MET HD közvetítés, Uránia Mozi
 |
| www.nytimes.com |
A trójai eposz, amely Aeneas útját követi, izgalmas kihívásnak éreztem - mondják, itt csúcsosodott ki a mester elképzelése az énekes színházról. Az est háziasszonya, Joyce DiDonato - aki ezúttal nem nagyon mórikálta magát - nem felejtette el megemlíteni, hogy a monumentalitása miatt kevés operaházban tudják színre vinni, na de a MET-ben... És ez tény, a kórus 110 emberből állt + statiszták, táncosok, valami 15 szólista volt - ehhez csakugyan rengeteg pénz kell, és hát hol másutt ne lenne, mit a világ - na jó, a Scalával holtversenyben - első operaházában?
Előadás előtt próbáltam utánaolvasgatni, van is a MET honlapján egy interjú a rendezőnővel, valamint Deborah Voighttal és Susan Grahammel. Arról írnak, hogy ezek a nők itt igazi népvezérként jelennek meg, ami ritkaság az operákban, mert - naná! - a férfiaknak van fenntartva. Míg Cassandra a kevés józanul ítélő (a történetben persze látnoki képességű) emberek közé tartozik a görögök által gyanúsan hirtelen elhagyott Trójában, addig Didon egy békés, együttműködésre és munkára (nem az orbáni értelemben) épülő országot épít - nem is sikertelenül. Nos, a cikkben olyan nőalakokat hoznak említenek, mint Hillary Clinton, Indira Ghandi vagy Eva Peron - nők, akikben bíztak, és akik a maguk módján ezzel nem éltek vissza. (Én Cassandrára hazai - sokszor leugatott - politikus nőket is tudnék mondani.)
Az öt órás opera cselekménye meglehetősen szaggatott - és nekem bevallom unalmas - volt. Berlioz nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valóságos szinfóniákat ne komponáljon a jelenetek közé. Ezeket a trójai képben még próbálta balettel, néma játékkal, mozi-szerű tömegjelenetekkel érdekessé tenni, de a karthagói rész tele volt balettel, és igen untam. Így aztán minden szörnyen darabosra sikeredett - mondjuk nem is értem, miért nem húztak belőle. A Faustból bezzeg kivették a Walpurgis jelenetet.
Deborah Voight Cassandrája leginkább egy hibbant jósnőre emlékeztettek- kb. Berlioz idejében lehettek az énekesnőknek ilyen manírjai - de én egy okos királylányt vártam volna, aki finoman, de logikusan interpretált jelekből sejti az eljövendőket. Coroebus alakítója, Dwayne Croft már sokkal hitelesebb volt.
A Trójából kereket oldó Aeneast Bryan Hymel énekelte, és mondhatom, ő vitte az est pálmáját! Pedig beugró volt, de gyönyörűen énekelt, jó megjelenésű - nem csoda, hogy beleszeretett Didon. Önönmga fontosságáról meggyőződött (á lá "isteni küldetés") férfiú, aki talált indokot (menekíti jó messzire a király kincseit), hogy otthagyja harcoló társait Trójában, aztán meg akar dugni egy szépasszonyt, majd ha már uncsi az egész, nyomasztja a senki által ugyan el nem várt hála, akkor megint lekoccol.
És akkor Didon, akivel azonosulnom kellett volna, de azon kívül, hogy jó rossz kedvem lett, az említett szétdaraboltság miatt nem lehetett. Szóval Karthago királynője (Susan Graham - a szünetben azt nyilatkozta, hogy a szerep az ő Brünhildéje) elvesztette férjét, menekülnie kellett, de sikerült - mint említettem volt - egy sikeres államot létrehoznia, viszont a szerelem, a vágy, a társ hiányzik neki. És akkor végre jön valaki, mindent odadobna, mert tudatára ébred, mennyire nagyon várta azt a valakit. Kezd is a nép elégedetlenkedni! Aeneas megy, Didonnak nincs ereje újrakezdeni, és leszúrja magát. Ezen momentán tényleg könnyeznem kéne, de a 11 óra utáni befejezés - és hát bocs, de nem egy Istenek alkonya volt - inkább az unalmas betétekben előtörő gondolataim miatt vagyok szomorú. Sajnos Graham sem volt 100% hiteles, Voightnál mindenesetre ihletettebb volt.
Szépen énekelt a házibölcs Narbal szerepében Kwangchul Youn, és az Annát megformáló Karen Cargill.
A díszletek meglepően korszerűek voltak a poros karakterekhez képest. Fabio Luisi boldogan vezényelt Berliozt - mint mondotta, nem mindenkinek adatik meg a Trójaiak, és hát itt aztán szól a rendkívüli méretű zenekar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése