező körökön kívül. Összeszedtük a fiam egy mekiből - mivel ő lekoccolt tőlünk a Trevi kút után, hogy a Tour de France-ot nézhesse wifi-n. Aztán elköszöntünk anyósomtól, és irány Salerno!
Nem Nápoly, hanem Regio di Calabria felé mentünk, így a Vezuvot hátulról láttuk, meg még előtte Monte Cassinot (itt is jártam 18 éve). Aztán Salernotól egy ici-picit vissza, egy part menti sziklákon haladó keskeny, hajmeresztő - ám gyönyörűséges úton mentünk, már késő délutáni/kora esti napsütésben. Nagyjából a Salernoi-öböl közepén helyezkedik el Maiori, itt béreltünk egy apartmant az elkövetkező 4 napra, gyönyörű kilátással, igen kulturált volt. (Due Torri) A lábunk alatt volt a tenger, csak a keskeny műút választott el minket. Leállni is alig lehetett, a kanyarokban dudáltak, és egy alkalmazott állt ki be a kocsikkal a garázsból.
Iszonyatos volt a pára, éhesek és koszosak voltunk, úgyhogy rendbe szedtük magunkat, és elmentünk egy régi, sziklákról hídon keresztül megközelíthető, tengerben álló normann őrtoronyba, amely most étterem, elég drága. Na ja, ilyen helyen enni... teli volt amerikaival. Vagyis helyesebben egy nagyobb társaság nyavajgott a szörnyű akcentusukkal. De az az igazság, hogy nem lenne gond velük, ha nem irigyeltem volna őket, hogy ezt ők csak kirázzák a kisujjukból, én meg nem engedhetném meg magamnak, meg hogy vidám társaság, fesztelenek, stb. Ez kicsit megkeserítette a vacsim. De már fáradt voltam. Inkább örültem, hogy a tenger morajlására alhatok el. És a szoba ablakból a szomszéd keskeny teraszain citromfák voltak. Pára, sószag. Reggel sirályok. Este lámpások a vizen - sokan most is halászatból élnek. A többiről legközelebb.