Nem tudom, mit írjak a szombati gyermekoperáról, Britten: A kis kéményseprőjéről. Értem én, hogy cél a gyerekek operába csábítása, de valahogy nem a szám íze szerint való, de elismerem, ilyesmiben elég avitt vagyok.
A darab két részből állt. Az első rész (mielőtt bárki elhúzná a száját; az ősbemutatón is volt) arról szólt, hogy a gyerekek írnak egy darabot, amit elő akarnak adni. Ebből mi az eredeti, mi nem, csak sejtem. Nyilván csak valami útmutatás féle létezett (ennek lusta voltam utánanézni, tehát nem biztos, hogy így van), és ezt csinálták kicsit kereskedelmi csatorna ízűre, de még a jó ízlés keretein belül, némi modorossággal megtűzdelve. (Karmester énekelteti a nézőket, ezt aztén néhány buzgó anyuka annyira komolyan vette, hogy amikor magát az operát játszották a második részben, akkor is belerondítottak hangjukkal az immár ismerős dallamok alatt.)
A másokik részben tehát operát hallhattunk, ebbe már nem tettek szerencsére trükköket. Britten már klasszikusnak számít, dallamai kimondottan kellemesek voltak. Üzenete, hogy a gyerekek még nem közönyösek, mi tesszük azzá őket felnőtt korukra. A ma nézőit felhívja az olyan kihaltnak gondolt jelenségekre, mint gyermekmunka, szegénység, kényszerhelyzet, ebből adódó fásultság és persze a munkáltatók szívtelensége. És most nem a Zara és egyéb rongyokat egy tál rizsért készítőkre gondoljunk csak, hanem az itteni állapotokra.
Az apró zenekar remekül zeeni kíséretet adott, a gyerekek rendben voltak (csak ne lettek volna olyan stréber ábrázatúak), az operaénekesek pedig lelkesek, nem húzták képletesen a szájukat, hogy ez most nem Tosca, stb. Különösen Egri Sándor tetszett, színészileg nagyon ott volt, és jól érthető volt a szövegéneklése, ami a többiekről sajnos nem volt elmondható, de énekesi teljesítményük összességében rendben volt, és a gyerekekkel együtt végülis jópofa előadást hoztak létre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése