... hogy nem akar semmit. Tegnap végre eltépett mindenki, és fél órával hamarabb hazaküldtem a részmunkaidős új csajt is, imádkozva, hogy kolléga még ne menjen, de valahogy az is volt az érzésem, hogy négyszemközt akar maradni velem. Elég nyugisan dolgozgatott, majd arra lettem figyelmes, hogy csak kattogtatja az egeret, szóval játszik, pedig ő is hazamehetett volna, főleg, hogy már tényleg nem volt senki. Egyszer csak belém hasított, hogy ő is beszélni akar velem, de rám vár hogy kezdjem. Pánikba estem, hogy na de mégis, hogyan? Még arra is gondoltam, hogy talán, ha arra kér, ne lássak többet abba, ami történt, mint amennyi volt, azt mondta volna. Na itt tévedtem, de azt gondoltam szinte vidáman: mindegy, csak legyek bizonyos, mert így megbolondulok. Végül kinyögtem, hogy nincs-e kedve kijönni cigizni. De van. De már fent mondta, hogy ugye nem miatta vagyok így ki, hogy ennyit cigizem (mert amúgy nem nagyon szoktam, akár hónapszám), mert akkor ott említettem, hogy félek tőle. (Hö: tényleg?) Mondtam nem, de itt már tudtam az nem az, amit reméltem még titkon. Hülyén csaptam bele, mert utána csupa semleges témáról beszélt kint, be nem állt a szája, azon túl, hogy megállapította, nagyon le vagyok mostanában törve, csak nem otthon van megint valami? És pillanatokon belül feltűnt egy másik kollégám autója, amint beparkol, és ettől kezdve mindennek vége volt. Pedig amaz bement, hogy megmelegítse az ebédjét, de ő utánament, és nekem végem volt. El is köszönt, hogy megy, nem jön már fel. Szerencsére hamarabb el kellett menjek, mert időpontom volt mammográfiára, de útközben többször sirvafakadtam a kocsiban (na végre!).
Örökké hálás leszek az Uzsoki Kórházban annak az asszisztensnek, aki a felvételeket készíti. Mire ugyanis behívtak, reszkettem a kitörni készülő szomorúságtól, ami félelem formájában szublimálódott (az kellene, hogy most még valami mellrákot is növesszek a bánat és csalódottság miatt), hogy elnézést kértem, és elsírtam magam. Azt mondta, nyugodtan tegyem, amíg jól esik, majd a többiek várnak. És ott derékig pucéran, nyomorultan, elkezdtem zokogni szégyentelenül, de muszáj volt. Aztán elmesélt egy semmire sem jó történetet, hogy ha a rosszat akarjuk növeszteni a bennünk lévő jó helyett, akkor az fog nőni - na kössz, mit csináljak a sosem sikerül érzéssel, meg a szomorúsággal? De mondtam neki, hogy a legjobb, ami tegnap történt velem, az az ő embersége.
Otthon többször elvonultam stikában sírni, a lányom átölelt, a fiam kérdezte mi van, de csak annyit nyögtem, hogy nem mondhatom el neki. (Szerintem sejti.)
Ma reggelre befejeztem Agneta Plejjel: Egy tél Stockholmban című kisregényét. Egyszer már írtam róla, akkor elég érdektelennek tűnt, de most nagyot szólt a többszörösen elhagyott, korombeli asszony története.
Brünhilde írta hasonló szituációról, hogy a fájdalom a húsáig hatol, és leéget mindent róla, egészen a csontokig, hogy aztán a csupasz vázra újra építkezni lehessen. Mennyi idő ez? 120 nap? Nekem nem sok van, 46 éves vagyok. (Köszönöm a sok ismerősnek - meglepően nagy számban hívtak a cseppet sem boldog szülinapomon, mintha éreznék, baj van.)
Cigi 5, alkoholegység 4,5, negatív gondolatok ~10 000, étel: alma, 1 dg camembertes/rukkulás magos zsemle (Liedl).
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése