Ismét január

Hát aki olvas annak itt kívánok boldog új évet. Ma kezdtem újra a melót, a karácsonyi party után úgy döntöttem, új munkahelyet keresek. Erről ennyit.
Ünnepek alatt persze megint nem úgy pihentem, mint kellett volna, de lényegesen jobb volt, mint a nyári szabi.
Néhány érdekesség, csak hevenyészve. Mezzo TV-n Poppea megkoronázása, Glyndebourne-ból/ből. Eléggé kiakasztott, szoft pornó határát súrolta, erre helyezte a hangsúlyt, nyilván azzal a céllal, hogy (erőteljesen) szemléltesse, miként veszíti el eszét a felálló farkú férfi, ha begerjed. (Bocs a vulgáris kifejezésért.) És miként érvényesülhet egy kellően körmönfont és szexi nő a férfiak által uralt világban. És ezt miként használják ki mások. Mondom ez így rendben van. (Vajon Monteverdi korában is ez volt a darab lényege?) Nem tartom prűdnek magam, de azért ez sok volt. Szabályos nemi aktust játszottak el az énekesek, még el is csuklott a csúcson a hangja a mutatós, tehetséges Danielle de Niese-nek (őt a MÜPA-béli Lovagok c. Rameau opera koncert-szerű előadásban láthattuk-hallhattun Budapesten is). Egyedül az elegáns, finom, női mivoltában megsértett Octaviát alakító Tamara Mumford tetszett. Volt egy-két jó ötlet, pl. humosor volt a két nevelőnő, akiket kontratenorok énekeltek. Szép hangú, de - már elnézést - ronda leszbi volt Nerone alaktója, fogalmam sincs ki (én Kazarovára tippeltem, de nem ő volt).
Volt egy kiállítás, a Kiscelli Múzeum Divat és tradíció címen rendezett kis bemutatója, egy teremben néhány régi munkaeszköz, meg egy-két mai designer ruhája. A lényeg a katalógusban benne van, azt érdemes is megvenni. Későn érkeztünk, 4-kor már zárt, és 3/4 4-kor szó szerint kirúgtak minket, mint a sicc, még be sem dobhatták a gyerekek a rajzaikat a ládába, ahova lehetne. Tök udvariatlanok voltak, nagyon kiakadtam rajtuk.
Tegnapelőtt és tegnap még egy korizás is belefért, tegnap pl. Tihanyban a Belső tavon. Gyönyörű volt a jég, de baromi hideg volt. Ezzel együtt sokan lejöttek.
Olvasás kevés, inkább a szép albumom nézegettem, olasz terekről, de egy ki Eszterházy 16-oson belül, vagy valami ilyesmi című könyvét olvasgattam, csak nem jutottam a végére. Sajna nem vagyok focirajongó, viszont a családomban van ilyen, úgyhogy valamelyet képben vagyok.
Reggel ismét örömmel hallgattam Fialát.

Harminckettő

Valószínűleg ez az idei utolsó blog bejegyzés. Szombaton jártam a NAgytétényi Kastélymúzeumban, ezúttal a karácsonyfa kiállítás apropóján. Igazából a kastély hangulatát szeretem, a karácsonyfák oly nagyon nem izgattak. Pedig nagyon szépen mutattak a gyönyörű környezetben, régi bútorok között. A többség passzolt ahhoz a stílushoz, amelynek berendezési tárgyai adott szobában ki voltak állítva. Nagyon szépre sikeredett pl. a gótikus hátterű, vagy a francia barokk stílushoz illeszkedő karácsonyfa. De édes volt a magyar reneszánsz helyiség nemez barikáival díszített is. Mindet iparművészek tervezték, az i-re a pontot - az összes többit sem alábecsülve - Gross Arnoldé tette fel, márcsak annak okán is, hogy nagyon közel áll hozzám grafikáinak világa. Ő hol máshol, mint az időrendben utoljára következő terem, a késő biedermeier/historizáló bútorok szobájában állított fát. A gödöllői karácsonynál (kb 2 éve jártam ott) családiasabb volt, tehát tömeg-mentes. Kint néhány forraltbor árus, lent is diszkrét számú iparművész asztala, kislányom kapott egy barika bábot (merthogy kos jegyű a lelkem).
Sötétben jöttünk már ki, én igazi karácsonyi békességet éreztem magamban, amikor visszatekintettem a csillogó girlandokra az erkélyen, a kivilágított szobákra, ahol hasonló érzést véltem felfedezni a többi látogató arcán. Mert így is lehetne ünnepelni. Mindenesetre megpróbálok az én zuglói tornyomba is valami hasonlót varázsolni. Kizárom magamból a rosszat.

Rádió Calypso

A múlt héten két napot otthon töltöttem, mert a kislányom beteg volt, és nem ment iskolába. Eszembe jutott a régi Calypso rádió. Azt hallgattam GYES-en, már a kisfiamnál is. Eleinte az jelentette az egyetlen társaságot. Olyan volt, mint egy nagy család, ismertem a betelefonálókat, akik megosztották a problémáikat, mert nem ritkán nekik is a Calypso volt a családjuk. A műsorvezetők pedig többnyire emberségesen meghallgatták őket, és előfordult, hogy valaki (épp egy másik hallgatótól, vagy műsorvezetőtől) segítséget is kapott. A zene is kellemes volt, rendszerint régi slágerek, szerintem zömük a főszerkesztő, B. Tóth László saját gyűjteményéből volt. Azóta sem hallottam azokat a dalokat. Talán a Sztár FM-en felhangzanak néha. Aztán - épp a kislányommal töltöttem a GYES éveit - megszüntették az adót. Az akkor elnök, Kondor Katalin racionalizálásra hivatkozott, nyilván így is volt. Kis körzetben lehetett fogni, hallgatósága nem konzumidiótákból és nem épp tehetős emberekből állt. Hirdetők alig voltak, mivel a reklámokra fogékony réteg Roxy-t vagyJuventust, vagy Slágert hallgat. Sokan - köztük én is - elsiratták a rádiót, aztán kisimultak ez éter hullámai, mint már annyiszor. De ez a közösségi háló mindörökre elveszett, azóta sincs ilyen. (Illetve, mintha a gödöllői helyi rádió ilyesmi lenne, meg kéne hallgatnom.)
Reggel 8-tól este 7-ig szólt, minden óra félkor rövid hírekkel. Az utolsó - 1/2 7-es híreknél már sokszor sírt a kisfiam, de ki kellett várni a 7 órát, addig a kis kelenföldi panelben le-föl róttam azt a néhány métert, ami megadatott az efféle sétákra. 1/4 8-ig előkészületek, aztán a "fürdi". Sötét volt, január, júniusban pedig már Zuglóban laktunk. (De nehezen szoktam meg azt is! Milyen jó, hogy ott volt a Calypso, a maga folyamatosságával... Tényleg Isten nyugosztalja!)
Hétfőn délelőtt volt Kőszegy Gábor (bocs, ha rosszul írom a nevét - vele vajh mi van?), délután Kudlik Juli (az picit uncsi volt nekem, utolsó fél órában valami ismert vendéggel), kedden délelőtt Fiala János (kedvencem, állandó rovata egy időben a gyónás, ki mit bánt meg, aláfestő zenének Kispál és a Borz), délután Török László (első órában Sportóra, aztán Rég volt, szép volt, Misztikus történetek, utolsó félóra valamelyik kedvenc lemezével), szerda délelőtt egyik héten Kristóf Gábor (ő aztán menet közben a Déli krónikához távozott, vagy Gulyás László a Telesportból, délután Fodor László, igen/nem játékkal, sokak nagy kedvence volt. Csütörtők B. Tóth Lászlóval, nagyon élvezetes műsort állított össze (többek közt "Odamondogató", akkor a tengerész haverja, meg sok egyéb. Délután jött Deák Horváth Péter (ma már ő is telesportos). Péntek délelőtt Zorán, őt a kislányommal otthon töltött évek alatt váltotta Heilig Gábor - mindketten elveszett rádiós tehetségnek bizonyultak a zene mellett! Délután Novotny Zoltán kissé vontatott műsora szólt, ami azért a sok jó zenével mégis kellemesre sikerült. Szombat délelőtt ritkán hallgattam, Molnár Dániel (istenem, azóta már nem él) kissé tudálékos műsorvezetését viszont sokan imádták ("Könyvkereső"). Őt váltotta Pártay Lucia, amolyan nyugis, szombat délutáni stílusban. Vasárnap hamarabb befejeződött az adás, 4-kor, így egész nap Dombóvári Gábor ült a stúdióban, és jó műsort csinált, bár akkor ritkábban szólt a rádió.
Az évek során persze cserélődtek a műsorvezetők, így jött az éterbe Lantos Gábor, Siklós Erik, Albert Györgyi, Jakupcsek Gabriella, de korábban volt pl. Dér János, Szilágyi János, vagy éppen Fenyő Miklós. Ja, és ők mondták a híreket is, amit nagyon bírtam (már nem a tartalmukat).
De jó rájuk emlékezni!

Manon Lescaut

Tegnap úgy ültem be az opera Manon Lescaut előadására, hogy na jó, nézzük meg, nem lesz egy nagy szám, de ha már van, legyen! Ehhez képest szép, lírai előadást láttam, elég dedós rendezéssel, de mindegy.
Valamikor régesrég - 1987-ben - láttam a darabot Kincses Veronikával a címszerepben, és akkor dögunlamasnak tűnt. Valahogy - nyilván ennek hatására - úgy könyveltem el, hogy Puccini nem épp legsikeresebb operája, még ha első nemzetközi sikerét a Manon Lescaut hozta is meg. Ehhez képest egy feszesre vett, szívszorító történetet láttam (amit korábban dagályosnak, csöpögősnek tartottam - na hiába, öregszem!).
A bemutató örömére volt a rádióban egy riport, ahol Valló Péter, de még a karmester Győriványi is az eredendő női romlottságról (sic!) sopánkodott, hogy Manon tönkre teszi a férfiakat a talmi csillogás kedvéért, szexualis vonzerejével visszaélve eszüket veszi a szerencsétleneknek, akik aztán megbabonázva hagyják, hogy az orruknál fogva vezessen ez a szép baba. Majdnem lehidaltam, XXI. században ilyen f@szságot mondani! A zenéből és a szövegből azonban arra merek következtetni, hogy a két begyepesedett úr lehet, hogy így gondolkodik, de Puccini nem! Még hogy Manon kilóg a hősies(en) szenvedő Puccini-hősnők sorából! (Mondjuk a műsor füzetben volt egy írás -rémlik, hogy Csáth Gézától - amelyben épp e hősnők közötti hasonlóságot feszegette. Néhány figurája ugye, ha úgy vesszük, könnyelmű nőcske - még Cso-Cso Szán is, de ha kell, a helyzet magaslatára áll, általában ezért is buknak el.)
De vissza Manonhoz. Manon történetét bátyja, Lescaut meséli a le havre-i kikötőben, mikor a száműzendő lányokat a hajóra szólítják. Nem a tényeket meséli el, hanem a valóságot, ami ugye megeshet, hogy csak némely ponton érintkezik. A lényeg: Manont tárgyként használják ki, ő pedig szinte még gyermekként (na és a kor kínálta "lehetőségek" következtében) gyakorlatilag nem rendelkezik sem akarattal, sem erkölcsi érzékkel. Teszi, amit a hatalmasok mondanak. Persze több, mint sejtés részéről, hogy ez így nincs jól, ezt bizonyítja Des Grieux iránt érzett szerelme, bizalma, és rossz lelkiismerete, amikor a csillogást választja. a 2. felvonásban ösztönösen énekel egy kis kuplét a szerelemről, mígnem rájön maga is, hogy ezt nem a mellette ülő de Ravoirnak - kitartójának - énekli tulajdonképpen, hanem des Grieux-nek, aki felől nemrég kapott hírt.
Az első két kép díszlete és beállításai gagyik, a harmadikról rálátni a tető nélküli díszletekre (na, ennyi pénzért ezt kapjátok alapon), ráadásul nem is konzekvens - lásd 2. felvonás: most egy barokk kertben vannak, vagy egy II. császárság korabeli budoárban? Mert akkor minek a dér lepte, formára nyírt puszpáng bokrok látványa? A harmadik kép igen szép volt, az szerintem szuper. A ködös kikötő, a várakozó hajó. Szívszorító volt, ahogy Lescaut igyekszik húgát kimenekíteni az őrszem megvesztegetésével, a lányok hajóramenetele. Ámbár itt azért elrontották megint: több hetes hajóút előtt álló, ki tudja, mióta börtönben, mocsokban, bizonytalanságban tartott, megalázott (talán megerőszakolt is, de nyilván kihasznált) lányok nem lépnek fel kokottként az ismeretlenbe tartó hajóra! S főleg nem egy szál míderben! Mindazonáltal nagyon megható volt a névsorolvasó jelenet, persze nem a rendezésnek, hanem a szerzőknek hála!
A IV. felvonás már csak kinlódás. Sivatagban vándorolnak, Prévost alapötletet adó írásából megtudható (meg a műsorfüzetből:)), hogy angol telepesekhez akartak eljutni, ahol jobban a körülmények, de eltévedtek az úton, és Manon már ezt a megpróbáltatást nem bírja ki.
Lehet, hogy a jellemeket nem dolgozta ki Valló Péter rendező eléggé, viszont a két főszereplő ösztönösen - azaz utasítások nélkül - mégiscsak megformálta az általuk életre keltett figurákat. Sümegi Eszter csodálatos Manon volt! A hangja csengett, mint egy 15 éves lányé, az egész lényével sugározta a naivitást. Erőssége a drámai átélés, amelyet ezúttal is túlzás nélkül mutatott meg a közönségnek. Azt hiszem, ő átadja a szerepnek magát, főleg ő az aki a figurához alkalmazkodik, és nem a maga képére formálja az alakot (amely ellen sincs persze kifogásom - ebben is van, aki mester!). Mindezt hihetetlen alázattal teszi! Valahogy tegnap este annyira magát adta! Fekete Attila méltó partnere volt. Hatalmas terjedelmű hangjával, lelkesedésével, és nem kevés alázattal alakította des Grieux-t. Néha - a korábbi beszámolókkal egybevágóan - én is éreztem, hogy túl sok neki a hangerő. Nem kínlódott, de valahogy várta az ember, hogy na, most megszakad. (Ez mintha meg is történt volna, asszem a 3. felvonásban.) Pedig szépen szólt a hangja ám! Meglepődtem, Massányi Viktornak mennyire testhezálló Lescaut szerepe. Amolyan puhány, romlott, de mégis jó szívű embernek ábrázolta a zsugás, nyilván gyakori pénzzavarral küzdő katonatisztet. Őszintén sajnálja Manont, amennyire lehet, segíti is, de áldozatot ritkán hoz érte. (Azért néha mégis, pl a kikötői vesztegetés, vag amikor hozza a hírt, hogy feljelentette Ravoir). Hangereje azonban nem egyszer nem ért el a 3. emeletig, de egy ízben az Erkel Színház földszintjénsem jött át egy Hamupipőkében a hangja. Szerintem ő inkább Mozart-énekes (szuper Massetto volt a Don Giovanniban). Egri Sándort (általában) lehetett hallani, csak ő meg nem énekel tisztán. Egyszerűen időnkét hamis. Géronte de Ravoirt azonban hitelesen játszotta. Tekintélyt parancsoló, érzéketlen, önző despota volt. Semmit nem érzett Manon iránt, csupán hatalmaskodott vele. A mellékszereplők - leszámítva a névsort olvasó Őrnagyot elegánsan éneklő Gurbán Jánost - nem emelték az előadás fényét. A zenekar - ahogy arról már mások szintén beszámoltak - indokolatlanul hangosan szólt, sokszor ment az éneklés kárára, és azon túl is zavaró volt. (Karmester: Győriványi Ráth György)
Azt hiszem a Café Momuson írta valaki a kritikájában, hogy megrendezhetné valaki tisztességesen a Manont, mert nagy lehetőséget rejt magában. Tökéletesen egyetértek, végre Manon szemszögéből is lehetne érzékeltetni a történetet, és nem - tévesen! - a nagyratörő, majd bukott - legfeljebb bukásában felemelkedő - lányt kellene bemutatni.

Harmincegy

Úristen, tegnap ízelítőt kaptam abból, milyen, amikor az ember ki akarja adni a dühét, és másra szublimálja... Milyen, amikor szánalmat, megértést várunk, de elriasztunk mindenkit magunk mellől. Milyen pocsék dolog, ha bocsánatot kér valaki tőled azért amit el sem követett. Olyan emberek, akik felett hatalmad van... Fujjj!!!! Ennek soha többé nem szabad előfordulnia!!!! SOHA!

Északi lány

A hétvégén elolvastam életem első izlandi regényét - na ki mástól, mint Halldór Laxnesstől. Nem mondom, hogy nem olvastam már jobb regényt, valahogy mégis megfogott. Ezt onnan láttam, hogy nagyobb kedvvel vetettem magam a hétköznapok - pardon: hétvégék - tennivalói közé. A cselekmény időnként pergős, időnként kissé terjengős, megfoghatatlan misztériumra vált, amely részekre kissé nehéz ráhangolódni a mozgalmasabb fejezetek után.
Némi párhuzamot vélek felfedezni Uhla, a főszereplő lány, és Ditte, Andersen-Nexö hősnője között. De északi mivoltukon, és szerény származásukon, fiatalon, házasságon kívül megszült gyermekeiken túl alapvetően más karakterek. (Bár ez a két attribútum már elégséges egyfajta párhuzam felállítására.) Ja, és mindketten jóságosak, hisznek abban, hogy az emberek általában jók, csak néha (nagyon) eltévednek. Alapvetően más sorsukat nem utolsósorban annak köszönhetik, hogy mintegy 50 év választja el egymástól őket. Ditte nehéz sorsa ellenére is idealista, nehezebben érvényesíti saját gondolatait, alapvetően elfogadó, és a kor korlátai nem is igen teszik lehetővé, hogy mostoha életén pozitív irányba változtasson.
Uhla határozott és bátor. Teheti is a háború utáni időszak változásai közepette. Szeretet teljes családból érkezik, és mindig számíthat is az otthonmaradottakra. Ditte túlélni akar (nem sikerül), Uhla minőségi életet (valószínűleg sikerül neki). A sorsuk javítását megcélzó eszmékről nem csak mint valami távoli, intellektusát meghaladó dologról hall, hanem tevékenyen részt is vesz benne. Ditte nyomorúságára ő a megoldás, mert kezébe veszi saját életét. Nem akar megalkudni, legfeljebb addig a szintig, ameddig nem érzi meghasonlottnak magát. Szabad asszony akar lenni, mint amilyennek született.
Közben persze megismerhetjük a 40-es évek végének reykjavíki figuráit, a korrupt politikust (na, mi még csak most tartunk itt!), a csalódott, világmegváltókat, az elkényeztetett aranyifjúságot, az amerikai jólét morzsáit habzsoló polgárságot, a megélhetéséért keményen dolgozó parasztokat, vagy városi kisembereket.

Harminc

Szutyok kedvem van. Úgy érzem magam megint, mint egy megvert kutya. most már az irodában sem mennek rendben a dolgok, persze tudtam, hogy az otthoni cirkuszok előbb-utóbb ide is begyűrűznek.
Önbizalmam a béka segge alatt, pont most lenne pedig nagy szükségem rá megint. Marad a gyávaság, a biztosnágos szürke. De hát hogyan adhatnám magam, állnék ki magamért, amikor kerülök minden konfrontációt, mert hisz nyugalomra, harmóniára vágyom, megértésre, nem elutasításba. Az ön-menedzselésnek ezek pedig óhatatlan velejárói, de hát könyörgöm, ha odahaza (ahol mellesleg menedékre kéne lelnem) folyton cirkusz van, konfliktus van, agresszió van, akkor persze, ha az ember napközben legszívesebben egész nap csak adatot rögzítene. Most már értem, miért dolgozik ennyi "nyanya" ilyen munkakörben. Elég néhány év pokoli házasság...
Szombaton visszamentem arra a helyre ahol az első éveim töltöttem. Egészen pontosan az első osztály után költöztünk el onnét. Olyan mély nyomot hagyott bennem. Tényleg előtörtek az emlékek... Még a biciklik által kikoptatott "vályú" is megvolt a rézsűn... A suli, a közért. Ott mintha nem éreztem volna, milyen szomorú gyermekkorom van, pedig akkor is ütött-vert az apám. Azt hiszem akkor még az élet velejárójának gondoltam, amin túl kell esni, oszt jónapot! Pedig volt lelki terror, véraláfutásosra verés. (Iskolában kérdezték, hát ez miért? Mondtam, hogy azért, mert összerágtam a tollam. De emlékszem, a pofonoknál már exkalálódott az egész, hogy én milyen rossz vagyok, kvázi meg is érdemlem, amit kapok. Ilyenkor anyám sokszor nem volt jelen. De ha jelen volt, nem mert szólni. Szerintem még talán ő is kapott volna. Apámat mindenki úriembernek tartja, fontos beosztása van az egyik televíziónál. Anyám szerencséjére lelépett, igaz nem elég hamar, én már 21 éves voltam.) Na, ott "sajátítottam" én el az áldozat szerepet. Sokan autonóm nőnek tartanak, magam is szívesen tetszelgek ebben a szerepben, pedig ha tudnák...
Ja, múlt péntek este megint kitört a cirkusz, tök igazam volt, erre valószínűleg a kedves házastársam is észbe kapott, szombaton már más volt a téma. Jó, hogy szólt, mert azt hittem volna, hogy még mindig azon lovagol, hogy megkértem rá (egyébként tök normálisan, de tényleg!), hogy halkítsa le a TV-t. Ezért aztán leordította a fejem. Na. Vasárnap jött a menetrendszerű enyhülés, de nekem olyan elegem van. Sajnos egyre jobban félek a válástól, mármint hogy anyagilag mi lesz velem. Kisfiam mesélte, hogy haverja anyja egyedül neveli a gyereket, állásból kirakták, 53 éves, lakás hitel törlesztésnek nuku! Amúgy is, ki tudna hitelt felvenni a mai világban? Na mindegy, elmegyek a bírósági fogadó órára, utánanézek, mire számíthatok, aztán tudok gondolkodni ilyesmin...