Carson McCullers: Magányos vadász a szív

Hát ezt a könyvet valamikor tavasz elején olvastam, éspedig a nokert.hu ajánlására, amelyen felbuzdulva már tavaly nyáron elolvastam az Esküvői vendég c. könyvet. (Egyébként utóbbi jobban tetszett.) Már azért is érdemes volt elolvasnom, mert vonzódom az amerikai Délhez, a fülledt posványosságához. (Ma már nyilván nem igaz, de a 60-as években még feltétlenül.) Míg az Esküvői vendég a második világháború utolsó évében, emez a háború előestéjén játszódik. Egy karakter (süketnéma) 4 ismerőséről van szó, mindnek megvan a maga keresztje: néger, kiüresedett házasságban él, stb. A 4 ember különös ragaszkodással csüng rajta, ő azonban a félkegyelmű egykori lakótársát érzi magához legközelibbnek, aki a regény cselekménye idején már otthonban van. (Talán homoszexualitásról van szó? Semmi nem utal erre, de McCullerst foglalkoztatja a téma, egy másik könyvében nyíltan fel is veti.)
Amiért a feminista oldal ajánlójában szerepelt, az a 14 éves kislány, Mick (érdekes, fiús neve van az Esküvői vendég főszereplőjének is: Frankie.) A felnőtt kor küszöbén álló lány, aki más álmokat dédelget, mint a többi kortársa: el akar érni valamit, és szeretne egyenlő esélyeket ehhez. Mág nem ismeri a két társadalmi nemre osztott világot annyira, hogy meg tudja fogalmazni magányossága okát, de érzi, hogy nem intellektusa alapján fogják megítélni - klubtagságra vágyik, miként az esküvői vendég Frankie-je. Érdekes, mindkét szereplőt kicsit elhanyagolja a családja, vagyis inkább a látómezejük perifériájára kerül sok gyerek közt az utolsó, vagy mert az édesanya meghalt), és a néger háztartási segítő tölt be afféle pótmama szerepet.
Megpróbálom idemásolni, mit írt Rita a Nokert.hu-n arról a traumáról, amikor a kislányból kamaszlány válik. Nagyon jól megfogalmazta, helyettem is.
"... kiválóan megmutatkozik az a jelenség, amit Judith Halberstam így jellemez: „A kislány számára a pubertáskor nem más, mint korlátozásból, büntetésből és elnyomásból álló lecke.” (Female Masculinity, 6.) („Ne ülj széttett lábbal, ne legyen akkora hangod, ne egyél annyit, ne álmodozz, járj két lábbal a földön, ne legyenek nagy terveid, nagy elvárásaid, fogd vissza magad” stb.) Beauvoir is hasonlóképpen ír a szabadságra vágyó, és környezete által megmosolygott („majd benő a feje lágya, majd rájön, hogy – kedvencem! – Ez „nem úgy működik” ) lány éréséről, a felnőtté válás szükségszerű (?) folyamatáról:, „A fiatal lány lassacskán eltemeti gyerekkorát, azt a független és akaratos kis lényt, aki volt, és lehajtott fejjel átlépi a felnőttkor küszöbét. Tudomásul vette végre, hogy nő.” (A második nem, 282.) Halberstam hangsúlyozza, hogy a vadságot, szókimondást, lázadó, a nemi elvárásokkal így szembeszegülő jellemet csak a felnőttkor küszöbéig tolerálja a nőnél a társadalom, és ott is csak bizonyos mértékig. Valószínűleg McCullerst magát azért marasztalták el sokan azzal, hogy „gyerekes”, mert nem lépte meg ezt az önpusztító lépést, csak hogy a társadalom bólogasson. A nem feminista kritikusok is azt vetik szemére rebellis (de sajnos, nem éppen vidám véget érő) női karaktereinek, hogy „nem fogadják el nőiességüket” – kérdezem én, a férfi mivoltot mikor kell „elfogadni”, tudomásul venni? ... E megfogalmazásnál nagyobb bizonyíték nincs is arra, hogy valójában milyen feszültséget bont ki McCullers műveiben. A kritika általánosít, McCullerst mint a „felnőtté válást” érzékletesen ábrázoló szerzőt méltatja. Valóban létezik olyan személyiségelmélet (pl. Erikson, erről bővebben lásd itt), mely a lázadást a tizenéves korhoz köti, és a felnőttséget a szükségszerű konformitással azonosítja, tehát ez a fajta „kijózanító elnyomás” nemtől függetlenül is érvényes. Az egyén kibontakozását továbbá faji – és osztálykülönbségek is gátolhatják – McCullers ezt híven meg is mutatja, ahogyan azonban azt is, hogy a nőknek, nemüknél fogva, egy további, és talán a legnagyobb korlátozással kell szembenézniük. " Forrás: ww.nokert.hu

Cherubini: Médée (Mezzo TV)

kép: www.bachtrack.com

Szombat este a Mezzo a Médea ősváltozatát adta élőben, francia nyelven, dialógusokkal (vagyis beszélt, nem énekelt részekkel) a brüsszeli La Monnaie operából. Ez Callas nagy szerepe volt egykoron, állítólag a szerep első énekesnője a nagy érzelmi megterhelésbe belehalt.
Ezen az estén Nadja Michael volt Médea (napjaink par excellence Médeája), Amy Winehouse-ra maszkírozva. Elképesztően tolmácsolta a szerepet. A határozott, szerelmes asszonyt (nem mellesleg korábbról is vér tapad a kezéhez), aki bizony birtokolni akarja szerelmét, mert eggyé vált vele, de egyszersmint megalázták, átverték, végül még a gyerekeitől is meg akarják fosztani. Nem érti miért. Mit tett, amiért Jason (igazi f.sztestő g.ciputtony) így elbánik vele, miért akarja őt megsemmisíteni azáltal, hogy (férfiúi) hatalmánál fogva mindent elvesz tőle, ami fontos neki (ti. Médeának). Annak idején Médea segítsége nélkül Jászon nem tudta volna az Aranygyapjút megszerezni. Persze szerelmet nem vásárolhat az ember, Jászon - persze elég sunyi módon - menekül, beelszeret (csak nem megint érdekből) a korintoszi király lányába, Glaukéba (ebben a rendezésben szimpatikus, intelligens karakter). Ez az eredetieg becsületes, kisemmizett fiatalamber jól példázza a nők hátán felfelé igyekvő típust. Miért is tett volna másként? Egyszerű volt, a társadalom is helyeselte.
A szünetben a rendező elmondta, hogy filmszerűen szerette volna a történetet ábrázolni, persze a pszichodráma adja magát egyébként is. Nagyon hitelesen mutatja be Nadja Michael az idegösszeroppanás stációit, miként szigetelődik el, végül hideg fejjel átgondolva miként pusztít el maga körül mindent tehetetlenségében. Azután ahogy mindennek vége, ül, és magába roskadva szívja a cigarettáját. Már percek óta nem szólt a zene.

Csokifesztivál 2011

Péntek délután felmentünk kislányommal a Csokifesztiválra. Szerencsér taz előzetes tájékoztatókból kiderült, hogy nekem 1900, 11 éves kislányomnak 900 forintba fog fájni a belépő  - így elkerültem a sokkot. Ezért nem járt kupon, amit levásárolhatsz - mint a könyvfesztiválnál, vagy régebben a borfesztiválon is adtak azt hiszem 5 db-t.
Odabent sokan voltak, de még nem volt tömeg. Sajnos a darabra árult bonbon felhozatal nem volt valami nagy - sok készítő vagy táblás csokival jött ki, vagy előrecsomagolt szelekcióval. Pedig úgy azért jobban megérte volna, mert nagyon drága volt minden. Az is bosszantó volt, hogy a csokikészítők fele látványos, mindenféle aszalt gyülölccsel, magokkal, miegyébbel teleszórt csokival rukkolt ki, de ez már nem újdonság. Ízlések és pofonok, de szerintem a kevesebb több lenne.
A következőket kóstoltam meg:
Először Bilák Imre egyik bonbonját kostoltam, rózsás töltelékkel - hát nála nem lehet melléfogni. Utána jött a Stümmer Korfuja - ez nálam a világverők mözöt van, imádom, ahogy a tejszínfrappé krém olvad a számban, és keveredik a bevonat lapocskáival! Utána az előző héten megismert Királyi Marcipán - ezúttal barckpáleszes ízseítéssel. Geil, de finom! Aztán az Aranyszarvas fehér szarvasgombás krémmel, és fehércsokival bevont finomsága következett - őszintén szólva ettől többet vártam. Persze simán elbírnék fogyasztani egy dobozzal! Kis kitérő a La Delizia Kekszmanufaktúránál - ez annyira nem jött be. A kostoló sem, és a csokoládés golyócskák sem Pedig reméltem, hogy valami szicíliaihoz hasonló finomság lesz, de nagyon nem. Persze rossz nem volt, de  - bocs - én jobb kekszeket készítek. a fiatalemberek azonban nagyon lelkesek, segítőkészek és fessek voltak! Én még vettem a soproni Harrertől egy hármas csomagolású bonbont. Itt elsősorban az vett le a lábamról, hogy az egyik  - a kiírás szerint - jázminos. Odahaza megnéztem, a csomagoláson már jázmin teás szerepel, ami ugye nagyon nem ugyanaz, de így is isteni volt, átjött a jázmin íz. Ez a kedvenvcem, állítólag egyszer valamelyik Medici fejedelem rendelte el, hogy komponáljanak ilyen ízesítésű csokoládét. Volt még benne sós mogyorós, a harmadikra nem emlékszem. Mivel a kislányom névnapja a hétvégén volt, választhatott a ChokoMe tiritarka táblái közül. A WAMP-ról korábban már szereztem be ezzel-azzal telszórt fehércsokit - nem volt nagy durranás, de érezni lehetett, hogy jó minőségű anyagokkal dolgoznak. Amit most kóstoltam, túl keserű volt, ami OK, de akkor hagyták volna el a fűszereket. Zárásként a Hegyközi Manufaktúra egy marcipános bonbonjából vettem, amelynek a közepén egy asszú szöllőszem volt.
Mondjuk ahhoz képest, hogy első ilyen rendezvény volt, elég színvonalasra sikeredett, de mégis az volt a benyomásom, hogy lenyúlós volt az egész. Azért egy este csokira 9000 forintot elkölteni (pláne sulikezdős hónapban...), mégha abban a méregdrága belépőjegy is benne van (b.ki, az drágította így meg), nekem rendkívüli luxus, jövőre alig hiszem, hogy megengedem magamnak. majd elbandukolok egy csokiboltba - hál'istennek egyre több helyen kaphatók a kiállítók portékái, még akár egy helyen is!

Transit Art Café

Augusztusban több alkalommal elkísért az irodába a kislányom. Ezeken a napokon a Transit Art Caféban ebédeltünk. A helyet a koszolányi Dezső tér egykori buszpályaudvarából alakították ki, most bisztróebédeken és italokon kívül filmvetítéseket is szerveznek (decemberben meg is nézem a hosszú idő óta nem látott Kabarét). Ha szép az idő, az egykori esővédők alatt függőágyaban is ejtőzhetünk, de ha kedvünk van, elvehetünk a régi művészeti magazinokból.
Nagyon melegek voltak ezek a napok, jól esett a déli órákban ülni az árnyékban, és inni a finom málnaturmixot. A környékbeli lakások ázsiója biztos alaposan megnövekedett: zajos, szennyezett térből békés, kimondottan szép hely lett.

Szombat délután, amilyennek lennie kell

Szombaton elmentem végre megnézni a Gombold újra pályázat döntős darabjait, amelyek a Dizájn Terminálban láthatók, már nem sokáig. Szerintem nem volt ott mindegyik mű, pl. nem láttam kedvenc Lookréciámét sem. Azért voltak szépek, bár a honlapon a rajzok szebbek voltak. Pl. ilyen volt a Blue Paprika, vagy az Esztille gyönyörű kabátjai. Viszont egytől egyig elképesztő kreatívan használták fel a magyar népi motívumkincseket.
A Király utcán mentünk végig, merthogy a környéken parkoltam, és ott épp Király Vásár, vagy valami ilyesmi nevű rendezvény volt, az egész nem sokat ért, viszont felfedeztem egy iszonyat jó csemegést, Királyi Marcipán Desszert a becssületes nevük. (Itt az oldaluk) Igazából marcipán massszával kevert gyümölcs és egyéb töltelékű minyon-szerű finomságokat kínáltak. 3 db 600 forint volt, vettünk zöldcitromosat, kakaórorban hempergetett fahéjasat és sajnos a harmadikat elfelejtettem, mindegyikkel megosztoztunk a kislányommal.
Végül bementünk az Ariosoba, reméltem, van turmixuk, de csak kávé frappét ittam. Ez egy virágbolt dizájn kiegészítőkkel, és francia delikát csemegékkel. A tulajdono egy francia házaspár.  (Pl. itt kapható kedvenc provanszi marcipánom.) Bent van néhány asztal, és lehet inni, illetve az Auguszt cukrászda néhány sütemény kreációjából fogyasztani. Több francia ételt, vagy más jellegzetességet bemutató albumot lehet nézegetni. Legjobb odamenni hétköznap délelőtt, amikor nincs még senki! (Én szoktam rendezni ilyen görbe napokat, amikor szabit veszek ki.) Most azonban a csodás hátsó kert is nyitva volt, ott fogyasztottunk ezen a koraőszi szombat délután.

Periférián

Dühös vagyok. Mert a munkahelyemen úgy éreztem, hogy megbecsülnek. De ez nem igaz, csak kapok valami ellenszolgáltatást, alkalomadtán dícséretet a munkámért. Amikor elkezdtem, bármi áron saját egzisztencia kellett, ogy a viszonylagos függetlenségem meg tudjam teremteni, ezáltal mozgástérhez jutva én irányíthassam az életem. Sokáig hallottam, mennyire meg vannak elégedve velem, és az volt az érzésem, megvan a saját helyem a 10 fő alatti kis csapatban. Tisztába lettem néhány tulajdonságommal, miként tudom használni/hasznosítani azokat, és hogy mikre vagyok képes. Már négyéve bejárok nap mint nap. Mostanra (igazából már úgy egy jó éve) rádöbbentem, hogy sose fognak befogadni, és kis túlzással, de levegőnek néznek. Mint ha ott sem lennék. Ugyanis én vagyok az egyetlen nő. Pontosabban van egy kolléganőm, aki hetente két délelőttöt az irodában tölt, és akkor jobban is érzem magam. De én egyedül vagyok a munkám illetően, ők csapatban, persze ez a cég struktúra miatt van így. Én vezetem az irodát, ők szervizesek, illetve kereskedők, járnak a gyárakba, van közös téma, ha probléma van, együttéreznek, egymással megbeszélik, megosztoznak a felelősségen - ezkeből nekem semmi nem jut. Ők együtt mennek ki cigizni, megy a nem dohányos is, én maradok. Gyerekszülést terhességet megtárgyalnak, de én mintha ott se lennék, pedig egyedül én szültem, a néha belátogató kolléganőt is beleértve a csapatból. Nem mintható az észt akarnám ezzel kapcsolatban osztani, csakhát ez is mutatja, hogy én nem érek annyit, az én szavam nem olyan fontos. Nem ritka, hogy mégis bekapcsolódok valami beszélgetésbe, és a mondanivalóm közepén észreveszem, hogy nem figyelnek rám. Fel sem tűnik, hogy elhallgattam! Mondjam, hogy a fizetésem jó 20%-al alacsonyabb bármelyiknél, pedig hatalmas pénzek mozognak a feladataim elvégzése közben - több tízezer eurók! (OK, ez igaz a többiekre is.) A többieknek jár a home office, ha nem kell ügyfélhez menni, van hogy egy hónapban csak kétszer. Ennek ellenére, ha beesik néha egy túlóra, azt fizetik nekik. A sales-es sem jutalékra, hanem fixre folgozik - és kétszer annyit keres, mint én! És még csak nem is sikeres! Úristen, hogy hány balfa...-kodását hoztam én rendbe! És nem csak az övét! De a karácsonyi partikon én ülök az asztal szélén, ha jönnek-mennek, velem nem fognak kezet, csak odaköszönnek, alig voltam szabin, hogy ne csörgött volna rám a telefon, vagy SMS.
Ami tegnap kiverte a biztosítékot, az volt, hogy a főnököm velem alig beszél, viszont az egyik szervizes - elnézést, de atom egyszerű, nem csinos - feleségével kötetlenül társalgott. Tudom, hgy ragaszkodik hozzám, de egyszerűen írtózik attól, hogy fele olyan közel kerüljön, mint a férfi dolgozókhoz. Mert távolságtartó, ami jó, de valakivel jobban.
Szóval akezdeti jó már kevés, előjönnek a negatívumok, amelyeket ideig-óráig el lehet nyomni, meg lehet magyarázni, de szerintem intő jel.

Erdélyi vegyestál

1. nap: indulás, határ román oldalán áll a szemét, fiam nyavajog: itt nem fog egy hetet kibírni. Beljebb azért jobb. Nagyváradon keresztülmentünk - ide külön egy napra szeretnék eljönni, talán nyomokban még fellelhető a hajdani körös-parti Párizs. Útközben egy faluban valami rettenet cigánypalota állt befejezetlenül, de nagyon sok, fényes tetővel, és minden giccsel, ami elképzelhető, pl. gipsz csobogóval. (Közben rengeteg szegény romát láttam, szinte állati sorban.)Keresztülmentünk Csucsán is, de sehol nem álltunk meg. Iszonyat forgalom, 2 x 1 sávos úton. Lovaskocsikat kell előzni, és hát feltűntek a szegény kóborkutyák is - jó kis nyaralás, ahol így ki kell borulni. Sajnos szemtanúja vagyok a leborotvált hegyeknek is, szomorú a sok kopasz halom, bár a látszik, ahogy a természet itt-ott regenerálja magát! Kolozsvár viszont meglepően rendben van, viszont sajna dög meleg volt. Megebédeltünk a Camino nevű félig romkocsma, félig mediterrán kert étterem árnyas udvarán. A limonádé frissen facsart citromból készült, a rukkolás-paradicsomos (nem szósz!) tagliatelle rendben volt, hely nagyon kultúrált és trendi, román pincér lány kedves. Rövid sétára futotta még, ennyi. Benyomás: eddig jó. Kolozsvár után szebb lesz a táj, a falvak gyönyörűek, ahogy Székelyudvarhely felé veszi az útját az ember. Nekem legjobban talán Kibéd tetszett és Háromfalu. Az út mentén friss erdei gombát árulnak, de én nem mernék venni, csak úgy, hogy itt is bevizsgálják, mert nagyon félek a gombamérgezéstől. (Legtöbbször gombát jól ismerő ember téved, és szedi le a galócát, ismeretlen gombát nem fogyaszt senki.) Korondon megállunk még, már 8 óra, a bazársoron veszünk egy szép fekete vázát. (Ezt később a kisfiam egy véletlen, ám annál indulatosabb rúgással helybenhagyja.) Fél 10 felé érünk Tusnádfürdőre, szerintem miénk a város legjobb szállása, a Szent Kristóf Panzió: http://www.kristof.ro/main.php?l=hu. Magyarországi házaspár vezeti (ráadásul zuglóiak!), és nagyon igényesen csinálják. Tényleg lesik a vendég kedvét. Saját áfonya pálinkája van (vagy likőr?), összedobtak egy finom hidegtálat. Teraszon még egy hideg sör, aztán alvás.

2. nap: remek időn. A reggeli finom: havasi méz, gomolya sajt, juhtúró golyók (mézet rácsurgatva igen finom!), házi áfonya lekvár, házi vajkészítmény (nem tiszta vaj). Péksütemény nincs, de a romániai kenyerek igen finomak: szerintem egy icipici kukorica liszt is van bennük. Amit hiányolok: a kávé és a narancslé. Szerintem ezek nem drága tételek, ennyivel nyugodtan megemelhető a szobaár. A mai nap első állomása a Bálványos közeli Büdös-hegy barlangja. (Ismeritek a Sánta Ferenc novellát - sajnos nem jut eszembe a címe - amikor az immár teherré vált öregek felmennek a kénes barlangba meghalni? Szóval nyomasztó a hely, de ma már mofettaként használják, messziről érezni a kénszagot. A falon zöldessárga kicsapódás jelzi a gáz szintjét, állítólag lehajolni is életveszélyes ez alá. Kint három nyelvű tábla ismerteti a biztonságos gázfürdőzés szabályait. Innen a Szent-Anna tóhoz mentünk , szép, de sokan voltak nagyon, viszont kellems volt a vízhőmérséklet, pazar a táj. A szomszédban van a Mohos tőzegláp. Ez eredetileg egy kráter tó volt, miként a szomszédságában lévő Szent Anna -tó is. Hanem egyszer, réges-rég az időben, kitört a Szent Anna-tó vulkánja, és betemette a Mohos felszínét hamuval, amely akkoriban csak tó volt, és szép lassan növények népesítették be, tőzeg keletkezett rajta. Mostanra fenyőerdő van rajta. Ott, ahol a tőzeg vastag, magasabbak a fák, a tó közepe felé egész alacsonyak. Pallókon lehet haladni, és ha az ember kipróbálja, mennyire süppedős, hát igen, néhány 10 méter után csak ha lelógatjuk az egyik lábunkat, és finoman ránehezedünk, már érezzük, hogy süllyed. Vezetéssel lehet odamenni. A láp növényvilága lenyűgöző, itt láttam először vadon élő húsevő növényt. Na de a közönség - csupa magyar - meg a bornírt tréfákat megeresztő vezetőnő! Volt ott "Mi vagyunk itthon" meg buzisozás. Vacsora (finom - bár nem épp diétás - csupa helyi alapanyagból készült - na jó, zömmel) után tettünk egy sétát Tusnádfürdőn. Elkeserítő gyönyörű, századfordulós villákat láttunk pusztulni, tucatnyit. Sajnos a rendbehozott házak vannak kevesebben. Ráadásul hiába szerepel a település nevében, hogy "fürdő", ennek ellenére egy darab medence nincs a városkában, max. v.mi jakuzzi-szerűség, mint a szomszéd panzióban. Illetve hazudok, volt ott valami kórház-szerűség, szerintem abban akadt valami. Az egyik elhagyott, szép, tipikus fürdővárosi ház közvetlen közelében volt egy kettéosztott, romos, nem is nagy medence, valaha az volt a strand. (?) Az igazsághoz tartozik, hogy lent a tónál épül egy nagy, igényes wellnes központ, attól sokan fellendülést várnak. Amúgy a hely meglehetősen jelentéktelen, de látszik, hogy egykor jobb napokat látott.

3. nap: esik. Reggel még csak szemerkél. Első állomásunk Nyergestető, itt zajlott 1849 augusztusában a Moldvából visszavonuló Tuzson János maroknyi csapata, és az őket beérő oroszok között. A tömegsír fölött emlékmű van, szemközt emlék kopjafák, pl. Sólyom Lászlóé, de számos, pici gallyból összekötözött keresztecskét is leszúrtak a földbe. Innen tovább Kézdivásárhelyre - ez egy igazán bájos városka. A főteréről un. udvar terek indulnak ki sugárszerűen, összesen 74. Ezek tulajdonképpen a főtér házainak udvaraiból kiinduló utcácskák, kettős gyűrűben veszik körül a város központi magját. Ez - a mi Tapolcánkhoz hasonlóan - úgy alakult ki, hogy a növekvő családok hátrafelé terjeszkedtek, egész hosszan. Érdemes mindegyikbe besétálni, jót lehet bolyongani bennük, és néhány tengely irányú utcában. A városban egykor virágzott a céhes élet, amely a tömegtermelés elterjedésével gyorsan hanyatlásnak indult. Érdemes bemenni a régi városháza épületében berendezett Városi Múzeumba (már csak azért is, hogy belülről is megszemléjünk egy ilyen 1850-ben épült hivatalépületet), ahol nagyon lelkes lokálpatrióták emléket állítottak az egykori mestereknek a még fellelhető, meglehetősen értékes tárgyi emlékek bemutatásával. De van itt egy szintén értékes népviseletgyűjtemény: Egyszerű, szocializmusból oly jól ismert, kb. fél méteres babákon mutatják be az erdéyli női és férfi viseleteket, fantasztikusan aprólékosan kidolgozva, túlzás nélkül állíthatom, mindegyik valóságos remekmű! Nézzen be, aki ara jár! Edigre már eléggé esett, de sebaj, irány Csernáton, Kézdivásárhelytől 9 km. itt egy gyönyörű skanzen van, pazar gyűjteménnyel, főleg ami a mezőgazdasági gépeket illeti. Vannak berendezett parasztházak, kályhagyűjtemény (ez látványnak se semmi - finom kovács munkák, egyenként műremekek), méhkasok, székelykapuk, mestergerendák míves faragásokkal, kocsik, híradástechnikai eszközök, a kúriában ruhák, szőttesek. Mindez a kúria fallal körülvett parkjában. Szintén itt kinagyított fotók voltak falusi -zömmel öreg - emberekről. Minden "óriás plakát"3 képből állt: A portré, ahogy a modell a portrét tartja, és az otthona, ahová teszi. Az egyiknél már csak a fejfájára volt rakva. Több órás program. Elmentünk még Sepsiszentgyörgyre, de Csernáton már úgy eláztunk, és közben hideg is lett, hogy nem volt kedvünk semmihez. A város eleve nem szép, a központja sem, hiába a néhány gyönyörű ház. Viszont ebédelni (már inkább uzsi volt) egy szép szecessziós villában voltunk, ami a rendszerváltás után kupleráj volt, de most egy amolyanart café szerűség, eléggé rendben volt, látszik, hogy felújítás közben figyelemmel voltak a részletekre is. Én csak padlizsánkrémet kértem. Sajnos a Székely Nemzeti Múzeum már zárva volt, csak a kocsiból láttuk a Kós Károly tervezte épületet. A panzióban vacsoránál mindenkit egy kis "szíverősítő" várt az asztalánál. (Voltak, akik iszonyúan eláztak a Békási-szorosnál.)

4. nap változóan felhős, kellemes, farmeres idő. Éppen jó szekerezésre. Tusnádról (2 faluval lejjebb) indultak a szekerek. Mi egy 66 éves bácsi mögé ültünk, aki 80-nak nézett ki - ezen nem is csodálkozom azután, amit az élettéről mesélni hallottam. Mai napig keményen dolgozik, a lovaknak előbb ad első osztályú abrakot, mint magának elsőrendű kaját. Mesélt a szövetkezeti világról, a mostani rét és erdőkiosztásról, a nehéz kommunista évekről. Szóval a szekerek valami ménkü sáros (előző nap esett ugye) földutas utcában álltak, úgy vonultunk ki, a faluvégen szomorú cigánytelepek (de a bácsi beköszönt mindegyikbe, ahol állt valaki!), aztán fel a hegynek, nagyon rossz úton. Emberünk mesélte, hogy régen azt is milyen szépen karbantartották, amikor még az államé volt az erdő, de most már nyoma sincs a kőnek. Útközben többször megálltunk, és az édespáleszből töltött mindenkinek a panzió tulaj, a kocsisoknak szintén. Aztán megérkeztünk egy patak partjára, itt volt kolbászsütés, háziborból is töltögettek. Kislányom a hideg patakban gátat épített a többi gyerekkel, láttunk rengeteg virágot, erdei szamócát, vadmentát, lepkéket. Visszafelé útközben még kaptunk egy adag bort - hát azt nagyon nem kellett volna, mert már így is elég italos voltam - szerencsére ez úgy nyilvánul meg nálam, hogy nagyon álmos leszek. Amikor leszálltunk a kocsiról, megnéztünk még egy példás gazdaságot, család csinálja, de nagyon rendben volt minden! Az esti tartalmas vacsora elkelt. A visszatérő szállóvendégek viszont berúgtak, szólt a kocsiból a Székely himnusz diszkóváltozata. Ja, és organizáltak egy szintetizátoros lakodalmohuszárt is, na, az is nyomta a Hol vagytok székelyeket - hát, mentem hamar aludni.

5. nap meleg van. Jártunk a Gyilkos-tónál - erősen emlékeztet Zakopanére, mindenütt grill-hús sült, méretes bódésor, stb. A Békás-szoros festői, kár, hogy közben jönnek-mennek az autók. Gyergyószárhegyen megnéztük a Lázár-kastélyt. Ebben a reneszánsz várkastélyban töltötte gyermekéveit Betlehen Gábor. Utolsó pillanatban mentették meg a végromlástól a nagyon figyelemre méltó épületet, pontosabban épületeket, mivel a várfalakkal zárt udvarban több épület áll. Legszebb a lovag terem, de érdemes megfigyelni a bejárati falra szerelt festett kőtáblákat is. Két várost ejtettünk még útba, Gyergyószentmiklós semmilyen volt, sőt, kimondottan ronda, Csíkszereda is elég porfészek jellgű.

6. nap indulás Nagyszebenbe, de közben megállunk Brassóban. Mindkettő igazi európai nagyváros, kultúrált, rendben van, szemét szinte sehol. Fogarast is útbaejtettük - ez mostanra teljesen román város lett. Tavaly rendeltem az ETSY-ról egy tunika ruhát, amit egy itteni lány készített. (De nem abban voltam, mert az első két napon beleizzadtam.) Jó kis rusztikus lenvászon. A vár gyönyörű, épp slow food fesztivál volt, egy csomó helyi termelővel. Sajnos a múzeum viszont 4-kor zárt, így nem tudtunk bemenni, pedig nagyon szépen épen maradt, sokáig a Monarchia román határőrezrede használta. Viszont az udvara nyitva volt. Sajnálom, hogy a barcasági menedékvárakat elkerültük, mert ezek nagyon izgattak. Nagyszebenben gyakran gondoltam Herta Müller Szívlapát c. könyvére (http://melisandegyuruje.blogspot.com/2010/04/konyvfesztival.html), amely itt játszódik, meg úgy általában az itteni szászok XX. századi sorsára.

7. nap indultunk haza - őszintén szólva ennyi pont elég is volt. Útközben a légkonditól jól megfájdult a nyakam:(